Sajnos nemcsak a szobákat dugítottam el a szanaszéjjel száradó őszi nagymosás alanyaival, de még az amúgy fregolival felszerelt fürdőszobát is. Mármint most épp négy pléd is lóg a fregoliról (amúgy persze lóg mellettük más is), amiktől be ugyan még be lehet menni, de ez így azért már elég kényelmetlen.
   Na most ami még szintén kényelmetlen, az a kimosott huzatú díszpárnák töltete. Mármint maga a párna, ami ki tudja miből van, de az a valami mára már nagyon összecsomósodott. Hogy a párnahuzatok rejtette talányra fény derüljön, meg persze amúgy is eleve ez a hobbim, szét fogok szedni egy díszpárnát. Ehhez persze az kell, hogy legyen helyette új. Mármint belső, amit majd visszatehetek a huzatba.

   Mivel a JYSK épp hatalmas akciót tartott párnákból (reklámújság rulez), először azt az áruházat látogattam meg, majd miután egyik párnájuk állaga sem tetszett (vagy ha esetleg mégis, akkor annak a párnának meg az ára nem), átmentem körülnézni az IKEA-ba, ahol már nagyobb szerencsével jártam. Mármint három párnabelsőt is sikerült begyűrnöm a szatyromba, mely akciómat a kasszánál egy kislány hitetlenkedve tekintette meg. Már az első párnára is azt mondta, hogy nem fog a szatyorba beférni, a harmadik betömése után, mikor rákérdeztem, hogy beül-e melléjük, akkor meg már csak riadtan nézett.

   A gyors helycserés támadásnak jelen pillanatban már csak azért sincs semmi esélye, mert míg a négyzet alakú párnák huzata cipzáras, addig a téglalap formájúé varrott. Varrásban meg ugye - mint megannyi másban - nem vagyok valami jó.

   Márpedig nagyon kellenének ide vissza a párnák, mert bár lefeküdni délután már letudok (az ágytakaró pléd, mivel az összes közül az a legvékonyabb, elsőként száradt meg), de párnám az ugye még nincs, mire fel az előbb is kénytelen voltam bevetni a mackót. Mármint párnának, mikor is sikerült megszagolnom.
   Hogy szegény mackónak alvás szaga van? Na az egy nagyon enyhe kifejezés! Mire fel egyből megindultam a mackóval a fürdőszoba felé, akkor még csak azzal a szándékkal, hogy a macit a szennyesládában helyezem el.

   Mikor aztán ezeket a frissen vásárolt párnákat óvatlanul és persze kíváncsian megszagoltam, mindjárt megéreztem, hogy a macin felül is lesz még mit kimosni. Mindezt úgy, hogy a fregoliról még mindig három pléd lóg, a szoba meg tele van a többi mosott, és persze még nagyban száradó dologgal. Erre a helyzetre ráindítani egy újabb mosást, több volt mint felelőtlenség. No de ha nem csinálom, nem állok neki, akkor sosem leszek készen ezzel a már napok óta tartó őszi rendrakással.

   Bár részemről meg voltam róla győződve, hogy a boltban én leszek az egyetlen olyan hülye, aki állva szimulálja, hogy egy párnára hajtja a fejét, de az igazság az, hogy az IKEA-ban ezt meglehetősen sokan játszottuk.
   Egy másik (megjegyzem hozzám hasonlóan határozatlan) vásárlóval pedig azt furcsálltuk, hogy a kiválasztott párna (konkrétan ez a csíkos) a nyomkodása közben különös súrlódó hangokat ad, mire fel a közelünkben szintén párnákat ölelgető lány kedvesen megmutatta, hogy a meglepő hangokat a huzaton belülre hajtott tájékoztató cetli adja.
   Bár a feliratos részek egyáltalán nem úgy néznek ki, mint amik hajlamosak lennének a szétázásra, vagy engednék a színűket, de attól még inkább mosás előtt vágtam ki őket. Mármint a huzatokból a matricákat.

   Hát ja. Majd pont pikk-pakk fog menni, és pont nekem, egy ennyire egyszerű feladat... Mert ugye a két párna huzata egyrészt még véletlenül sem egyforma (mármint méretre), másrészt most jöttem rá, hogy nekem ezek a huzatok valahogy nem tetszenek. Ebből szerintem az lesz, hogy holnap nézek helyettük a piacon csinosabbakat. Addig legalább mind megfürdenek, amiknek meg kell fürdeniük.

