Mi az, hogy miért vettem meg? Ennek mindjárt három igencsak alapos oka volt, illetve van. Az első természetesen az, hogy nagyon csinos, míg a második szerint komoly terveim vannak vele. A többes számot jelen esetben úgy kell érteni, hogy még nem alakult ki a dobozka konkrét bevetési helye. Ráadásul nemcsak a gyakorlatban, hanem még elméletben sem.

   Ezt úgy kell érteni, hogy nemcsak az általam megálmodott asztali körfűrésznek lenne szüksége az eredetije helyett egy olyan bekapcsoló gombra, ami valami könnyedén elérhető helyen van, hanem a szintén asztalivá varázsolni kívánt dekopír fűrésznek is. Hogy aztán lesz-e valaha is gép a képen látható tárcsa mögött, arra magam is kíváncsi vagyok.

   A lényeg most csak annyi, hogy a két fő alkatrész már megvan. Hogy a tárcsát mi fogja forgatni? Az gondolom egyértelmű, hogy nem én, hanem majd egy alkalmas villanymotor. A nemes célra már találtam is egy mosógépből kiszedettet az útszóró sós pincében, mégpedig a kerti szerszámok között. Nagy a rend na! Aztán lehetne úgy is, hogy a flex forgatja, csak az ugye zajos. Már úgy értem, hogy még egy öregecske, szétkopott csapágyú mosógépmotorhoz képest is az. Ezek (mármint a kétféle fűrészgép megépítése) hatalmas ívű feladatok. Már úgy értem ahhoz képest, hogy előbb még mindenképp meg kell csinálnom egy csomó egyéb apróságot. Elmondjam, hogy mik azok?
   Nos nyitásképp fel fogok varázsolni az esztergára egy hagyományos tokmányt, hogy mindenféle apróságot belefoghassak. (már ha sikerül) Aztán ha már eszterga, akkor kell rá egy csapágy. Már úgy értem, hogy a motorjából kiálló hosszú tengely tokmány felőli végére. Valamint ha többet nem is, de legalább egy normálisan használható (értsd nyele is van) esztergakést is össze kéne dobnom. A fúrógép állványának is terveztem egy teljesen másfajta rögzítést, hogy a jelenleginél kényelmesebben lehessen használni, illetve igény esetén akár a saját lábán is megálljon.
   Hogy aztán ezen nem különösebben nagy ívű terveimből mikorra lesz valami, az egy nagyon jó kérdés! Hogy a terveim el ne vesszenek a szokásos hosszú éveken átívelő halogatásban, előre beírtam őket a mindent tudó táblázatomba, mert az nálam valamiféle kényszert jelent. No nem a beírás (bár el kell ismerjem, hogy valójában az is), hanem az, hogy ha be lett írva, akkor meg is kell csinálnom.

   Átmérő, vágásszélesség, fogszám, belső átmérő, valamint még az is rá van írva, hogy milyen anyaghoz használható. Na most ezekben a feliratokban nem az az érdekes, hogy a piac (ugyanis a körfűrésztárcsa is onnan van) forgatagában nem szúrtam ki őket, hanem az, ami a következő képen látható.

   Már úgy értem az, hogy az előbb látott adatok a doboznak nemcsak az élén, de az oldalán is megtalálhatók. Meglehet annyira örültem a tárcsának, hogy meg sem néztem mit veszek meg. Erre egyébként volt némi okom. Mármint az örömre, mert vagy úgy egy éve láttam a piacon ilyen tárcsát, ráadásul többször is, mire azonban rájöttem, hogy mire kell, illetve sikerült róla meggyőznöm magamat, hogy tényleg, addigra úgy eltűnt, mintha valaki az összest felvásárolta volna. Ráadásul az első találkozásunkkor még hármat adott volna az eladó egy ezresért, most meg már ez az egy került annyiba. Ez azért nem fájt különösebben (már úgy értem, mint veszteség), mert a másik két tárcsa közül az egyik a kevés fogszáma, míg a másik a vídiátlansága okán nem nyerte meg tetszésemet.

