Elmondjam miért lóg az ingem a virágállványon? Nos azért, mert büdös. Hogy miért büdös, azt mondjuk eddig még nem sikerült kiderítenem. Ráadásul az általam érzett szag mondhatni csak az én orromat zavarja, ugyanis a párom azt csak nagy ritkán képes felismerni. Mikor azzal adok neki vissza egy a fogasra kikészített inget, hogy az büdös, ő általában nem tudja eldönteni, hogy az-e, illetve a helyette kivett másik is büdös-e. További érdekesség a dologban, hogy a szekrénysor más részeiben található többi ruha nem büdös.

   Csakis azok, melyek a képen nyitva látható ajtó mögött laknak. Ráadásul ezek közül is csak az ingeim, a pizsamáim, és az ágyneműk. A nadrágoknak, alsóknak, zokniknak, pulóvereknek semmi bajuk.
   Mint azt az előbb mondottam volt, a szekrény többi részében található ruhák nem büdösek (csak amik az éppen nyitott ajtó mögött vannak), pedig ugye anyám egész nyáron nincs itthon, vagyis nincs mozgás a ruháiban. Az én ingeim viszont mosás után úgy egy jó hónappal már büdösek.

   Míg az ingeim a fregolin száradtak, azon kezdtem el törni a fejemet, hogy mi lenne, ha a frissiben kapott öblítőn túl, adnék nekik még egy adag illatosítást. Kezdetben arra gondoltam, hogy mint anyáink és nagyanyáink tették, illatos szappanokat dugdosok az ingeim közé.

   Részemről annyira tudom utálni, mikor valami jól bevált, s ezért igencsak megkedvelt termék egyszer csak eltűnik a boltok a polcairól, hogy azt el sem tudom mondani! Na jó, azért megpróbálom...
   Ilyen eltűnt valami például a csokis nápolyi, amiből igazit azóta nem ettem, mióta leégett a Rákóczi téri csarnok. A nápolyinak valaha nem laza ostyája volt, hanem tömör, és nem krém volt benne, hanem csoki. Ez annyira így volt, hogy még a hosszú, majd 10 centis szeleteket is szét lehetett választani lapjaira.
   Aztán ott van még az a mustár, amire emlékeim szerint egyszerűen csak annyi volt írva, hogy mézes mustár. Ez annyira finom volt, annyira verte az azóta kapható összes többi édeset, hogy le tudnám lőni aki a boltok polcairól eltűntette.
   Aztán itt van még nagyszerű példának azon szintén eltűnt öblítő esete, melynek illatát még férfi, valamint illatellenes létemre is tudtam értékelni. Az volt ráírva, hogy Lenor parfümelle. Fekete volt a palackja, míg az illata leginkább az Unikuméra emlékeztetett. (nem vagyok alkoholista, nem azért tetszett)
   A képen látható palackot a legdurvább, vagy fogalmazzunk inkább úgy, hogy a legkevésbé büdös, azonban leginkább átható illat alapján sikerült kiválasztanom. Próbaképp beállítottam a szekrénybe, majd az ingek megszáradása és szekrénybe történő belógatása után teszteltem, hogy átveszik-e a ruhák az illatát anélkül, hogy fizikai kapcsoltba kerülnének.
   Mivel a néhány napos tesztelés eredménye szerint igen, ezért kisvártatva (ami jelen esetben valóban mindössze néhány napot jelentett) azon kezdtem el törni a fejem, hogy mégis hogyan tudnék öblítőt tenni a szekrénybe úgy, hogy áradjon a szaga, azonban semmi esélyem se legyen a kiborítására.

   Több meglepő, azonban zömében halvaszületett ötletet követően azt találtam ki, hogy kell egy lapos, ezért stabilan fekvő doboz, a tetején apró lyukakkal, amibe betehetek egy darabka rongyot, amit aztán belocsolok az öblítővel. Mint az a képen látható, a célnak legmegfelelőbbnek tűnő dobozt a pincében találtam meg.

