A rovarirtós flakon (mint spricni) és a mellé utántöltésül odakészített szappanos víz (a kerti tetvek ellen) csak annyiban kapcsolódik a mai témához, hogy ennek kapcsán került elő a szappanöntés című, amúgy már évek óta tervezgetett projekt.

   Azt persze hiába mondtam a páromnak, hogy a szappant nem vizesen öntik, hanem melegen, és persze nem egy hőre lágyuló PET palack levágott aljába, attól ő még megpróbálta. Mert ugye egy nő, ha valamit a fejébe vesz...

   Andi valamiért úgy képzelte, hogy a tányérban elhelyezett PET palack alja jól ellesz a szobában az asztalon, de én ezt a tervét azonnal arra módosítottam, hogy talán inkább a virágállványon. Mármint azért, mert ott ugye azért mégiscsak kisebb az esélye, hogy kiborítom, meg persze kárt sem okoz annyit a szappanos víz, mint mondjuk a szoba közepén.
   Ez a projekt ekkor nagyon úgy nézett ki, hogy a szokásos módon hosszú időre félbemarad (már csak a víz lassú párolgása miatt is), de aztán, mint ahogy szokta, mást hozott az élet.

   Már úgy értem azért, mert mikor már mindjárt másnap lementem a pincébe egy csomó, amúgy természetesen a lakásban széjjelhagyott aprósággal, gondoltam keresek egy olyan ócska, vagyis könnyedén hajtogatható bádoglemezt, amiből kijön a szappanöntő forma.
   Ahogy a pincébe leértem, majd a mindenféle apróságot rendre szétpakoltam, s elindultam a fáspince vége felé, az általam már jó előre odakészített lemezért, megláttam az eszterga ágyára hajított, amúgy frissen mosott kispárnán az előző pincei porszívóból kiszedett kábeldobot, a bedobozolásához leszabott fadarabok társaságában. Mivel összerakni nem volt kedvem, az elmaradás látványa viszont zavart, gondoltam elteszem innen valami jól védett helyre, mielőtt még nagyon be találna porosodni.

   Hogy a szemközti szekrény egyik polca ennyire üres, az annak köszönhető, hogy az egyik korábbi lejövetelemkor, hiába álltam hozzá a dolgaimhoz úgy, hogy most aztán már tényleg csinálni fogok valamit, abból végül csak egy alapos rendrakás lett, ami mondjuk erre a pincére már nagyon is ráfért.

   A fejhallgatótartó faragása című projektet azért nem mertem félretenni (mármint ezt is a szekrénybe), mert az akkor sosem készül el. Mondjuk ez az előrejelzésem ugyanígy vonatkozik a kábeldob bedobozolására is, csak míg az olyan nagyon nem függ össze semmivel (talán csak az összes pincében elektromos géppel végzett barkácsolásommal), addig a fejhallgatótartó megépítéséhez szorosan kapcsolódik a most épp a polcról lógó 6,3-as jack hosszabbító kábel befűzése. Már úgy értem, hogy azért, mert ugye mégis minek fűzném be azt a szép hosszú kábelt a polcok mögé, ha még nincs ott a fejhallgató, ahol amúgy a toldó aljzata végződne.
   Arról a másik tényről már nem is beszélve, hogy valaha csak azért vettem meg egy kissé rozzant Hi-Fi kompaktot, mert a gyönyörű gombjai mögé egy fejhallgató erősítőt szerettem volna építeni. Az mondjuk igaz, hogy ezt a problémát (mármint a fejhallgató erősítő megépítését) a múltkor rövid úton megoldottam, de attól még tervezgethetek.

   A szerző terveiről annyit, hogy a "bemegyek a pincébe és leveszek a polcról egy már ki tudja mióta odakészített lemezdarabot" című részt simán meghiúsította a polc elé odapakolt, ki tudja hány mázsányi tüzelő. Én mondjuk tudom, hogy 30, mint ahogy azt is, hogy ezeknek a kugliknak az innen történő elpakolására egyszerűen nem lehet ok, hogy épp kell mögülük valami. Már úgy értem, hogy annyira semmi sem kellhet, hogy annak kedvéért nekiálljak néhány mázsa fát odébb rakni. Holmi marháskodás szappanöntés pedig pláne nem lehet rá ok!

