Biciklizés közben van, hogy nem találok semmi hazahozhatót, hanem csak mondjuk egy ilyen kis gyönyörűséget, amit valószínűleg egy kertesházi környékről a lakótelepre költözött nénike vagy bácsika rakott össze, a néhai csodás kertje után ácsingózva.

   Máskor meg épp csak eljutok a sarokig, és máris találok egy lapostévét, amivel aztán mindjárt fordulhatok is vissza. Mármint csak nem hagyhattam már ott, mikor többször is megemlítettem, pláne bele is volt írva a mindent tudó táblázatom azon oszlopába, ami a már megemlített tételeket tartalmazza. Én mondjuk eredetileg úgy gondoltam, hogy idővel a saját lapostévénk lesz a boncalany, mikor majd bedöglik, de végül is ez is megteszi. Úgy meg ugye pláne jól jött ki a dolog, hogy a boncalany helyett nem kellett újat vennünk. A hatalmas tévé egy kicsit ugyan hülyén néz ki a bicikli kosarában, pláne veszélyesen áll, de ha mondjuk kiesne a hazafelé tartó még 50 méter sincs úton, épp csak valamicske veszteség érne.

   Hogy mikor hazaértem vele, egyből feltettem volna a munkapadra, az kérlek egy annyira erős túlzás... Mármint azért az, mert kellett hozzá néhány hét, mire egyáltalán ránéztem, és ez még akkor is csak azért történt meg, hogy a tévé típusát a fényképezőgéppel megörökítsem, majd odafent rá tudjak nézni, hogy mégis mit tud ez az öregecske, még igencsak vastag készülék.

   Miközben a hálózati kábelét tőből kivágták, csatlakozókból rendesen el van eresztve, de HDMI csatlakozója azért még nincs. Ami viszont van, az a VGA csatlakozó, ami azért jó, mert ha mondjuk csak a tévé része lenne döglött, akkor számítógép monitornak még mindig használható lenne. No nem mintha nem lenne a pincében két tartalék LCD monitorom is...
   Elmeséljek egy vastag lapostévéhez csatlakozó történetet? Na jó, szerintem már rég tudod, hogy ezt úgysem úszod meg... IPTV szerelés közben, egy szerencsére épp teljesen átszellemülten a babáját pátyolgató kismamánál, valahol az Angyal utcában belefutottam egy ehhez hasonló, még szintén 10 centi vastag, de már lapostévébe, aminek olyan pocsék képe volt, hogy olyannal - pedig ügyfeleknél igencsak sok tévét láttam - én még nem találkoztam! Szegény tévé képe tisztára úgy nézett ki, mintha mondjuk 8x8 centis négyzetekből lett volna összerakosgatva, melyeknek különféle mértékben - de alapvetően mindnek - épp nagyon kínlódott volna a képpé alakításával egy (vagy több) processzor. Az előző kábeltévés kép viszont jó volt rajta. Szó szerint úgy voltam vele, hogy csak ki ne szúrja a tulaj, hogy valami nem stimmel. Mondjuk nem az IPTV volt a hibás, hanem a tévé analóg video bemenete haldoklott, csak erről épp semmi kedvem sem volt meggyőzni a tulajt.

   Hogy még egy DVD lejátszó is van benne, azt nem a feliratból fejtettem vissza, mert korábban, mikor a motorom ülésén billegett a tévé, akkor az állásban egyszer már kinyílt a lemezbetöltésre szolgáló ajtó.

   Hogy a pincébe szánt műszerzsinórpárost elkészítettem, abban nem kis szerepe volt a tévéről levágott hálózati kábelnek. Amennyiben ezeket egy szögre odalent fellógatom (márpedig hamarost úgy lesz), akkor innentől kezdve a pincében is fogom tudni a 230-at életveszélyesen vezetgetni. Ez amúgy pontosan így is történt, mondjuk a villanymotorok próbálgatásakor.

   Ezt a 40 colos lapostévét szintén biciklizés közben találtam, csak már egy évvel később, valamint ezt nem az utcánk végében, hanem már két sarokkal odébb, s mivel nem fért fel a biciklire, ha szomorú szívvel is, de végül kénytelen voltam itt hagyni.

