Ez a mai projekt azzal indult, hogy megláttam (megjegyzem már újra ott figyelt egy jó ideje) a slozi plafonjának bal felső sarkában a szokásos penészfoltot, amivel nincs más teendő, mint időnként lefújni a direkt erre a célra szolgáló, Szavó nevű vegyszerrel, ami lazán képes visszafehéríti akár még a feketére penészedett falat is.

   Ahhoz persze, hogy felérjek a plafonig, először még mindent le kell rámolnom a létráról, ki kell vennem a budiból a bordó szőnyeget (mert elcsúszik rajta a létra), majd létra vissza, szerény személyem a létrára fel, penészfolt lespriccel, majd a szokásos menekülés következik. Mármint a rettenetes savszag elől.

   Mivel nemcsak a plafont fújtam le, de a feketedésnek indult tartály környéke is kapott rendesen a csodaszerből, amiről persze lecsepegett a vegyszer, hogy minél előbb rámehessek a felmosóval, a kövezet felszáradásában segítségül hívtam a szobai ventilátort. Ez szegénykém (mármint a ventilátor) egy nagyon lelkes eszköz! Mondhatni már ezerszer meghálálta, hogy még évekkel ezelőtt a melóhelyen kivettem egy kupac szemétből.

   Mikor a flakon kifogyott, s amúgy már működni sem nagyon akart, mindjárt megéreztem, hogy ebből egy újabb szétszedtem projekt lesz. Előtte persze el kell mosogatnom, pláne jó alaposan, hiszen mégiscsak sav volt benne. Amennyiben sikerül felélesztenem, akkor pedig ecet lesz, amivel amúgy a vízkövet szoktam a kádon lespriccelni.
   Már van egy ehhez hasonló flakon a növényekhez, levelet mosni, vagy palántát locsolni, persze tiszta vízzel, és egy másik, valaha rovarirtós, amibe szappanos víz került, mégpedig a levéltetvek ellen. Hogy a három flakon nem egyforma az az erősen különböző tartalmukat tekintve egyáltalán nem baj.

   Míg a sima vizes palack (ami amúgy zöld) a virágállványon lesz, addig a két másik itt, vagyis a csap alatti vegyszeres polcon. Na most ha a mai project nem sikerül, mármint a spricni apró darabokban végzi, akkor idővel, mikor majd kiürül, az ablaktisztítós flakonban lesz az ecet.
   Amúgy nem azért evett ide a fene, hogy ezt elmondhassam, hanem azért, hogy megnézzem, van-e másik palack Szavó. Jelentem van másik, miközben a helyzet a kosárban végre rendeződött. Mármint abból a szempontból, hogy most épp egyik vegyszerből sincs egyszerre kettő.

   Mivel a budiban a Szavó még nem száradt fel, gondoltam nekiállok a szokásos hétfői rendcsinálásnak. Mivel mosnom épp nem kellett, azt a fejezetet átugrottam, s rátértem helyette a szemét lakás különböző pontjairól történő összeszedésére. Ahhoz képest, hogy a hallban és a szobában is akad egy-egy apró szemetes, ennek a fürdőszobainak még úgy is sikerült megtelnie (megjegyzem múlthét hétfő óta), hogy a párom még csak erre sem járt!

   Az immáron átalakított cipőtartón egy amatőr építésű fényorgona háza piroslik, míg az előszobabútornak támasztva egy BRG MK-29-es magnó várja, hogy végre rákerüljön a sor. A bontásra váró paneleket tartalmazó dobozon pedig egy digitális áramkör vizsgáló lapul, míg tőle jobbra egy tévébe építhető teletext panel. Ha még a fogasról lógó webkamerát is hozzájuk számítom, akkor aztán tényleg nincs rajta mit csodálkozni, hogy fel szeretném szabadítani a munkalapot.

   Vagy ha azt azért nem is, de akkor legalább annyit megtehetnék, hogy amit már bemutattam, mint mondjuk ezt a tust, azt leviszem a pincébe. Vagy ha még azt se, akkor legalább az előszobáig eljuthatnék velük, hogy megnőjön az esély a pincébe történő lekerülésükre.

   A palackra rá lesz írva, hogy ecet. Már ha sikerül a száradása és a szétszedése után a spricnit kipofoznom. Ez konkrétan annyit tesz, hogy hiába tettem el innen épp az előbb a tust, a lakásban a rumli szintje egy szemernyit sem változott.
   Valahol itt döntöttem úgy, hogy most egy darabig senkinek semmi nyűgje nem érdekel, míg csak a környezetemet rendbe nem szedtem. Hogy ez nehéz lesz? Az lesz. Hogy ez a projekt nem ma lesz befejezve, és lehet, hogy még csak elkezdve sem? Ez is igaz. És még az sem biztos, hogy idén megleszek vele? Az sem...

   A minap 31 olyan tételt sikerült a lakásban összeszámolnom, ami szétszedésre, vagy már csak összerakásra vár, és olyan durván szem előtt van, mint mondjuk ez a Videoton receiver. Hogy a háttérben mik vannak, azt egy kicsit később szintén megtekintettem, és persze össze is számoltam, majd ahogy azt ettől már csak szoktam, lazán összeomlottam. Mert ugye olyan nincs, hogy én ebből a még mindig eszement kupiból az idei év végére kikeveredjek. Mindezt úgy, hogy valamikor év elején még olyan, de olyan szép terveim voltak... Bár ezekből néhány megvalósult, de valahogy pont a nagyja, a látványosabbja nem.

   Ez a kép tisztára olyan, mintha már lett volna, természetesen azzal az "apró" eltéréssel, hogy időközben felsöpörtem a konyhát, a vécével együtt fel is mostam, és csak úgy mellesleg az egész lakást is felporszívóztam. A rendrakásról és a szemétlevitelről már nem is beszélve! Ehhez képest - csak úgy ránézésre - még mindig ugyanúgy fut a lakás...

   A slozi falán lecsorgó Szavó fehér sávokat hagyott, mely csúfság engem azért nem hatott meg, mert már rég tudom tapasztalatból, hogy ez a jelenség mindössze néhány nap alatt elhalványodik. Épp mint ahogy annak emléke is, hogy ki kellene pofoznom a spricni beteg nyomkodóját. Vagyis ahogy magamnak már hosszú évtizedek óta mondogatni szoktam, itt aztán tényleg sosem lesz rend...

   Hogy az ittlétük ne legyen annyira feltűnő, a palack és a fújós része felkerült (állítólag száradni) a fikuszok mellé. Én persze kiszúrtam, no meg tudtam is, hogy ott van, és még intézkedtem is. Mármint az egyik kényszeres őszi rendrakási hullám alkalmával.

   A tőlem megszokott módon, természetesen csak annyit tettem, hogy áthoztam ide, erre az eltehető munkalapra, a többi bemutatandó kincs közé, hogy nagyobb esélye legyen szétszedődni.
   Az asztal előtt állva, a megrakott munkalapot bámulva, lassacskán (mert ugye hagytam rá magamnak időt rendesen) felmerült bennem, hogy ennek véletlenül sem így kellene működnie. Mármint nem úgy, hogy iderámolok egy csomó mindent, hanem úgy, hogy csak egy, esetleg két vagy három valami van itt, és azt mikor kedvenc szokásomhoz híven félbehagytam, a munkalappal együtt tudom ide visszatenni. Bár a terv szép és jó, de hogy ez tényleg így lesz-e valaha is...

   Mivel ez egy a palack kiürülése után eldobandó eszköz, ezért jelen esetben nincs rajta mit csodálkozni, hogy a lehető legegyszerűbbre lett megtervezve. Mármint sehol egy csavar, vagy a szétszedéséhez bármi más kapaszkodó.

   Mindeközben a spricceléshez szükséges nyomást előállító dugattyú látszani ugyan látszik, épp csak az nem, hogy mégis hogy a csudába fogok hozzáférni. Ugyan volt egy olyan tervem, hogy innen kívülről adok neki némi kenést, de ezt most valahogy hozzám méltatlan, már-már szégyenteljes megoldásnak éreztem.

   Ezt a burkolatot még véletlenül sem úgy sikerült leszednem, hogy láttam, hol vannak rajta a beakadó pöckök, majd kiakasztottam őket, hanem úgy, hogy mikor kiakadtam, hogy nem látom a nyitját, akkor durván rátámaszkodtam.