   Ezekkel a lemezekkel igazándiból nem az a bajom, hogy nagyok és vadonat újak (mármint a fémek), hanem az, hogy annyira kemények, hogy azokat én csak úgy egyszerűen nem tudnám meghajlítgatni. Egy árnyékoló doboz persze simán kijön belőlük, de 10 centi hosszon a 60-as satuval már csak szerencsétlenkednék.
   Ahogy itt álltam, több lehetséges megoldás is felmerült. Míg az egyik az volt, hogy felülök a biciklire és meglátogatom a közeli szelektív gyűjtőket, hátha találok mellettük egy puha fedelű DVD meghajtót, vagy videót, vagy műholdvevő beltérit, addig a másik az, hogy továbbra is itthon keresek a projekthez anyagot. Hogy nem találtam meg elsőre amit keresek, az annyira elszomorított, hogy kénytelen voltam a szokásos módon vidítani magam.

   Mármint azzal, hogy megtekintettem az adott pontról látható, már rég elkészült projektjeimet, úgymint a talpas lámpát, a kisebbik és a nagyobbik polcbetétet, valamint a végül rém egyszerűen megoldott kerti szerszámtartót.
   Ahogy itt lógattam a fejemet, egyszer csak kiszúrtam, hogy a puszta fekete beton helyett már egy csodaszép linóleumot nézek, mire fel már indultam is a lomos pincébe lemezért.

   Óvatos beletúrásra ebben a dobozban nem találtam vékony lemezt, azonban az előbbi említés hatására (valamint természetesen azért is, merthogy épp felül volt) találtam egy lemezmeghajtó dobozt, csak az sajnos nem volt sima. Mármint a balra látható alja. Gondoltam a teteje már biztosan jó lesz, mert ugye azon meg mégis minek volna lyuk. Hogy minek van rajta, arra mondjuk nem jöttem rá, de amúgy ott van. Az mondjuk igaz, hogy nem a nagy kerek a lemez megfogásához, hanem csak egy kicsi szögletes, de annyi is épp elég a meleg szappan szétfolyásához.

   Mikor ezt az összeállítást megláttam, egyrészt mindjárt találtam a közepén egy olyan lemezmeghajtót, amire nem volt írva semmi (vagyis elbontható), másrészt egybefüggőnek tűnt a lemezanyaga. Aztán láttam itt még egy olyat is (bár ezt csak lelki szemeimmel), hogy ebből valószínűleg egy hatalmas HDD boncolgatós cikk lesz, valamint egy olyan is, melynek keretében áthelyezem az egyik fehér polcost, hogy végre rátehessem azokat a dobozokat (lásd jobbra) melyeknek azon van, pontosabban szólva most még csak lenne a helyük.

   Valamint kicsit odébb egy újabb rakás optikai lemezmeghajtót, melyek között szintén találtam egy felirat nélkülit. Ezt úgy kell érteni, hogy valamikor korábban kipróbáltam őket, és amelyik még mutatott életjeleket, azokat eltettem, a többit pedig rendre elbontottam.
   Újabb CD és DVD lemezmeghajtók úgy kerülhettek a polcra, hogy időközben elbontottam a fűben talált PC-t, meg az öreg pentiumosat, meg azt a harmadikat is, ami valaha a betárcsázó szerverem volt.

   A munkalapon elhelyezett két felboncolandó tétel közül egyiknek sem szabadna itt lennie. Mármint sokáig nem, és még csak egyben sem. Már úgy értem, hogy ha a monitornak bármi nehezen orvosolható baja van, akkor nemcsak az optikai lemezmeghajtókat, de azt is apróra el fogom bontani.
   Amúgy monitorból is van még. Ezt a példányt egy kollégám adta, találtam egyet újpesten a fűben, és még az utcavégi szelektív gyűjtő mellől is behoztam egy hiányos példányt. Ezek körmérkőzést fognak játszani a bentmaradásért, mert három monitor számára aztán már tényleg nincs elég hely.

