A mai napot is úgy indítottam, mint ahogy mostanában a többit, vagyis egy alapos rendrakással, mely tevékenységhez természetesen automatikusan hozzá tartozik a kérdés is, miszerint: Mégis ki a csuda rakta szét ennyire ezt a sok szart? Ez a két doboz mondjuk nem volt szétrakva, mert ezek ketten a szekrény mélyéről kerültek elő. Mi az, hogy miért? Nos azért, mert nem tudtam tőlük berakni néhány elől hagyott, és persze nagyon útban lévő lomot.
   Mivel sem a dekopír fűrész, sem a hőlégfúvó doboza nem kell, de kidobni azért nem volt szívem őket, bekerültek néhai Ilonka néni pincéjébe. Hogy aztán onnan hova fogja vetni őket a sorsuk, azt a kérdést az fogja eldönteni, hogy vajon képes leszek-e még az idén felszámolni (ez tényszerűen még a 2019-es évet jelentette) az úgynevezett nagydarab lomjaimat. Már úgy értem, hogy szeretnék már végre átérni a kiterjeszkedés időszakából az összehúzódáséba, hogy végre legyen mozgásterem.

   Mert ugye az úgy nem megy, hogy megszállottan építem az egyre újabb és egyre nagyobb valamiket (mint például ezt a gépágyat), amiket aztán egyszerűen nincs hova eltennem. A gépággyal mondjuk jelen pillanatban nem ez az igazi bajom (hiszen a rácsúsztatott szerelvények hiányában most még eltehetően lapos), hanem az, hogy még nincs összekapcsolva az eszterga (nevezzük annak) motorjával. Ez jelen pillanatban még annyira így van, hogy még csak ki sincs találva a megoldás! Mindenféle elképzelések persze már felmerültek, csakhogy eddig még mindben sikerült meglátnom a konstrukcióim szokásos esetlenségét. Márpedig a jelen feladat esetében szó sem lehet semmiféle lógásról (már úgy értem, hogy mechanikairól), miközben a két elem rögzítésének oldhatónak, ráadásul könnyedén oldhatónak kell maradnia.

   Nyitásképp annak a még valamikor tegnap este bennem szerintem teljesen jogosan felmerült kérdésnek néztem utána, hogy vajon kényelmetlen lesz-e úgy használni az esztergát, hogy a gép hozzám képest a legtávolabbi síneken van. Jelentem nem, csak úgy egyszerűen a gép fölé görnyedve egyáltalán nem éreztem kényelmetlennek a mindössze arasznyi távolságot.
   Hogy ez miért lényeges? Nos azért, mert a jelen képen látható összeállítás lenne az úgymond alapfelállás, hogy a gép felém eső részén szabadon maradt két sínre bármi kiegészítőt szabadon feltolhassak. Ez elsősorban a késtámaszt jelenti, de később persze lehet bármi, ami csak eszembe jut, illetve használhatónak tűnik.

   Ezek az alkatrészek hiába voltak jól kitalálva, ha egyszer alapvetően azért keletkeztek (kivéve természetesen a három gumilábat), mert eleve hibás úton indultam el. Már úgy értem, hogy ha azzal kezdtem volna, hogy megépítem a gépágyat, akkor már rég nem itt tartanék!

   Mivel vagyok olyan végtelenül rendes, azért még mind a mai napig megvannak az íróasztal eredeti speciális formavilágú összetartó elemei. Hogy a jelen feladathoz teljesen alkalmatlanok? Most mond már...

   Bár a célnak ez az összeállítás is megfelelne, de részemről valahogy akkor sem tartom szimpatikusnak azt a megoldást, hogy a talp aljából 10-es csavarok fejei lógnak ki, miközben a motor felőli oldalon nagyfejű anyák tekerésével húzom oda a gépet a sínekhez. Már csak azért sem, mert az említett anyákat nem sikerült olyan helyre odaképzelnem, ahol ne lettek volna valaminek útban.