   Ez a doboz viszont igen. Mivel első nekifutásra 500 forintra tartotta az eladó, gondoltam érlelődnie kell még egy kicsit a gondolatnak. Az eladóban annak, hogy bár volt rá érdeklődő, aki azonban sokallta az árat, míg bennem annak, hogy valóban meg akarom-e venni. Miután elsétáltam a piac másik végéig, meg persze vissza, s már erősen délfelé közeledett az idő, ha 100-ért ugyan nem is, de 200-ért már megkaptam eme csodálatos kincset.
   Hogy megérte-e a 200 forintot? Azt kell mondjam, hogy meg. Mármint azon tény tükrében, hogy az általam fából megálmodott mindenféle kapcsolóházak közül még egyet sem építettem meg.

   Mivel a fűrésztárcsát zsebre tettem, ez a valami pedig kicsi (minek okán nem vettem elő hozzá a szatyrot), miközben újra végigsétáltam a piacon (gondolván hátha veszek még valamit), végig a kezemben nyomorgattam. Persze nem arról van szó, hogy ne vettem volna észre már elsőre is, hogy kilóg belőle a gomb, hanem arról, hogy ez engem nem igazán érdekelt.
   Mi az, hogy miért nem? Nos egyrészt azért, mert érzésem szerint a zöld gombocska mögött nem kapcsoló van, hanem nyomógomb, másrészt pedig azért, mert bőven van itthon kapcsoló.

   Amennyiben valamiért nem tetszene a zöld gombocska hagyta kerek lyuk, illetve mivel a középrészt alkotó alumínium profil többi oldala még teljesen ép, akármit is belefurkálhatok. Hogy mi lenne az a több valami? Nos így hirtelenjében három dolog is eszembe jutott.
   Egyrészt ugye kell egy olyan kapcsoló, ami elindítja az adott gépet. Aztán lehetne egy olyan is, ami bekapcsolja rajta a vágóél megvilágítását. A harmadik ötletem pedig a vágás irányát kijelölő lézer LED kapcsolója. Miután ezeket az amúgy nagyszerű ötleteimet mind leírtam, beugrott egy negyedik is, mégpedig a fűrészgép sebességét szabályozó forgatógomb.

   Bár a doboz egyik oldalát már levettem, csakhogy közbejött a szüret. Már úgy értem, anyám beszólt a konyhából, hogy a tegnap megbeszéltek szerint (vagyis az épp készülő pörköltbe) ugyan szedjem már le a bepirosodott paprikát.

   Mint az a levéltelen fákból, valamint a mögöttük meghúzódó kissé szürkés fehérségből kiderül, a kép készítésének idején épp nagyban tél volt. Na most a néhány tő senyvedő paprika (lásd balra a cserepet) ehhez képest egészen jól bírja magát. Már úgy értem, hogy a tél, valamint az egyéb sanyarú körülmények ellenére (például napsütés hiánya) folyamatosan virágzik, és mint valami megszállott érleli a kisebb nagyobb paprikákat. Nyárra persze büszkén ki fog dögleni...

   Most, illetve az interneten fellelt robbantott ábra megtekintése után már értem, hogy a piacon a dobozkát a kezemben nyomorgatva miért nem tudtam rajta meghúzni a nyomógombot rögzítő csavart. Már úgy értem, hogy ez azért van, mert a nyomógombot a balra, vagyis a dobozon belül található anyával kell rögzíteni.

   Ha nagyon rámozdultam volna, biztosan szét tudtam volna feszíteni, ezt a műtétet azonban akkorra halasztottam, mikor majd szükségem lesz rá. Már ha bevetem valaha is ezt a dobozt ahelyett, hogy a korábban megálmodott fadarabokból készítem el a kapcsolóházat.

   Meg persze így is. A csavarok visszatekergetése közben eszembe jutott egy újabb felhasználási lehetőség, mégpedig a padba épített szalagcsiszolóhoz, mely összeállítás jelen pillanatban úgy működik, hogy a gépet vagy az eredeti kapcsolójával kapcsolom be, vagy azt folyamatosan bekapcsolva hagyva egy lábkapcsolóval. Na most ha lenne a csiszolópadban egy aljzat és egy kapcsoló (akár ebben a dobozban) akkor sokkal kényelmesebb lenne a gép kezelése. Már úgy értem akkor, ha kihagynám a körből a lábkapcsolót, és a gép befogott állapotában nehezen hozzáférhető eredetit is. Most már csak arra kell ügyelnem, nehogy az legyen, hogy a rengeteg ötletem közt elveszik ez a csinos kis kapcsolóház...