   Ezt a két számítógépes hardvert most abból a szempontból nézegetem, hogy valamelyikben csak találok egy akkora lemezdarabot, amiből összetudok hajtogatni egy szappanöntő formát.

   A szétszedésükkel már ott elakadtam, hogy az egyik meghajtónak nem nyílt ki a tálcája. Mármint az előlapi apró lyukon egy hosszú tűvel benyúlva nem, mire fel adtam neki áramot, hátha az eject gombja működik. Amúgy direkt erre a célra tartom a polcon a bal sarokban látható, viszonylag kicsi AST PC tápot.

   Bár van benne két undok benyomódás, de szerintem ez lesz a befutó. Erre azt mondani, hogy tessék, megérte őket (mármint az optikai lemezmeghajtókat) idáig őrizgetni, még szerintem is nagyon erőltetett.

   A paneleket először azonnal szét akartam szedni, csak aztán beugrott, hogy lehet, hogy hamarost a monitor paneljai is erre a sorsra kerülnek, és akkor csinálhatnám a bontásukat akár egyszerre is.

   Épp tartok is erre a célra (mármint bontásra váró paneltárolásra) egy hatalmas műanyag dobozt az ágyvégi süllyesztőben, csakhogy abban most olyan apróságok laknak, amikre úgy egy évvel ezelőtt azt mondtam, hogy nyugodtan betehetem őket az épp üres dobozba, hiszen úgyis mindjárt szétszedődnek. Hát ja...

   Na így kerültek a panelek annak a doboznak a tetejére, amiben az RJ11-es aljzatok vannak, melyeknek amúgy még csak egy hete mondtam, hogy majd mindjárt be lesztek mutatva. Hát ja...

   Ezt a képet csak azért mutatom, mert mikor bementem a szobába, s amolyan megszokott tevékenységként nekitámaszkodtam a cserépkályhának, mondván egy kicsit alaposabban belegondolok a lemezhajlítás rejtelmeibe, az amúgy masszív felület megindult mögöttem, amitől úgy megugrott bennem az adrenalin szintje, mintha mondjuk ejtőernyő nélkül ugrottam volna ki egy repülőgépből. Szerencsére nem a kályha dőlt össze, csak a nekitámasztott három laminált padlócsík mozdult el. (lásd őket az asztal mögött, immáron a szekrénysornak támasztva)
   Hogy mit keres a szobában három csíknyi laminált padló? Ezekből készülök egy egyszerű oda tétellel némi merevítést fabrikálni a rekamiéra, az ugyanis épp ott nyomja a derekamat, mint ahol már amúgy is fájni szokott. Erről a témáról persze (mármint az ágybetétről) majd az apró elmaradások a lakásban 7 című, egyre végtelenebbnek tűnő történetben fogok szót ejteni.

   Ha sokat nem is haladt előre a project a legutóbbi belekapásom óta, de legalább annyit igen, hogy végre lehoztam a pincébe a kiválasztott lemezdarabot. Hogy talán jobb lett volna még odafent megrajzolni rá a vonalakat? Ez ugyan igaz, csakhogy az is, hogy a lakásban nincs derékszögű vonalzó.

   Csakhogy a vékony fekete filc nem alkoholos, lassan szárad, s míg csak ez be nem következik (mármint a száradás), addig a vonalak elmaszatolhatók, ezért a frissen összefirkált lemezt újra félre kellett tennem.
   Ez nemcsak azért nem volt baj, mert a párom megígérte, hogy ha nélküle merek nekiállni a szappanöntésnek, akkor kitekeri a nyakamat, hanem azért is, mert amúgy eszem ágában sem volt belekapni a lemezhajlítás nehéz feladatába.
   Valójában nem is ezért jöttem le, hanem csak lehoztam a szemetet, meg persze a fényképezőgépbe való memóriakártyát is, amit aztán betettem a gépbe, s ha már itt voltam alapon, gondoltam lövök valamiről néhány képet a pince hűvösében.
   Ez amúgy a múltkor annyira elfajult (mármint a fényképezés), hogy a füzetlapon látható fejhallgató tartó fadarabot - szinte oda sem figyelve rá - sikerült egésszé kerekítenem.

