Ezt a képet még valamikor 2009-ben készítettem a diavetítőről, mondván majd mindjárt nekiugrok és szétszedem, csak aztán valahogy (pláne nem is egyszer) nem igazán volt hozzá kedvem. Ez amúgy annyira így volt, hogy azóta már fogtam és lecseréltem a héttérként látható szőnyeget, ami azért jóval nagyobb kaliberű munka volt, mint körbefényképezni egy diavetítőt.

   Tegnap este azzal zártam a napot, hogy na ezt már majd holnap. Hogy nem ezeknek a sebtapaszoknak a kultúrált eltételéről, illetve ezen túli tárolásáról volt szó, abban ugyan biztos voltam, csak ugye ezek egyrészt itt hevertek szem előtt az asztalon, hanyagul szétszórva, másrészt erőst útban is voltak.
   Kicsivel később, mikor a polcon immáron normális, pláne átlátható módon elhelyezett sebtapaszos dobozt nézegettem, a karácsonyi ajándékok képében egyszer csak beugrott, hogy mi, illetve mik vannak útban még.

   Mivel lusta voltam (ez nálam a sztenderd állapot), az ajándékok becsomagolása helyett az eltételük mellett döntöttem, mikor is rácsodálkoztam a szekrény aljában riadtan ücsörgő a diavetítőre. Amúgy szerintem nincs benne semmi csodálatos, hogy két évvel ezelőtt már a boncasztalomon volt, de ennek ellenére még mind a mai napig képtelen voltam nekiállni a bemutatásának.

   Mindezt úgy, hogy a diafilmes doboz azóta is ott ücsörgött a polcon, mégpedig a szintén azóta is a jelen helyszínen állomásoztatott BRG MK-29-es kazettás magnó tetején. A környezet az elmúlt két évben persze egy kicsit megváltozott, de olyan nagyon azért nem, hogy büszke lehessek rá.

   Ezt persze nem úgy kell érteni, hogy Hűbele Balázs módjára azonnal, hanem úgy, hogy a tőlem megszokott Pató Pál urasan, majd csak valamikor mostanában, ugyanis a mai napom már jó előre be lett táblázva. Egyrészt mennem kell a boltba, másrészt túrós csusza megevés ügyében hamarost érkezik a család.
   Amennyiben délutánra valamiért mégsem lesz kedvem a diavetítőhöz, akkor a tőle jobbra látható két Harkov villanyborotva lesz a szenvedő alany. Akár így, akár úgy, de még ma egy régi adóssággal kevesebb lesz a polcon.

   Hogy az előbb, megjegyzem egyértelműen rettentő felelőtlenül tett ígéretem óta már eltelt egy újabb hét? Most mond már... A lényeg úgyis csak az, hogy végre ideértem. Amúgy nem lustálkodtam, hiszen az előző képhez képest már eltűnt innen a piros hátú SHARP, és még a gömbformájú Panasonic rádió is.

   Míg az előző képen függőlegesen állt a film befűzésére és továbbítására szolgáló szerkezet, addig ezen már vízszintesen áll. Magyarán szólva a vetítő ezen része (mármint a piros valami a belőle kiálló akármikkel) szabadon elfordítható.

   Kínomban betettem mögé egy fadarabot, ami ha sokat nem is, de egy kicsit azért segített eltűntetni a zavaros hátteret. Amúgy persze próbálkoztam a szokásos fehér papírral is, de az a vetítő magassága miatt nem vált be. Mármint folyton lecsúszott, mire fel úgy a harmadik kísérlet után feladtam a vele való sziszifuszi küzdelmet.

   Míg az előző képen kihúzva láttuk a helyéről a filmtovábbítót, addig ezen a másik képen már betolva. Vagyis ez a gép nem olyan mint a szokásos otthoni diavetítők, ezt ugyanis nem tekerni kell, hanem tologatni, mire fel odébb tolja a filmet egy kockányival. Már ha épp olyan kedve van, és tényleg odébb tolja...
   Emlékeim szerint nem, mert ez a része sosem volt jó. Hogy Apukám miért szerelt a dia4-es gépre Ditan optikát, az mondjuk rejtély. Csalóka emlékeimben amúgy az él, hogy szerinte ez volt a jobb. Az persze lehet, hogy az igazi ok az, hogy ilyet sikerült a gyárból szereznie. Mármint a Tanért Szentkirályi utcai gyáregységéből, ahol amúgy ifjabb éveiben dolgozott.

