Ez egy autóba való sziréna, ami valószínűleg a riasztóra volt kötve. Gondolom azt talán már mondanom sem kell, hogy a beszerzésének történetét részemről kényszeresen mindenképp elmesélem.
   Szóval az úgy volt, hogy épp jöttem hazafelé, s ez a sziréna az utcánkban mellettem elhaladó autó alól esett ki, némi csörömpölő hang kíséretében. Én meg ugye, pusztán jóindulatból, azonnal magamhoz vettem, nehogy el találjon kallódni.
   A sziréna amúgy azért került kiválasztásra, mert a többi dologhoz nem volt kedvem. Mármint az olyan többi dologhoz, mint mondjuk a sziréna alatt elterülő hangkártyához tartozó ős öreg laptop.

   Vagy az órás rádió, az alatta megbújó, amúgy a kertkapuról leszedett hajszárító, a mellette látható másik hajszárító, vagy mondjuk az általam egyszerűen csak laposnak hívott fekete rádió, vagy a jobb sarokba belógó csíptetős lámpa.

   Az asztali hangfalaim nem azért lettek felírva, mintha bármi ingerenciám lenne szétszedni őket, hanem csak azért, mert valahol már meg lettek említve. Az autóba való kék végfok annyi áramot eszik, hogy azt csak a nagyobbik labortápról tudnám beindítani. A szirénáról ugye ez a cikk szól, a bakelitházas csöves rádió a pincében ücsörög az egyik polcon, a Barbie baba valahol itt a közelemben, míg a beázott nyomógomb a lépcsőházból még mindig a helyén, vagyis a falban. A pincébe persze nem azért mentem le, pontosabban szólva mentünk le a párommal, mert a sziréna szerepel ezen a listán.

   Hanem azért, mert már megint befolyt a víz a balkonajtó alatt. Erre is lesz egy külön projektem, ami szintén idénre van betervezve, csak szerintem míg a bojler vízkőmentesítését az apró elmaradások a lakásban 7 című projekt keretében fogom megejteni, addig a balkonajtó - nagyobb projekt lévén - egy külön cikket kap.

   Míg először az ebéd elkészülése alatti szétszedés maradt el, másodjára az ebéd utáni, mert mikor megláttam az immáron vízinövénnyé avanzsált petúniákat, egyből felmerült bennem az a nyilvánvaló kérdés, hogy mi lehet a vízügyi helyzet a pincében. Ne ezen gondolatmenetet követve mentünk le a párommal a pincébe.

   Mármint megtekinteni a lenti árvizet. Bár azt már megint elfelejtettem, hogy ezt még az égiháború közepette kéne, hogy tényszerűen lássam, hogy honnan jön fel az a rengeteg víz, de mivel most viszonylag gyorsak voltunk, azért kiderült néhány érdekesség. Például olyanok, hogy a frissen kiglancolt pincéből is jön fel víz, pedig azt ott eddig még sosem láttam. Vagy Mártika pinceajtaja alól is jön víz (vagy megy be a küszöb alatt), ami abból látszik, hogy az odahúzott jó arasznyi fehér festéken, mármint az aljzatbetonon is állt a sár. Itt az előtérben meg konkrétan annyi volt a víz, hogy lebegett a tetején a nálánál könnyebb linóleum. Szerencsére a jobb oldali ajtó mögé nem folyt be, mert abba az irányba a többinél valamiért öt centivel magasabb a küszöb.

   Mivel épp kínálkozott rá egy nagyszerű alkalom, ezért a párom az anyai örökségként kapott takarítási mániáját bevetve, az időnként még mindig szakadó esőben nekiállt egy kefével letakarítani a pincei fordulóból felvett linóleumot.
   A háttérben az összecsukható szárítón mindeközben már három kisebb szőnyeg hever, miközben a két nagyobb a kertkapura lett fellógatva, hogy kimossa őket a még mindig szakadó eső. Ezeknek a szőnyegtakarítós akcióknak úgy nagyjából annyi értelmük volt...

   Mint az a képeket összehasonlítva kiderül, a sziréna maradt, miközben a teljes körítése lecserélődött. Mikor ez tudatosult bennem, azonnal rászóltam magamra: Géza! Most már aztán tényleg elég!

   Ez kérlek annyira így volt, hogy időközben került a kupacba egy Nikon Coolpix 3100 fényképezőgép is, amit - minő csoda - nem fogok szétszedni. Egyrészt ez már tényleg a nagyon sokadik digitális fényképezőgép lenne (mondjuk már rádióból is rengeteget szedtem szét, aztán mégis mindig újabbak jönnek), másrészt jobb lenne nem tönkretenni. Már úgy értem, hogy amennyire tudtam, átnéztem a gépet, de semmi hibáját sem találtam. Még az 512 megabájtos CF kártya is benne van! Mondjuk meg is kérték az árát. Nem is tudom, hogy miből fogom kigazdálkodni azt az 50 forintot...

   Mivel az volt a legegyszerűbb lépés, a fényképezőgépet feltettem a polcra a többiek közé, majd néhány nap elteltével bekerült a helyére az előszobai fogason lógó webkamera. A helyzet sajnos nemcsak ezen a ponton látszik reménytelennek.

   Hanem például itt is, ahol az amúgy a hátam mögé való szivacs azért ücsörög a villanymotoros seprűn, mert beteg. Mármint kiolvadt a seprűből az akkumulátor. Ettől persze a szivacsnak még nem kellene feltétlenül rajta hevernie, de hát épp erről beszélek.

   A Videoton receiver Réka szekrénysorba bármi módon történő visszatételének már sokadszorra futok neki. Már csak ebből a mondatból is kiderül, hogy ez eddig még egyszer sem sikerült. Épp mint ahogy a háttérben látható monitorhoz az Amiga 600-ast előszednem sem igazán. Márpedig anyám a hónap végén megérkezik, s addigra innen ezeknek menniük kell!

   Hát ja. Mert ugye először kihoztam a két párnát, mondván kidobom őket, majd visszavittem a szobába, mert időközben eszembe jutott, hogy kellhet a tömésük a pince végében hiányosan porosodó térdeplőszékhez.

   Mivel sokat ülök, ezért azt szoktam játszani, hogy a lakás különböző pontjain (de főleg a konyhában és az előszobában) apró szemétkupacokat helyezek el, amit aztán meglátva, az ücsörgés okozta merevedéseket lazítandó, a ház előtti kukákban helyezek el. Mármint leszaladok velük. Mikor meg nem, akkor persze felgyűlnek, amit mondjuk legalább könnyű lerendezni.

   Hétfőn reggel az lesz, hogy nekiállok az őszi nagymosásnak, ami az összes párnát és plédet jelenti, amibe csak nyáron beleizzadtam. Vagyis úgy nagyjából mindet. Hogy a hétfőből végül szerda lett? Most mond már...

   Gondoltam legalább annyit megteszek, hogy beteszem a lomtalanításkor talált tartóba a kazettákat, azokat azonban - megjegyzem őszinte meglepetésemre - nem találtam meg. Amúgy később sem kerültek elő, ami akár még azt is jelentheti, hogy már eleve el sem hoztam őket. Mármint amiket lomtalanításkor láttam. Na most ha nem, akkor viszont minek hoztam hozzájuk tartót?
   Később persze kiderült, hogy egyrészt van régről egy hármas tornyom (mármint három ilyen kazettatartó, egymásra téve, tömve kazettákkal), másrészt két másik különálló, amúgy persze ugyanígy egymásba csúsztatható kazettatartó is, amihez ez a példány a harmadik, hogy a két torony egyforma magasságú legyen. Hogy aztán ezek mikorra kerülnek egymásra, azt még csak jósolni sem merem!

   A szirénának - mivel ez igazándiból egy komplett riasztó - belül is van egy kisebb csipogója, ami valószínűleg akkor ad, illetve most már csak adott hangot, mikor a távirányító gombjait nyomkodtuk.

   Mivel mint riasztó beüzemelhetetlen, valamint szükségem sincs rá, így ha sikerül visszabutítanom szirénának, akkor úgy marad, de ha nem, akkor csak mint puszta tölcséres hangszórót fogom megőrizni. Már persze csak akkor, ha az a része (mármint a hangszóró) rendben működik. Amennyiben nem, akkor részemről mindenféle szívfájdalom nélkül fogom áthelyezni a maradványait a kukába. Sőt! Még örülni is fogok a pincei polcon felszabadult helyének.

   Ezzel a csatlakozóval igen komoly küzdelembe bonyolódtam, de végül engedett a durva erőszaknak. Mármint erőst rátehénkedtem azokra a pöckeire, melyek a csatlakozóit biztosítják kicsúszás ellen.

   Mikor hangszórót próbálok, akkor az nem azért kerül a reszelős fiókba, mert innen biztosan nem esik ki (ez amúgy persze így van), hanem azért, mert a 6,3-as jack dugóról krokodilcsipeszekre fordító kábelem csak idáig ér el. Mármint az erősítőtől. Bár a hangszóró szól, de úgy az igazi, ha odateszek mellé ellenpontnak egy hagyományosat, amiből kell is legyen a polcon, direkt ilyesmi célokra odatéve.

   A krokodilcsipeszeket a két hangszóró lábai között ide-oda rakosgatva, azt sikerült megállapítanom, hogy bár a tölcséres hangszórónak valóban tölcséres hangja van, de a hatásfoka - persze zenével fülelve - nem tűnik jobbnak egy hétköznapi hangszórónál.

   Míg a tulajdonképpeni hangszórót a tölcsérben rögzítő négy csavar közül három még teljesen rendben volt, addig ez a negyedik már durván rohadásnak indult. Ennek valószínűsíthető oka az, hogy ez lehetett alul, vagyis rajta állt meg a víz.

   Míg a bal oldali panel már véglegesen ki lett kötve az áramkörből, addig a hangszóró és a sziréna panelja csak ideiglenesen lett összekötve. Hogy szól-e? Szól. Hogy milyen hangosan? Valami k*rva hangosan! De tényleg! Mikor a hangszóró a kimeneti oldalával rá van fordítva az asztalra, akkor még csak hagyján, de mikor felemelem, akkor nagyon gyorsan teszem le, mert ennyire közelről szó szerint fáj hallgatni, pedig a tölcsér többi része még nagyban a balkonon szárad.

   A tölcsér valószínűleg a ragasztó elengedését követően esett ki az autóból. Arra azért kíváncsi lennék, hogy a kocsi gazdája milyen arcot vágott, mikor a szerelő közölte vele, hogy az autójában azért nem működik a riasztó, mert benne sincs.

   Ugyan ki kéne belőle kötni a felesleges vezetékeket, ezt azonban nem tettem meg. Épp mint ahogy a panel rögzítését sem bonyolítottam túl. Már úgy értem, hogy eredetileg nem ez a fehér, hanem a zöld panel volt alul, s a nem passzoló csavarhelyek problémáját egyszerűen figyelmen kívül hagytam.

   Ezt a szirénát szerintem csak akkor fogom a pincéből előszedni, ha valamiféle igény merülne fel bennem a környezetem őrületbe történő kergetésére, amire merem remélni, hogy sosem kerül sor. A környéken lakók meg gondolom pláne!