Hármas elosztó
(döglött kapcsolóval)

Ahogy kezemben a reggeli kávémat lötyögtetve idenéztem, abban a szent pillanatban
tudatosult bennem, hogy ma minden kétséget kizáróan le kell mennem a pincébe.
Arra persze nem jöttem rá, hogy miért kell nekem mindenhova odanéznem. Na
most a barna kisvödröt azért készítettem ide, hogy legyen miben felhoznom
a pincéből a virágföldet. Ha meg már lemegyek, akkor a vésőket is leviszem,
hiszen azok a már befejezett szigeteléscseréhez kellettek. Mindeközben az ecsetek
kimosott állaga, illetve a mennyiségük (kettő) alapján egyértelmű, hogy már
a második réteg festéket is felkentem a falra. No persze nem idefent,
hanem odalent a pincében, a padlóburkolás project keretében.

Na most az addig rendben van, hogy sikerült a vésőket feleslegesen megsétáltatnom,
hiszen azok még kellenek a bejárati ajtó szigetelésének cseréjéhez is, de az már
korántsem indokolható, hogy a lakásban felhalmozott legalább száz tételnyi
bemutatni való mellé felhoztam még ezt a kapcsolós hármas elosztót is.

Melynek aztán - hiába a mindössze néhány perccel ezelőtti lelkesedés - egyszerűen
képtelen voltam nekiállni. Illetve ez nem pontosan így történt, hanem úgy, hogy
körbenéztem a lakásban, hátha elmaradt tegnapról valami nálánál fontosabb.
Mivel sikerült kiszúrnom a ventilátor mellett a szigetelés maradék tekercsét,
így ha napokra azért nem is, de néhány órával azért csak sikerült elhalasztanom
az elosztó bemutatását. Bepróbálkoztam a babáknál, de ezek ugyan nem segítettek.

Már a minap is teljesen hiába kérleltem őket,
hogy segítsenek kicserélni ezt a szőnyeget.

Mivel a kapcsoló poros volt, én meg más feladatot találtam magamnak, így a kettőt
némileg összevonva azt találtam ki, hogy első lépésként elmosogatom a kapcsolót.
Míg az a cserépkályha tetején ízlésesen elhelyezett HT videókamera optikájára
akasztva lóg, akarom mondani szárad, addig én a háttérben (jé, tényleg pont
ott van) ripsz-ropsz kicserélem az elporlott szigetelést a bejárati ajtón. Na
most az lehet, hogy amit írok, az meglehetősen összeszedetlennek tűnik,
de mivel még nem hatott a kávé, nem csak úgy néz ki, hanem úgy is van!
És ez persze nemcsak a munkavégzés, hanem a cikk megírásának napjára is
igaz. Mint valami haldokló őszi légy, úgy keringtem a feladatok és betűk közt.

Például nekiálltam, majd a mindössze egyetlen perce megemlített
szigetelés csere helyett kipiszkáltam a virágokból a magokat.

Miután az elosztó még mindig nedvesnek mutatkozott, illetve mert épp idenéztem,
menten eszembe is jutott a képen látható másik valami története. Szóval az úgy
volt, hogy miközben én az asztalomnál ülve lapozgattam a régi elektronikai
újságjaimat, Andi pedig a laptopot bámulta az ágyamon heverve, egyszer
csak kattant valami egy hatalmasat. A hallott hang leginkább ahhoz volt
hasonlatos, mintha mondjuk hozzávágott volna valaki egy fémpénzt ehhez
az ajtóhoz. Mint az később kiderült, a váratlan zajt a helyéről kiugró zárnyelv
okozta. Ez jelen állapotában semmiképp sem jó, ugyanis annyira megszoktuk, hogy
az ajtó nem zárható, illetve bele van szorulva a zárba a nyelve, hogy mióta
csak kiugrott, folyton hatalmas zajjal csapódik, illetve csapjuk be.

Mindeközben én meg azt gondoltam, hogyha egyszer megígértem magamnak, hogy
a bejárati ajtó szigetelésének cseréje lesz a következő, akkor ugyan ne csapjam
már be magamat. Na most a szigetelést leszedni - azt épp mint a balkonajtó
esetében - mindössze néhány pillanat műve volt. No de magát az ajtót...