   Ha ki ugyan még nem is tudom húzni, de most már legalább teljes pompájában látom a hengerben mozgó, illetve épp, hogy nem mozgó dugattyút. Mármint a kart benyomva, a dugattyú undokul bent marad a hengerben. A spricni ettől persze még működik, csak rettentő idegesítő, hogy az újabb spricceléshez a kart nem a rugó tolja vissza, hanem a felhasználó, vagyis jelen esetben én.
   Ha már itt vagyunk, s épp ilyen szépen látszik a rendszer, akkor mindjárt felmerül az emberben az az amúgy teljesen jogos kérdés, hogy a képen látható alkatrészek közül mégis melyik lehet a kart visszatoló, illetve jelen esetben vissza valamiért már nem toló rugó.

   Amit a kép közepén látunk, az a nyomókar tengelye. A kart úgy lehet, illetve most még csak lehetne levenni a helyéről, ha valami módon eltolnám innen nézve balra és fel, majd ezt követően balra és le, amihez persze még útban van a spricni eleje, vagyis a fúvókás rész.

   Vagyis ez, amit ugyanúgy vettem le, mint ahogy az előbb a burkolatot. Mármint fogtam, majd az asztal szélébe a peremét beakasztva, igen durván rátámaszkodtam, mire fel a közel 80 kilóm természetesen egyből megtette hatását.

   Ez pedig a dugattyú, aminek bár nincs különálló gyűrűje (mint mondjuk egy motor dugattyújának), de a formája miatt nagyon is jól tömít. Erre persze az is komolyan rásegít, hogy ez ha nem is két dugattyúgyűrű, de attól még két tömítő válla van.

   Ennyire persze nem kellett volna (a szórófej ugyanis pár milliméterrel bentebb került, mint ahol eredetileg volt), ami egyértelműen annak volt köszönhető, hogy nem fogtam vissza magam. Mármint ahogy a szórófej szétszedéséhez, úgy az összerakásához is a súlyomat vetettem be. Mit ne mondjak, igencsak nehéz személyiség vagyok...

   Most például az jött közbe, hogy elfelejtettem levágni a palack nyakáról ezeket a fogakat, melyek ha összeakadnak a szórófejen találhatókkal, a két részegység széttekerhetetlenségét eredményezik. Ez amúgy azért van így, nehogy egy gyerek kinyissa, majd beleigyon. Ugyanezt a célt szolgálja az elfordítható szórófej is, ami 90 fokonként van nyitva, majd zárva. Ezek a kölyökzárak olyan jól működnek, hogy múltkor a Domestost tartalmazó palackot anyámnak nem sikerült kinyitnia.

   Mielőtt beletöltöttem az ecetet, előtte persze még kellett volna egy teszt. Mármint az ügyben, hogy túlélte-e a szórófej a szétszedést. Amúgy túlélte, szór rendesen, bár elsőre próbára a frászt hozta rám, mert elfelejtkeztem az épp az előbb említett, a szórófejen található gyerekzárról.

   A kiürült ecetes palack a kukába kerül, a fehér festékes doboz vissza a pincébe, az előtte látható alkatrészekből pedig a vécélehúzó áttételét fogom összeállítani. Ha még a szatyorban található teletext modult is körbefényképezem, és még a paneleket is elbontom a dobozból, akkor már csak az MK-29-es magnó, az e-cigi és a webkamera csúfítja el az előszobát. A többi helyiséget most inkább hagyjuk...

   Illetve ne hagyjuk, mert mivel már nagyon régóta halogatom, újra elharapózni látszik a rendetlenség. Bár csak egy egészen kicsit álltam bele (a nagyja majd holnap jön), annyit azért megtettem, hogy behoztam a konyhából a Tetris játékot (meg ne kérdezd, hogy mit keresett a konyhai ablakban, mondom, hogy rumli van), a fényképezőgépet pedig feltettem a polcra.

   Illetve az úgy volt, hogy a csatlakozóit, vagyis ezt a részét fedő gumilapon megláttam egy csúf barna foltot, mire fel nekiálltam elmosogatni, hogy legalább azzal ne holnap kelljen foglalkoznom. Erre fel az amúgy valaha gumilapocska állagú alkatrész - a csapban mosogatás közben - egyszerűen elmorzsolódott, mégpedig annyira, hogy a maradványai lazán átfértek a lefolyó lyukain. Francba! Pedig az előbb ez még egy komplett gép volt...

   Mondjuk a takarólap nélkül is jól ellesz a többiekkel a polcon. Ahogy itt álltam, azt kellett megállapítsam, hogy mint annyi minden mással, úgy a fényképezőgépek vásárlásával is le kellene végre állnom, még ha épp 50 forintért is adják őket...