   Vagyis a barna hátlap és a szekrény oldala között van egy keskeny rés, ami tulajdonképpen egy lyuk a szekrény háta mögötti térbe. Ott meg ugye lehet bármi. Már úgy értem, hogy ez a szekrénysor azóta nem volt elhúzva a helyéről, mióta még valamikor húszon évvel ezelőtt idetettem.
   Ennek oka egyrészt a fájós hátam, másrészt pedig az, hogy az egyes elemek össze vannak csavarozva. Vagyis ahhoz, hogy ki tudjam húzni a jelenleg nyitott ajtajú szekrényt a többiek közül, ahhoz előbb még ki kellene tekernem néhány csavart.
   Miután ezzel megvagyok, egyenként el kellene mozdítanom (húznom) a kiemelendőtől jobbra látható három elemet. Természetesen ezek is mind össze lettek csavarozva.
   Miután előállt a szekrény oldalra történő megmozdításához szükséges mindössze néhány centis rés, onnantól akár a benne lévő ruhákkal együtt is ki tudnám venni a helyéről a szekrényt. Miután a hátlapot visszacsavaroztam a helyére, amit leírtam, azt ugyanúgy meg kellene csinálnom visszafelé is. Ha most mindjárt nekiállnék, szerintem néhány óra alatt simán végeznék a feladattal. Csak ugye nincs kedvem.
   Mert ugye mi van akkor, ha nem is az a baj, hogy az ajtó kinyitásakor a szekrény a háta mögötti résből mondjuk penészes levegőt vesz. Már úgy értem, hogy a szekrény háta mögött egy külső fal van, ami hideg, ezért 30 év alatt simán bepenészedhetett. Dolgozzak potyára? Ugyan...
   Ahogy itt ültem, s épp nagyban azon a tényen elmélkedtem, miszerint mennyivel kényelmesebb egyszerűen csak ülni, és azon elmélkedni, hogy mi lenne, ha kiszedném a helyéről a szekrényt, mint valóban kiszedni, egyszer csak beugrott, hogy megnézem a többi elem hátlapját is. Természetesen nem úgy, hogy kiszedem a helyéről a szekrénysor elemeit, hanem egyszerűen csak beléjük nyúlok, majd kitapogatom a helyzetet. Jelentem a többi elem hátlapja sincs mindenhol összehúzatva az oldallapokkal. Vagyis valószínűleg rossz irányba tapogatózok.

   Majd előszedegettem a fiókjaimból az átlátszó fedél kilyuggatásához szükséges szerszámokat. A jobb alsó sarokban látható alkalmatosság (fadarab, a sarkaiba ragasztott csúszásgátló gumikkal) arra szolgál, hogy inkább ezt, mint az asztalom lapját furkáljam szét.

   A lyukak helyét a feladat igénytelensége okán szabadkézzel jelöltem ki. Valahol itt tarthattam, mikor is egyszer csak eszembe jutott, hogy a sarokban a létra helyén be tudok nézni a szekrénysor mögé.

   Bár a fejem nem fér be a résbe, egy világítós webkamera azért igen. Az említett hardvert azért nem szedtem elő, mert már a létra mögött is pöttyös a fal, így nincs rajta mit tovább vizsgálni, hogy a szekrény mögött milyen. Ettől függetlenül persze - ha már egyszer megkezdtem alapon - nekiálltam kilyuggatni a doboz fedelét.

   Mely munkafázist végül nem a korábban mutatott csupa lyuk fadarabon végeztem el, hanem inkább ezen a még nálánál sokkalta kevésbé szétfurkált anyagon. Mi az, hogy miért? Nos azért, mert a doboz teteje könnyen törő műanyagból van, amit nem igazán szerettem volna tönkretenni. Az ugyan igaz, hogy van tartalék tervem, illetve egy szögletes Ferrero bonbonos dobozom is, csakhogy az is igaz, hogy fogalmam sincs róla, hogy az említett doboz jelen pillanatban merre tanyázhat.

   Gondoltam lesorjázom a lyukakat. Ezt persze nem azért követtem el, nehogy megijedjenek a kijáratnál az illatmolekulák, hanem azért, mert nem szeretném, hogy idővel a lyuk széléről biztosan leszakadó forgácsok mondjuk valamelyik ingemben vagy nadrágomban végezzék. Szúrnak na!