Mondjuk végül is lejött, de csak úgy sikerült megemelnem, hogy építettem hozzá a
képen látható csavarhúzókból egy emelőt. Mivel az erőkar két szárának aránya
úgy nagyjából 1:1, miközben én 80 kiló körül vagyok, az ajtó pedig a piros
csavarhúzó nyelére történt rálépéskor lejött, így az ajtó súlya
- pusztán logikai alapon - nincs 80 kiló.

Na most ha 80 kiló nincs is, de attól még valami k*rva nehéz! Ezen persze már csak
a körbefutó vasalás okán sincs mit csodálkozni. Ettől függetlenül nekem persze
kerekedett a szemem rendesen, mikor ráemeltem az ajtót a sámlira. Erre a
műveletre azért volt szükség, mert csak így férhettem oda az ajtó alsó
peremén futó szigeteléscsíkhoz. Valahol itt tarthattam a feladattal,
mikorra sikerült bennem tudatosulnia, hogyha meghúzom a hátam
az ajtó emelgetése közben, ami azt szokta eredményezni, hogy hetekig
még a plafont nézni, vagyis hanyatt feküdni is fáj, akkor egy igen érdekes
helyzet alakult volna ki. Fekhettem volna az előszobában, miközben arra várok,
hogy jöjjön már egy olyan erősnek tűnő szomszéd, aki képes visszaemelni
a helyére a bejárati ajtót, hogy be tudjak zárkózni a kínlódásommal.

Mért én az ajtót felemelni úgy, hogy közben rá is tudjam pozícionál egyszerre
mindhárom zsanérra, na azt csak úgy tudtam, hogy újfent segítségül hívtam
az emelőkart. A harmadik szerszámra azért volt szükség, mert mivel
az ajtó (így levéve) a szőnyegen feküdt, már ott elakadtam,
mikor még az emelőkart szerettem volna alátolni.

Ezek itt már csak a munka maradványai. Mint az látható, néhány centi híján mind
a 40 méternyi szigetelés elfogyott, miközben szegény dörzsi szivacsot is sikerült
teljesen kivégeznem. Illetve még jelen állapotában is alkalmas volt egy utolsó
feladatra, ami a WC deszka alsó felületének nagytakarítását jelentette.

Mikor már azt hittem, hogy kész vagyok az ajtóval, akkor jött a következő pofon,
ugyanis becsukni, na azt ha kissé nehezebben is mint eddig, de azért be lehetett,
azonban bezárni már nem. A kilincsre csukás azért volt nehéz, mert az új tömítés
még nem idomult össze az ajtó és a tokja közötti hellyel. Ez a hibajelenség idővel
valószínűleg egyszerűen magától gyógyul. A bezárást viszont az hiusította meg,
hogy a zár nyelvének esze ágában sem volt becsusszannia az idők folyamán
fémtisztává vált résbe. Kicsit felakadt a peremen, majd onnantól akár ki,
akár be, rá kellett hozzá támaszkodnom az ajtóra. Ezen a problémán
a papír zsebkendővel a zár nyelvén szétmaszatolt gépzsírral
segítettem, miközben a kéknyelű csavarhúzóval
a zárnyelv helyét zsíroztam össze.

Miután a bejáratival végeztem, visszatértem ehhez a másik ajtóhoz. Ezen azért áll
olyan furán a kilincs, mert azt játszottuk az öcsémmel, hogy miközben ő felfelé
emelte a kilincset, addig én a másik oldalon lefelé nyomtam. Mikor meg már
nagyon ferdén álltak, hogy ki ne kapjunk, feladatot cseréltünk. Aztán meg
kezdtük az egészet elölről. Ennek persze, mint ahogy a többi hülyeségnek
- amit a gyerekek szoktak játszani, mikor épp nem figyel rájuk senki - semmi
értelme sem volt. Végül ott hagytuk abba a kilinccsel történő szórakozást, mint
ahol most látod, minek okán a 70-es évek eleje óta mindkét kilincs ilyen
furcsán felfelé áll, a zár nyelve pedig mintegy ötven évre beszorult.

Mivel így szoktuk meg - a zár nagyjavítása helyett -
inkább újra beszorítom valamivel a zár nyelvét.