   Mikor egy kicsivel később - megjegyzem pusztán játszásiból - megpróbáltam a régi párnák töltetét a huzatukban elrendezni, majd ez a kísérletem - mint ahogy az eltelt évtizedek alatt megannyi másik is - csúfos kudarcba fulladt, már egészen biztos voltam benne, hogy bár ennek nem sok értelme van (amúgy persze nekem sincs valami sok) a párnák szét lesznek szedve. Ha másért nem, akkor azért, mert ugye magam is igencsak kíváncsi vagyok rá, hogy mégis mi lehet belül az a valami, ami az idők, s persze a mosások folyamán feloldhatatlanul összecsomósodott.

   Csak előbb még rendeznem kell az olyan apróságokat, mint a szoba közepén szárogatott párnák és plédek sora. Mondjuk a kék és a tigrismintás pléd el lesz téve. Már persze csak akkor, ha megtalálom azt az átlátszó táskát, amiben a telet szokták tölteni.

   Mivel ez volt a kupacban a legkisebb tétel, elsőnek a kutyát választottam, ami úgy került hozzánk, hogy míg a párom azt kérte tőlem, hogy hozzak neki a piacról valami szépet, én ehelyett azt ígértem meg, hogy a létező legcsúnyább jószágot fogom elhozni. Mint az a látványból sejthető, ez sikerült is. És akkor azt még nem is mondtam (amúgy valamikor régebben már biztosan megemlítettem), hogy mikor megvettem, akkor a kutyán még nem volt rajta ez a csinos kis pulóver!
   Most meg szegénykémnek a sapkája hiányzik, aminek biztosan meg kell lennie valahol, mert még élénken emlékszem rá, amint a minap a mosógép dobjából utolsóként kivettem.

   Egy kutya - még ha csak horgolt is - simán van annyira okos, hogy bármikor meg tudja mutatni, hogy hol van a villanykapcsoló. Ez a jószág persze csak ezt az egyetlen kunsztot tudja.

   Én viszont nem tudom megmutatni, hogy mégis hová tettem azt az amúgy kevéske eszemet, mikor a már amúgy is fokozott szintű kupi kellős közepén nekiálltam még a párnákkal is szórakozni. De legalább a két pléd visszakerült a helyére. Amúgy a harmadik is, csak az nem ide, hanem támasztéknak a hátam mögé. Szóval ha lassan is, de azért már alakulnak a lakásban a dolgok.

   Amennyiben a fényképezőgépet és a webkamerákat is elveszem innen, már-már üresnek fog tűnni a hall! Hogy erről mióta álmodozom? Sajnos nem napok, és még csak nem is hetek, de egyenesen hónapok óta! Mármint a jelen két tárgy kapcsán, mert amúgy persze már több mint egy évtizede.

   Úgy döntöttem, hogy amennyiben holnap nem kapok a díszpárnákra a piacon vagy a kínai boltban a jelenlegieknél tetszetősebb huzatot, akkor a régieket fogom rájuk visszahúzni.

   Hogy a megváltozott légnyomástól aludtam-e jól, vagy attól, hogy tegnap este még tőlem is szokatlan mértékben bevacsoráztam, az tulajdonképpen mindegy, hiszen csak az számít, hogy reggel szokatlanul frissen, pláne korán ébredtem. Gondoltam megírok néhány sort a tegnap készült képekhez, majd felpattanok a bicajra, aztán megnézem a Bosnyák téri piacot.

   Erre fel tízre kitisztult az ég, mire fel a szerző már ott is volt a piacon. Bár meg mertem volna rá esküdni, hogy az a néni aki a szokatlanul szép mintájú szatyrokat, edényfogókat és párnahuzatokat szokta árulni, nem lesz kint a piacon, de csodák csodája ott volt! Épp csak szerintem szép párnahuzat nem volt nála egy sem, mire fel átkarikáztam a közeli kínai nagyboltba.

   Mire fel ráhúztam az új párnákra a régieket. Bár ezekben egyre kevesebb a szín, de én igazándiból nem efölött, hanem afölött nem vagyok képes napirendre térni, hogy ha valaki úgy egy hete megkérdezi, akkor képes lettem volna akár meg is esküdni rá, hogy a két párna méretre egyforma, s amúgy négyzet formájúak.
   Mikor aztán a párnák és a huzatok egyesítésével megvoltam, gondoltam keresek a szobában valami ehhez hasonlóan egyszerűen kivitelezhető feladatot, amit végül a szintén frissen mosott Töcsök maci és Csülök kutya helyretételének képében találtam meg.

   Gondoltam ezt természetesen egészen addig, míg csak óvatlanul meg nem tekintettem az említett jószágok tartózkodási helyét. Mivel innen nem leszórva csak a porszívóval lehet eltűntetni a port, feldobtam az ágyra egy törülközőt (nehogy még összekoszolódjon a frissen mosott pléd), majd arra a porszívót, aztán volt egy kis adj neki. Természetesen ha már nekiálltam a feladatnak, akkor nemcsak itt, de mindenütt másutt is, ami helyszínt csak az ágyon állva elértem.

