A HDD azért van az előszobában, mert azt vissza kell vinnem a pincébe. Mert ugye ha nem? Na akkor viszont fel kell hozzá hoznom a Compaq PC-t. Hogy így lesz-e, vagy úgy, azt még nem döntöttem el, de most nem erről van szó, hanem arról, hogy kezdenem kell valamit a képen látható akkumulátorokkal. Terveim szerinte készítek számukra egy tartót, melynek formáját eddig sajnos még nem sikerült megálmodnom. Illetve ez nem pontosan így van, hiszen álmodtam én már annyifélét, hogy még csak meg sem merem próbálni a lista felsorolását. Kezdetben még úgy volt, hogy előbb ebédelek, és csak aztán megyek le a pincébe.

   Néhány nap elteltével persze lejutottam, mikor is meglepve vettem szemügyre ezt a bicajom vázára kötött masnit. Itt aztán hosszú perceket sikerült eltöltenem az odakerülés történetének felgöngyölítésével.
   Nyitásképp valami olyasmit feltételeztem, hogy egy szomszédom lehetett az elkövető, akinek megígértem valamit, csak aztán elfelejtkeztem róla. A megfejtés persze ennél sokkal prózaibb, hiszen mindössze arról van szó, hogy az OBI-ban vásárolt hosszúkás valami volt vele a bicaj vázához odakötve. Hogy mi lehetett az a hosszúkás valami, arra viszont már nem emlékeztem.
   Ez azért történhetett meg, mert az akkutartó megépítésének még valamikor nyáron álltam neki, most meg ugye már tél van. Már úgy értem, hogy a képek idáig már rég megvoltak, mire egyrészt nekiálltam megírni hozzájuk a szöveget, másrészt az akkutartó megépítésének is csak most álltam neki.

   Pedig már annyiszor megígértem magamnak, hogy megőrzöm a nagy nehezen kialakított rendet, hogy az valósággal összeszámolhatatlan! Mert ugye ide is összekoncentráltam a fadarabjaimat, aztán csak került közéjük egy (valójában persze két) óra, meg egy kazetta, meg egy Signal rádió, meg ki tudja mi még, mely kacatok biztosan nem fából vannak. Lásd példának a felülről belógó vaskarikát, a jobbra látható övtáskát (fekete folt), valamint a bal felső sarokban díszelgő, ki tudja mire lesz még jó okból félretett, igencsak koszlott szőnyegmaradványt.
   Bár már többször is megígértem magamnak, hogy mikor ilyen rendellenes elhelyezkedéseket látok, olyankor bármit félbehagyva azonnal kiigazítom a kupit (mert ugye ha nem teszem meg, akkor idővel elharapózik), ez azonban most nem történt meg. Talán majd legközelebb, mondta ki rutinosan a szerző...

   Most, hogy a cikk első harmada már lement, elárulom, hogy miért is kell nekem annyira a pincébe egy akkutartó. Nos azért, mert a melósruhába képes vagyok annyira beleizzadni, hogy kicsapódik rajta a só. (lásd a szürke nadrágon a fehér foltokat) A sós víz meg ugye vezeti az áramot. Bár ebből még soha semmi problémám sem származott, de egy sós vízzel bekent akkut betenni egy olyan kényes elektronikus eszközbe, mint mondjuk egy fényképezőgép, az szerintem minimum ellenjavalt.
   Na most a másik igencsak nyomós érv az akkutartó megépítésére az, hogy ha csak úgy egyszerűen kirakom és otthagyom a pincében a polcon a fényképezőgép tartalék akkuit, akkor azok idővel úgy beporosodnak, hogy azon állapotukban szintén nem tanácsos betenni őket a gépbe. Mert ugye ki tudja mennyire porvédett belülről a szétszedhetetlensége okán kitakaríthatatlan optika?

   Ezt a megoldást részemről azért érzem nagyszerűnek, mert így mondhatni nemcsak, hogy nem porosodnak, de még elbújni sem tudnak az akkuk! Az mondjuk igaz, hogy leborulni viszont igen. Épp erre a problémára találtam ki válaszul (megjegyzem a tejszínhab gesztenyepürére történő ráfújása közben) az alábbi képen bemutatott megoldást.

   Na most ezzel az összeállítással meg az a bajom, hogy épp oly könnyen esik szét elemeire, mint amilyen jól kinéz. Mivel fához mondhatni egyre jobban fel vagyok szerszámozva, ha ültő helyemben azért nem is, de a pincéből ki nem menve simán ki tudnám igazítani a kissé még beteges konstrukciót.
   Nyitásképp fúrnék a fába négy zsákfuratot, melyben az akkuk már stabilan ülnének. Hogy a kupak se tudjon róluk lerepülni (bár ekkor már nem engednék az akkuk), befognám az esztergapadba a fadarabot, majd belemarnék egy olyan kört, melybe belecsusszan a kupak pereme. Bár nem sok híja volt, hogy ezen tervemet nekiállok kivitelezni, azonban mégsem így alakult.

   Melynek oka ez a polcon heverő apró dobozka volt. Bár ezt a valamit egyáltalán nem abból az okból vettem meg, hogy holmi akkukat tartsak benne, de mivel az újólag felmerült célra is tökéletesen megfelel, ezért ez lesz bevetve.
   Amúgy azért vettem meg, mert van valahol egy hasonlóan hiányos társa. Hogy aztán a másikról a csat hiányzik-e, vagy mondjuk az egyik zsanér, arra persze már rég nem emlékszem.

   A fedélben található lyukak felbővítéséhez egy a fúrógépétől már megszabadított tokmányt, valamint némi emberi erőt vetettem be. Jobb volt ez így, mert a doboz anyaga annyira gyenge, hogy nem is lett volna szabad ráereszteni egy fúrógépet.

   Az apró doboz tetejével ellentétben, a két centi vastag deszka átfúrásához már segítségül hívtam az amerikánert. Elmondjam, hogy minek kellett rá a lyuk? Tudod, hogy úgysem úszod meg...

   Miután kitettem magam elé az apró dobozt, a végre megszáradt lakkozású fület, valamint a két, meglepő módon el nem keveredett csavart, egyszer csak azon kezdtem el törni a fejem, hogy vajon mikorra kerül olyan készültségi stádiumba a monitor célú erősítő, a szélessávú zajgenerátor, a középhullámú mini adó, hogy már csak két csavart kelljen betekernem ahhoz, hogy rámondhassam bármelyikre is, hogy íme kész. Az persze igaz, hogy már nagyban szárad a lakk az előszobai szatyortartón, és ha az megvan, akkor már abba is csak három csavar kell, mint ahogy a szintén már csak a lakk száradására váró, virágállványra szerelt antenna tartójába is.
   Szóval mindjárt megvagyok még két másik építési projecttel is, ezek azonban igen aprók és egyszerűek. Mármint egy fadarab néhány lyukkal hol van egy olyan dobozhoz képest, melyben belül bonyolult elektronika van, kívül meg sok gomb? Sehol!

   Hogy aztán a pince mélyén rejtegetett tartalék akkuk porosodás elleni védelme majd mennyivel járul hozzá ahhoz, hogy nagyobb kedvvel jöjjek le barkácsolni, az egy jó kérdés! Ha sokkal nem is, de egy picivel biztosan. Ezt úgy kell érteni, hogy mivel ott virít a polcon, mint egy végre elkészült tétel, ha könnyebb ugyan nem is lett általa az életem, de legalább nem keserít el. Mármint maga a tudat, hogy még mindig nincs kész.
   Itt aztán újra a már megszokott, az összegyűlt elmaradásaimat felmérő alapos körbetekintés következett, aminek - mint már annyiszor megesett - most is komoly elkeseredés lett a vége.
   Nyitásképp valószínűleg a trafós polc elé szánt ajtó fog elkészülni, mert annak már többször is sikerült felrúgnom az odakészített farostlemezét. A sorban előre vétel igazi oka persze az, hogy azt a projectet sikerült annyira leredukálnom, hogy mindössze körbe kell vágnom a lemezt, majd bele kell tekernem két csavart.
   A le, vagy ha úgy jön ki jobban, akkor esetleg felhajtható asztal mondjuk egy kicsit már bonyolultabb project, de azért nem olyan sokkal, így valószínűleg az lesz a kettes számú tétel.
   A harmadik valami (természetesen mind közül a legfontosabb) a már ki tudja mióta halogatott, polcba dugható fiókosok megépítése lesz. A fiókosok azért fontosak, mert ha azok elkészülnek, akkor lesz végre hova szétpakolnom az apróbb szerszámaimat, ami ugye (mármint a könnyű megtalálhatóságuk) nagyban elősegíti a barkácsolós munkát.
   Ha ezekkel megvagyok, nekiállhatok végre a csiszolómalomnak, vagy mondjuk a mini faeszterga étépítésének, illetve kibővítésének. De ezek már olyan távolinak tűnő tervek, hogy inkább hagyom is őket a francba. Na ez itt a legnagyobb baj! Mármint ugye az, hogy a megvalósításuk helyett az utóbbi időben a mindenféle elmaradt kivitelezésű terveimre, valamint rutinosan elodázott feladataimra történő legyintgetéssel töltöm az időt...