   Ez az amúgy bútorelemek összefogatásához készült nagyfejű 6-os anya, aminek majdnem 10-es a szára, vagyis pontosan illeszkedik a sínbe, na ez is csak elsőre tűnt jó ötletnek, ugyanis mivel kerek, a résben egyszerűen elfordul. Mondjuk el lehet vele követni egy olyat, hogy a meghúzása közben felfelé húzom, csak az ugye már megint egy tőlem úgymond kitelő, szokásos blőd kényelmetlenség lenne, amit most érthető okokból szeretnék elkerülni. Már úgy értem azért, mert ha nem mindig az ágy szélén lesz a motor, akkor ugye mit össze átkoznám már magam az átrakásakor a hülye megoldásom miatt. Na ezért hagyom most ezt a projectet félbe. Hogy aztán ez még hányszor fog bekövetkezni, az természetesen attól függ, hogy mikorra sikerül megszülnöm valami elfogadható kényelmetlenségi szintű megoldást.

   Bár a kapcsolat a gépágy és az eszterga közé elnevezésű projectem a pincében folyik (még ezt a túlzást), csak mivel nem haladok vele, a fejtörés részét a lakásban gondoltam megejteni.
   Miközben épp nagyban az egyáltalán szóba jöhető lehetőségek számbavételével voltam elfoglalva (megjegyzem kirakósozás közben), egyszer csak (megjegyzem a nagyon várt eredmény megszületése helyett) a hátam mögötti szobából hallatszódó kattogásra lettem figyelmes. Persze tudom, hogy ez részemről nem normális dolog, de attól még úgy volt, hogy első körben a paradicsom palántákat gyanúsítottam meg. Már úgy értem azzal, hogy biztos ők dobolnak a palántázó tálca átlátszó tetején. De persze nem...

   Mivel a méh egy szorgos állat, én meg épp látványosan nem csináltam semmit, ezért a látványának hatására méltóztattam erőt venni magamon. Gondoltam hátha segít a fejemben uralkodó sötétségen, ha odaülök az ablakhoz a fénybe.
   Hogy miért nem mentem le inkább a pincébe? Azért nem, mert ugye ahhoz (mármint a lemenetelhez) most egy kis kerti munka is kapcsolódott. No nem arról van szó, hogy megijedtem volna a kert kiszemetelésének feladatától, hanem arról, hogy tegnap egészen véletlenül sikerült belelesnem az időjárás jelentésbe, ami mára erős szelet, valamint komoly mínuszokat jósolt.

   Azt gondolom akár már mondanom sem kell, hogy még csak kósza szellő sem rebbent, a hőmérséklet pedig leolvasható a képen látható hőmérőről. Mindez február végén!

   Aminek ha nem is szakadt ki az alja, de már komolyan megindult benne az ilyetén irányú folyamat, mire fel az apró pincei elmaradások 5 című fejezetben megerősítettem két piros hasábbal.

   Ezek a darabok egy kissé ugyan lötyögnek a résben, de szerencsére végül ez a tény adta meg a megoldáshoz vezető kezdőlökést. Már úgy értem azt, hogy a sínbe dugott valaminek, vagy valamiknek csak annyi legyen a feladatuk, hogy legyen mihez hozzáfogatni a gépet, míg a sínekkel való párhuzamosságot egyszerűen csak egy, illetve két a gépet hordozó fadarab széléhez rögzített alumínium lemez adja.

   Ehhez a munkához persze nagyfokú pontosság kell, no de a szerszámok már csak ilyenek. No nem az enyémek, mert az szinte mind kehes egy kicsit, hanem most konkrétan az, amit ugye épp nagyban meg szeretnék építeni.