   Mi az, hogy nincs a képen semmi? A semmi az neked már nem is számít? Már úgy értem most, pontosabban szólva még tegnap délután az volt az elérendő cél, hogy egyáltalán ne legyen itt semmi. Mármint azért ne, hogy amit majd a pincéből felhozok, az mindenképp ideférjen.
   Hogy mit fogok felhozni? Azt mondjuk ekkor még nem tudtam, csak azt, hogy valamit biztosan, mert a banki adategyeztetésre szánt délutánnak lőttek. Mármint éjjel, már csak azért is, mert másnapra bankba történő elmenés volt beütemezve, amit a szervezetem hirtelen össze tudott hozni azt a tünetet mind produkálta! Mármint a lakás legkisebb helyiségétől (és ezzel nem a spájzra célzok) ma nagyon nem volt tanácsos eltávolodnom.

   Íme egy szekrény a pincében, melynek ajtaját épp csak annyira tudtam kinyitni, hogy beférjen rajta a kezem, benne a két lehozott aprósággal, és még ehhez is balettoznom kellett, mert a szekrényhez nem volt valami egyszerű művelet odahajolni. Ez amúgy azért volt baj, mert így egyértelműen lőttek annak az iránynak, hogy a Tesla B70, vagy a Mambó, vagy a BRG M20 következzen.

   A szekrény elé pakolt doboztornyot se jobbra, se balra, de még felém sincs elég hely elhúzni. Mire ez a cikk megjelenik, addigra remélem sikerül ebből az eszetlen (én magam csináltam) rumliból kikeveredni. Mármint ez a cikk még a sor végére jön, de a következőkkel már a többi között kihagyott hézagokat fogom feltölteni, míg csak el nem fogynak, ami amúgy 50 tételt jelent. Amennyiben 50 akármi feldolgozása után még mindig úgy fognak állni a pincében a dolgok, hogy nem férek oda a cuccaimhoz szabadon, akkor valami - megjegyzem már megint - nagyon félrecsúszott.

   A helyzet jelen pillanatban annyira reménytelen, hogy bár odaadtam volna a szovjet tévéfocit annak aki kérte, de nemhogy esélyem nem volt megtalálni, de még csak oda sem fértem a kép közepén átvonuló Salgó toronyhoz.

   Mármint azért nem, mert a korábban mutatott szekrény, és az előbb mutatott Salgó torony között a földre ennyi minden lett odapakolva. Ezt csak úgy fogom tudni felszámolni, hogy nyitásképp legalább a nagyobb tételeket kiszedegetem, a maradékot pedig vagy odébb rakom (már persze csak akkor, ha már lesz hova), vagy zömítem, amit jelenleg még szintén nincs hova megtenni.

   Azon a keskeny résen ami a padlóból a rápakolt rumli ellenére kilátszik, azon már csak úgy tudok végigmenni, ha mint Chaplin szétteszem a lábfejeimet, aztán óvatosan oldalazok. Mármint ha mégsem így járok el, akkor simán felrúgom a monitort, a Tesla táskalemezjátszót, meg persze a gázpalackot is, bár mikor azzal összetalálkozok, akkor azért már inkább én borulok fel. Szerencsétlenségemre itt még csak elesni sincs hova!

   Bár ezt a különös formájú rádiós órát épp a minap említettem meg, de mivel nem kerestem, azonnal előkerült. Mármint amit kerestem, az persze nem. Most épp az a LED-es fénycső nincs meg, amit a múltkor sikerült megjavítanom, s miután úgy eltettem, hogy azóta sem találom, mindjárt kitaláltam, hogy hová tudnám úgy felszerelni, hogy annak valami értelme is legyen.

   A képen látható fénycsőarmatúra természetesen még véletlenül sem az amit keresek, és a LED-es fénycső még csak a padlószőnyeg gurigák közepébe sem volt védelmül bedugva. Miután a résbe beférkőzve számba vettem (amúgy persze nem kóstoltam meg őket) a polcokon látható még bemutatatlan kincseimet, azok súlya alatt (pedig meg sem emeltem őket) simán összeroppantam! Ott volt a polc tetején az immáron az elbontására váró öregecske M7 videokamera, a Saga oszcilloszkóp (amúgy van TV miniszkóp is), a néprádió, a MiniVidi tévé, két lemezjátszó (míg az egyikről tudtam, addig a másik beszerzési forrása ismeretlen), egy piros Videoton kistévé, ami tisztára olyan, mint mondjuk a Junoszty (amiből persze szintén van), és akkor a mechanikus írógépet még csak meg sem említettem! Mint az már csak ebből a rövidke felsorolásból is sejthető, bőven lesz mivel feltöltenem a farigcsálós cikkek között kihagyott 50 hézagot.