   Az előző és ez a kép készülte között eltelt közel négy hónap természetesen még véletlenül sem azt jelentette, hogy a párom az eltelt idő alatt nem cseszegetett a szappanöntős projekt elmaradása miatt.
   Hogy mégis mi a csudáért vettem mértet a szappanról, mikor odalent a pincében a polcon már hónapok óta ott hever megrajzolva az öntőforma? Nos azért, mert időközben sikerült rájönnöm, hogy a nemes célra kiválasztott lemezzel van egy kis baj. Mármint az, hogy túl merev ahhoz, hogy én azt csak úgy kényemre kedvemre hajlítgassam. Ez persze még nem akadályozott volna meg a felhasználásában, épp mint ahogy az sem, hogy időközben rájöttem, hogy ha csak egy öntőforma készül, az a felgyűlt szappanmennyiséghez egyértelműen kevés lesz. Vagyis több formát kell készítenem, és persze valami sokkal vékonyabb, könnyen megmunkálható lemezből.

   Miután a szappanra ráírtam a méretét, majd visszatettem a fürdőszobai polcra, még egy hétre sem volt hozzá szükségem, hogy ennek teljes értelmetlenségére rájöjjek. Már úgy értem, hogy ha a méret idefent van a polcon, én meg ugye odalent toporgok a pincében a lemezanyag mellett, na az nem a legsikeresebb elhelyezkedés, mire fel előkaptam egy oldal A4-es papírt. No nem azért, hogy átírjam rá a számokat (amúgy persze részben azért is), hanem azért, hogy az elgondolásom helyességét ellenőrizzem.

   Már vagy egy hete azért szidom magamat (többek között), mert nem vagyok képes a piacon vett vonalzókat a pincébe lejuttatni. Most meg ugye milyen jól jöttek (pontosabban szólva csak a kék), hogy itt hevernek a polcon! Szóval ez valami tudat alatt megindokolt halogatás lehetett.

   Miközben a migrén valószínűleg annak, hogy leesett a légnyomás. Na... Kellett nekem ez a barometrikus magasságmérő... Innentől majd a légnyomásra is képes leszek ráfogni a dolgokat. Mármint az olyan dolgokat, mint mondjuk a lustaság, a trehányság, a szétszórtság...

   Csak azért, hogy legalább ne legyenek ott, az előbb látott dolgokat lehoztam a pincébe, majd egy füst alatt újra megtekintettem azt a hatalmas tábla alumínium lemezt, amiből majd a szappanöntő formákat fogom meghajtogatni. A "majd" időhatározót úgy kell érteni, hogy még véletlenül sem ma, hanem "majd" valamelyik másik napon.

   Erre fel - valami különös csoda folytán - még aznap délután ide evett a fene. Nyitásképp a minap a piacon mindössze 200 forintért összevásárolt vonalzókat tekintettem meg. Már úgy értem, hogy az egész kupac volt 200 forint, ami ugye meglehetősen baráti árnak volt tekinthető. Pláne úgy, hogy a jobbra lent látható háromszögletű vonalzóhoz eddig még csak hasonló méretűt sem láttam!

   Ha már méret, akkor itt említeném meg, hogy maga az alaplemez, amiből most le kell szabnom egy 17 centi széles csíkot, az olyan nagy, hogy a pincei folyosóra borítva tulajdonképpen el sem fért. (lásd a jobbra felkunkorodó lemezsarkot)

   Az a semmi kis legolcsóbb papírvágó olló, az úgy viszi ezt a lemezt, mint kés a vajat! Már csak azért is megérte kivárni ezzel a projekttel. Mármint azt az amúgy nem kevés időt, míg az öntőforma elkészítéséhez megtaláltam a megfelelő anyagot. Még belegondolni is rossz, hogy a kiszabása közben mit össze kínlódtam volna az amúgy nagyon is masszív anyagú lemezmeghajtó fedelével.