   Ebből az ábrából az derül ki, hogy míg az eszterga alaplapjának 156 milliméter a szélessége, addig a gépágyat alkotó sínek két, az adott célra jól felhasználható oldala között 160, ami jelen esetben egy teljesen lényegtelen eltérés (illetve az a jó benne, hogy legalább nem kevesebb), merthogy nem a gép két szélének kell illeszkednie a gépágyhoz, hanem csak az azt hordozó deszkának. Pontosabban szólva deszkáknak, mert végül így sikerült a dolgot megálmodnom.
   Mi az, hogy miért? Ennek mindjárt több oka is van. A talán legfontosabb az, hogy a két darab fa bevetésével egyszerűen ketté tudom választani a kivitelezést. Már úgy értem, hogy míg az egyik deszkát a gépágyhoz kell párhuzamosítanom, illetve azon szabadon elcsúsztathatóvá, valamint bármely ponton rögzíthetővé varázsolnom, addig a másik fadarabot a géphez kell olymódon rögzítenem, hogy a rögzítés semminek se legyen útban. Mikor aztán ezzel a két feladattal megvagyok, egyszerűen csak össze kell csavaroznom a fadarabokat, és már készen is vagyok.
   Mindezeken túlmenően, a két fadarab alkalmazása nyújt egy olyan további előnyt is, hogy azok kettévehetőek (már ha csak össze nem ragasztom őket), ami mindenféle, itt terjedelmi okokból kifolyólag nem részletezett további érdekes összeállításokra ad lehetőséget.
   Aztán ott van még az is, hogy két darab deszka - minő csoda - éppen két darab deszka magasságával emeli meg a gép tengelyét a gépágyhoz képest, ami azt eredményezi, hogy nagyobb lesz a gépbe fogható munkadarab maximális átmérője. A hírtelen jött sikerben az a meglepő, hogy a kezdeti eredménytelenségek után egyszer csak mondhatni varázsütésre állt össze a konstrukció.
   Most már csak azt kell megálmodnom, hogy hol is legyenek pontosan az esztergát a gépágyhoz rögzítő csavarok. No nem azért, mintha nem lenne mihez rögzíteni a gépet, hanem azért, mert a csavarokat könnyen elérhető helyekre szeretném. Amennyiben ez mégsem jönne össze, az "elérhető" kitétel akkor sem ejthető ki, míg a "könnyen" már igen, hiszen az összeillesztésre kerülő két elem valószínűleg nem sűrűn lesz kettéválasztva.

   Ezek a fadarabok (rétegelt lemezből készült polclapok) épp megfelelnének a gép és az ágy közé, csakhogy ez nem az én pincém, hanem a tetőtérben lakó hölgyé. Mondjuk ha méltóztatnék elkérni őket, akkor valószínűleg megkapnám.
   Hogy mit keresek itt, mikor ez nem is az én pincém? Arról van szó, hogy még valamikor évekkel ezelőtt megígértem, hogy a maradék fehér festéket kifújom ennek a pincének a falára, hogy ne legyen benne annyira sötét. Na ezt jöttem megnézni. Mármint azt, hogy akkoriban meddig jutottam a feladattal. Azt kell mondjam, hogy a falnak sajnos még a negyede sincs lefestve. Ez mondjuk nem igazán érdekes, az azonban már igen, hogy vajon át tudom-e még döfni a sárga festéken a bőrt. Na most ha igen, akkor átborítom belőle ami még folyik egy befőttesüvegbe, majd szétmázgálom ennek a pincének az ajtaján.
   Mi az, hogy miért? Nos azért, mert mikor nekiálltam kipofozni a pincei folyosók ezen szakaszát, Mártika pincéjének ajtaja valahogy kimaradt. Hogy a lendület fogyott-e el, vagy a festék? Ugyan ki emlékszik már arra... Arra viszont ahányszor csak elsétálok a lomos pincéig, folyamatosan emlékeztetve vagyok (a szomszéd pince rettenetesen csúf ajtajának látványa által), hogy itt is található valami olyan, amit szégyenszemre félbehagytam.

   Mivel a tetőtérbe most valahogy lusta voltam felsétálni (a polcdeszkákat elkérni a szomszédtól), újra nekiálltam a saját készletem megtekintésének. Sem itt, sem semelyik másik helyszínen sem találtam semmi olyat, ami annyira megnyerte volna a tetszésemet, hogy legalább kihúzzam a többi anyag közül. Az igazi megoldás két méretes lapnyi, éppen olyan vastagságú rétegelt lemez lenne, mint amiből a minap a fúrógép állványának talpát készítettem.

   Bár most épp nem kerek anyagokra lett volna szükségem, attól még nagyon is örültem az egyik szomszédtól kapott hengeres fatárgyaknak. Ezekből valószínűleg gombokat fogok esztergálni a mindenféle dobozaimra, hogy legyen minél fogva kihúznom őket a polcból, csak ehhez ugye előbb még össze kell állnia a gépnek.