   Mivel egyértelműen az lenne a logikus sorrend, hogy az ajtótól indulok, minek eredményeként, ahogy a dolgok kezdenek az útból eltünedezni, egyre mélyebbre és mélyebbre tudnék a pincei rumliban hatolni, gondoltam legyen így. Nyitásképp a jobbra látható laminálógép volt a befutó, csak aztán beugrott, hogy mit akarok vele. Mármint egy vízmentes táblát szerettem volna készíteni, amire az van írva, hogy: Új a kapuban a zár, ne csapkodd az ajtót! Ekkor jutott eszembe, hogy bár ezt még tegnap délelőttre terveztem, csak mivel akkor szállingózott a hó, a zárcsere valahogy elmaradt, mire fel ha kissé morogva is, hogy nem szemlélhetem tovább a lomjaimat, megindultam a zárcsere nemes irányába.

   Hogy a pincei székem teljesen üres legyen, eltettem róla a Maja magnót. Amennyiben a székre leülnék, s elkezdeném lóbázni a lábaim (a semmittevés amúgy az egyik kedvenc pincei elfoglaltságom), akkor épp felrúgnám a kitermelt alkatrészekkel feltöltött három nápolyis vödröt. Hogy ezek ne itt legyenek, illetve szét tudjam válogatni a vödrök, meg persze még néhány hatalmas doboz tartalmát is, ahhoz előbb fel kellene szabadítanom az asztalt, amit jelen cikk keretében már eleve meg sem mertem mutatni. Mármint azon szégyen, hogy mekkora kupi van! Mondjuk a spektrumanalizátoros mélyládát és a koszos elejű videót ugyan már elbontottam róla, de a többi odarámolt kincsemmel már nem volt ilyen szerencsém. Ráadásul bárhová nyúljak, mindig találok valami olyat, amiről egészen addig még csak nem is sejtettem, hogy az is asztalon, vagy csak úgy egyáltalán van! A minap meglepetésül egy Grundig táskarádiót találtam.

   Ha már szóba került a találat, a kertkapu zárjának sikeres cseréje után a tűzifás pincében is körbenézve, a kitalált célhelyszíntől mindössze egy méterre sikerült megtalálnom a LED-es fénycsövet. Hogy én milyen rendes ember is tudok lenni, mikor valamit a helyére kell tenni, az néha komolyan meglep!

   Hogy még csak nehéz dolgom se legyen a fénycső felszerelésével, a belső végénél épp kilóg a plafonból egy drót, amire ugye az immáron megtalált LED-es fénycsövet már csak fel kell akasztanom. A másik végét pedig majd megtartja a polc, meg persze a hálózati kábel.
   Mikor már épp kezdtem magamat beleélni, hogy ha már amúgy is itt vagyok, akkor ezt az apró projektet is - épp mint ahogy az előbb a zárcserét - összehozom, egyrészt beugrott, hogy hol van a hálózati kábeles doboz (az egyik korábbi képen mutatott hozzáférhetetlen Salgó toronytól jobbra), másrészt olyan hangokat adott ki magából a gyomrom, hogy már csaptam is a hónom alá a tévét, a pincei rumlira meg rá az ajtókat!

   Bár komolyan élt bennem a remény, hogy még az este ránézek a tévére, de ebből az álmomból mindössze ez az egy kép született, ami amúgy azt mutatja, hogy miközben feldarabolt sajtot eszem almával, a 2023-as cikkadag megjelenés előtti újraolvasásával, az azóta elkészült cikkekre mutató linkek beszúrásával múlatom az időt. Persze ezt is meg kellett csinálni valamikor...

   Mikor másnap délelőtt a lapostévéről ezt a képet elkészítettem, ami amúgy azt mutatja, hogy ez a tévé nem is annyira lapos, akkor már tényleg nagyon úgy volt, hogy ez a kincsem lesz bemutatva, csak aztán - ahogy mindig is szokta - már megint közbejött valami.