   Mivel a lemez az A4-es papírlappal ellentétben már pontos méretre szabott, így erre nem kellett annyi vonal. Belevágnom ollóval már nem is kell, épp csak meg kell hajtogatnom, ami még a puha anyag ellenére is valami keményebb, pláne sarkosabb felületet kíván, mint a jelen képen háttérként szolgáló munkapad satupofáinak sarkai / élei.

   No de nekem ne lenne kéznél két, amúgy még a hűtőgépekről bontott méretes szögvasam? A két satupofát megerősítő idom mondjuk alumínium, de mivel a meghajlítandó lemez is az, így még ez az amúgy puha anyag is bőven megfelelt.

   Amúgy tényleg csak egy pillanatra, és már egyenesítettem is vissza mindkét hajtást, hogy a két másikat is megejthessem. Miután ezzel megvoltam, mivel ez a lemez tényleg nagyon hajlékony, már nem is kellett hozzá szerszám, hogy ennyire meghajtogassam.

   Na ehhez a fazonhoz viszont már segítségül hívtam egy hosszúcsőrű laposfogót. Hogy szépnek nem lett szép, az biztos, de amúgy már készen van. Mármint ennyi volt, nem igazítok rajta többet, már jöhet is bele a szappan!

   Mármint ebben a lábasban, amiből idővel kievődött a teflon, de attól még olyan szinten maradt anyám kedvenc kicsi lábosa, hogy alig bírtam kicsavarni a kezéből. Szerintem valahol a lelke mélyén még most is neheztel érte, hogy végül kivágtam a konyhából. Ennek az esetnek amúgy már vagy 10 éve is megvan, de a lábost azóta is konokul őrizgettem az összehajtogatós létra egyik fokán. No nem szappant szerettem volna belőle önteni, hanem aszfaltot, mely projekthez időközben már két elektromos főzőlapot is sikerült beszereznem. Trehányságom bizonyítandó, a lyuk a kapunál végül egyszerűen csak az odahullott szeméttel lett betömve.

   Mivel a rendelkezésünkre álló szappanmaradékok több mint egy új szappant adnak ki, így öntőformából is többre lesz szükség, mire fel azonnal kivágtam még három forma alapját. Ezt persze megtehettem volna egyből is, de az igazság az, hogy nem voltam biztos a dolgomban. Mármint abban, hogy sikerülni fog a lemezt fazonra összehajtogatnom.

   Kázmér bácsi, aki az általános iskolában a politechnika tanárom volt (s amúgy rettenetes kokikat tudott adni), a látvány hatására, egy felhő szélén ücsörögve, vagy tán egy üstnyi meleg kátrányban áztatva fájós tagjait, most elégedetten csettintett az ujjaival. Az én nevelésem... Ez a gyerek pont olyan szerencsétlen, mint amilyen mindig is volt! Egy fikarcnyit sem sikerült rajta változtatnom...

   Bár a lemezek sarkait el lehetne hajtogatni, de ennek nem láttam különösebb értelmét. Már csak azért sem, mert így ugye, hogy könnyedén széthajtogathatók, így a beléjük öntött szappan majd könnyebben kivehető.
   Hogy nem lesznek tetszetős formájúak a szappanok, az biztos, mint ahogy az is, hogy én annyit biztosan nem adok a bolti öntőformákért, mint amennyibe azok kerülnek. Színező a szappanhoz egy kis üveggel 1.000 forint magassága, így a szappanok színe marad olyan, mint amilyen eredetileg is volt, vagyis sárgás.

   Most már csak el kell vinnem a dolgokat a helyükig, aztán jöhet is a párom szappan öntögetőset játszani, mely tevékenységet persze még a jelen cikk keretében fogok megörökíteni.

   Az interneten olvasottak szerint, a szappan 60 fokon olvad, amit úgy lehetséges nem túlmelegíteni, ha két lábost teszünk egymásra, majd vizet öntünk közéjük. Mármint így nem éghet meg a szappan, hiszen az éppen forró víznél semmiképp sem lehet melegebb.

   Ezt a képet még véletlenül sem azért lőttem, mintha feltétlenül meg szerettem volna mutatni, hogy a párom vett a kertbe néhány tő virágot, hanem unalmamban. Mármint a lábosba próbából bedobott szappannak még csak esze ágában sincs megolvadnia!