   Mivel a forgócsúcs építésekor nem jött be a kapkodás, pontosabban szólva az, hogy az első ránézésre még jónak tűnő ötleteimet - ahogy jöttek - már valósítottam is meg (vagyis nem kerestem helyettük jobb megoldást), ezért most azt játszom, hogy amit kitaláltam, arra mindig alszok minimum egy napot.
   Mivel nemhogy ébren, de még álmaimban sem találtam hibát a két fadarab közt újabb két fadarab elnevezésű tervemben, lejöttem a pincébe, és ha olyan sokat azért nem is, de annyit azért megtettem, hogy legalább sakkoztam egy kicsit az alkatrészekkel.
   Mint az a jelen képen látható összeállításból nyilvánvaló (de ha nem, akkor úgyis elmondom), a terv a következő. Fogok egy fadarabot (ami jelen összeállításban egy mára már ki tudja mi okból barnára festett 12 milliméter vastag rétegelt lemez), amit három sín szélességűre vágok. Hogy ezt hogyan tervezem a gépágyhoz rögzíteni, arra már láttunk utalásokat. A következő lépés egy ugyanilyen anyagú fadarab elkészítése lesz, amit az esztergához, konkrétan alá fogok odafogatni. Mikor ezzel is megvagyok, a két fadarabot nem egyszerűen csak összecsavarozom (mint ahogy az korábbi terveimben szerepelt), hanem teszek közéjük távtartónak egy-egy 30x30-as stafnit.

   A plusz fadarabok beépítésében mindjárt két okosság is van. Míg az egyik az, hogy a távtartók három centije hozzáadódik a gépbe maximálisan befogható anyag sugarához, addig a másik nagyszerű hatásuk abban mutatkozik meg, hogy lesz hol elhelyeznem az alsó rétegelt lemezt a gépágyhoz odafogató csavart. Bár ezen utóbbiból még semmi sem valósult meg, attól én még (csakhogy lássuk az elvet) odaraktam egy csavart, majd rátettem egy 13-as villáskulcsot.
   Mivel az esztergát az ágyáról nem sűrűn fogom levenni, szerintem nem fogom kényelmetlenségnek érezni, hogy olyankor be kell nyúlnom a kulccsal a résbe. Pláne azért sem, mert a gép ágyról történő lehúzásához nem kell kitekerni a csavart, elég csak egy kicsit meglazítani. Miután ezt ilyen szépen megálmodtam, ismételtem magára hagytam a helyszínt.

   Mire fel kiszedtem a padból a szalagcsiszolót, majd egy kissé megtologattam legalább az anyagok egyik oldalán. Mikor aztán rájöttem, hogy a csiszológéphez tartozó végtelenített smirglik mind kopottak, egyből beugrott, hogy hova is akartam a minap elbiciklizni, csak akkor ugye nem jutott eszembe, hogy miért. Francba... Pedig a múltkor már megígértem magamnak, hogy nyitok végre egy olyan listát, amire aztán ami hiányt csak meglátok, azt mind felírom, hogy ne toporogjak már olyan szerencsétlenül a csavarboltban.

   Egy másik olyan dolog, amit szintén megígértem magamnak, illetve az egymáson hempergő két szúrófűrésznek (megjegyzem már rengetegszer), az egy elválasztó készítése a két masina közé. Mert ugye teljesen mindegy, hogy melyikre van szükségem, mindig az van alul!
   Már majdnem úgy volt, hogy mivel ez csak három fadarab leszabását és persze összeerősítését jelenti, most mindjárt nekiállok, csak aztán szerencsére még éppen idejében beugrott, hogy a régebbi fűrészgépnek terveztem egy saját házat, vagy ha azért nem is, de akkor legalább valami deszkát, ami alá stabilan odacsavarozhatom.

   Íme a két, immáron méretre szabott fadarab, valamint egy hosszú csík alumínium lemez, amit ugyan most épp nem is kerestem, de mikor (megjegyzem sikertelenül) a két lap közé beépítendő 30x30-as stafnik után turkáltam, akkor helyettük találtam.

   Mindjárt másnapra azt sikerült megálmodnom, hogy valóságos anyagpazarlás az alumínium csíkot az anyag teljes hosszában végigereszteni, mire fel lebóklásztam a pincébe, majd legyártottam ezt a négy darab izét.