Azért kellett az EVA tápegységből kiszerelt, valaha hűtőbordaként funkcionáló
többlyukú alátétbe az a süllyesztés, hogy belesimuljon a csavar feje. Így majd
nem fog tudni beleakadni a csavarfej pereme az ajtó másik szárnyába.
Ami még egy ennél is fontosabb szempont, hogy belém se.

A helyzet a munkaterülten változatlan. Mivel írtam róluk egy külön, pusztán
felsorolós cikket, így a cserépkályha tetejére halmozott kacatokat most
nem sorolom fel. Bár nehéz volt megállnom, de azért sikerült. Mondjuk
a HT videókamerát azért csak sikerült megemlítenem, amin természetesen
nincs mit csodálkozni, hiszen éppen annak az optikájáról lóg lefelé az elosztó.

Mindeközben én a felhalmozott feladataim elől próbálok meglógni, megjegyzem ma
valahogy kifejezetten csekély sikerrel. Mondjuk nem csoda, hogy ők győztek, mert
amilyen határozatlan én ma vagyok... Igazándiból még az sem volt biztos, hogy
amit reggel óta összekattintgattam, abból végül is ez a cikk fog kikerekedni.
Mert ugye megtehettem volna, és még stimmelt is volna pusztán logikai
alapon, hogy a bejárati ajtó szigetelését egyszerűen hozzáfűzöm
a balkonajtóról szóló cikkhez. A szobaajtó kilincsének
javításába is beleállhattam volna (már úgy értem, hogy
teljesen), és akkor egyrészt abból is lett volna egy külön
cikk, másrészt pedig nem kellett volna ide beletoldanom.

Na most annyit még hozzáfűznék az ezt megelőző képhez, hogy mikor az öcsémmel
beszorítottuk a zárba a nyelvét, akkor ahhoz nekünk semmiféle anyagra, de a
puszta kezünkön (és persze a hülyeségünkön) kívül még csak eszközökre
sem volt szükségünk. Most meg ugye ilyen fúró, olyan gép, csavar és alátét.
Mondjuk az eredmény - attól eltekintve, hogy ez így azért stabilabb - ugyanaz.

Bár a cikk fele már lement, de csak sikerült végre elérnem a mai céltárgyhoz. Ez az
elosztó, mint azt már említettem volt, a pince mélyéről került elő. Amúgy tényleg
a mélyéről, ugyanis egy alsó polcon volt, bedugva valahova egészen hátra.
Akkor sikerült onnan kipiszkálnom, mikor az anyagok szétpakolása
című projecthez szükséges előkészítés második körét futottam.

Hogy miért lett olyan mélyre eldugva? Nos azért, merthogy bedöglött a kapcsolója.
Arra a kérdésre azonban nem tudok válaszolni, hogy mégis miért nem dobtam ki.

Vagy ha azt azért nem is, de akkor legalább egy-egy drótdarabbal, vagy akár puszta
ónpacával rövidre zárhattam volna a kapcsoló belső érintkezőit. Mert ugye, ha
kapcsolni már nem is kapcsol többet, attól még ne álljon itt ilyen szakadtul,
hanem tessék neki szépen vezetni az áramot. Szóval egy puszta kapcsoló
nélküli elosztónak azért még jó lett volna. Mivel még ez a trehány módi
javítás sem történt meg, így csak egy újabb szétszedtem alany lesz belőle.

Már csak azért is, merthogy a kapcsolója nem csak úgy egyszerűen hiányos
(nincs meg a két billegő, meg az őket nyomó rugós izék se), hanem még el
is veszejtődött, előtte persze le is törött a piros gombocska egyik oldala.

Na most ha hiányzik a két pöcök közül az egyik, akkor már nem fog stabilan bent
maradni a helyén. Vagyis ha átkötöttem volna a lábait (úgy ahogy mondtam,
vagyis kívülről), továbbra is megmaradt volna az a veszély, hogy kiesik a
lyukból a gomb. Ha meg nincs bent a helyén? Akkor a keletkezett lyukba
ujjal benyúlva, komoly esélyünk van egy áramütésre. Az meg ugye kinek kell?
Senkinek! Na jó. Akinek megállt a szíve, annak igen, de egy közönséges
kapcsolós elosztó akkor se játsszon nekem hobbiból defibrillátort.