   Most konkrétan az, hogy valami csoda folytán nem felejtettem el, hogy mit akartam kiírni a kertkapuval kapcsolatban. Ezen szöveg kinyomtatását amúgy már évek óta terveztem.
   Hogy nem lesz rajta laminálás? (lásd alul (és amúgy felül is) a celluxot) Most mond már... Csak ennek kedvéért nem fogom előrevenni a laminálógépet! (pedig ez amúgy egy nagyon is logikus döntés lett volna)

   Hogy nemcsak le kell vinnem, meg persze ki kell ragasztanom az ajtóra a papírt, hanem hoznom is kell egy bund másikat a pincéből, az nemcsak úgy magamtól jutott eszembe, hanem konkrétan annak hatására, hogy épp kifogyott a printerből, amit egy piros LED jelzett.
   A tömbnyi A4-es papírra már csak azért is szükség van, mert azzal volt lesúlyozva a plafonra világító lámpa, amit az elkészülte óta még mindig nem támadt ingerenciám legalább egy szem csavarral rögzíteni. Az A4-es papír viszont ha lassan is, de azért fogy, mire fel a nehezék egyre kevésbé töltötte be feladatát.

   Egy kissé gyanús, hogy csak két tömbbel van belőle, cserébe pont ott volt, mint ahol emlékeztem rá, hogy legutóbb láttam. A többit mondjuk nem kerestem meg. Már csak azért sem, mert mire a képen látható második bund papír is elfogyna, amennyit én nyomtatok, addigra valószínűleg már rég nem élek!

   Mivel ahogy azt én már csak szoktam, most sem egy vasat tartok a tűzbe, mármint nemcsak a cikkadag ezen végét, de a közepét is töltöm, abból meg ugye látványosan hiányzik egy csomó magnós cikk, gondoltam teszek egy újabb próbát a házi készítésű magnó elővételével. Mivel a feladat az, hogy úgy valahol a fiókos előtt állva, a balra látható szekrényig kinyújtott karokkal benyúljak, az meg erősen terhelné a derekam (épp mint ahogy az előbb is írtam), megpróbálkoztam a balra látható rumli elmozdításával. Mivel ezt már csak ránézésre sem volt hova, komoly kedvem a munkához pedig pláne nem volt, fogalmazzunk finoman úgy, hogy mint annyi másik tervem, úgy ez is megmaradt pusztán gondolati síkon.

   Annyit azért még megtettem, hogy újra ránéztem a magnóra, de mivel nemcsak úgy egyszerűen távol van a kiemeléshez, de még rá is van pakolva, áttértem inkább az épp itt alant található Compaq PC nézegetésére, mondván annak eltűntetése is egyre aktuálisabb, és még kellene is hozzá az ez alatti szekrényből egy egér, meg egy billentyűzet is. Utóbbiból amúgy épp van egy a kondenzátoros doboz tetején.

   Egyet mondtam, kettő lett belőle. Mármint kezdetben csak a kézi CB rádiót akartam felhozni, csak aztán megláttam a PS2-es egeret is, ami ugye lehet, hogy kelleni fog a Compaq PC-hez, és akkor milyen jó lesz, hogy addigra ott lesz a polc szélén, szépen megtakarítva. Ahogy magamat ismerem, addigra, mire a PC sorra kerül, szegény egér már újra nagyon poros lesz.
   Amúgy nem sok híja volt, hogy a laminálógépet is felhozom, csak ugye ez az ötletem mindjárt két okból megtorpedóztatott. Míg az egyik az volt, hogy a papír ekkor ugye már rég (majdnem 5 perce) ki volt ragasztva az ajtóra, addig a másik szerint - mint negyedik tételhez - már nem volt hozzá szabad kezem. Szatyrozni pedig nem volt kedvem. Már csak azért sem, mert abba meg ugye még be lehetett volna tenni valamit, pláne valamiket! Márpedig odafentről most nagyon nem hiányzik, hogy valami elfoglalja a teljesen felszabadított munkalapot.