   Mikor épp azzal múlattam az időt, hogy a helyükre visszakerült plüssöknek örvendtem, elszomorításomul óvatlanul kiszúrtam a fejem feletti polcon ücsörgő Harkov villanyborotvákat, meg a dobozuk tetején az alumínium membrános hangszórót. Mármint "az itt aztán tényleg sosem lesz rend" érzését erősítendő.
   Na most amit még ezeken felül is észrevettem, az az a tény, hogy már dél van. Bár a képen látható óra mutatta időn lepődtem meg, az azonban nem járt, mert ahhoz túl hangosan ketyeg, hogy elemet merjek beletenni. Ettől függetlenül igaza volt az órának. Mármint valóban délfelé járt az idő.

   Ez kérlek hal (amúgy persze halak), mégpedig makréla a Lidl-ből, paprikás lisztben egészen ropogósra sütve. Bár nem szoktam az olvasókat életvezetési tanácsokkal traktálni, de most képtelen vagyok magamban tartani azt a sommás megállapításomat, hogy aki még életében nem boncolt halat, az inkább neki se álljon! Ezt a megállapításomat arra alapozom, hogy mikor a zacskóból a komplett halakat egy amúgy ugyanilyen tálba kiborítottam, majd nekiálltam őket a sütéshez előkészíteni, akkor az inkább volt minősíthető trancsírozásnak, mint filézésnek.
   Ez kérlek annyira így volt, hogy amennyiben a technikámat egy manapság divatos főzőcske műsorban bemutattam volna, azzal lazán okoztam volna sokkot bármelyik mesterszakácsnak. Borzasztó volt! Hiába vigyáztam, a konyha vérben úszott, s mikor a széttrancsírozott halcafatokról a vért lemostam, szerintem a halak nagyobbik része (mármint a málló húsuk) a lefolyóban végezte.
   Az előzményektől eltekintve, az eredmény nemhogy ehető, de nagyon is finom lett! Ez annyira igaz, hogy négy apró cafattól eltekintve, tulajdonképpen az egész kilónyi halat bevágtam. Mármint ami a megpocsékolásuk után megmaradt belőlük. A filézés (no meg a sütés) olyan jól sikerült, hogy egy fia szálka nem sok, evés közben a halakban annyit sem találtam.

   Valami lehet a már említett légnyomásos dologban, ma ugyanis hiába zabáltam be, a vérnyomásomnak ennek ellenére esze ágában sem volt lezuhannia. Mivel lefeküdni nem tudtam (vagy talán inkább csak nem szerettem volna magammal sülthalszagúvá varázsolni a frissen mosott plédet), odahajítottam a párnákat a cserépkályha elé, rájuk dobva a felboncolásukhoz szükséges ollót.
   Hogy mégis miért ezt választottam tetthelyül? Egyrészt azért, mert itt van hely, másodsorban pedig az apróbb szemeteket - mivel fával fűtünk - a cserépkályhával szoktuk megetetni. A múltkor például egy egész paplanra való cérnatöltetet füstöltem el. A harmadik ok a jelen helyszínre a porszívó szoros közelsége volt.
   Később persze rájöttem, hogy mivel a kályha belsejét még nem tekintettem meg a világítós webkamerával, így jobban járnék, ha az esetleg szükséges agyagozás előtt inkább semmit sem tennék a tűztérbe.

   Ezeket a nem is tudom miket amúgy sem égettem volna el. Hogy ezek hogyan képezhettek valaha egységes egészet, azt a jelenlegi állaguk alapján el nem tudom képzelni! Márpedig valaha biztosan egyben voltak, hiszen még élénken emlékszem a párnák megvásárláskori tartására. Mondjuk egy hete még arra is megesküdtem volna, hogy méretre teljesen egyformák. Amúgy azzal nyírtam ki őket (mármint a tartásukat), mikor egyszer nemcsak a huzatukat mostam ki, hanem ahogy voltak, velük együtt magukat a párnákat is. Mármint a mosógépből már ilyen rendezetlen belsővel kerültek elő.

   Ezek itt már csak az apróbb cafatok, melyeknek a nagyobb tömbökről történő leválására egyszerűen nem lehetett ok a mosógépben történő pörgés. Bonyolultan persze bekövetkezhetett, az azonban tényleg nagyon összetett mozgást igényel, hogy egy dupla huzaton belül lévő tömést így megszaggasson valami, vagy valaki.