Ez a sérülés nem most keletkezett, hanem még valamikor akkor,
mikor először próbáltam meg kinyitni az elosztót. Majd mindjárt
megmutatom, hogy miért vált szükségessé ez a barbár feszegetés.

Csak előbb még megmutatom az elosztó alját.

Meg azt, hogy bár rengeteg szabványnak megfelel,
de az áramot, na azt már sajnos nem vezeti.

Mindeközben az asztali lámpám újra azzal kezdett el szórakoztatni, hogy miután
beállítottam, hogy hol álljon pontosan, hogy megfelelő szögben essen a fotózandó
tárgyra a fény, egyszer csak fogta magát és elkószált a beállított pozícióból. Ez úgy
általában mindössze öt centinyi elmozdulást jelent, illetve minimum annyit,
hogy biztosan árnyékba kerüljenek a kiemelni szándékozott részek.

Emlékeim szerint, mikor tán úgy egy éve ezt a rongydarabot az asztali lámpa aljával
összekombináltam, akkor abban a cikkben, melyben ezt a nagyszerű eseményt
megörökítettem, egyben tettem is magamnak egy (megjegyzem a szokásos
mértékben (vagyis nagyon) határozatlan, és persze elhamarkodott)
ígéretet arra, hogy a - felettébb idegesítő - kószálása okán
újra fogom faragni ennek a lámpának az alját.

Hogy aztán ez az újrafaragás még azóta sem történt meg, az valószínűleg annak is
köszönhető, hogy ez nem is egy, hanem ez már egyenesen két project! Mert ugye
egyrészt ott van az, hogy valami alkalmasabbal kellene pótolnom a lámpatartónak
jelen pillanatban bevetett dupla ékszíjtárcsát, illetve az is, hogy újra kéne faragnom
annak a fehér lámpának az alját, amiről ehhez a kékhez leszedtem pótlásnak az alsó
tartóelemet. Arról már nem is beszélve, hogy mindezekkel összefügg egy harmadik
farigcsálós project is, melynek keretében a helyreállított fehér vázú asztali lámpát
fogom felszerelni a pincébe, mégpedig terveim szerint (no hiszen) valahova a
fáspince ajtajának közelébe, és vagy a munkapadra tűzhetően. Na most
addig is, míg a fent említett három esemény közül legalább az
első be nem következik, addig bőven megteszi ide
egy újabb darabka az éppen aktuális
törlőrongyomból.

Na ez az amit korábban mint gátló, illetve rombolásra okot adó szörnyűséget
megemlítettem. No persze annyira azért nem lepődtem meg rajta, hogy
semmiféle slicce sincs az elosztót összetartó csavarnak (amúgy persze
csavaroknak, merthogy hatan is vannak), ugyanis láttam én már ilyet.

Szóval ez most nemcsak puszta állatkodásból van, hanem azért, mert nincs más
mód felnyitni az elosztó házát. No persze le lehetne fúrni a csavarok (vagy
szegecsek) fejét, illetve meg lehetne próbálni mégiscsak kihajtani őket
egy törtcsavar kihajtóval (igen, van ilyen szerszám), de ennek csak
akkor lenne értelme, ha az adott eszköz képviselne számomra
valamiféle értéket. Mivel még csak kellemes emlékek sem
fűznek hozzá (bár valaha ezzel kapcsolgattam ki-be a
PC-met), így szívfájdalom nélkül szétrombolom.

Ez speciel nem a korábban általam látott sokperemes szegecsszerű valami, hanem
kutyaközönséges lemezcsavar. Már persze a hiányzó sliccétől eltekintve.
Hogy aztán van-e hozzá a gyárban valami spéci szerszám, amivel
betekerik a helyére, vagy egyszerűen csak belesajtolják a
lyukba, azt innen nézve meg nem tudom mondani.

Szó se róla, ezt rendesen kivégeztem.

Mivel az utolsó két csavarnak esze ágában sem volt engedni, ha már a bejárati ajtó
felemelésekor bevált, gondoltam bevetem az áttételes erőkart. Mivel az elosztó
háza puhább anyagból volt, mint amennyire a két csavar tartott, így ez
az amúgy frappánsnak látszó megoldásom most nem jött be.

Ezért megfogtam az elosztó házának két felét, majd pusztán izmaim
megfeszítésével kettéhajtottam. A balra látható csavarvég ezen
tettemet kismértékű jobbra történő elhajlással jutalmazta.

