Egy volt kollégám azzal a szokatlan kérdéssel hívott fel, hogy mégis mivel lehet pótolni a rádióján kiszakadt hangszóróselymet. Mivel a válaszom az volt, hogy tulajdonképpen bármivel, csak nem lesz olyan szép, mint amilyen eredetileg volt, mondhatni nem okoztam kitörő örömet, mire fel lejöttem a pincébe megtekinteni, hogy az én példányomon milyen állapotban van a vászon. Már úgy értem, hogy a képen látható helyen nekem is kellene legyen egy Videoton Melodyn R4900 típusú rádióm. Hogy nem látszik belőle semmi? Most mond már... Látszik helyette annyi más, hogy míg azokat nézegettem, sikerült a rádióról teljesen megfeledkeznem.

   Nyitásképp egy kissé elhúztam a hangszórós szekrény tetejéről a videómonitort, majd az Orion AG 604-est, mert annyira szűkre voltak illesztve a polcon a lomok, hogy ami a fal felé esett, azt már meg sem bírtam mozdítani.

   Nem állítanám a hangszóróvászonról, hogy tiszta, de ez legalább nem szakadt. Ezt a rádiót amúgy egy kollégámtól kaptam, mégpedig egy Weimar társaságában. Hogy miért fogadtam be? Nos azért, mert akkoriban még úgy gondoltam, hogy nekem márpedig feltétlenül gyűjtögetnem kell, különben egyszer csak el fognak fogyni a szétszedtem cikkek alanyai. Hogy ez mára mivé fajult, azt gondolom nem kell részleteznem. Már úgy értem, hogy sem a felhalmozott iszonyú készletet, sem azt, hogy a bontanivalók, ha így haladok, akkor talán sosem fognak elfogyni.

   Ami a rádió dobozának innen nézve jobb széle. Hogy mit keres a dobozon belül? Nos úgy jutott oda, hogy mikor csak úgy egyszerűen leesett, akkor valamiért nem kidobtam, hanem inkább be.

   Ennek a képnek azért olyan fura a színvilága (no nem mintha a többi nem lenne sárgás), mert a rádió belsejét most már (hogy bedugtam a hálózati kábel dugó nélküli végét a konnektorba) a skálaizzó világítja meg.

A kép címe: háromszög

   No nem egy (vagy több) háromszöget kell keresni a képen, hanem három szöget, melyek az URH sáv dobozon belülre szerelt dipólantennáját alkotó szalagkábelből állnak ki, illetve kétszer is be, pontosabban szólva bele a kezembe.

   A képen a magas hangú sugárzót, a ferritrudat, a skálavilágítás fényterelőjét hátulról, valamint rengeteg hármas anyát látunk. Utóbbiakat az előlap levehetővé válásához természetesen mind le kell tekergetnem.

   No de nekem ne lenne hozzá spéci célszerszámom? Ezt amúgy stekkulcsnak hívják, s valaha a telefonszerelők elmaradhatatlan szerszáma volt. Már úgy értem még valamikor a 90-es évek előtt, mikor még az összes elosztóban és fali dobozban csavaros kötések voltak.

   A hangszóró segédlapját eredetileg tartó csavarok el lettek vágva. Részemről nem tudtam eldönteni, hogy ez gyárilag ilyen, vagy valaki (akár szerviz, akár egy ügyes amatőr) beleműtött, mert a korabeli alkatrészellátás színvonalát, illetve az emberek barkácsoló kedvét figyelembe véve, bármelyik eset előfordulhatott. Akár még az is, hogy gyárilag lett ilyen.

   Mivel mára csak annyi volt a feladat, hogy leszereljem róla a hangszóróselymet hordozó betétet (valamint természetesen el is vigyem az új gazdájának), így ez a cikk - mint megtörtént az már annyi másikkal is - ezennel ki tudja mennyi időre, ha nem is ünnepélyesen, de félbemaradt.