   Hiába mondom Andinak, hogy ezek a formák alkalmatlanok a szappanöntésre, mert a visszahűlt szappant - még ha össze is megy egy kicsit - nem lehetne belőlük kiszedni, ő csak azért is erőlteti a kerek formát.

   Mivel a szappanok még hosszú percek múlva sem mutatták a tőlük elvárt olvadási jeleket, kivettem a piros lábost a zöldből, majd lesz ami lesz alapon közvetlenül tettem a tűzre.

   A szappanfőzet kapott a lábas aljára egy kis vizet, hogy képlékenyebb legyen, valamint jobban vezetődjön benne a hő. Már 80 fokos, de még mindig nem úgy néz ki, mint amit önteni lehetne, és persze nem is lehet, kanalazni azonban sikerült.

   Bár arról szó sem lehetett, hogy csak úgy egyszerűen beleöntsem a formákba a szappanfőzetet (mert ugye még véletlenül sem volt önthető az állaga), de mint azt már említettem volt, belekanalaznom azért sikerült.

   A szappan a lábosban olyan lassan olvad (pedig időnként mérgemben sürgetőleg átteszem a közvetlen lángra), hogy mire egy adaggal végzek, addigra Andi lereszeli a következőt, pedig az a munkafázis sem megy valami gyorsan.

   A szappanok éjjel a nyitva hagyott ablakú konyhában fognak hűlni, és csak holnap ebéd után lesznek a helyükről kiszedegetve. Már ha hajlandóak lesznek kijönni, mert a szappan amúgy egy meglehetősen ragaszkodó anyag. Ezt annak alapján, amit az öntéséhez használt lábos, kanál és fedő mosogatása közben tapasztaltam, bizton állíthatom.
   Amit én csináltam öntőformát, az mondjuk - már csak a puhasága okán is - valószínűleg lefeszegethető lesz a tömbbé olvasztott szappanokról, de hogy a muffin sütő formából hogyan fognak kijönni...

   Némi csapkodás hatására a sütőformából is. Amúgy ha tudtam volna, hogy a meleg szappanok ilyen szépen átveszik az öntőformáról a zöld vonalazást, akkor biztos, hogy rajzoltam volna rájuk valamit.

   Hogy a formákat elteszem-e, vagy kidobom, azt ugyan még nem döntöttem el, a lábos azonban megy vissza a pincében a polcra, mert ugye most is milyen jól jött, hogy mivel értéktelen, étel többé nem kerül bele, akár szappant is főzhetek benne.

   Mivel ha sok ugyan nem is, de a melegítésük közben némi víz azért került beléjük, így ezek most minimum addig száradni fognak (mondjuk remélem nem itt a grillsütőn), míg csak fel nem merül az igény a konyhában egy új szappanra, és akkor egy ilyen régi / új lesz bevetve. A fürdőszobában azért nem, mert egy ilyen összeolvasztott szappannal én azért inkább nem fürödnék, a kézmosó szappan a csapnál pedig már rég le lett cserélve a folyékony változatra.
   Hogy volt-e értelme szappant önteni? Szerintem nem, de a bakancslistán szereplő dolgok már csak ilyen értelmetlenek. Én csak tudom. Mármint a saját, valószínűleg a várható hosszúsága miatt meg sem írt listám alapján.
   Amúgy a jelen projekt tanulsága a szokásos. Mármint az, hogy a szappanöntés, bár tulajdonképpen nagyon egyszerűnek tűnik, de attól még egy külön szakma, aminek éppen úgy érteni kell a csínját-bínját, mint ahogy bármelyik másiknak.
   Mikor itt tartottam az írással, illetve annak újraolvasásával, egyszer csak rájöttem, hogy ennek a szappanöntős cikknek tulajdonképpen nem is itt kellene lennie, hanem valahol a képek szöveggel oldal cikkei között. Na most ha mégis itt, akkor legalább beszámozhattam volna a farigcsálósak közé. Bár a marhaságok közé azért befért, de attól még én meg a rend, az néha annyira két külön világ...