   Mivel nem feltételezem mindenkiről, hogy átlátja ezen nagyszerű konstrukció lényegét, ezért felvázolom. Ez a lemez (meg persze a három másik társa is) hivatott megtámasztani a rétegelt lemezt a gépágyon, mégpedig az oldalirányú elmozdulás ellen. Vagyis míg a rétegelt lemez ezektől az alumínium toldatoktól jobbra és balra szabadon elcsúsztatható (pláne lötyögés nélkül), addig le és föl már nem.

   A sínhez (esetleg sínekhez) ugyan még nincs odakötve, de ebben az állapotában (mint azt épp az előbb írtam volt) már csak oldalra lehet elcsúsztatni. Tökéletesen pontos ugyan nem lett, de mindhárom pozícióban rámegy a gépágyra, amin aztán jelen pillanatban még szabadon eltologatható.
   Bár ekkor még nagyban úgy volt, hogy az idő igen fiatal volta lévén haladok tovább a megkezdett úton, ebből a tervemből azonban kisvártatva egy újabb napnyi halasztás kerekedett, ugyanis hiába ittam meg ebéd után egy jó erős feketét, nem sok híja volt, hogy ülve elalszom.
   Az állapotomat tényszerűen úgy kell elképzelni, hogy leakasztottam a tartójáról az összecsukható széket, letettem a munkapad elé, majd miközben mint valami kisautót tologattam a deszkát a gépágyon, egy füst alatt azt is kipróbáltam, hogy milyen lenne rajta aludni, ami végül csak az önuralmamnak köszönhetően nem történt meg.

   Erre az összeállításra - a konstrukció ellenőrzésekor - már olyan hosszúakat pislogtam, hogy itt aztán már tényleg kénytelen voltam felhagyni a dolgok további megálmodását. Illetve épp ellenkezőleg, hiszen az álmodás, na az biztos nagyon ment volna!

   Annyit azért még sikerült összehoznom (megjegyzem egy óvatlan meglökés hathatós segítségével), hogy a stafnikat a lemezszélektől kissé beljebb tolva, sokkalta több helyem lenne betekerni a felépítményt a gépágyhoz rögzítő csavart. Mindeközben a kissé beljebbtolt stafnik további előnye, hogy így (amennyiben bármi okból szükség lenne rá) akár mindhárom sínhez is odafogathatom az alsó lemezt. Hogy aztán szükség lesz-e a plusz csavarokra, vagy sem, az most mindegy, hiszen a lényeg csak az, hogy megteremtettem a beépítésük lehetőségét.

   Ez az összeállítás csak annyiban különbözik az eddig látottaktól, hogy egyrészt immáron levágtam a távtartók hosszából a felesleget, másrészt most épp nagyban fejjel lefelé nézzük a konstrukciót.
   Mi az, hogy miért? Nos azért, mert bár elképzelnem is egészen jól sikerült, attól én még nemcsak álmaimban, de a saját szemeimmel is szerettem volna látni, hogy lesz mit mihez odafogatnom.
   Itt aztán mindjárt neki is álltam alaposan átgondolni azt a kérdéskört, hogy mi a helyes összecsavarozási sorrend. Mivel az jött ki eredményül, hogy ha összekötöm a gépet a hozzá természetesen közelebb álló rétegelt lemezzel, utána már mindegy, így ezen a vonalon indultam el.

   Mivel épp elől voltak ezek a nem is oly rég vásárolt sarokvasak (pedig amúgy két sarokvasas dobozom is van, valamint mióta megvettem őket, már többször is nekifutottam az olyan apróságok elrakásának, melyeknek van helyük), ezért ezeket vetettem be. Bár magam is komolyan meglepődtem rajta, de mindenféle előzetes tervezés nélkül, egyszerűen csak rátéve őket az összekötendő elemekre, tökéletesen megfelelnek a feladatra.

   Ez itt már az előző helyszínnel átellenes pont, ahol is úgy tervezem összekötni a deszkát az esztergával, hogy a gép eredeti lábának közepébe lyukat, majd abba 6-os menetet fúrok. Ez a megoldás az átellenes ponton azért nem vált volna be, mert az ott található két lábban akkora zárványok vannak, hogy azokba valósággal beesett a fúrószár!