   Bár arra számítottam (önismeret ugye), hogy évek fognak eltelni, de csak egy kósza hónapra volt hozzá szükség, hogy újra képbe kerüljön a rádió. Persze nem célzottan, hanem csak azért, mert a balra látható léceken még fogott a fehér festék, míg a jobbra látható fiókra a fényességhez mindenképp kellett egy újabb réteg lakk.

   Ezek itt azok a fiókok, melyeket Ilonka néni pincéjéből örököltem meg. Illetve ez már csak az apraja, mert a dolgok nagyját már elpakoltam. Gondoltam ezek se legyenek elől alapon, beteszem őket a másik Ilonka néniféle pincébe.

   Ahol ez a rémisztő látvány fogadott. Mivel a banyatankok ittléte még új, ezért elsőre nagyon megijedtem, hiszen ha ide úgy került be valami, hogy arról én nem tudok, akkor a mostani lakó (aki amúgy egy albérlő) elkezdte használatba venni a pincéjét. Na akkor nekem meg ugye gyorsan el kell innen húznom a cuccaimmal.
   Miután rájöttem, hogy ide a banyatankokat is én raktam be, egy kissé ugyan megkönnyebbültem, de attól még - hogy ne később kelljen - beleálltam a dologba. Mármint abba, hogy legalább a nagyja, vagy az értékesebb, vagy a majd mindjárt (csak persze nem) felboncolni kívánt kincseimet elhordjam innen.

   Nyitásképp kihoztam az előtérbe a Samsung lézernyomtatót, a 21 colos LCD monitort, a 14 colos társát, jött velük a HP PC és a betárcsázó szerverem, valamint egy videómagnó, egy spektrumanalizátoros mélyláda, és még egy villanyírógép is.

   A Compaq PC 15 colos CRT monitorát viszont már nem hoztam ki a pincéből. Egyrészt azért, mert az nekem a rozzant hátam miatt már nagyon nehéz, másrészt pedig azért, mert ezt lehet, hogy itt helyben fogom elpusztítani, épp mint ahogy megtettem a monokróm SVGA társával is.

   Ez itt már a lomos pince előtti folyosói kanyar. Frissen kidolgozott terveimben ugyanis az szerepelt, hogy beviszem őket a lomos pincébe, ahol is nem a polcokba lesznek bedugdosva, vagy csak úgy egyszerűen lepakolva a földre, hanem mindet felrakom az asztalra, ahonnan egyenként elszedegetem, míg csak mind el nem fogy.

   Erre fel mi fogadott az asztalon? Hát persze, hogy a szétszedett Melodyn! Mivel azok is útban voltak, gondoltam nyitásképp visszateszem a helyükre a kerek és a nagyvas feliratú fiókokat. Bár ez egy nagyon egyszerű részfeladatnak tűnik, csakhogy én már itt elakadtam, ugyanis nincs nekik! Már úgy értem, hogy mióta előszedtem őket, azóta elfoglaltam valami mással. Mivel a hely viszont nagyon kellett, ezért kénytelen voltam nekiugrani a rádiónak. Gondoltam legalább annyit megteszek, hogy a már amúgy is rozzant dobozát szétcsapom. Ha sokkal tovább nem is jutottam (mármint a mai napon), de azért egy kicsivel igen.

   Valaha képesek voltak a gyártók még olyan apró részletekre is odafigyelni, hogy a hátlapot tartó csavar a meglazítása után ne essen ki a helyéről. A jelen képen látható típusú megoldás úgy működik, hogy a csavar meglazítása után az a helyéről oldalra elhúzható (innen nézve balra), és már le is vehető a készülékről a hátlap. Már persze csak akkor, ha a többi csavarral is megtettük ugyanezt.