   Mikor a valaha vécépapír gurigákat tartalmazó hosszúkás zacskót (vagyis ezt) nem dobtam ki, hanem összehajtogattam, majd az előszobai papucstartóban helyeztem el, akkor még tuti, hogy nem gondoltam rá, hogy egyszer még ennyire jól fog jönni az amúgy formátlan zacskó. Végül persze nemcsak a töltetek, de az elérettségük okán a fehér és a zöld huzat is belekerült.

   Ha lett volna értelmesebb helyszín (pontosabban szólva én lennék értelmesebb), akkor ezt inkább ott (mondjuk a pincében) kellett volna csinálnom. Hogy a porló szivacsból az idők folyamán mennyit lélegeztem be (mert ez a kedvenc délutáni alvópárnám), azt majd a boncmester állapítja meg. Nekem csak annyit sikerült megállapítanom, hogy az a fehér rongynak tűnő valami a párna készítésekor egy belső huzat volt, ami később kiszakadt, majd a szabadságot keresve előtörtek belőle az apró szivacsdarabkák.

   Mikor odaszóltam a zsákoknak, miszerint hamarost a kukában végzik, mindjárt megéreztem, hogy a levitelüket most azonnal kell meglépnem, különben még képesek nekem holnapig, vagy akár még tovább is az előszobában maradni.

   Ezt a huzatot csak nagyon nehezen sikerült ilyen állapotúra hoznom, annyira ragaszkodtak hozzá a szivacsmorzsák. Igazság szerint ki kellene tenni az ablakba, lehetőleg akkor, mikor épp nagyon fúj a szél, és hagyni, hogy az égiek (akár némi esővel a szélre pluszban rásegítve) letakarítsák a huzatról a maradékot.
   Mondjuk ha néhányszor beraknám a mosógépbe, csak úgy mellesleg a többi ruha mellé, valószínűleg az is használna. Persze a többi ruhának és a mosógép szivattyújának talán nem, így ezt a lehetőséget igencsak gyorsan vetettem el.

   Hogy az új párna hosszabb, mint a régi huzata? Mivel a párna puha, olyan nincs, hogy ez bele ne férjen! Ha meg mégsem menne bele, ami ugye egy valószínűtlen, így akár még elő is fordulható eset, akkor majd jön a párom és beleoperálja.

   A hatalmas pléd szekrénybe történő berakása után, az átellenes sarok persze még mindig durván rendezetlen képet mutatott, mire fel ha nehéz szívvel is, de a szivacstábla elcsomagolásának is nekiálltam.

   Még magam is komolyan meglepődtem rajta, mikor a tábla szivacsot az eredeti nejlonjába bedugva, majd háromba hajtva, majd egy másik nejlonba dugva című művelet mindössze egy perc tíz másodpercet vett igénybe.

   A maradék rendetlenségre odasandítva, épp nagyban azt tervezgetve, hogy mi hova kerüljön, meglepően gyorsan sikerült beígérnem a hatalmas mackónak egy feltétlen elajándékozást. Vagy a házban lakó kisfiú fogja megkapni, vagy elsétálok vele egy közeli óvodáig, de mindenképp mennie kell, mert a szekrényben a helyét az előbb elfoglaltam a ventilátorral, amit amúgy mindig is untam ősszel a pincébe levinni, majd tavasszal felhozni. Odalent kerülgetni meg pláne undok helyzet volt!

   Hogy anyám új díszpárnáira miért nem jó a gyári IKEA huzat? Nos azért, mert az ahhoz valami rettenet sprőd, hogy a fejét tegye rá az ember. No meg a színe is túl világos egy főképp barna tárgyakat (szekrénysor, székek, asztal, parketta, cserépkályha) tartalmazó szobához.

   Mivel már mind a plédek, mind a nagyobbik párnám megszáradt, így már tudok délután aludni. Hogy jobb lenne helyette (mármint a délutáni alvás helyett) inkább csinálni valami hasznosat, majd csak éjjel aludni? Ez természetesen igaz, csak ugye hiába így lenne jó, ha egyszer nem megy. Mármint ebéd után csak valami egészen ritka alkalmakkor vagyok használható állapotban. Ez annyira így van, hogy ma, mikor a párom ebéd után beugrott a fiammal, áthozva néhány náluk feleslegessé vált növényt és virághagymát, mondván nálunk majd jól ellesznek a kertben, én Andi összes mondókájából csak annyit értettem (pedig elhiheted, hogy kedvenc szokásához híven beszélt rendesen), hogy a nagy macit nem ajándékozhatom el.

   Márpedig ha nem ajándékozhatom el (amúgy hozzánk is így került), akkor el kell vigye, mert nálunk nem fér, amit, mint az látható, féltve a mackót, valamint a szobában kialakulni látszó rendet elősegítendő, egyből meg is tett. Vagyis ha csak egy kicsit is, de végre mellém állt a szerencse.