Kereket szerelek a szerszámos ládára
(meg a biciklisre is)

Mint ahogy mostanában a többi, úgy ez a project sem teljesen arról fog szólni, mint
a címe, hanem közben úgy, de úgy elkalandozok, hogy esetenként akár napokba
is beletelik, mire végre nagy nehezen visszatalálok a fősodorhoz. No de mi is
annak a tárgya? Jelen esetben a képen látható szerszámos ládára történő
kerékszerelés. Erre azért van szükség, mert terveim szerint az ide
lefektetésre kerülő linóleumon egyrészt nem csúszik a láda
alja, másrészt pedig nehogy már kiszúrja nekem a műpadlót a
sarkával! Harmadsorban az sem egy elhanyagolandó szempont,
hogy a kerekesítés után már nem kell emelgetnem a ládát, hanem
elég lesz csak húzni. Már ha nem megyek vele messzebb a küszöbnél...

Persze szó sincs róla, hogy ezeket a görgőket erre a célra
szereztem volna be, hanem ezek egyszerűen csak úgy
vannak. Hogy miért vödörben, s nem bedobozolva?

Nos azért, merthogy a tárolásukra kinevezett doboz már megtelt.
Éppen ezért is nem ártana végre elhasználni belőlük néhányat.

Hát persze, hogy a csavarválogatással! Ez a csavarválogatós project a múltkor nem
kész lett, hanem csak némi idő, illetve rengeteg kép, akarom mondani a feladatra
történő enyhe ráunás után, egyszerűen csak elkészültnek nyilvánítottam. Mivel
a nagyja megvolt, és ugye a nagyja a nagyja, teljesen jogosan gondolhattam,
hogy az apróságokat már nyugodtan elhalaszthatom. Na most ennek a szörnyű
trehányságomnak az lett a következménye, hogy ha az utóbbi időben a pincében
folyik valami project, abba mindig belekeveredik egy kevéske csavarválogatás is.

Hogy újra idelent vagyok, annak persze megvan a maga meglehetősen nyomós oka,
ami jelen esetben a hőmérséklet. No persze nem a pincében uralkodó hideg miatt
evett ide a fene (dehogynem), hanem a lakásban uralkodó 30,4 fok okán. Ezt
az utóbbi adatot úgy kell érteni, hogy a lakás hajnalra erre az értékre hűlt
vissza. Konkrétan akkora a forróság, hogy a túltolt locsolás ellenére,
egyszerűen kisültek a cserepekből az ablakba kitett virágaim.

Na most ez meg nem. Az mondjuk igaz, hogy ez nem virág, hanem porcsin, vagyis
lényegében gaz, de az átültetés közben egy percre föld, pláne víz nélkül maradó,
azonnal elfonnyadó büdöske palántákhoz képest, ezek itt már harmadik napja
vidáman zöldellve várják, hogy végre kiültessem őket a kertbe. Szóval az úgy
volt, hogy én bár mindenféle nemes virágok magvait szórtam a palántázóba,
de míg azok nem, a ki tudja honnan odakerült gyom vidáman kihajtott.
Ha meg már ilyen szép zöldek, gondoltam adok nekik egy esélyt.

Ezt a kezes csavarokat tartalmazó dobozt egyszer már összeborítottam a szárnyas
anyákat tartalmazóval, majd kisvártatva szét is válogattam, csak nem voltam
elégedett az eredménnyel. Amit balra látunk, az egy a rózsaszín dobozba
helyezhető betét, amiből még évekkel ezelőtt hajtogattam egy csomót.
Amennyiben abba teszem be a szárnyas anyákat, majd ezt az apró dobozt
a nagyobba, akkor felszabadul a polcon egy egész doboznyi hely. Így ráadásul
még egymás mellé is kerültek az úgy nagyjából együvé tartozó alkatrészek. Hurrá!

Ezek a lemezcsavarok akár egyetlen dobozban, vagyis szétválogatás nélkül is
maradhattak volna, azonban olyan sok került elő belőlük, hogy így egyben
sehová sem fértek el. A képen amúgy egy olyan irányú szétválogatás
eredményét látjuk, ami azt célozta meg, hogy külön legyenek
a pozdorjába való, illetve az összes többi csavarok.