   Íme a hangszóró lábainak csatlakozó felülete. Amit balra látunk, az pedig az egyik érintkező hiánya. Ezt semmiképp sem a képen látható módon kellett volna megoldani, hiszen így előbb vagy utóbb, de egyszer biztosan kiszakad a helyéről az amúgy nagyon hajlékony vezeték.
   Amúgy elég lett volna a balról hiányzó érintkezőt egy a helyére tekert csupasz drótdarabbal pótolni, majd arra forrasztani vissza a hangszóróból jövő, valamint a továbbmenő vezetéket is.

   Ha lassan is, de azért fogy. Ez a megállapításom mind a rádiókészletemre, mind erre a készülékre párhuzamosan értendő. A hangsúly persze (megjegyzem sajnos) a "lassan" sebességhatározón van, amire mondjuk nem különösebben vagyok büszke.

   Épp mint ahogy arra sem, hogy a rádió dobozának belső széléről lefejtett URH sávú dipólantenna ebben a hirtelenjében szemetesnek kinevezett IKEA dobozban végezte. Hogy miért nem a folyosóiban?

   Mint ahogy az egész hátlap, úgy a rádió aljának egy része is lyukacsos lemezből van. Erre nemcsak az alkatrészekhez való hozzáférhetőség miatt van szükség, hanem azért is, hogy a levegő áramlása a dobozon belül biztosítva legyen. Itt alul megy be a hideg levegő, majd miután azt az elektroncsövek igencsak alaposan felfűtötték, a hátlap résein jön ki a meleg.

   Amennyiben találok valahol egy olyan rést, ahová bedugható (mármint a rádió belseje), a dobozát pedig felaprítom télire tüzelőnek, akkor a mai napra kitűzött célt, vagyis az asztal felszabadítását, meg persze a jelen pillanatban még nagyban a kanyarban állomásozó lomjaimmal történő újra elfoglalását már teljesítettem is.
   Mikor már épp kezdtem volna örülni a viszonylag gyors haladásnak, megláttam a dobozban a négy darab négyes anyával rögzített magas hangú sugárzót. Gondoltam biztosan akad hozzá csőkulcs a szerszámtartóban, de nem volt. Gondoltam akkor majd a szerszámos fiókban lesz, azonban ott sem volt!

   Ott viszont (mármint a szerszámos fiókban) megtaláltam hátra becsúszva (vagy talán szándékosan bedugva) ezt a szerszámkészletet. Ez arra jó, hogy úgy nagyjából minden benne van, ami mondjuk egy csöves rádió szétszereléséhez kell. Cserébe viszont van annyira esetlen, hogy eddig még csak egyetlen alkalommal használtam, és akkor is csak az egyik nagyon vékony imbuszkulcs kellett belőle.

   Na ennek viszont biztosan nem ez a rendes helye. Hogy akkor mégis mit keres itt? Nos azért került ide (vagyis ki a pincéből a folyosóra) mert azt találtam ki, hogy most takarítom le, nem pedig akkor, mikor majd legközelebb előkerül.
   Kezdetben az volt a terv, hogy egy porecset társaságában kisétálok a rádióval az udvarra, mert nagyon szeles volt az idő, csak aztán kiderült, hogy mire odajutottam vele, addigra sajnos már nemcsak fújt, de igencsak hevesen esett is. Ettől a ténytől egy kicsit ugyan letörtem, de aztán beugrott, hogy Ilonka néni örökségének köszönhetően már újra van pincei porszívóm.