   Hogy este nem volt meg a szokásos módon a Hi-Fi torony szélére odakészített tiszta alsó és zokni, az nem volt baj, mert van belőlük a szekrényben bőven, és még a zsebkendőm sem igazán hiányzott, mert az ugye meg mindig van a zsebemben, azonban a laptop bámuló szemüvegem hiányán már megmérgesedtem annyira, hogy nekiálltam a felkutatásának. Ezek amúgy akkor kerültek át ide, mikor a plafonra világító lámpát a könyvespolcról levettem, majd élével állítottam oda az AKAI magnó elé.

   Mármint azért kellett a lámpát a helyéről elvenni, mert ugye leszedtem róla a nehezék maradékát. Egy kicsit ugyan belezavarodtam a dolgokba (Te, hogy ezt milyen magas szinten vagyok képes művelni), idővel azonban rájöttem, hogy mi a helyes sorrend. Mármint a jobbra látható dobozfedőbe először a teljes bund papír való, arra a maradék bontott, miközben még a nyomtató tálcáját is feltöltöttem. Mikor ezzel megvoltam, rátettem a papírok tetejére a nyomtató tálcája alatt látható mappákat, de csak azért, hogy a nyomtatópapír ne porosodjon be. Utóbbiakban amúgy (mármint a mindenféle színű mappákban) még évekkel ezelőtti, konkrétan a melóhelyről 2014-ben kilépési papírjaim vannak, melyekre akkora, de tényleg akkora szükségem van...
   Itt aztán választhattam, hogy vagy nekiállok a tévének, vagy befejezem a már megkezdett cikkátolvasási feladatot, esetleg eltűntetem a háttérből a tévé mellé odatett adóvevőt és egeret. Mint az gondolom sejthető (aznap legalábbis), egyik elképzelésemből sem lett semmi...

   Mikor a tévé végre elém került, el sem akartam hinni, hogy nemsokára eggyel kevesebb kacat fogja nyomni a pincei készletet. Ez persze csak akkor lesz igaz, ha a tévé van annyira beteg, hogy tényleg elbontom. Mármint azt határoztam el, hogy ha könnyedén javítható, akkor teszek vele egy próbát, de ha nem, akkor minden szívfájdalom nélkül elbontom.

   Amennyiben ezek között egy USB aljzat is lett volna, az sokat nyomott volna a latban. Mármint azért, mert ugye ha a tévé lejátszaná pendrájvról a filmeket, akkor lenne rá némi esély, hogy újrahasznosuljon. Az ágyam végébe direkt mozizáshoz odatervezett tévéből persze nem lesz semmi. Mármint ezt a tervet már eleve nem azért gondoltam ki, hogy megvalósítsam, hanem csak eljátszottam a lehetőséggel.

   Hogy a tévén nincs USB csatlakozó a pendrájv számára, azt azzal próbálja meg ellensúlyozni, hogy van benne egy DVD olvasó, ami engem azért nem hatott meg, mert már azt sem tudom, hogy hová lettek a valaha polcokat megtöltő lemezeim.

   Ez a tévé teljesen egyértelműen táphibás, mire fel úgy döntöttem, hogy bár nem lenne lehetetlen a javítása (biztosan rámenne a három puffadt elkó cseréjére vagy 20 percem), inkább lemondok róla. Már csak azért is, mert ha visszavinném a pincébe, akkor ugye odalent újra nem volna hova le vagy betennem.

   A púpos elkó teljesen szokványos látvány egy kapcsolóüzemű tápegységben, a tőle balra látható rozsdás csavarfej azonban már nem. A "danger" felirat alatti apró trafó amúgy az LCD háttérvilágításául szolgáló fénycső (amúgy kettő van belőle) számára állít elő veszélyesen nagy feszültséget. (értsd jól megráz, ha megfogod)

   Mivel a szatyortartóba már nem fért, a tévé alkatrészeihez passzoló méretű szatyor felette található. Legalábbis nagyon merem remélni, hogy a sok műanyag keretet majd nem kézben kell levinnem.

   Miközben az előbbi képen látható kombinációt kettévettem, újabb négy darab nagyszerű vaslemezre tettem szert. Hogy aztán ezeket mikor fogom a pincében szétválogatni (mármint mára már több ládányi van belőlük), az egy annyira veszettül komplex kérdés, hogy mostanában már meg sem próbálok rá válaszolni.