Első ránézésre a facsavarok értelmes elhelyezése ugyan feladta a leckét, de aztán
megtaláltam a polcon ezt a kék szortimentet, ami seperc alatt kihúzott a bajból.
Már úgy értem abból, hogy több facsavar került elő, mint amennyi egy piros
fagylaltos dobozban elfér. Elég volt pusztán csak feltölteni a kék doboz
rekeszeit, és máris alig lötyögött valami a facsavaros doboz alján.

A lemez és a facsavarokkal ellentétben, ha nem jön hozzájuk még,
vagy nem kell másra a piros doboz, akkor a rugók épp elférnek.

A lemezcsavarokból a bútorlapba valók annyira sokan voltak, hogy ezekkel is
mindenképp kezdenem kellett valamit. Mert ugye hiába fértek bele a faládikába,
ha egyszer a faládika nem fért be sehova. Illetve beférni persze befért, csak nem a
csavaroknak kinevezett polcba. Erre a szörnyű problémára meg azt találtam ki,
hogy a tálcába rajzolt vonalzó segítségével legalább a nagyja egyformákat
kiválogatom, majd visszaszórom a helyükre. Már úgy értem, hogy
a korábban mutatott kék szortimentbe, illetve a most épp
nem mutatott fiókban rejtőzködő eredeti dobozukba.

Miután a pozdorjába való csavarok nagyja elfogyott, illetve a helyére került, s
a maradék már hajlandónak mutatkozott beleférni a fagyis dobozba, de azért
még kettéválogatható volt, bevetettem egy újabb ötletes megoldást, mely
egyben azt a korábban felmerült kérdést is megválaszolta, hogy vajon
mi a csudának gyűjtögettem ezeket a májkrémes dobozokat.

A kívül láthatónál apróbb csavarok bekerültek a májkrémes dobozba. Így külön
is vannak, meg persze együtt is. Illetve spóroltam egy újabb doboznyi helyet.

Mindeközben, ha csak óvatosan is, de oda odasandítok a szerszámos ládára. Mivel
a csavarválogatás és a szerszámos ládára történő kerékszerelés egyetlen cikkben
történő szerepeltetése megindokolhatatlannak bizonyult, de ekkor már tudtam,
hogy ez bizony akkor is így lesz, szóval miközben a csavarokat válogattam,
egyszer csak azon kezdtem el törni a fejem, hogy ebből mégis hogyan
fogok kimászni. Végül azt sikerült kiagyalnom, hogy azért kell
szétválogatnom a csavarokat a kerékszerelés előtt, mert
a kerekek felszereléséhez csavarok és alátétek kellenek.
Ez tulajdonképpen nem is annyira erőltetett! Dicsérte agyon
magát a szerző a pince magányában. Illetve a magányomról annyit,
hogy mivel keresztben ültem a pinceajtó előtt, a folyosót természetesen
teljes szélességében elfoglalva, így az a szomszéd, aki a pincéjét spájznak
használja, kétszer is megjelent. Hol valami szép nagy dobozt hozott, hol meg
dinnyét vitt. No nem engem, hanem csak egy olyat, amit eddig a pincében hűtött.

Ez legyen már meg végre, és akkor elmondhatom,
hogy vége is lett a nagyon babra munkáknak.

Ezeket az egyszerűen csak vegyes lemezcsavaroknak titulált bigyókat azon elv
alapján tervezem kettéválasztani, hogy ami vastagabbnak látszik mint három
milliméter, az jobbra megy, ami meg nem, az meg balra. Erről persze jól
mutatna egy videó, csak a pincében nincs ami megtartaná a kamerát.

Ha csak az a háromlábú állvány nem, ami a piros vödörtől balra látható.

A valóságban persze nem válogatok ennyire gyorsan.

A valós időben ráment a szemecskézésre fél órám. Hogy aztán ez mennyire volt
az életemből elvesztegetett idő, az majd csak akkor derül ki, ha elkezdem
használni a rendre szétválogatott csavarokat. Vagy ha nem, hát nem.

Hogy ezek meg mik? Nos ez úgy kb. az összes hiba fele. Vagyis ezek azok
a valamik, amiket nem ott találtam, ahová valók. Azért csak a fele,
mert az apróságok másik felével felálltam, és egyenként tettem
őket a helyükre, hogy ne csak a kezem, a lábam is mozogjon.

Az alátétes volt az utolsó doboz, melynek tartalmát valami elv, értelemszerűen
a méret alapján kell szétválogatnom. Mivel nem múlik az idő, amit valamivel
egészen estig el kell ütnöm, ezért azt találtam ki, hogy kellene csinálni
az alátéteknek egy négyfelé osztott belső terű egyedi dobozt.

Ha tenmagam is össze tudnék hozni ilyen szép kötéseket, akkor nem kellenének a
sarkokba apró stafnik. Mert ugye ha nem így csinálom, akkor vagy stafni kell,
vagy két centi vastag anyag, hogy legyen amiben rendesen megáll a csavar.
Ez egészen biztos, mert a múltkor, mikor dobozokat készítettem laminált
padlóból, kipróbáltam az anyagokkal ezt-azt, csak abból a projectből
valahogy kimaradt a korábban elvégzett töréstesztek eredménye.

Mivel nem volt kedvem dobozt farigcsálni, no meg az egységes látkép okán, végül
másképpen oldottam meg a dolgot. Mivel végül már csak egy doboz hiányzott,
ezért a rugókat átültettem egy papírdobozba. Ez így annyira szép, annyira
kész van, hogy komolyan mondom, teljesen el vagyok magamtól ájulva.

Hihetetlen, hogy ezek a dobozok már mind üresek.
Vagyis nincs több vegyes csavaros dobozom.

Aztán megtaláltam ezt.

Az előző doboz tartalmát megcseréltem a szortimentben található vegyes szegekkel,
amiket egy korábban kiürített Tanért téglatestben helyeztem el. Na most ha valamit
nem akarok szétválogatni, akkor az a két dobozra való vegyes szeg! Már csak azért
sem, mert az utóbbi időben szinte nullára csökkent a szegfelhasználásom. Mondjuk
a múltkori linóleumozás alkalmával sikerült elhasználnom belőlük három darabot,
de ez még nem ok arra, hogy szétválogassam őket. Illetve se hely, se üres doboz.
Viszont így utólag belegondolva a dologba, ha vennék egy másik ilyen kék színű
szortimentet, akkor a szegeket is lenne mibe szétrendeznem. Ez talán nem is
annyira a rend, mint a szöges dobozok szerszámos polcon történő oktalan
helyfoglalása miatt volna indokolható. No de hol vehettem ezt a dobozt?
Erre van egy óriási táblázatom, melyben az összes kiadásomat nyilvántartom.
Ebből kiderült, hogy ezt a Lidl-ben vettem, egy ezresért, még valamikor 2013-ban.

Ez a két festékes doboz ugyan nincs ennyire régi, de azért kétévesek már ezek
is bőven megvannak. Az egyikben festék van, míg a másikban egy hígítóba
száradt ecset. Mondjuk a festék is beszáradt, de a tetején kialakult több
milliméteres bőrt átszúrva, még kenhetőnek találtam. Ahogy ezt így
megállapítottam, egyből meg is indultam velük a kertkapu felé.

Az eredmény ugyan nem lett különösebben látványos, de végre a zsanéroknak is
a kapuval azonos színük van. Na most akinek holnap reggelre sárgállik a keze...

...az a lakótárs nem tud olvasni.

A második nap délutánján újra megtekintettem
a kerekekkel ellátandó szerszámosládát.

A láda látványának hatására, illetve miután újra alaposan belegondoltam a feladatba,
azonnal kikaptam a pince mélyéről a fűnyírót, majd kivonultam vele a kertbe.

A fűnyírás közben azon gondolkodtam, hogy ha nem állok neki a kerékszerelésnek
- mielőtt még ilyen szépen kinőne a szakállam - akkor nagyon meg fogok csúszni
az idei pinceprojectekkel, ugyanis a szerszámosláda guríthatósága szükséges
előfeltétele a jelenlegi tartózkodási helyére történő linóleum leterítésének.

Miután sikerült alaposan kivégeznem a környékbeli zöldeket (ha tehetném,
valószínűleg még a fákon is megtologatnám szegény gépet), boldogan
tértem vissza a pince hűvösébe a szerszámos ládához leginkább
illeszkedő kerekek kiválogatásának nemes feladatához.

Az első nagyobb kereket biciklizés közben találtam a fűben. A három ötös csoport
egyértelműen székekről származik. Az első négyes csoport fiókos szekrényekről.
A három tételes oszlop negyedik, a képen már nem szereplő darabja a spájzban
található zöldségtároló alól törött ki. Az utolsó oszlopról viszont már nem tudok
számot adni. Ha ennyiből nem hozom össze guríthatóra a szerszámos ládát, akkor...

Még mindig megtehetem, hogy bemegyek az OBI-ba, és ott aztán tényleg kedvemre
válogathatok. Szóval a barkácsolásnak manapság már nem feltétlenül szükséges
előfeltétele, hogy az ember teletömje a garázsát, vagy (mint jelen esetben én)
a pincéjét mindenféle kacatokkal. Elég csak szerszámokat tartani, ugyanis
a szükséges anyagokat bármikor meg lehet venni a boltban. Ez persze
erősen pénztárca kérdése is. Nekem például több kacatom van, mint
amennyi pénzem, bár ezen két dolog mennyisége első hallásra nem
igazán összevethető. Mondjuk ha úgy tesszük fel a kérdést, hogy
sok pénzem van-e? Nos nincs. Illetve sok kacatom van-e?
Mit mutogattam egészen eddig? Nem figyeltél?

Mikor a barkácsboltban jártam - a kerekektől eltekintve, hiszen azokból mint
mutattam, a feladathoz képest rendesen el vagyok eresztve - leginkább ez
az alkatrész nyerte meg a tetszésemet. Na most még tiszta szerencse,
hogy nem vettem belőlük egy (esetleg két) négyes csomaggal!

Merthogy itthon is akadt belőle négy darab. Ezeket a korábban összeépített fiókos
szekrénykék aljáról szereltem le. Aztán - ahogy itt álltam - egyszer csak beugrott,
hogy amit épp nézek, az egy újabb marék szétválogatatlan mechanikai alkatrész,
illetve csavar. Ezek elrendezése - most, hogy már van hova - tán egy percembe
sem került! Bár rettenet mennyiségű munkám van benne, de a kényelem
okán egyre jobban tetszik a kialakulni látszó rend.

Gondoltam, ha már megemlítettem a rendet, akkor legyenek már ezek is úgy alapon,
kerestem egy a görgők mennyiségének megfelelő méretű dobozt. A nemes feladatra
egy a csavarok nyomása alól korábban felszabadított nápolyis vödör jelentkezett.
Csak azt el ne felejtsem, hogy máshova nem férvén, ezt az átlátszó vödröt a
pincemélyi polcos szekrényen helyeztem el. Ezt egyébként ezért is
írtam ide. Már úgy értem azért, hogy mikor majd nem találom
a kerekeket (már ha kelleni fognak még valaha), akkor csak
kinyitom ezt a cikket, s ebben le lesz írva a tartózkodási helyük.
Na most az igaz, hogy ez meglehetősen hülyén hangzik, azonban az is
igaz, hogy egyes dolgok felkutatásához többször is bevetettem a régi képeket.

Ha már az eltűnő tárgyakat, illetve a felkutatásukat említettem, épp előállt a jelenség
egy újabb eklatáns példája. Kitettem a munkapadot a pince elé, majd odatettem az
immáron csakis négyes csavarokat tartalmazó piros dobozt, hogy a tartalmát a
tálcába öntve könnyedén kiválogathassak közülük 16 darab, legalább úgy
nagyjából egyforma csavart. No de hol a francba van az a tálca? Nem
mehetett messzire, hiszen még csak egy napja múlt, hogy éppen itt,
vagyis a pinceajtóban ücsörögve válogattam belőle a csavarokat.
Bár eldöntött tényként kezeltem, hogy a szerszámos láda kerekesítése
egy ezen alkalommal feltétlenül elvégzendő feladat, de ettől még lazításképp
(mintha eddig csináltam volna valamit) expedíciót indítottam a tálca felkutatására.

Tudom, hogy nem látszik (hiszen épp ezért nem találtam), de akkor is ott van a
kép közepén, csak valami marha függőlegesen tette oda a két hokedli közé.
Képzelheted, az milyen hatásfokú, mikor szándékosan dugok el valamit...

Részemről minden vita nélkül belátom, hogy a balra látható csavarok
mennyisége már csak így első ránézésre is jelentősen meghaladja
a tizenhatot, de mentségemre legyen szólva, hogy egy kiadós
ebéd után hajlamos vagyok belebóbiskolni a feladatokba.

Kicibáltam a ládát a polc alól, majd - káros (vagy az is lehet, hogy inkább talán
kóros) szokásomhoz híven - a kerékszerelés feladata helyett azon kezdtem el
törni a fejem, hogy ez meg mégis honnan a csudából van. Az egyik baráti
társaságban szólt egy lány, hogy van a munkahelyén egy csomó olcsón
eladó szerszámosláda. Miután az eredet felderítésével ilyen szépen
megvoltam, immáron azon kezdtem törni a fejem, hogy mégis
hogy a csudában került ez haza. Valószínűleg Apukám
hozta el, mert emlékeim szerint egy pontosan
ilyen  láda volt a Wartburgjában is.

Felmerülhet a kérdés, hogy mégis mi a csudának
terítettem ide ezeket a reklámújságokat.

Nos ezért. Mármint azért, hogy a mocskos szerszámok nehogy
már összekoszolják nekem a frissen fektetett linóleumot!

A szerszámosládából történő kirakodás természetesen lassan ment, hiszen minden
egyes kacathoz van valami történetem. Ehhez az óriási krovafejhez például az,
hogy mikor egyszer jöttem haza a melóból, még olyan régen, hogy a 250-es
MZ-vel, annak egy kövérebb gázadás után - őszinte meglepetésemre - úgy
maradt az eleje. Kissé chopper feeling volt a szokásosnál hosszabbra nyúlt
teleszkóp, illetve nem volt épp bizalomgerjesztő a megszűnt első rugózás, de
mivel már itt jártam a géppel mindössze három saroknyira, így megkockáztattam
a lassítás nélküli hazajutást. Itthon aztán betoltam a motort a ház mögé, majd a kerék
kiszerelése után meglepve, de inkább rémülten tapasztaltam, hogy az első teleszkóp
sárvédővel összefogatott alsó szárai kisvártatva maguktól lezuhantak a helyükről.
Ha ezt még valamikor menet közben művelte volna, minimum csodálkozó arcot
vágok, amint az akkor még macskaköves burkolatú Hungária körúton gyakorlom
a kéretlen szükségességű tigrisbukfencet. Másnap már mindjárt reggel szóltam Bikki
bácsinak (ő volt a főnököm), hogy még nem tudom milyen meló van mára, de majd
mikor jövünk vissza, úgy forduljon már be a Rigóból a József utcába, hogy közben
néhány perc erejéig érintjük az Ecseri úti ócskapiacot. Na ennyire kacifántosan
leírni, hogy ez a dugókulcs az MZ első teleszkópjának kiszedéséhez
kellett, az ezért még egy kicsit tőlem is erős volt.

Mint ahogy mindenhez, úgy ehhez a gumiszerelő vashoz is van történetem. Szóval
az úgy volt, hogy Jóska kollégám összebarkácsolt magának egy motort. Verhovina
váz, Balkán motorblokk, hegesztések, toldások, no meg egy rettenet kövér 350-es
szovjet gumi a hátsó kerékre. Na most utóbbi csak úgy volt hajlandó felmenni
a Verhovina erősen biciklire hajazó szélességű felnijére, hogy a fél Péterke
utca ott rugózott a gumiszerelő vasakon. Na ezt a gumit álltam én neki
néhány év elteltével leszedni. Nem arról van szó, hogy ne sikerült
volna, ráadásul egyedül, de az biztos, hogy ha kiküllőzöm a kereket,
majd összeroppantom a felnit, az nemcsak könnyebb munka lett volna,
de még előbb is végzek! A képen látotton kívül azóta is őrizgetek
néhány spéci gumiszerelő vasat, amit munka közben bele
lehet akasztani a küllőkbe, hogy el ne repüljenek.

Ezek közül csak néhány nagyméretű alátét történetét emelném ki. Egyszer, ráadásul
épp egy komolyabb motorblokk felújítást követően, sikerült szétrúgnom szegény
MZ váltóját. Elszakadt a kuplung bowden én meg csak emeltem a váltókart
a cipőm orrával, nem értvén, miért nem marad abba a kerregés. Mire észbe
kaptam, már oda is lett a hármas sebességi fokozat. Na valamikor ekkoriban
kezdtem úgy lenni vele, hogy a motor az nem hobbi, vagyis szórakozás, dilizés,
hanem csak egy jármű, ami pusztán arra szolgál, hogy elvigye a seggemet A pontból
B pontba. Ezen hozzáállásom következményeképp, napokig azon törtem a fejem,
mégis hogyan tudnám megúszni a frissen összerakott motorblokk széthúzását.
Ez amúgy egy ültő helyemben sincs több, mint néhány órai munka, csak már
nem fűlött hozzá a fogam. Végül is sikerült megálmodnom, hogy ha az első
lánckerék tengelyét, ami egyben persze a váltómű hátsó tengelye is, valami
úton módon bentebb tudom tolni, akkor van rá némi esély, hogy a váltó enyhe
lógása következtében, közelebb kerüljenek egymáshoz azok a körmök, melyeknek
össze kellene akadniuk. Az ötletet tett, illetve ezt megelőzően néhány különböző
vastagságú alátét beszerzése követte. Nyitásképp, amíg csak engedte, bentebb
kocogtattam a lánckerék mögötti csapágyat, majd rátettem egy alátétet,
amit a tengelyvégi szimering háza támasztott meg. Ez a műtét olyan
jól sikerült, hogy innentől kezdve hosszú évekig semmi bajom sem
volt a váltóval. Ennek következményeképp azóta is őrizgetek a váltós
dobozomban egy garnitúra (2 db) négysebességes MZ-hez való váltóvillát.

Annyira koszos volt, hogy megfürdettem. Na ilyen se történt vele még soha!
Az mondjuk igaz, hogy a vödörben lévő vízzel egy héttel ezelőtt lemostam
az egész lépcsőházat, de ez lényegtelen, mert a fürdésen van a hangsúly.

Na most azért voltam kénytelen újra nekiállni a csavarválogatásnak, mert az előbb
nem vettem figyelembe, hogy a szerszámosláda anyagának nincs semmiféle
számottevő vastagsága. Ez konkrétan annyit tesz, hogy még az előtúrtnál
egy centivel rövidebb csavarok is hosszúak egy kicsit. Persze ennek
a tévedésemnek az volt az oka, hogy sikerült annyira belebambulnom
a feladat kivitelezésébe, hogy a kelleténél egy centivel hosszabb (tehát
összességében két centi hosszúságú) csavarok már nem is ehhez
a ládához, hanem a következő felkerekezéséhez kellenek.

Az apró (hiszen csak egy centiről van szó) tévedésemért, akarom mondani
a vérnyomásom zuhanásáért megnevezhető oknak ez a szép adag
körömpörkölt, valamint az is, hogy még két tányérral utána
toltam. A hiba persze ettől még egyértelműen az enyém.

Percekig töprengtem rajta, hogy akkor most jó lesz-e így, vagy sem, de mivel semmi
hibát sem találtam az elképzelésben, végül átjelöltem a készítendő furatok helyét.

Így kívülről nézve, ez mondhatni tökéletes!

Mivel kellett a hely, a láda meg útban volt, illetve mivel már van kereke, egyszerűen
csak nekitámaszkodtam, majd varázslatos könnyedséggel félretoltam. Hogy aztán
ennek a csodának mennyi értelme volt, mikor részemről hozzá nem nyúlok
nagydarab olajos vasakhoz, na azt a kérdést inkább ne feszegessük...

Természetesen szó sincs róla, hogy ezen másik láda látványa bármiféle meglepetést
okozott volna, hiszen tudtam róla, hogy itt van. Na most ha valamit, akkor ezt még
az előzőnél is nehezebb innen kihúzni. Nem azért, mert ez elé még oda is szokott
lenni pakolva (amúgy oda szokott), hanem egyrészt azért, mert a puszta fának
esze ágában sincs csúsznia a betonon, másrészt míg a vasláda szélét meg
lehet emelni, az egészen odáig tartó fülénél fogva, addig ezt sajnos
nem. Mondjuk igaz ami igaz, ezt az ősrégi biciklisládát még
a szerszámosnál is sokkalta ritkábban szoktam elővenni.

Mivel a láda alja már kezdi feladni a kontinuitást, gondoltam a fenéklemezzel
együtt megerősítem benne azt az érzést is, hogy részemről igencsak
szeretném, ha továbbra is egyetlen darabban maradna.

Szabó Sándor, Gádoros, Attila utca 16.
Övé volt valaha ez a katonaláda.

Ebben még olyan alkatrészek is vannak, melyek már akkor is benne voltak
a ládában, mikor Apukám még valamikor az 50-es években - megjegyzem
egy biciklivel együtt - megvette. Aztán persze rakosgattam hozzájuk én is.

A kopott krómozású Bosch lámpát azért nem mertem felszerelni a biciklimre, mert
ha szegény gépet másért nem is, de ezért már biztosan ellopnák. Ráadásul ez
állítólag már van akkora érték, hogy az ára vetekszik egy új bringáéval!

Mivel el nem tudom képzelni, hogy minek kellene hozzá történnie, hogy én ebbe
a kulacsba beleigyak, illetve azért is, mert nem akart tőle visszacsukódni
a láda fedele, szóval ha sajnálkozva is, de ezt végül kidobtam.

Az eredeti célját tekintve persze nem biciklis, hanem katonaláda.
Az alján található kopásnyomokból, illetve a fedél belsején olvasható
feliratokból kiderül, hogy ezt bizony már keresztülhúzták a fél országon.

Már csak néhány perc kell hozzá, hogy végre hasznosuljon
ez a még valamikor ezer évvel ezelőtt begyűjtött fadarab.

Ez ugyan rétegelt lemez, amiben nagyszerűen megáll a pozdorjához való csavar,
azonban a láda anyaga fa. Mivel végül is ahhoz kell odafogatni
a görgőket, szóval ide nem lesz jó a lemezcsavar.

Úgy viszont már jó lesz, hogy a fenékmerevítő lapot teljesen átfúrom, s a
lyukakon keresztül hagyományos facsavarokkal rögzítem a görgőket.

Mivel a csavarválogatással már elkészültem, ezért most elég volt csak kihúznom
a polcból ezt a szortimentet, s egyből itt is volt előttem minden, mi csak
szem-szájnak ingere. Már ha csavart akarnék nézni, vagy épp enni.

A görgőket rögzítő csavarokat nem mertem nagyon meghúzni,
mert éreztem, hogy már nem sok tartás van az anyagban.

Na most azt tudtam, hogy valami van, csak mint az látható, nem az igazi. Már úgy
értem, hogy a lakatpántból nem a tenyeremben található alkatrészre lett volna
szükségem, hanem az ellenpárjára. Valahol van a másik pincében egy egész
fiókra való zár, lakat, vasalás, és persze kulcsok is, csak ahhoz most nem férek
hozzá, mert a kábelválogatás előkészülete címszóval úgy, de úgy elbarikádoztam...

Na most van kész! Ez persze még csak egy részeredmény, hiszen a helyüket (ahova
kerülnek) azt majd még ki kell festenen, aztán el kell simítani a betont is, majd
rá kell teríteni a jelenleg még valahol a pince mélyén punnyadó linóleumot.

Részemről azt szeretném, hogy így legyenek elhelyezve. Ennek persze előfeltétele,
hogy találjak valami egyéb helyet a biciklis ládának. Ebben az elhelyezésben
az a pláne, hogy egyrészt kézközelben van, másrészt pedig ha be van
tolva az egész porszívó a polc mélyére, akkor nem botlanék
bele folyton a padlón kígyókén tekergő csövébe.

Ezek a földön hempergő szerszámok egy újabb farigcsálós project születésének
képeit vetítik elém. Mióta egyre kényelmesebben férek hozzá a szerszámokhoz
és az anyagokhoz, azóta a problémák látványa nem annyira az ellenérzésemet,
mint inkább a megoldás iránti vágyamat növelik. Szóval most már csak hajrá!

Mert ugye az azért mégsem járja, hogy ez a néhány szerszám, csak így egyszerűen
be legyen hajítva a sarokba. Aztán ahogy itt álltam, egyszer csak beugrott, hogy
a bal felső sarokban éktelenkedő farostlemezcsík, az azért került oda, hogy ne
dőljön ki a pincéből az aprófa a folyosóra. No de hol van itt az aprófa? Ha meg
már nem itt van, akkor minek van ott a lemez? Pusztán csak útban? Na ezt azért
még alaposan át kell gondolnom. No nem mintha amúgy elkapkodnám az ilyesmit...