   Bár akár rajta is hagyhattam volna, hiszen az ingeim eddig még soha semmiért sem tiltakoztak, illetve eleve nem látnák a sötét szekrényben a segédvonalakat, de ettől én még letöröltem őket a doboz tetejéről.

   Na most az igaz, hogy az öblítők szagáért sem vagyok oda, illetve egyenesen utálom, mikor a szomszéd annyit dönt a mosógépbe, mintha nem lenne holnap, de ha elnyomja azt az orromat irritáló szagot, amit a mindössze egy hónappal ezelőtt mosott ingeim árasztanak, ám legyen. És már borítottam is befelé az immáron elkészült illatosító dobozba egy kupaknyival.

   A frissen mosott ingeim szekrénybe történő visszaakasztgatása közben, mikor ezt a kopott gallért megláttam, egyszerűen képtelen voltam kihagyni a megörökítését. No nem mintha büszke lennék rá...

   Épp mint ahogy erre a másikra sem vagyok az. Részemről - mint ahogy az az öregembereknél általában szokás - a végletekig ragaszkodom a megszokott ruhadarabjaimhoz.
   Miután szétfoszlanak, még akkor is hasznosítom őket, hiszen ha amúgy nedvszívóak (lásd flanel ingek), akkor általában bekerülnek a porrongyok közé. (lásd a korábban mutatott alsó fiókot)

   Miután az öblítő töltetű dobozt az ingeim alatti polcon elhelyeztem, a művem működésében kételkedve, menten azon kezdtem el törni a fejem, hogy mi lesz, ha most meg az illatosító szagától borulok ki.
   Nagy hirtelenjében (ez persze a valóságban annyit tesz, hogy ültem a szemközti ágyon, vagy úgy egy jó órát, miközben a nyitott ajtón bámultam a szekrénybe) az jutott eszembe, hogy talán mégiscsak be kellene tömnöm a szekrény háta mögötti térbe vezető lyukat.
   Erre a feladatra a rendelkezésemre állók közül talán a széles szigetelőszalag lenne a legalkalmasabb. Csak ugye ahhoz, hogy azt fel tudjam ragasztani, ahhoz újra ki kellene pakolnom a szekrényt. Na ezt nem most fogom megejteni...
   Aztán eszembe jutott még az is, hogy ha csak annyi lesz a baj, hogy túl erősnek találom az öblítő szagát, akkor vagy visszaveszek az illatosító doboz tetejére fúrt lyukak számából, vagy kevesebb öblítőt töltök bele (esetleg nem ennyire büdöset), vagy lecserélem az öblítőt valami kevésbé illatosra.

   A kevésbé illatos valami lehetne mondjuk a már anyáink és nagyanyáink által is használt szappan. Amennyiben a szappan illata tegyük fel nem áradna megfelelő mértékben, vagyis nem tudná beillatosítani az ingeket, akkor lehetne úgy, hogy felaprítom a sajtreszelővel, s az így előállt morzsalékot szórom a dobozba.
   Hogy mégis mi a csudának gyűjtöm a maradék szappant? Erre mindjárt két komoly okom is van. Az egyik az, hogy a szappan újraolvasztható, illetve a sok apró darabka egyesíthető, és akkor el lehet használni a maradékokat is. No nem mintha nem telne szappanra... A másik ok pedig az, hogy atyai ágon örököltem a gyűjtőszenvedélyt. Apukám is összeszedett minden vackot (lásd a múltkor kiürített dobozait), de a csúcs talán a nagyfater volt, akinek halála után az egyik szekrénye mélyéről egy majd focilabdányi méretű alumínium golyó került elő, ami egymásra simogatott sztaniol lapokból, vagyis csoki csomagoló anyagból állt. Nagyapámmal ellentétben, nekem legalább van a szappandarabkákhoz egy olyan tervem, melynek keretében elkészítek egy apró alkalmatosságot, melyben újra össze lehet őket olvasztani. Már vagy húsz különböző méretű elektronika vékony teteje került a szemetesbe, mint könnyedén formára hajtogatható fémlemez, mert mikor épp azon lamentálok, hogy mire is kellett volna nekem ilyen anyag a múltkor, olyankor persze sosem jut eszembe a szappanöntés...