Jaj ne! Kiáltott fel a szerző, pontosabban szólva kiált fel már ki tudja mióta minden nap, mikor meglátja (márpedig ez naponta többször is előfordul) a kép közepén átvonuló polcon terpeszkedő rendetlenséget. Márpedig ezzel mindenképp kezdenem kell valamit! Sajnos ezt már olyan sokszor mondtam, hogy mára már teljesen hatástalanná vált. No nem mintha eddig a pusztán csak kimondott szónak bármiféle eredménye lett volna...
   A rumli eltüntetésére általam kidolgozott egyik megoldás az, hogy a sapkák és sálak tárolására készített polcról egyszerűen lesöpröm az összes olyan vackot, ami nem sál vagy sapka. (ugyanis ezeknek épült a polc) Csak ugye akkor mégis hová kerüljenek a szatyrok? (azt most hagyjuk, hogy egyáltalán mit keresnek itt) Na erre a kérdésre találtam ki válaszul a szatyortartót. A szatyortartó hol így néz ki, hol meg úgy. Teszi ezt természetesen csak álmaimban, hiszen meg még nem valósítottam belőlük semmit.
   Mondjuk lehetne úgy, hogy fogom a szatyrokat, mindet rendre összehajtogatom, majd betolom a papucstartó egyik rekeszébe. Ezzel az elképzeléssel az a baj, hogy ettől ugyan jórészt leürülne a képen látható polc, csakhogy ahogy én magamat ismerem, nagyon gyorsan visszafoglalnám (már úgy értem, hogy a lomjaimmal), pedig nagyon nem ez a cél. Gondoltam legyen meg ez is, ha már egyszer az utóbbi időben annyi minden mást összeraktam.

   És már kaptam is le a polcról a centit. A leolvasható 31,5 centi persze nem igaz, hiszen a mérőszalag másik vége az e feletti polc felső lapjába lett beakasztva. Hogy akkor mégis miért ez a hamis érték szerepel a képen? Ez kérlek úgy történt, hogy a távolságok és a magasságok miatt egyszerűen képtelen voltam összehozni azt a beállítást, amin az egyik kezemmel a mérőszalagot tolom neki a felső polcnak alulról, miközben a másikkal fényképezek. Ez egészen biztos, mert volt néhány sikertelen próbálkozásom. A helyes érték (bár egy kissé hajlik a polc) valahol úgy 30 centi körül lehet.
   Visszamentem a lakásba, húztam magamra inget, meg persze nadrágot is, és már indultam is a boltba deszkáért. No nem mintha nem lenne épp elég faanyag a pincében, hanem csak úgy voltam vele, hogy ehhez a projecthez veszek szépet.
   Hogy meddig jutottam a terveimmel? Sajnos csak a házunk kapujáig, mert odakint szakadt az eső. Tette ezt úgy, hogy mikor lefelé jöttem, akkor a lépcsőház ablakain kitekintve, még semmi jelét sem láttam a közelgő csúf felhőszakadásnak. Az mondjuk igaz, hogy a pincében tököltem kicsit a sárgára festős project kettő száradó alanyainak megtekintésével, az azonban legfeljebb néhány perc lehetett.

   Mikor szégyenszemre visszahoztam és letámasztottam a helyére a bicajt, egyszer csak kiszúrtam ezt a párom által rám testált lemeztartót. Persze én mondtam, hogy ne dobja ki, mert még biztosan jó lesz valamire.
   Ez a valami jelen állapotában még csak annyiban hasonlít az általam elképzelt rekeszes tartóra, hogy maga a dobozforma már megvan. Illetve ezen felül benne van még egy a rekeszek kialakítását segítő bordázat is, melybe elképzeléseim szerint elválasztó lapokat fogok csúsztatni. No de mekkora lehet ez az akármi?

   Bár úgy néz ki, mintha épp méretes lenne, de igazándiból nem fér be. Mivel már megint ebéd után álltam neki barkácsolni, annyira nem fogott az agyam, illetve olyan marhaságokat találtam ki, hogy az eszement ötleteimről inkább szót se.

   Azt azért elmondom, hogy az egyik általam az előszobában bávatagon ácsorogva kidolgozott megoldás szerint levettem volna a helyéről a felső polcot, majd a fehér polctartó fölé beszabtam volna egy darabka farostlemezt. Mert ugye ha felemelem a felső polcot? (épp csak néhány milliméterrel kellett volna) Akkor mindjárt elég lett volna a lemeztartónak a hely.
   Ezen tervem hebehurgya megvalósítása helyett inkább ittam egy bögre kávét, s a fekete szürcsölgetése közben a polcot a konyhából bámulva, egyszer csak beugrott, hogy szó sincs róla, hogy az adott polcon ne lenne hely.

   Már úgy értem annyi, hogy lapjára fektetve el ne férne rajta a lemeztartó. Mivel ebben a konstrukcióban értelemszerűen élére állítva lesznek a szatyrok, pusztán logikai alapon belátható, hogy sokkal kevesebb helyet fognak elfoglalni, mint tették azt egészen idáig, még lapjukra téve.
   Ráadásként ott van még az is, hogy a hely a megálmodott tartótól a polcon nem lett kevesebb, hiszen a dobozka tetejére ugyanúgy lehet pakolni, mint ahogy arra a helyre lehetett, amit az oda történő tételével elfoglalt. Mivel a lemeztartó színe nem egyezik a polcokéval, ezért le kell lakkozni. No de van nekem lakkom?

   Az is van! Az persze igaz, hogy ezekből egy fel (vagy le) nyitható asztalt szeretnék készíteni, mint ahogy az is az, hogy ennyi anyag nemhogy egy, de egyenesen három asztalra is elég!
   Itt aztán újra megálltam (no nem mintha eddig nem puszta ácsorgással töltöttem volna az időt), majd azon kezdtem el morfondírozni, hogy mégis mi a fenének hordtam ide ezt a rengeteg faanyagot. Már úgy értem, hogy az adott helyen a három tábla rétegelt lemez meglehetősen útban van. Idővel persze beugrott, hogy nemcsak egy asztal, de egy (esetleg két) fiókos valami megépítése is tervbe lett véve, csak sajnos nem lett kivitelezve.
   Bár az idei nyár nagyon meleg volt, ennek ellenére képtelen voltam rávenni magam a barkácsolásra, pedig milyen kellemesen hűvös ez a pince... Konkrétan annyira, hogy bár még csak ősz van, szóval még nagyban tart odakint a meleg, de már hosszú napok óta szárad a kép bal szélén lefutó vékony sárga csík, ami amúgy a korlátra szerelt (a képen látható állapotában persze még csak szerelendő) antenna pálcája. Ez majd a rádióépítéshez kell, ami amúgy szintén nem halad.

   A lakkozási, illetve az osztólemez készítési feladatba nem azért nem csaptam bele, mert mondjuk lusta vagyok (ami jellemzés egyébként tökéletesen illik jelen hangulatomra), hanem azért, mert nem pincei barkácsoláshoz, hanem boltba menéshez voltam öltözve. Mivel a pincébe visszamenni nem volt kedvem, ezért nekiálltam a polc tartalmát legalább úgy nagyjából elrendezni.

   Mikor a balra látható apróra összehajtogatható táskát a cipős szekrény fiókjába hajítottam, egyből kiszúrtam benne a jobbra látható fűrésztárcsát. Ezt szerintem a kisebbik körfűrészembe vettem, csak aztán mikor sokáig nem találtam, illetve épp lehetett kapni, akarom mondani már nagyon darálta magát a körfűrészben a fogaskerék, akkor inkább vettem egy komplett gépet. Szóval ez most valószínűleg úgy lesz, hogy mikor majd indulok a pincébe lakkozni, akkor egy füst alatt leviszem magammal ezt a tárcsát is. Ezt szerencsére már van hova tennem, ugyanis az első fiókos szekrények már elkészültek.

   Balról indulva az első dobozban egy e-cigeretta van, míg a két következő henger gumi. Az egyik padló, a másik ragszalag. A sárga fekete csíkos bigyó pedig a már korábban látott mérőszalag. Mindeközben a zöld alaplapos dobozban egy (illetve tulajdonképpen három) sárga színű függöny van, amit sikerült elajándékoznom. A két egymáson lévő doboz a pincébe tart, csak még nincs rajtuk felirat. A szatyrok pedig idővel bele fognak kerülni az épp készülő tartójukba. A három tekercs barna ragasztószalag speciel nagyon nem ide való, így azok, ha nem is most, de idővel el fognak innen kerülni. Szóval lesz itt rend! Kiáltott fel a szerző, hangjából erőst kiérződő hitetlenkedéssel.

   Ami még számomra szintén hihetetlenül hangzik, az az a tény, hogy mindössze néhány hét elteltével sikerült leérnem a pincébe, ahol is már nagyon várt a polcból kilógó csiszolópadra odakészített lemeztartó. Persze nem én vagyok a történetben a lényeg. Akarom mondani igenis, hogy de! Hiszen ugyan ki más szabná ki a tartóba illő osztólapokat, valamint mázgálná szét a fán a lakkot, ha nem én?

   Régebben mindig eldobtam a rajzaimat, mostanában azonban elteszem. Hogy aztán kelleni fog-e valami másra is ez az irkafirka, vagy soha többé nem lapozok a füzetben ide, az már mindegy. A lényeg szerintem csak annyi, hogy ha kell, akkor lesz hova fordulnom.
   Mi az, hogy miért? Mit tudom én... Tegyük fel, hogy valamikor évek múlva úgy döntök, hogy kell a szatyortartóba még egy osztólemez, mire fel lejövök a pincébe, természetesen adatok nélkül, és akkor milyen jól fog jönni, hogy nem kell két emeletet visszamásznom. Te! Hogy ez milyen erőltetett volt...

   A padba épített szalagcsiszolóba viszont nem ártana egy új smirgli, mert a benne lévő már nagyon kopott. Természetesen arra már csak a három kivágott fadarab összes szélének lecsiszolása után jöttem rá, hogy mind az új szalag, mind pedig a csiszolópad rögzítésére szolgáló gomb ott hever a csiszolópadba épített fiókban.

   Nem is tudom, hogy melyik volt a fontosabb. Már úgy értem az, hogy a rengeteg hányattatás után feltettem az ecsetes dobozt a festékes polcra (mert ugye volt ez már mindenhol), vagy az, hogy végre van a pincében egy működő óra.

   Bár az idő még fiatal volt, szóval akár nyugodtan zöröghettem is volna, azonban a feladat közel nulla energiát igénylő volta miatt a Makita fúrógép helyett inkább ezt a puszta tokmányt választottam. Már csak azért is, mert ez a doboz annyira laza szerkezetű fából van, hogy ennek jobb ha nem megyek neki semmiféle géppel. Az élei lecsiszolását is szabadkézi smirglizéssel intéztem el.

   Az osztólapokat rögzítő csavaroknak szánt három lyuk helyének kijelölésével sem tököltem. Eltoltam a helyére csúsztatott osztólapot erre, húztam egy vonalat, majd arra, és megint húztam egyet. A két immáron közeli vonal középpontját pedig ránézésre, akarom mondani egy a doboz (innen nézve) aljába dobott, majd az egyik oldalhoz odatett fadarabbal jelöltem ki.

   A laminált padlóból szabott osztólapoknak természetesen csak a szemből látható élét lakkoztam le. (meg ahová még odafolyt a lakk) Mindeközben a háttérben a pincei akkutartó füle is lelakkozásra került. Na most ahhoz képest, hogy az egész nyarat átlógtam, most valahogy nagyon be vagyok indulva!

   Néhány nap elteltével, miután a dobozon már a negyedik réteg lakk is megszáradt, felhoztam és letettem magam elé az asztalra, majd kisvártatva fel a cserépkályha tetejére, hogy tovább száradjon rajta a lakk. No nem mintha olyan nagyon kellett volna még neki száradnia, csak gondoltam lógok még egy kicsit az összeszerelése előtt. No nem mintha három csavar betekerése akkora melónak számítana...

   A lyuk helyének az osztólapra történő átjelölését a létező legegyszerűbb módon, konkrétan úgy oldottam meg, hogy betettem a helyére az elválasztó lapot, majd a lyukon keresztül beledöftem a szúróárat.

   Az ott nem szigetelő szalag, hanem ragasztós gumiszalag, amiből a doboz alja kapott volna egy réteget, hogy ne tudjon csúszkálni az előszobai kalaptartón. Mivel a gumiréteg nélkül sem csúszkált, végül nem kapott.

   Már majdnem jó, csak azok a nagy szatyrok valahogy nem illenek az alaplapos dobozra. No nem mintha az e-ciginek, a három tekercs barna ragasztószalagnak, valamint a hosszúkás papírdoboznak bármi keresnivalója lenne az előszobában...

   A nagydarab szatyrok a papucstartóba kerültek, míg a vékony papírdobozzal azonnal megcéloztam a pincét, már csak azért is, mert az építőkockás doboz is éppen abba az irányba tartott.
   Itt aztán, vagyis a konyhai asztal szélén ücsörögve megálltam (no nem mintha eddig észlelhető sebességgel mozogtam volna), és azon kezdtem el morfondírozni, hogy mit felejthettem el. Már úgy értem, hogy innen az előszobából. A papucstartót már említettem (és el is készült), mint ahogy a pult is. Ha nem is én faragtam ki, de már a cipőtartó is ott van a helyén. A BEAG mikrofonos füles viszont már nincs ott az esernyőtartón.
   Miután a kialakult helyzetet ilyen szépen áttekintettem, menten befejezettnek is nyilvánítottam az előszobában futó projecteket. Később persze még adódhatnak apróságok, de remélem azok már valóban aprók lesznek.

   Vagy legalább olyan egyszerűen kivitelezhetők, minthogy átviszem az új gazdájának a zöld dobozba rejtett sárga függönyöket, meg a GPS-t, valamint leviszem végre a pincébe a barna ragasztószalagokat.