   Hiába voltam a kész állapottól már csak néhány csavarbetekerésnyire, újra félbehagytam a munkát. Ez sajnos nemcsak azt eredményezte, hogy lett időm kialudni az esetlegesen (még ha csak...) hülye ötleteimet, hanem egyben azt is, hogy három nap múlva sajnos már fogalmam sem volt róla, hogy a fotók alatti írásaimban miket említettem meg. Ezért van az, hogy míg egyes részletekről többször is szóltam, addig másokról teljesen megfeledkeztem. Ezt a hibát persze ki lehetett volna küszöbölni azzal, ha minden egyes hozzáírás előtt újraolvastam volna az addig írtakat, csak ugye nem vagyok én oda magamtól annyira, hogy ezt bármi kedvem lett volna megtenni.
   Hogy ezt miért mondtam el? Nos azért, mert így hirtelen több megemlítetlen dolog is eszembe jutott. Például nem is meséltem, hogy a rétegelt lemezeket a munkapadba fogott dekopír fűrésszel vágtam legalább úgy nagyjából egyenesre, mégpedig úgy, hogy kikapcsoltam az előtolást, majd ezt kézzel pótolva, amilyen lassan csak tudtam (márpedig lassan dolgozni nagyon tudok), próbáltam tartani magam, akarom mondani a fűrész pengéjét a berajzolt vonalhoz. Aztán ott van még az is, hogy az alsó lemezt a gépágy sínjeinek széléhez képest megtámasztó lemezek azért nem érnek le a sín töréséig, mert mikor bejelöltem a lemezeket tartó csavarok helyét, akkor alájuk tettem távtartónak egy többrét hajtogatott újságpapírt.
   Mindeközben az esztergában azért van most épp filckorong, mert egy amolyan lazító háttérmunkaként (illetve mert ezt egészen idáig még a magamnak tett ígéret ellenére sem tettem meg) nekiálltam végre kipofozni Mártika szomszédasszony rozzant pinceajtaját, aminek olyan színű volt a kilincse, hogy azt aztán (már csak próbaképp is) mindenképp fel kellett políroznom.

   Mindössze néhány hét kellett hozzá, hogy újra ide egyen a fene, mégpedig azzal a szent elhatározással, hogy jelen alkalommal, még ha cigánygyerekek potyognak az égből, márpedig én akkor is kidolgozom a fadarab és a gépágy összerögzítését.
   Mivel ami alkalmatosságokhoz csak nyúltam, azok közül a nemes célra egyik sem felelt meg, így egy idő után mindenféle hülyeségekkel múlattam az időt.

   Bár lehet rá mondani (mármint az előbbi képen látott összeállításra), hogy baromság, csakhogy végül az hozta el a megoldást, mikor a szokatlanul hosszú, valamint még valamikor korábban a franc tudja miért előszedett 8-as anyát a helyére, vagyis a 8-as anyás dobozba visszadobtam. Az persze igaz, hogy ezeket a fába sajtolható 8-as anyákat nem lehet betolni a gépágy sínjeibe, csakhogy némi megdolgozás után mégis.

   Az apró hiba (még a magam számára is meglepő módon) nem akadályozott meg benne, hogy továbblépjek, mire fel pikk-pakk megvasaltam a fadarab széleit. Jó, akkor legyen alumínium. Mondtam én, hogy nem buktam meg az ipari suliban anyagismeretből? Nem, nem mondtam, mert sajnos megtörtént.

   Bár a 8-as anyák sínekben történő könnyed mozgathatósága körül akad némi hiba, de mivel ez csak ritkán fog előfordulni (mármint az, hogy valamiért odébb kell tennem az ágyán a gépet), megoldom máskor címszóval hagytam a francba a problémát, s lendületesen haladtam tovább.

   Mivel erről az oldaláról nem férek hozzá a géptől, ezért levettem róla a másik deszkát (tudom, rétegelt lemez), majd úgy legalább nagyjából szimmetrikusan helyeztem el rajta a két közbetétet, amit aztán rá is csavaroztam.

   Bár külön nem foglalkoztam vele, szóval egyszerűen csak úgy jött ki, hogy mind a gépággyal történő párhuzamossága, mind pedig a dőlésszöge rendben van. Már úgy értem, hogy nem dől a gép se előre, se hátra. No nem mintha egy faesztergánál sokat számítana néhány milliméter ide vagy oda...