Íme az elosztó házának csupasz alja. Felerészben az itt látható felöntésekbe voltak
betologatva a konnektorok elektromosan vezető részeit képező alkatrészek.

A másik felük pedig a ház tetejéhez ragaszkodott.

Ez a csavar például olyannyira erősen, hogy inkább
széttörött a ház, de a csavar akkor sem engedett!

Lelki szemeim előtt már látom is, amint elnyeli a műanyagos kuka.

A fekete kapcsolóházat úgyszintén, míg a piros kupakot elteszem. Utóbbit azért,
mert egyrészt van benne egy glimmlámpa, másrészt pedig hátha kelleni fog
egyszer valamire egy ilyen apró darabka átlátszó piros műanyag. Lesz
neki helye. Illetve nemhogy lesz, hanem már van is a pincében
két olyan fiókom, melyeken "átlátszó műanyag" a felirat.

Na most olyan dobozom is van, amire az van írva, hogy bronz és rézlemezek.
Ez akkor került elő, mikor kirámoltam apukám szekrényét. Mondjuk azóta
sem láttam az említett dobozt, de ettől még ott kell lennie a pincében.

Hogy aztán kelleni fog-e valaha is ilyen formájú rézlemez...

Ennek a lehetetlen fazonra görbítettnek pedig még az előzőnél is csekélyebb
esélyét látom az újrahasznosításra. No persze idővel bármi bekövetkezhet.
Mondjuk ha megérjük, hogy beindul a rádióépítős oldalam, akkor akár...

Erre a kábelrögzítő műanyagdarabkára például nem is oly rég szükségem
lett volna, mikor a pincében őrizgetett steklámpát újítottam fel.

Mikor azt a fekete csődarabkát megláttam, menten felmerült bennem
a nyilvánvaló kérdés, miszerint: Az ott csak nem egy zsugorhüvely?

Miután öngyújtóval megmelengettem, az derült ki róla, hogy de!

Amúgy ide, vagyis a kapcsoló lábaira kellett volna, hogy rá legyenek melegítve.
Gondolom ennyi szó elég is a gyárban uralkodó technológiai fegyelemről.

Akkor ennek szegénykémnek itt a vége. Ha sokkal azért nem is, de a szétszedtem
project oltárán történő feláldozása által egy picinyke hellyel mégiscsak több lett
a pincében a polcon. Mondjuk ha ez lenne a cél (amúgy hogyne lenne az),
akkor úgy lenne értelmes, hogy a nagyobb darabokat pusztítom.
No de én, meg az értelem, az ugye mikor találkozik?

Például az alkatrészeket is hiába válogattam szét, ha egyszer folyton újratermelem
a vegyes tartalmú dobozaimat. No persze így, hogy már van hova, így ezen
doboz tartalmát azért már nem lesz annyira nehéz szétpakolásznom.

Ez a kép csak azért került ide, mert mikor még a valahol a cikk elején megemlített
virágmagokat raktam be ide a szekrénybe, akkor szembesültem vele, hogy valami
érthetetlen okból kifolyólag itt tartom a mindenféle elosztókat is. Ez persze
nem baj, csak jusson eszembe e hely, mikor majd épp keresem őket.

Ezekkel meg már csak annyi a dolgom, hogy ne felejtsem el őket levinni. Mivel már
végeztem a kábeleim szétválogatása elnevezésű feladattal (megjegyzem évtizedek
óta húzódott), már van hova eltennem a szokatlanul barna színű hálózati kábelt.
Na most az úgy volt, hogy a múltkor, miközben épp nagyban pakolásztam a
pincében, találtam egy - akkor és ott - teljesen értelmezhetetlen tartalmú cetlit.
Mindenféle összefüggéstelen szavak voltak rajta, szépen sorjában egymás alá írva.
Miután kidobtam, illetve a kidobás után néhány hónap elteltével, szóval sajnos már
csak erősen utólag jöttem rá, hogy azért írtam fel azokat a különös szavakat egy
fecnire, hogy a dobozaimról hiányzó feliratokat nyomtassak belőlük. Szóval
most ott tartok, hogy van egy plusz hálózati kábelem, meg egy dobozom
a pincében amibe való, csak felirat híján nem tudom, hogy melyik az.

Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg a
Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában.