Ez itt a minta. Bár ez az ábrázolás szögéből nem derül ki, de attól még igenis, hogy ez egy tervezett élettartamú alkatrész. Direkt úgy van megcsinálva, hogy húzáskor görbüljön is, aminek idővel természetesen meg is lett az eredménye.

   Megvagy! Kiáltott fel a szerző, mire fel a képen jobbra látható szögletes lámpa rémültében millimétereket zsugorodott, pedig nem is az ő szétszedése van soron, hanem csak a fellelt fekete szatyornak örültem meg.

   Mert ha az előszobai már el is készült, de attól innen még nagyon hiányzik egy szatyortartó. Francba... Pedig kezdetben úgy volt, hogy ez fog előbb elkészülni, egy amolyan ujjgyakorlatként.

   Mérgemben, hogy a fellelt anyag színe nem egyezik a szerintem szükségessel, nekiugrottam és el, illetve szétpakoltam a fiókból lehozott kincseket. Ez a kettő azért maradt meg, mert míg a fűrészlapnak a gatterben a helye, addig a porszívóhoz való feltétnek a porszívó alkatrészes fiókban.

   Miután ezt ide betettem, joggal jelenthetném ki, hogy itt aztán tényleg rend van! Na most ez annyira nem igaz, hogy már hónapok óta képtelen vagyok nekiállni a következő képen látható állapot rendezésének.

   Ezek itt ugyanis mind anyagok. Műanyagok, vasanyagok, csövek, lemezek, dobozok, idomok, apróvasak, kerek dolgok, meg ki tudja még hányfelé fogom őket szétpakolni, ha egyszer lesz végre annyi helyem, ahol ezt kényelmesen, illetve egyáltalán meg tudom tenni.
   Mint ahogy már annyiszor, most is épp nagyban azzal vagyok elfoglalva, hogy az útban lévő apróbb dolgokat pusztítom. Ez amilyen jól hangzik, a valóságban épp akkora hiba! Mert ugye ha a nagyokkal foglalkoznék, akkor ugyanakkora munkabefektetéssel, ha nem is napok, de néhány hét alatt akkora helyet tudnék varázsolni, hogy arra még magam is rácsodálkoznék!

   Találtam a keresett anyagból fehérben, ami valaha egy Extrafon alaplemeze volt, illetve találtam üres Legafon dobozt, ami szintén fehér műanyagból van. Aztán akadt még nyáklap, textilbakelit, és ha minden kötél szakad, akkor akár fából is kifaraghatom a hűtőre a fület, csak akkor azt ugye le is kellene festenem. Persze nem lenne gond a festés, ha nem épp most használtam volna el az apró pincei elmaradások négy project keretében a maradék fehér festéket. Mondjuk sárga festékem az még van, de csak mert a sárgára festős project kettőnek még nem értem a végére.

   Nem azért nem folytattam a projectet, mintha elment volna tőle a kedvem, hanem azért, mert már megint nem úgy voltam öltözve. Na jó, bevallom... Tulajdonképpen csak a törött fület hoztam le, hogy ne nyomasszon a látványa.

   Szó nincs róla, hogy a hűtő új fülének elkészítése miatt jöttem volna a pincébe, hanem az úgy volt, hogy valaki összegereblyézte a kertben a leveleket, mire fel én meg bezsákoltam őket.
   A pincébe végül úgy kerültem, hogy a munka hevében (ki tudja hányadszorra) szétesett a lombseprű, amit a pincei apró elmaradások négy című project keretében úgy, de úgy megcsavaroztam, kontraanyáztam, valamint ősi családi varázsigéket is mormoltam rá, hogy most aztán évekig ki kell tartania!
   Ha meg már itt voltam alapon, és épp elől volt a munkapad is, valamint a kezem ügyében a minta és az anyag, csak egymásra tettem már őket, kérdvén: Ki adja-e? Nem, ez az darabka anyag nem adja ki.

   Jelen esetben szó sem volt róla, hogy a lelkesedés hajtott, hanem egyszerűen csak nem figyeltem oda, s mire észbe kaptam, már rá is firkáltam az anyagra ezeket a még számomra is kissé kusza vonalakat.

   Ennek a vonalzónak már annyiszor, de annyiszor megígértem, hogy jó, rendben, mikor legközelebb találkozunk, akkor aztán már tényleg le foglak törölni, hogy ezt már nem lehetett tovább halogatni. Természetesen nem azért szeretném letörölni róla az alkoholos filc hagyta nyomokat, mintha olyan nagyon igényes lennék a szerszámaim tisztaságára, hanem csak azért, mert ez így már-már használhatatlan. Mert ugye ha épp ott kell néznem, ahol nagyon kék, akkor nem látom rendesen a millimétereket jelző vonalakat.

   Ez egy olyan régi denaturált szeszes üveg, hogy a biztonság okából ebből még kifelé dudorodik a vegyszer felirat. Mármint nem a címkéből, hanem magából az üvegből, hogy ezzel is jelezze a veszélyt. Valamint ebben még olyan iszonytatóan büdös a szesz, hogy aki ebbe beleiszik, azért szerintem már nem is kár.

   Ennek a képnek az a címe, hogy kicsi. Egyrészt maga a készlet is kicsi. Már úgy értem, hogy idővel szeretnék egy ennél sokkalta nagyobbat. Mert ugye a másik ami még kicsi, az annak az esélye, hogy mikor benyúlok a vegyes fúrós dobozba egy akárhányas fúróért, akkor akadjon benne a megfelelő méretből.

   Nyitásképp a két lyukat fúrtam ki, hogy legalább ezek meglegyenek, ha tegyük fel néhány perc múlva egyszer csak ráunok a barkácsolásra. Bár ez igen hülyén hangzik, de már annyiszor előfordult...

   A múltkori lomtanításkor találtam két ilyen, épp a munkapadba dugható tuskót, melyeknek nagyon megörültem, mire fel kisvártatva megtaláltam azokat is, amiket a munkapadhoz eredetileg adtak.

   A puszta fűrészlap annyira vágta a kezem, hogy először egy rongydarabot akartam keresni nyélként rátekerendő, majd kisvártatva már azt a fűrészlapot szerettem volna felkutatni, aminek szép piros nyele van.

   Szerintem minden jobb háztartásba kell a fúrógép mellé egy ilyen rettenetes fúrószár, amivel könnyedén tropára rombolhatók a puhább anyagok. Ahogy ültem a művem előtt, egyszer csak az jutott eszembe, hogy egy tuchel aljzatnak átmérő 16-os lyuk kell, miközben apám szerszámos fiókjában 14,5-ös volt a legnagyobb, amúgy természetesen vékonyított szárú csigafúró. Ne tudd meg miket kellett reszelnem, mondjuk egy még tuchel alapú keverőpult hátlapjának kifaragásához...

   Bár a lyukak összeszakítása című feladat a fűrészgép bevetése nélkül sem lett volna lehetetlen küldetés, hiszen még ilyen fura esetekhez is van szerszámom, csak egyrészt lusta voltam, másrészt fogalmam sincs róla, hogy merre lehet a srégen jó hosszan elvágott, vagyis gyakorlatilag hegyes ékként összeszűkülő fűrészlap.

   Ennek a képnek nemcsak azért az a címe, hogy reszelő, mert most következik a reszelés, hanem azért is, mert a munkadarab mellé vonalzóként befogtam a satuba egy szép hosszú reszelőt is. Ezt a trükköt még akkor dolgoztam ki, mikor 42 centi hosszú egyeneseket kellett reszelnem mondjuk a QUAD 405-ös, vagy az első komolyabb, vagy a fényjátékos, vagy az előerősítőmhöz. Mikor elér a reszelő a vonalzóként használt társáig, akkor annak keménysége okán egyszerűen átmegy siklásba. Vagyis onnantól kezdve már egyáltalán nem viszi az anyagot. Ráadásul a reszelés hangja is igencsak megváltozik, ami egyértelműen jelzi, hogy az adott ponton elértem a célt, így még csak oda sem kell néznem, mégis tudom, hogy hol tartok a feladattal. Mivel a reszelő anyagát nem viszi a társa, így valósággal képtelenség vele hibát elkövetni. Már úgy értem, hogy a reszelés síkjában, hiszen oldalra azért még lehet, bár csak egy ilyen zárt tér esetében.

   Nem megmondtam? Miután jeleztem a páromnak, hogy kész, jöhet érte (a tartós kapcsolat titka, a két különálló lakás), csak akkor árulta el, hogy ennek a fülnek a lakótelepi konyha szűkössége okán bizony neki szoktak menni. Már úgy értem, hogy oldalról. Mivel ez az anyag még öt milliméter vastag sincs, így komoly esély van rá, hogy ez sem fogja sokáig bírni. Szerintem a következő hűtőfület szögvasból, esetleg keményfából fogom elkészíteni.
   A szögvas azért hangzik jobban, mert azt úgy is ki lehetne alakítani, hogy nem lóg ki a hűtőgép síkjából előre, így nekimenni sem lehet. Csak ugye kinek van kedve a vasmunkához? Mondjuk ha találnék egy 20 centis darabka alumíniumot, ami mondjuk 20x20-as derékszögű, akkor mindjárt tudnám, hogy mit kezdjek vele.
   Hogy miért nem nézek egyből utána, hogy van-e ilyen anyagdarabom? Nos azért nem, mert még nem végeztem az anyagok szétpakolása című feladattal, ezért ez jelenleg egy amolyan lehetetlen küldetés lenne.

   Ez pedig az oldalnézet. Nem, nem lett ennyire ferde, hanem csak a betekintési szög és a fényviszonyok miatt látszik annak. Mivel a párom egyből jelezte, hogy a lakótelepi konyha szűkösségében bizonyos mozdulatokkor ahogy a gyári, úgy természetesen ez a fül is telibe van találva, ezért már tudom is, hogy mikor majd legközelebb a pincében unatkozok, egyből készíthetek belőle egy másikat. No de ezt már mondtam...