Ezzel is kell majd kezdenem valamit. Egyrészt lefestem a polcok mögötti falat. (vagy
ha azt azért nem is, de a puszta betont azt igen) Ez nem külön lesz, hanem majd a
szerszámosláda helyének kifestésével együtt. Ami ennél keményebb dió, az a
villáskulcsok és a reszelők elhelyezése, ezekhez ugyanis sajnos nem felel
meg az a fajta tartó, amit a többi szerszámomnak eszeltem ki, mert
a reszelők hosszúak, a villáskulcsok meg nagyon különböző
 méretűek. Szóval ezen azért majd még agyalnom kell.

Mivel jelen pillanatban még úgyis mindegy, hogy mi hol van, azért a ládákat, ahogy
épp voltak (illetve most valamiért fordítva) dugtam vissza a helyükre. Aztán ahogy
itt álltam, s boldogan szemléltem az eredményt, egyszer csak újra azon kezdtem el
törni a fejem, hogy vajon látható-e ezen a tájékon további befejezetlen, vagy akár
még csak meg sem kezdett project. A partvis mögött az a szürke sáv (meg a barna
alapon csíkos is), az egy (illetve két) járólap. Ebből készülne egy forrasztópadnak
elnevezett asztalvédő segédeszköz, de mint az a botorul felhalmozott anyagokból
sejthető, nem teszi. A szürke csempére felülről rálóg egy fogtechnikusi marógép
tokmánya. Mondjuk nem arról van szó, hogy ezt a gépet eddig még nem is
mutattam, hanem arról, hogy nem is nagyon tudtam volna, mert
még nincs kész a táplálásához szükséges 42 voltos tápegység.
A tápegység ráadásul nem csak úgy egyszerűen nincs kész,
hanem már közel negyven éve tervezem megépíteni! A balról
belógó lábpumpa esetében pedig sajnos nem pusztán arról van
szó, hogy azt meg szeretném mutatni belülről, hanem arról is,
hogy most aztán már igazán ráférne egy jó alapos retrofit.

Zárásképp egy alapos felmosás következett, nehogy még pofára
essen nekem itt valaki (mondjuk én) az olajos linóleumon.

Mivel valami csoda folytán még mindig buzgott bennem a tenni akarás, felkaptam
az immáron műanyag lábvégű virágállványról egy dobozt és egy kanalat, majd
átültettem segedelmükkel egy szép nagy adag gyomot a hátsó kertbe. Már
úgy értem, hogy az utcafronti elhanyagolt részről. Tettem ezt pusztán az
okból, hogy a fű itt hátul valami rejtélyes okból nem akar megmaradni.

Ez itt porcsin. Virul mint állat, akarom mondani növény, pedig mindössze néhány
napja került ide. Előtte az erkélyen lakott egy cserépben, melyből egyszerűen
csak úgy magától nőtt ki. Már úgy értem, hogy nem én ültettem.
Mert amit én ültetetek... Megmutassam?

Ezek itt büdöskék. Bár a bal oldali csoportból egy szál nem sok, annyi se száradt ki
(nem úgy a jobb oldali eresztésből), azonban egyetlen virág sincs rajtuk! Itt ülnek
kussban, már vagy két hónapja, de még mindig semmi! No nem mintha a jobb
oldali szégyenteljesen virágzó csoportra rá lehetne fogni, hogy ők volnának
a kert díszei. Na most akár hiszed, akár nem, van még ennél lejjebb is!

Ezeket a büdöskéket és petúniákat már ki sem kellett ültetnem a kertbe, mert ezek
már annyira előrelátóak voltak, hogy már egyenesen a palántázóból rohadtak ki!
Szerencsétleneket elnézve, valószínűleg mindketten jobban járunk, ha megyek
és visszatérek a barkácsoláshoz. Az legalább ad némi sikerélményt. Vagy
legalábbis amit eddig összeraktam, az még mind jobban nézet ki
ezeknél a zöldeknél. No persze, ha véletlenül nem,
akkor azt úgyis letagadom...

Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg a
Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában.