Végre nem felejtettem el! Ezt a kijelentésem nem úgy kell érteni, hogy a gyári és az általam gyártott MZ indexet a pincéből felhozni, hanem úgy, hogy mivel nekem már nem volt a dobozaimban, kérni egyet kölcsönbe egy a környékünkön folyton motorokat szerelő embertől.
   Mivel volt neki törött, én meg épp azt szerettem volna vele bemutatni, hogy ez a valami mennyire törik, ezért ingyen megkaptam. Illetve ez úgy volt, hogy miközben én erősen próbálkoztam a régről megmaradt motoralkatrészeim az indexért cserébe történő rásózásával, a szerelő ember épp oly erősnek mutatkozott a kincseimmel szembeni ellenállás kérdésében.

   Sajnos hiába örültem neki annyira (vagyis nagyon), hogy végre nem felejtettem el kérni, és persze kaptam is, ennek ellenére az index (illetve most már indexek) meglehetősen sokáig állomásoztak az előszobában.
   Végül úgy sikerült magamat rávennem a bemutatásukra, hogy miközben még valamikor reggel megígértem magamnak, hogy márpedig ha a fene fenét eszik is, én ma valami régi elmaradást akkor is egésszé kerekítek, még késő délutánra sem jött meg a kedvem a pincében történő barkácsoláshoz, ami amúgy mostanában az egyik kedvenc elfoglaltságommá vált.

   Hanem majdnem párhuzamos oldalú volt, mégpedig annyira, hogy a csaptelepek cseréjekor általában mindenhol megmaradt krómozott takarókúp (lásd jobbra) díszként feltekerhető volt az index hátuljára.

   Jelen kép esetében talán nem is az a lényeg, hogy ezekről a kúpokról van szó, mint inkább az, hogy mikor ezt az amúgy a konyhában található csapot a képek szerkesztésekor megláttam, félbehagytam a munkát, majd kimentem csaptelepet nagytakarítani. Három napig szép volt, aztán újra ilyen ocsmányul vízfoltos lett, ami természetesen nem lehet rá ok, hogy legalább időnként ne töröljem le.

   Sajnos nemcsak a szocialista ipar mondhatni "szépsége" volt, hogy ami hiba napvilágra került (már úgy értem, hogy használat közben), azt eszük ágában sem volt a konstruktőröknek (vagy aki irányítja őket) kiküszöbölni.
   Az MZ index például olyan felépítésű, hogy bárki mikor először ránéz, egyből meg tudja mutatni, hogy hol fog eltörni. Na most ehhez képest nem tapasztaltam, hogy idővel megvastagodott volna a nyakuk.
   Az persze igaz, hogy ha nem dől rá a motor, akkor a puszta rezgéstől (mert az MZ aztán az egyhengeres mivolta okán remeg rendesen) nem, vagy csak ritkán fog eltörni, de attól még gonosz dolog volt pont ott elvékonyítani, ahol erősnek kellene lennie. Vagyis itt eredetileg volt egy részben magából a műanyagból, részben egy azt beborító fémlemezből kialakított bilincs.

   Íme a lámpabura típusjelzése. Amúgy kétféle változat létezett belőle. Amit ezen és persze a korábbi képen is láttunk, az hátulra való, míg  az előre valóknak volt egy felül kiálló részük. Erre azért volt szükség, hogy az első index ne csak előre világítson, hanem a lámpabura felfelé kilógó része egy kicsit hátra is, hogy mind a vezető, mind pedig a közlekedés többi résztvevője az első indexlámpa mögött, de már a hátsó előtt állva is láthassa a villogást.

   Vannak dolgok melyek úgy jók, ha a végtelenségig le vannak egyszerűsítve, míg akadnak olyanok is, melyekkel ezt azért talán mégsem kellett volna elkövetni. Ez a foglalat szerintem az utóbbi kategóriába tartozik. Bár a járműveken az elektromos csatlakozások alapvetően csúszósarukkal vannak megoldva, azt jelen esetben azért nem lehetett alkalmazni, mert a saru egyszerűen nem fért át az index házába fúrt lyukon. Hogy mégiscsak fel lehessen szerelni a lámpát, ahelyett, hogy egy kicsit nagyobb lett volna a lyuk (amitől persze az index felfüggesztésének is minimum két milliméterrel vastagabbnak kellett volna lennie) csupasz vezetékvéget alkalmaztak.

   Hogy milyen volt eredetileg, azt sajnos nem tudom megmutatni, mert bár van a pincében indexes, gyújtásos, elektromos vezetékes, és még generátoros dobozom is, de egyikben sem maradt egy bemutatható példány az itt valaha elhelyezkedő lehetetlen formájú laprugóból.
   Amúgy itt sem. Már úgy értem, hogy az alul elhelyezkedő rézlap (rugóbronz lemez) valaha egy olyan visszahajtásban folytatódott, ami a vastagabb anyagról hiányzó hurokra volt ráfűzve. Ezt az egészet (amit itt látunk) nem tartotta össze semmi más, csak a valaha kerek műanyag pöcökre húzott nem annyira kerek lyukú vaslemez válla. (lásd az alá még a gyártáskor begyűrődött részt) Hogy mit mondott a konstruktőr erre a nagy rakás trehányságra? Konkrétan semmit.

   Mikor a 250-es MZ-met Molyos Sanyitól megvettem, részemről tudtam róla, hogy mit, vagyis egy felújításra szoruló motort veszek. Az ára a 80-as évek elején barátinak számító 6.000 forint volt.
   Terveimben az szerepelt (ami amúgy a valóságban így is történt), hogy a szezon végéig (nyár végén vettem a motort) hajtom a gépet, aztán télen a pincében apró darabokra szedve tavaszra szépen felújítom. Ez amúgy csak annyiból nem jött be, hogy a motoron egy csomó dolog már ősszel szétesett.
   Az egyik ilyen dolog az indexek sora volt, melyekről - épp mint ahogy ezen a képen látható - sorra lepattogtak a műanyag pöckök. Innentől aztán az elektromos érintkezés minden volt, csak stabil nem.

   Mire fel mérgemben leszedtem a gépről mind a négy indexet, majd a még le nem tört pöcköket is elpusztítva, a helyükre lyukakat fúrva, az eredeti rányomom ott marad (csak ugye nem) típusú rögzítéseket csavarokkal pótoltam.
   Bár ez az általam kidolgozott megoldás masszívnak bizonyult (vagyis késő őszig már nem volt gond az indexekkel), én azért kidolgoztam helyettük egy amolyan Gézás megoldást. A Gézás megoldás lényege az, hogy míg az eredeti konstrukció általam tapasztalt főbb hibáit kiküszöbölöm, tudatlanul, hiszen nem értek hozzá, beépítek helyettük mindenféle újakat.

   Na így került a motoromra az eredeti kerekek helyett négy, pontosabban szólva nyolc ilyen forma szögletes index. Ezeket csak úgy egyszerűen akármihez lehetett kapni a boltban, ha valamire épp indexet (vagy teherautóra borostyánsárga szélességjelzőt) szeretett volna valaki felszerelni.
   Bár a szocializmusban is létezett olyan rendelet (illetve az egyes járművekről szóló A-tól Z-ig szóló útmutató), hogy minek hol és milyennek kellett lennie, az akkoriban szokásos alkatrészhiány miatt (általában) elnéző volt a hatóság. Vagyis ha amúgy minden működött (és nem merült fel ok a kötekedésre), akkor semmiért sem szóltak. Az én motorom például simán átment a műszaki vizsgán nem MZ, hanem Jawa első lámpával, indexek nélkül, egy másik típusú MZ-hez való első teleszkóppal, törtpályás állítható szögű kormánnyal, saját elgondolás szerint más szögben megtört ETZ műszerfallal, az eredeti bilincs helyett lánccal rögzített kipufogódobbal, a fékdob helyett teljesen máshová szerelt féklámpa kapcsolóval, hogy csak a fontosabb, pláne jól látható változtatásokat említsem.

   Mivel az akkoriban a boltokban kapható szofita izzók teljesítménye lényegesen eltért az eredeti izzókétól, no meg amúgy is, ha már egyszer elektronikusan is megvalósítható alapon, készült a motoromhoz egy általam krehácsolt, az eredetivel ellentétben elektronikus indexrelé.

   Az általam épített indexet felülről nézve teljesen egyértelmű, hogy a konstrukció két darabból lett összeállítva. Vagyis nekem mind a négy indexem mind előre, mind hátra villogott. Hogy mitől néz ki ilyen cefetül? Mivel ez egy nem különösebben hosszú történet, ezért elmesélem.
   Szóval az úgy volt, hogy már mindjárt a felújítást követő tavasszal, a Thököly úton a Hungária felől a Stefánia irányába haladva, úgy nagyjából az Ilka utca vonalában (valószínűleg a laposan a szemembe sütő nap okán) egyszerűen nem vettem észre az út szintjéből mintegy 10 centi magasságra kilógó villamos sínt.
   Ez (mármint az ilyen rémes úthibák) akkoriban (vagyis a szocializmus korában) nem volt ritkaság. Mivel részemről évek óta kismotorhoz voltam szokva (amivel a már-már súlytalansága okán azt csinál az ember, amit csak akar), mikor az útból kiálló sínen felbuktam, a megszokott géphez (Verhovina, Balkan, Jawa Mustang) több mint kétszer olyan nehéz 250-es MZ-vel (ami van vagy 150 kiló) mit kezdeni nem tudván, akkorát taknyoltam, hogy míg a motor az úton hempergett (na ekkor jöttek le róla az indexek), jómagam a közeli villamosmegállóban ácsorgó embereket borítottam fel.
   Ekkor bizonyosodtam meg róla, hogy a nagymotort bizony még szoknom kell, ugyanis teljesen hiába gondoltam úgy, hogy éppen olyan mint a kicsi, csak ötször tízszer erősebb, ez egyáltalán, konkrétan k*baszottul k*rvára nem így van!
   Míg a Verhovina moped 50 kiló körüli súlyával az akkori súlyommal, vagyis a 65 kilómmal valósággal azt tettem, amit csak akartam, addig a 250-es MZ közel 150 kilójával már nagyon nehéz volt boldogulni.
   No persze még véletlenül sem arról volt szó, hogy sík úton, egyenesen haladva, hanem arról, hogy valami rémes vészhelyzetben, vagy egyszerűen csak a szokásos ökörködés közben.
   Mondjak rá egy példát? Na jó. Míg a velem közel azonos súlyú Verhovina mopedemmel simán megcsináltam, hogy annyira ledöntöttem, hogy a lábtartója leért az útra, majd felcsukódott, aztán a lábtartó töve ért le, majd mindkét kerék elemelkedett az útról, miközben az egész gép a lábtartó csonkján, meg a kormány végi műanyag bütykön csúszott (természetesen mindezt nem közúton, hanem a városligeti KRESZ parkban művelve), majd a súlyomnál fogva visszabillentettem a gépet függőlegesbe, addig ilyesmi trükkre egy hozzám képest több mint kétszeres súlyú MZ esetében sajnos már esélyem sem volt.
   Néhány ehhez hasonló történet korábbi mesélése kapcsán egy kedves olvasó felajánlotta, hogy még csak itthon sem kell maradnom, elég csak a címemet és a kapukódot megadnom, mire fel ezekért, illetve a motoros történeteim megírásáért cserébe bedob nekem a ház mögé egy a nagyfatertól örökölt, a telken a fészerben talált Verhovina mopedet.
   Hogy ezt az amúgy nagyszerű felajánlást miért nem fogadtam el? Azért nem, mert részemről abszolút elképzelhetetlennek tartottam, hogy legalább annyira helyre ne hozzam az akármilyen állagú motort, hogy aztán ki tudjak vele menni a Francia útra (ez egy földút közvetlenül mellettünk) egykerekezni, ami tutira kivégezte volna a már amúgy is erősen gyengélkedő derekamat.

   Hogy az eredeti felfüggesztés nem volt szerencsés, azt már említettem, de azt még nem mondtam, hogy amit helyette alkottam, az sem. Mert ugye a hosszában félbevágott eredeti tartórúd sem bizonyult valami tartósnak. (lásd a bal oldali csavarfejtől továbbmenő rész hiányát)

   Csak aztán kiderült, hogy mégiscsak, ugyanis a jelen cikk megírása után három és fél évvel később megtaláltam ezt a képet, amit amúgy egy nagyon is ráutaló nevű mappában helyeztem el, s épp nagyban azt mutatja, hogy a pincébe lehozott két indexet lusta voltam betenni a valaha direkt számukra nyitott dobozba.

   Bár elsőre az izzós doboz került elő, másodikra sikerült megtalálnom azt, amiben az indexmaradványokat őrzöm. Hogy gyújtótrafók is vannak benne? Most mond már... Mármint ki mondta, hogy itt már rend van. Kitűnő példa erre az izzók közé keveredett úszó és szigszalag, a néhány kósza elektroncsőről már nem is beszélve!