   Miután kimentem a folyosóra megtekinteni, hogy nem hagytam-e kint valamint, mindjárt megláttam ezeket a műanyag ládákat. Hogy minek hoztam őket be, mikor már nélkülük is teljes volt a káosz? Na jó, elmesélem...
   Szóval az úgy van, hogy a rendrakás terén jelenleg azzal a projecttel vagyok leginkább adós, ami arról szól, hogy szétválogatom az anyagaimat. Mivel ez még mindezidáig nem történt meg, mikor kell valami, na olyankor ahogy van, az elejétől a végéig át kell túrnom az egész kupacot. Ez sokszor még akkor is így van, ha már megtaláltam amit épp nagyban kerestem.
   Mi az, hogy miért? Nos azért, mert mivel a szétszórtsága okán nem látom át a készletet, ezért nem lehetek benne biztos, hogy a megtalált lemezdarab, rúd, vagy összekötő elem az optimális választás. Hogy ez ne legyen így, illetve egy amolyan előválogatásképp azt találtam ki, hogy mikor legközelebb nekiállok a tömegben megkeresni valamit, akkor odahúzok magam mellé egy ládát, s a válogatás közben előkerült összes lemezdarabot beleteszem.
   A következő alkalommal pedig a műanyag darabok kerülnének sorra. Aztán meg a rudak és tengelyek. Közben persze kikapkodnám a tömegből az ékszíjtárcsákat és a fogaskerekeket, amiket aztán egyből be is dobnék a direkt a számukra feliratozott kisebb nagyobb dobozokba. Szerintem ezen a különös módon, mivel a nagyja gyorsan elfogyna, később sokkal könnyebben tudnám magamat rávenni a maradék apróságok szétválogatására.
   Itt aztán menten felmerült az az amúgy teljesen nyilvánvaló kérdés, hogy mégis hová a csudába fogom tenni az anyagokkal feltöltött műanyag ládákat. Mert ugye a polcokon nincs számukra hely. Na erre a dilemmára meg azt találtam ki feloldásul, hogy azoknak a dobozoknak a helyére, melyekben jelen pillanatban még vegyesen vannak az anyagok.
   Ez egy annyira jó terv, hogy komoly esély van rá, miszerint még az idei nyáron egésszé kerekítem. Ehhez persze előbb még újra fel kell szabadítanom az asztalt. Na jó, akkor lehet, hogy ez  project mégsem idén nyáron lesz...

   Mikor ezt a zöld ládát az előtérben megláttam, majd természetesen egyből bele is kapaszkodtam, azonnal elkezdett szétjönni, aminek részemről nagyon megörültem. Már úgy értem azért, mert ugye ha szét van törve, akkor esetleg kivágom belőle a műanyag lemezként újrahasznosítható részeket, a maradványok pedig mennek a ház előtti szelektív kukába. Erre fel kiderült, hogy a ládának semmi baja, csak nem egy, hanem kettő. Egy alapos kimosás után - mivel ezek ketten nem lyukacsosak - nagyszerű tároló helyek lesznek az amúgy szétszóródni hajlamos apróságaimnak. Ha betolom őket a polcba, akkor nem fog porosodni a tartalmuk. Na most ha meg mégis, akkor majd készítek rájuk egy-egy fedőt.

   Miután megállapítottam, hogy mindent szépen a helyére tettem (vagy legalábbis valahova el), a folyosón elhelyezett polcoson ez a látvány fogadott. Azt talán már mondanom sem kell, hogy a szatyorban egy újabb rádió van. Mármint úgy újabb, hogy ezt nem is oly rég kaptam az egyik szomszédasszonytól. Vagyis annyira friss (talán ha egy, két, esetleg három éve lehet itt), hogy még be sem vittem a többiek közé. Mindeközben a vakolókanál és a gipsz sem ide való. Akkor ennyit mára arról, hogy milyen az, mikor úgy látom, hogy már mindent a helyére tettem...

   Kezemben a rádióval, betérve a fáspincébe, már mindjárt a földön ez a látvány fogadott. A forrasztóón gurigákat mondjuk nem volt kedvem emelgetni, viszont a lemezcsavarokat tartalmazó konzervdobozt (merthogy azok a csavarok a lomos pincébe valók) sikerült innen eltűntetnem. Ha így haladok, vagyis minden egyes megjelenésemkor elteszek innen valamit, akkor mire a korábban látott lécek lefestődnek, már nem lesz itt semmi. Ez azért lenne jó, mert akkor betehetném a helyükre a képbe felülről belógó két flexet. Már úgy értem úgy (hiszen ezek itt mind eddig is azonos polcon laktak), hogy a szerszámok kihúzásakor ezentúl nem jönne velük semmi.
   Nem vagyok normális! Már úgy értem azért, mert egy rádióról szóló szétszedtem cikk már eleve nem szokott rövid lenni, és akkor én még beleszövök mindenféle mást is. Ráadásul mindezt úgy, hogy mostanában annyi mindent szedtem szét, hogy képtelen vagyok egyenesbe jönni a képek alá írandó szövegekkel. Azt mondjuk nem állítanám, hogy ezért keveredett össze az utóbbi időben a cikkek időbeli sorrendje, mert az ugye mindig is kacifántos volt.

   Ez a rádió már egy úgynevezett családelv szülötte, aminek az a lényege, hogy a Videoton által gyártott különböző készülékekben egy csomó minden közös. Ennek a sorozatnak a része például az R4300 Harmónia, az R4360 Velence, az R4430 Szimfónia, meg még ki tudja mennyi másik készülék, melyekbe úgy nagyjából mind ugyanez a sasszi volt bedugva, csak más skálával, más formájú gombokkal, esetleg URH és vagy hangszínszabályzó nélkül.

   Ez annyira így van, hogy szerintem innen hátulról nézve a szebb. A jobb sarokba belógó apró fadarabos vödör természetesen nem része a konstrukciónak, hiszen az csak azért szerepel a képen, mert kiváló sárga háttérül már megint elfelejtettem magamra húzni az előtéri ajtót.

   Na így azért már mindjárt más! Ha még azt is megtenném, hogy leveretem róla a maradék koszt valami durvább mosószeres vízzel, akkor még ennél is szebb lenne! Ez amúgy a Terta 811-es magnó esetében már bevált. Mármint a nagymosás általi újra széppé varázslás. Ezt a készüléket viszont nem áztatom be. Hogy miért nem?
   Nos azért, mert míg a magnónak bőven volt rá ideje, hogy kiszáradjon (a mosás után konkrétan évekig hányódott mindenféle zugokban), addig ennek a rádiónak ez nem adatna meg. Már úgy értem, hogy ezt a készüléket szeretném mihamarabb elpusztítani. Mondjuk ha levenném róla a két trafót, meg persze az alaplapot képező rétegelt lemezt is, akkor a napon néhány hét alatt biztosan kiszáradna.

   Hiába kentem a lakkot még tőlem is szokatlanul lassan, semmi értelmes nem jutott eszembe. Te! Hogy ez rám mennyire jellemző... Na most ha értelmes nem, akkor legyen valami értelmetlen alapon, azon kezdtem el agyalni, hogy mi lenne, ha ebből a rádióból készíteném el a monitor célú erősítőmet. Az egy valóságos csoda lenne! No de ezt a vonalat (mármint a csodát) most inkább hagyjuk...

   A dolgomat megkönnyítendő, a rádió és a hangfrekvenciás részek már eleve gyárilag külön panelen kaptak helyet. Vagyis ha leválasztom a többiről a kép vízszintes középvonala feletti részt, akkor egy ECL86-os elektroncsővel felépített hangfrekvenciás erősítőt kapok eredményül.

   Mivel a tartalom 11 centi magas, a dobozfal pedig plusz egy-egy centi lenne, és még a készülék lábának is kell némi hely, ezért az új doboz 14 centi magas lenne. Nem tudom kinek mennyire tűnt fel, de ezt tisztára úgy írtam, mintha lenne bármi esély a megvalósításra. Ha már lúd, akkor legyen kövér, akarom mondani éppen, hogy ne legyen az alapon, ha a valóságban nem is, de gondolatban azért egyből belefogtam a doboz magassági méretének csökkentésébe.

   A hét centibe még az oldalára döntött hálózati trafó is belefér. Ekkor persze még mindig ott van a panelba dugva az ECL86, amit egy toldóval, vagy akár az oldalára borított eredeti foglalattal nem lenne kunszt ráfektetni a panelra.
   A képen a bal felső sarokban látható szűrő elkóból is létezik kisebb (mármint alacsonyabb), illetve az is elfektethető. No de miből legyen az erősítő immáron mindössze 10 centi magas doboza?

   Akár még a rádió eredeti első lábait is újrahasznosíthatnám. Miután a terveimmel idáig jutottam, természetesen csak gondolatban, egyből elkezdtem benne keresni valamiféle olyan hibát, ami lehetőség szerint megakadályoz a kivitelezésben. Már úgy értem, hogy az általános lustaságomon felül.
   Elsőnek az ugrott be, hogy kimaradt a konstrukcióból a hangszóró, hangszóróból azonban olyan iszonyatos készlettel rendelkezem, hogy jelen alkatrész esetében hiányról még csak szó sem lehet!
   Következő akadályként az jutott eszembe, illetve merült fel bennem kérdésként, hogy mégis mennyi lehet egy ECL86-os csővel felépített HF végfok érzékenysége. A készülék leírása szerint (az eredeti 12 millivolt eredményezte 50 milliwattot átszámolva) 60 millivolt 1,2 wattra, ami mondjuk nem a legoptimálisabb érték.

   No de semmi gond, hiszen itt ez a jó kis ECC85-ös amiből semmiből sem tartana egy +20 +40 decibeles előerősítőt megépíteni. Ennek (mármint a megvalósításnak) persze közel nulla esélye van.

   Míg eldöntöm, hogy tüzelő lesz-e belőle, vagy legalább a használható, vagyis a szépen lakkozott részeit kivágom, félretettem a dobozt, amitől persze ebbe a pincébe már megint nem lehet belépni.

   Visszafelé jöttömben találtam a folyosón egy apró bakelit éket, amiről csodák csodája eszembe jutott, hogy hová való. Már úgy értem, hogy ide, a KF árnyékoló serlegét rögzítendő.

   Bár először legyintettem rájuk, de aztán mégiscsak felkaptam az előtérből azt a három lemezcsavart, és még át is vittem őket a lomos pincébe, ahol is a ládákkal eltorlaszolt összes szekrényem látványa fogadott. Ilyenkor azzal szoktam magamat bíztatni, hogy ha nekiállnék és belehúznék a dologba, akkor akár egyetlen hónap alatt is képes lennék ebből a kupiból kikeveredni. Hogy ezt a dolgot már hónapok óta (még ha csak...) mondogatom? Hát ja...

   No nem azért szúrtam be ide, mintha a másik rajz nem lenne jó, hanem csak a nyomda ördöge miatt. Most, hogy ezt így leírtam, közelítve a hatvanhoz jöttem rá, hogy az ördögök a nyomdában dolgoztak. Amúgy ide is betették a lábukat, hiszen az egyik rajzban EAF801 szerepel, míg a másikban EBF89 van odaírva. A hálózati trafónak a leírás szerint rengeteg lába van (mármint a primerjének), miközben a rajzokon nem szerepel hálózati feszültségválasztó kapcsoló, ami amúgy a valós készülékben sincs. A két rajz között a varázsszem típusa is eltér.

   Szegény rádió sajnos nem azért került elő, mintha foglalkozni szerettem volna vele, hanem csak azért, mert nagyon útban volt a fekete fiókos tetején. Már úgy értem azért, mert azt a valamit épp ketté szerettem volna vágni. Míg a többi dolgot (szerszámok és faanyagok) elég volt csak odébb tennem, addig ennek a rádiónak annyi nem volt elég a túléléshez. Már ha egy jelen állapotú készülék esetében lehet egyáltalán túlélésről beszélni...

   Az a hálózati trafón túlra eső rész annyira kínálja magát, hogy vágjam le onnan, hogy erre az akcióra csakis a lustaságom miatt nem került sor. Na jó, ez persze nem pontosan így van, hanem úgy, hogy ez a csupaszon hagyott rész lenne a hangszóró helye. Már úgy értem, hogy a rádióval történő kísérletezés közben.
   Hogy mégis miért akarom rácsavarozni a hangszórót? Nos azért, hogy miközben a rádiót forgatom, ne tekeredjen a fel a rádió alaplapjára a hangszóró kábele. Na jó, kifejtem bővebben... Ez úgy nézne ki (mármint a rádió forgathatósága), hogy az egész sasszi - úgy ahogy van - fel lenne csapágyazva egy nálánál nagyobb méretű "U" alakúra épített favázra. Ebben az az okosság, hogy így anélkül lehet forgatni, hogy beleállnának a csövek az asztal lapjába, vagy én markolnék bele óvatlanul az anódfeszültségbe. No de hol van ez még, mikor a rádióépítős oldalam még odáig sem jutott, hogy legalább egy kókadt detektoros legyen rajta...
   Ez amúgy tényleg így van. Már úgy értem, hogy ezzel a szétszedtem projecttel ellentétben, oda nincs kész előre semmiféle cikk. Bár gondolkodtam rajta, hogy néhány évre le kéne állni a szétszedéssel, és át kéne állni a rádiózásra, csak aztán rájöttem, hogy míg az egyéb cuccaim között nincs rend, addig ennek nemhogy értelme nem lenne, de egyenesen folyamatosan magamat akadályoznám.
   Ez amúgy most is éppen így van. Már úgy értem, hogy ez a rádió nagyon útban volt a fekete bútor kettévágása felé vezető rögösnek nevezhető utamon. No de éppen ezért vagyok most itt. Mármint azért, hogy ami csak útban van az említett másik projectnek, azt mind eltegyem.

   Mire fel fogtam a rádió maradványát, és ahogy volt, szépen kitettem az előtér legtávolabbi pontjára. Erre az elhelyezésre mindjárt két okom is volt. Míg az egyik az, hogy a jelen helyszínen kevésbé porosodik (hiszen reményeim szerint (ami amúgy nem jött be) mindjárt fűrészelni fogok), másrészt itt azért elég nehéz lenne róla megfeledkezni.

   Mivel a fekete kisbútor kiszabadítása fontosabb feladatnak tűnt, mint amennyire a rádiómaradvány elhelyezése, ezért inkább arra koncentráltam. Ez sajnos nem az az eredmény, mint amit el szerettem volna érni, hanem ez már az, amelyiket nem. Ezt úgy kell érteni, hogy a képen nem a mindenféle kacatok nyomása és takarása alól és mögül éppen felszabadult fiókost látjuk, hanem már azt, ahova ezt követően mintegy negyedórányi tököléssel eljutottam. Hogy hova jutottam el? Nos sehova, mert egyszerűen képtelen voltam eldönteni, hogy mekkora legyen a szekrény, csak az az egy volt biztos, hogy ennél kisebbnek kell lennie, mert így, hogy ennyire kiáll, na így biztosan folyton beleakadnék.

   Mivel mind a rádiós, mind a fiókos projectet feladtam, az idő viszont még fiatal volt, ráállítottam magam a rádió elhelyezésére. Bár meg mertem volna rá esküdni, hogy sehol sincs akkora hely, ahová bedugható, ennek ellenére találtam! Persze véletlenül sem itt, hanem természetesen a másik, vagyis a lomos pincében, és még ott is a legbelső Salgó polcon, mindenféle más elektronikák mögött. Az mondjuk igaz, hogy csak néhány nap múlva került az új helyére, mint ahogy az is, hogy az imént emlegetett csupasz fa része pont kilóg a polcból. Szerencsére, mivel legbelül van, így a közvetlenül mögötte lévő fal miatt nehéz lenne nekimennem. Hogy ezt így leírtam, már csak ez az apróság is előrevetíti, hogy ha nem is ma, de a kilógó részt egyszer egy a sarokban történő felálláskor tuti, hogy telibe fogom fejelni...