   A tartalmat alaposan megtekintve viszont az derül ki, hogy egyrészt van benne két szép hosszú vékony fénycső, másrészt néhány műanyag lap is, de ami a fő attrakció, az egy hatalmas tábla vastag plexi, ami ugye nagyszerű anyag egy barkácsolásra nagyon is hajlamos embernek. A nagy tábla szinte szűz vaslemezről már nem is beszélve!

   Mit ne mondjak, rendesen meg lett tömve a szatyor! Mondjuk ha lett volna annyi eszem, hogy a tévé házát összefogom, s abba dobálom bele az apróságokat, akkor tulajdonképpen még szatyor sem kellett volna.

   Bár ezt máskor (sajnos) nagyon is meg szoktam magamnak engedni, most azonban letiltottam magamat a panelek bontatlanul történő hagyásáról. Mármint azért, mert a hónap hátralévő napjaira annyira komoly terveim vannak, hogy azon még magam is meglepődtem! Már persze nem a puszta terveken, hiszen mindig is jó voltam tervezgetésben, hanem abban, hogy nemcsak akarom a mindenféle dolgokat, de neki is álltam őket kivitelezni! Az ugyan igaz, hogy még csak az adminisztratív feladatokkal jutottam előre, de ha nem hagy cserben a lendületem, valamint a derekam sem, akkor a következőnek felboncolt tárgy a házi készítésű magnó lesz, amit valószínűleg a Neckermann társa fog követni. Amennyiben a két magnón felül december folyamán még egyet szétszedek, akkor nemcsak a 2022-es, de a teljes 2023-as cikkadag is elkészültnek lesz nyilvánítható, ami mondjuk nagyon szép teljesítménynek értékelhető. Hogy aztán mindezek hatására jövőre lelassulok-e, vagy nekiállok a rádióbarkácsolásnak, vagy ki tudja miféle csodás tervemnek, az most még ha nem is nagyon, de azért a jövő zenéje.

   Mivel alkatrészeket kipákázni panelből még úgy is megy, ha oda sem nézek, miközben ezeket szétkaptam, a háttérben megtekintettem a felfelé a lejtőn című magyar filmet, amit már ki tudja mióta épp egy ilyen alkalomra őrizgettem.

   Mennyivel kisebb helyen elférnek ezek az apróságok, mint amennyit még az egész tévé elfoglalt... No nem mintha már odaférnék a hangszórós szekrényhez, hogy a két apróságot a helyére betegyem...

   Az összekötözött hangszórók szerintem jól ellesznek az asztalon a magnóból bontott párjukkal, meg persze az is ott lesz mellettük amit a spektrumanalizátoros mélyládából szereltem ki, miközben a fénycsövek a polcra kerülnek azon másik kettő mellé, amit abból a monitorból szereltem ki, amire végül a légpisztollyal lövöldöztem.

   Bár nagyon szerettem volna a lemenős feladatot egyetlen nekifutásra megúszni, ez azonban nemcsak azért nem jött össze, mert a fénycsöveket nem mertem odafogni a szatyorhoz.

   Mivel ekkorra már kezdtem magamat fáradtnak érezni, olyan szinten sikerült a dolgokba belezavarodnom, hogy azzal még magamat is megleptem, pedig én aztán már tényleg csodás elvarázsolódásokat láttam magamtól.
   Most például az történt, hogy miután a kék szatyor tartalmát a sárga kukába szórtam, lejöttem a pincébe, majd mondván nincs nálam kulcs, meg persze amúgy is mindjárt újra lejövök, a lomos pincébe való néhány tételt a pincei folyosón helyeztem el. Amúgy persze nem arról volt szó, hogy nincs nálam kulcs, hiszen csak kinyitottam már valamivel a pincefolyosó ajtaját, hanem arról, hogy a kulcsot valamiért az ajtóban hagytam, amit amúgy sosem szoktam.

   Miután a hatalmas tábla vastag plexit a monitorból kitermelt társa mellett helyeztem el (ezek ketten milyen jól mutatnak már az Orion 449-es rádión), bár közvetlenül előttük is volt egy magnó (mármint a kazettás Maja), én mégis egy másik magnó előtúrását választottam.

   És még fel is hoztam az amatőr készítésű magnót, mondván legyen meg ez is. Bár rezgett a léc, hogy hirtelen felindulásból gyorsan körbefényképezem, de erre aztán már tényleg nem volt erőm...