   Itt viszont már van! Ez amúgy azért van itt (mármint a lyukacsos lemez), hogy a 300 wattos izzót hűtő ventilátornak legyen hol beszívnia a levegőt. Az izzó meg azért 300 wattos, mert ugye ez nem otthonra, hanem iskolai tanterembe való vetítő, ahová már csak a helyiség mérete okán is kell a nagyobb izzó. Mármint a mindenki számára jól látható, az otthoninál sokkalta nagyobb képmérethez.

   Ezek a kapcsolók logikailag úgy lettek bekötve, hogy csak magában az izzót nem lehet bekapcsolni. Erre azért van szükség, mert a 300 wattos izzó termelte hőtől ha el talán még nem is olvadna a vetítő (amúgy már csak azért sem, mert jórészt fémből van), de annyira átmelegedne, hogy a külseje simán képes lenne égési sérüléseket okozni. Kikapcsolni amúgy úgy kell, hogy előbb az izzót, és csak valamivel később a ventilátort, és akkor rendben kihűl a gép belseje.

   A ventilátornak van egy hangja, ami manapság persze már valószínűleg képtelen lenne elnyomni egy osztályteremnyi gyerek morajlását. A mi időnkben (mármint akkor, mikor még én voltam gyerek), akkor persze még pisszenni sem volt szabad, nemhogy csoportosan morajlani.

   Meglepő módon házikók, illetve mára már csak az alkatrészeik. Míg a jobb felső sarokban látható mechanikai elem a diavetítőhöz tartozik, addig az alatta látható apró kerek lámpabura ahhoz a holdjáróhoz, amit még gyermekkoromban kaptam egy réges-régi karácsonyra. De persze az is lehet, hogy a holdjáró az öcsémé volt, míg nekem a tank jutott, és csak valamikor később cseréltünk.

   Gondoltam megnézem, hogy akad-e még valami említésre méltó érdekesség a dobozban, de a valaha egy rolót tartó mechanikai elemen, valamint a CB76-os készülék földelő gombja helyére való dugaszon kívül mást nem találtam. Na most amit még szintén nem találtam, az a vetítőgéphez még évekkel ezelőtt félre, illetve valahova a közelébe odarakott egész doboznyi diakocka.

   Ami amúgy éppen ott van, mint ahol anyukám lesújtóan nézi, vagyis meglehetősen szem előtt, mire fel még öt perc sem kellett hozzá, hogy újra megtaláljam. Már úgy értem, hogy ezt nem is oly rég, konkrétan a vetítőgéppel együtt szedtem ki a szekrényből.

   Mivel műveletlen vagyok (valóságos csiszolatlan gyémánt), ebből a kevéske információból én ugyan rá nem jöttem, hogy mégis mi a csuda lehet a kockákon. Egy kicsit utánanézve persze egyből kiderült, hogy a diasorozat Petőfi Sándorról szól.

   A hangosított diasor pedig azt jelenti, hogy tartozott a diákhoz egy kazetta, vagy korábban hangszalag, amit ha megfelelő magnón futtattak, vagy volt a magnóhoz különálló diavezérlő szinkronizátor, amiből már mutatattam régebbről egy magyar gyártmányú példányt, nemrég pedig egy külföldi változatát is, akkor az képes volt vezérelni az automata diavetítőt. Utóbbi úgy nézett ki, hogy a hozzávaló tárba be kellett tenni a diákat, melyek között aztán gombnyomásra váltott a gép. Ez volt valaha a multimédiás (vagyis kép és hang is volt) típusú prezentáció.

   A balra látható diakockákat kellett átpakolni az automata diavetítő saját tárjába.
Természetesen nemcsak a megfelelő sorrendben, de még a helyes irányban is, különben kinevették a bemutatót a gyerekek a tengeren fejjel lefelé úszó hajó, illetve más esetben a csak visszafelé olvasható szöveg miatt.

   Mivel találtam a szobában egy megfelelő méretű fehér felületet, így a korábban a lepedő kifeszítéséről szövögetett, eddig még csak meg sem említett, lehetetlennél lehetetlenebb ötleteimet olyan sebesen vetettem el, mintha soha nem is léteztek volna!

   Ami végül úgy a tizedik nekifutásra egyszer csak sikerült. Mármint azért, mert hol itt akadt el a film, hol meg ott, de még olyan is volt, hogy már eleve bele sem tudtam dugni a résbe.

   Amúgy a film befűzése ugyan sikerült, csakhogy 180 fokkal elfordítva. Természetesen nem úgy 180 fokkal, hogy azt a vetítő elejének fordításával vissza tudjam állítani a helyére, hanem úgy, hogy ezt már csak utólag tudtam megtenni a képszerkesztővel. Persze ha visszafelé állva maradt volna a felirat, nem vesztettünk volna vele sokat.

   Ez már nem diafilm, hanem egy fényképezőgépből való negatív tekercs, amit utólag fordítottam vissza pozitívra, hátha kiderül róla, hogy mégis kik vannak a képen. Az eredményt, mármint ezt a képet elnézve, ők hárman akárkik lehetnek!

   Néhány nap múlva, mikor a már megírt szöveget fésültem át, hátha véletlenül kifelejtettem belőle valahol egy sajtóhibát, ha a szereplők nem is, de a helyszín azért beugrott. Ez ugyanaz a lakás mint a miénk, csak a földszinten, ahol is teljesen másként állnak a falak. A fürdőszoba kikerült a konyhába (mármint a kád), a hallra pedig akkora ablak került, mint amekkora nálunk a konyhán van. A balra fent látható üvegfal helyettesíti (legalábbis részben) a hallt és a szobát elválasztó falat. Miközben a jobbra látható két szereplő számomra ismeretlen, addig a balra látható hölgy Ildikó, vagyis a házigazda.

   Így utólag persze már könnyű, de mikor ezt a tekercset a diafilmes dobozban megtaláltam, akkor semmiféle Laci Ildi páros ismerős nem jutott eszembe. Most meg (pontosabban szólva azóta sem) az nem jut eszembe, hogy ez a film mégis mi módon kerülhetett hozzám. Később persze beugrott, de ehhez kellett még néhány hét, illetve az, hogy meglássam a pincében azt az igencsak vegyes tartalmú dobozt (amiben amúgy ez a tekercs film is volt), amit még taxis Laci nyomott a kezembe, egy csomó minden mással együtt. Például kaptam egy szovjet sztereó magnót, egy Orion 449-es rádiót, fél szovjet lemezjátszót, beteg ventilátort, trafós dobozt, és még egy azóta már jócskán továbbfejlesztett mini esztergapadot is.

   Aztán amint épp a lábait nézegettem, egyszer csak eszembe jutott, hogy ez nem lehetett csak így egyszerűen bedugva a helyére, mert ugye akkor ha meg is tartják a lábai, de stabilnak ennyi rögzítést semmiképp sem neveznék. Gondoltam biztosan volt rajta valamiféle rugós plusz bilincses tartó, mint mondjuk az elektroncsöveken szokás a hordozható készüléknél.

   Mire fel kiderült, hogy igazam is volt, meg nem is. Mármint amit ott belül látni, az ugyan egy bilincs, csakhogy az nem hosszában, hanem keresztben fogta oda az izzót, illetve az izzónak csak az alját, amiből sikerült az izzót csak úgy egyszerűen kihúznom. Amúgy szerencsére visszadugnom is, bár tartani továbbra is csak a puszta lábai tartják.

   Balra az előbb látott kapcsolók, középen az izzó által felmelegített levegőt a dobozból kifújó ventilátor az alatta elhelyezkedő motorjával, míg jobbra a diavetítő magasságát beállító mechanika látható.

   Ahogy itt álltam előtte, leginkább az jutott róla eszembe, hogy ha ezt leviszem a pincébe, akkor ez ott most valami k*rvára útban lesz! Mert ugye míg a fáspincében sikerült a minap egészen normálisan elpakolnom, addig a lomosban erre jelenleg semmiféle esélyem sincs. Ha ezt a vetítőt leviszem és leteszem a pincei asztalra, akkor pedig pláne nem lesz!

   Nem azért tekertem ki belőle az optikát, mintha ezt is szét akarnám szedni (amúgy akarni akartam, csak nem volt hozzá célszerszámom), hanem azért, mert kíváncsi voltam rá, hogy mégis milyen műszaki részlet intézi, hogy míg normális állásban viszonylag stabilan áll, addig tövig betekerve nekiáll lötyögni.

   Mikor azt a műszaki részletet kezdtem el vizsgálni, hogy mégis miért nem jön ki a vetítő házának fedeléből a fekete rács, az egyszer csak - megjegyzem minden különösebb erőltetés nélkül - a kezemben maradt.

   Az elért eredmény, mármint a végre szétszedett és körbefényképezett diavetítő kapcsán annyira fellelkesedtem, hogy tisztára meglepett, mikor másnap reggel még mindig itt volt a szatyor. Ezt a trehányságot végül arra fogtam, hogy elfelejtettem kinyomtatni a leendő, a jelenleginél kisebb diás dobozhoz a feliratot.

   Amennyiben a következőként megjelenő szétszedtem cikkben nem a Harkov villanyborotváké lesz a főszerep, na azt viszont már tényleg nagyon nehéz lesz megmagyaráznom...