Hiába van a hallban a polcon két, még mindig bemutatatlan rádió, mármint balra a faládika, jobbra a Tronic szintézeres, mert ha én egyszer úgy döntöttem, hogy márpedig ha a fene fenét eszik akkor is a néprádió jön, akkor az jön és kész! Hogy miért döntöttem így? Mit tudom én... Ennek a döntésnek ekkor már két napja volt, s ugyan ki emlékszik vissza olyan rettenetesen régre...
   Amúgy nemcsak erre nem emlékeztem, hanem egyben arra sem, hogy ezzel a cikkel miért a hiányzó sorok végén található egyik rést kell feltöltenem, nem pedig mint azt már oly sokszor megígértem magamnak, sorjában haladok. Bár biztosan volt rá valami nyomós okom, erre azonban azóta sem jöttem rá. Ez persze mindegy, csak haladjak, különben sosem érek a kacatjaim végére.

   A kacatjaimról annyit, hogy a szükséges megmozgatásukról már megint kénytelen voltam írni egy külön cikket (ez nálam kényszeres), mert annyi kép, mint amennyit a rádió előkerítése közben lőttem, ebben a cikkben pluszban már nem fért volna el.
   A képen amúgy az látszik, hogy ezen a polcon szétszedetlen tételként már csak a néprádió maradt. Ez egyrészt üdvözlendő, hiszen van haladás, másrészt szégyen is, hiszen igazán odébb tehettem volna, hogy a két halmaz ne legyen átfedésben.

   Úgy a biztos alapon, a néprádiót egyből kitettem a folyosóra. Egyrészt azért, nehogy végül mégiscsak itt maradjon, másrészt azért, mert ma délutánra olyan lendületes pakolászást álmodtam meg, ami felvetette a néprádió eltorlaszolásának lehetőségét.

   Miközben a valós időben a kétgombos Videoton autórádiót a minap szedtem szét, a róla szóló cikk már több mint egy éve megjelent. Vagyis nemcsak a fizikai, de a virtuális térben is rettenetes kavarodást vagyok képes okozni.

   A készülék amúgy csak másnapra ért fel, amit egyértelműen az okozott, hogy átvittem a másik pincefolyosóra, mondván a bicajommal szembeni polcon majd biztosan nem hagyom ott, aztán ahogy kell, aznap többet nem mentem arra. Erre amúgy az volt az ok, hogy nem mertem felhozni a szokásos szatyornyi tüzelőt, mert aznap délután már olyan sok 10 kiló körüli gépet mozgattam meg, hogy jobbnak éreztem a derekam épségét nem tovább kockáztatni.

   Amúgy volt már a rádió idefent, csak ez olyan régen történt, hogy a pontos dátumot (amúgy az évet sem) már nem tudtam megállapítani. Az biztos, hogy a beszerzés dátuma 2009 körüli kell legyen, mert a Verseny utcai piacról származik, amit akkoriban zártak be.

   Ez a kép egyszer már fel lett használva, mégpedig valamikor 2010-ben, mikor a műanyag dobozos multimétert az 519-es cikk keretében bemutattam. Részemről nagyon merem remélni, hogy a mostani találkozásunk alkalmával már nem jön közbe egy újabb 15 éves halasztás. Hogy a néprádió miben reménykedik, arról persze írhatnék mesét, de nem teszem. Amúgy az idő teltével egyre halványodó emlékeim szerint a rádiót a megvásárlása napján kipróbáltam. Halkan szólt és erősen zúgott, mely emlékről mondjuk nem mernék megesküdni, hogy tényleg ehhez a készülékhez tartozik. Mármint egy kissé gyanús, hogy mikor felhoztam, akkor nem lógott ki a rádióból a hálózati kábele, ami lehet, csak azért van, mert idővel - hogy ne legyen útban - belehajtogattam.

   Hoppá! Szóltam meglepetten, mikor az amúgy a Tesla B90-es magnóról letörött, valaha a számlálót nullázó gombot a wobler tetején elhelyezve, odébb toltam vele a képen látható listát, amiről - mivel rég találkoztunk - menten lehúzhattam egy rakás tételt. A néprádiót még nem, mert az ugye még csak most következik.
   Mikor valami nagyon régi adósságomnak nekiállok, olyankor általában eszembe szokott jutni egy csomó másik. Mikor olyan, szerencsére már rég letudott tételek jutnak eszembe, mint mondjuk a József klub erősítője, az Orivohm, a fehér színű órás rádió, az Uwertura magnó, vagy a diavetítő, az persze szerencsés, azonban mikor olyanok, mely jó előre beszerzett tárgyaim bemutatójával még mindig nem készültem el, mint például az A3 telefonrendszer, a cserkész riasztósíp, a TUTO lakat, a Hajdu porszívó, vagy a villanyrezsó, az már csak azért is lelombozó, mert utóbbi tételek száma az adott pillanatban 177-re rúgott. És ezek még csak azok, amiket felírtam, mert valahol már megemlítettem! Mondjuk ha belehúzok, akkor már csak két év, s eljön végre az az idő, hogy valósággal kutatnom kell, hogy mit szerelhetnék szét még. Ezt az időt de várom...

   Bár a rádió dobozát nehéz lenne a szépsége miatt dicsérni, attól még csúnyának sem nevezhető. Eredetileg futott körben egy mára már rég megcsúfult világosabb csík, épp mint ahogy a hangszóróvásznat átszelő díszlécen is látható belőle kettő. (utóbbin mondjuk valamivel feltűnőbb)
   Mint azt már csak a cikk alcíme is mutatja, ez egy már átalakított készülék. Mármint egy ügyes kezű ezermester, vagy akár kisiparos átalakította hangolhatóra, eredetileg ugyanis nem volt az. A bal oldali kapcsológomb eltekerésével mindössze három adó, a mi esetünkben a Kossuth, a Petőfi, valamint egy helyi adó volt kiválasztható.
   No de mi is az a néprádió? Gondolom nem árulok el vele titkot, hogy ugyanaz, mint mondjuk a népautó, vagyis egy mindenki számára elérhető árú készülék, amire (egyes források szerint) azért volt szükség, hogy a mindenkori hatalomnak legyen egy olyan információs csatornája, amin keresztül a teljes népességet eléri. Míg a gazdagabb emberek válogathattak a különféle drágább készülékek közül, addig - jelen készülék képében - a szegényeknek is elérhetővé vált a rádió, ami 1950-ben mindössze 300 forintba került.
   Ez a készülék nem új konstrukció, hanem a 313-as típusszámú készülék reinkarnációja. A rádiónak valaha bakelit, majd préselt alumínium háza volt, mely anyagokat - az olcsóság jegyében - fával váltottak ki, miközben a készülék belseje lényegében ugyanaz maradt.

   Íme a jelen cikk keretében bemutatott rádió eredeti kapcsolási rajza, ami az egyszerűség és olcsóság jegyében nem tartalmazza a viszonylag drága, bonyolult és kényes alkatrésznek minősíthető forgókondenzátort. A hangolást lehetővé tévő forgókondenzátor helyett egy mindössze három állású kapcsolót építettek be, ami a következőképpen működik: Az eredeti oszcillátor és modulátor tekercsekkel a legalacsonyabb, vagyis a Kossuth adó frekvenciája vehető, miközben az ezekkel párhuzamosan kapcsolt másik tekercspáros vasmagjával beállítható a magasabb frekvencián sugárzó Petőfi adó vétele. A helyi adóra (átjátszó) ugyanígy kell ráhangolni a harmadik tekercskészletet. Ez a megoldás ugyan zseniális, hiszen nemcsak egy drága alkatrészt vált ki olcsókra és egyszerűekre, pláne könnyen gyárthatókra (arról már nem is beszélve, hogy a rádióhallgatónak nem kell az állomáskereső gomb tekergetésével bajlódnia), csakhogy a témát, mármint a rádió hangolási elvét ismerő emberben menten felvetődik a nyilvánvaló kérdés, hogy ha már a drága forgókondenzátor helyett valami nagyon egyszerű és olcsó megoldás kellett, akkor a plusz négy tekercset és a kapcsolót miért nem variométerrel, vagyis a tekercsek mozgó vasmagos hangolásával váltották ki. Ebben az esetben persze a rádióval nemcsak a két hazai adó lett volna fogható, ami a hatalomnak (úgy általában a mindenkorinak) nem volt érdeke.
   Miközben a hangerőt szabályzó potméter a kapcsolási rajzon látható, addig  harmadik forgatógombhoz tartozó alkatrész nem. Ez amúgy (mármint a középső gomb) egy finomhangoló volt, amivel a fixre bekötött oszcillátor tekercset lehetett egy kissé elhangolni, egy ráfordított alumínium gyűrűvel.
   Ami részlet a rajzba ceruzával bele lett firkantva, annak beépítése ennél a rendszerű készüléknél mondhatni erősen ellenjavalt. Mármint ez a rádió nem véletlenül nem kapott gyárilag a lemezjátszó pickup jelét fogadó bemenetet. Mivel a hálózati trafó autó kapcsolású, vagyis nem választ le, így a rádió megérinthető fém részein vagy a nulla van, vagy ha nincs olyan szerencsénk, akkor a fázis.

   Íme a rádió 115 B jelű változatának kapcsolási rajza, ami annyiban tér el az előbb látottól, hogy nem "U" sorozatú, vagyis soros fűtésű elektroncsövek vannak benne, hanem telepes fűtésűek. A rajzról hiányzó tápegység helyett természetesen kellett egy fűtő és egy anódtelep, cserébe a rádió olyan helyen is működtethető volt (tipikusan tanya), ahol nem volt áramszolgáltatás. Mivel az 50-es években még távol volt a teljes villamosítás, erre a megoldásra nagyon is szükség volt.
   A helyzet később, a már eleve telepről üzemeltethető tranzisztoros készülékek esetében sem volt valami rózsás. A fűtőkör fogyasztása ugyan elmaradt, az elektromos hálózat azonban még nagyon sok helyre nem ért oda. Nekünk például Biatorbágy mellett a hétvégi telken úgy lett áram, hogy valamikor a 80-as években összefogtak az ELMÜ-vel a telektulajdonosok.

   Mivel a néprádiót könnyedén hangolhatóvá lehetett tenni, az Orion gyár idővel követte a műszerészeket és az amatőröket. Mármint maga a gyár hozott ki Orion 130 A néven egy a néprádióval megegyező fazonú, de már forgókondenzátoros hangolású típust. Ez a készülék csak kétgombos volt, hiszen itt már nem volt szükség finomhangolásra. A kapcsolási rajz persze egy kicsit változott, de csak annyiban, hogy bekerült a forgókondenzátor, az immáron felesleges tekercsek pedig ki.

   Mivel a Néprádiókat érintő átalakítások másik iránya az volt, hogy a készülék ne csak a középhullámú sávban legyen vételkész, hanem a rövidhullámúban is (Szabad Európa Rádió ugye), idővel az Orion is kihozta a maga rövidhullámmal is ellátott, vagyis immáron kétsávos változatát, melynek kapcsolása - a hullámváltó kivételével - megegyezik az alaptípuséval.

   Egy már 70 éves elmúlt készülék esetében nem igazán illik számon kérni, hogy már nem úgy néz ki, mint mikor lejött a futószalagról. A doboz elferdülését amúgy nem biztos, hogy a víz, vagy csak az okozta. Mármint lehet, hogy úgy volt letéve, mondjuk nálam a pincében a polcra, vagy még az előző tartózkodási helyén ki tudja hol, hogy a dobozt nyomta valami.

   Íme a csöves készülékekről szinte elmaradhatatlan csőtérkép. Ez már csak azért is jól jött, mert egy nagytakarítást követő újracsövezéskor, ha a sasszira nem volt ráírva, akkor az azonos foglalatú csöveket igencsak könnyű volt összekeverni.

   A lapocska áthelyezésével lehet jelezni, hogy a készülék milyen hálózati feszültségre lett beállítva. Ehhez az apró műszaki részlethez persze tartozik egy olyan kép is, ami ugyanezt belülről mutatja, amit persze majd holnap elkészítek. Mármint a mai nap olyan későn álltam neki fényképezni, hogy végül azért voltam kénytelen félbehagyni, mert este tízkor már nem volt pofám nekiállni porszívózni.

   A dobozon belül meglehetős mennyiségű pókháló található, ami mondjuk nem nálam került bele. Mármint emlékeim szerint a rádió belseje már eleve ilyen volt, miközben az én pincei pókjaim nemhogy nem szőnek ilyen vékonyszálú, de attól még sűrű hálót, de legyek híján jórészt már ki is haltak. Kivéve persze a földön a sarokban lakó nagy kövér fekete zsírpókot, amiről el nem tudom képzelni, hogy mit eszik. Mondjuk tőlem bármi lenti állatot megehet, kivéve persze engem.

   A skálahúrozás mára már annyira elhagyta magát, hogy az eredeti hosszúságú damilnak látványosan csak egy egészen rövid része maradt meg. Ami a tengelyre feltekeredett, az még a forgóra szerelt dobot sem érné körül. Hogy a skálahúrozást nem fogom helyreállítani, arra komoly tétekben mernék fogadni!

   Bár ott ül a foglalatában az UY1N cső, de attól még nem az egyenirányít, hanem ez a ki tudja miért két dióda. Mármint nem az érthetetlen, hogy miért vannak itt a diódák, hiszen az kitűnően látszik, hogy az egyenirányító cső műgyantával lett összeragasztva (mármint leesett a tulajdonképpeni cső a lábas részéről), hanem azért, mert ebbe a fajta tápegységbe nemhogy elég egy szem dióda, de a második már egyenesen felesleges is! Pláne úgy, hogy a diódák még csak nem is sorba, vagy párhuzamosan lettek kötve. Ennek persze (mármint annak, hogy mit csinál a második dióda) - kíváncsiságom kielégítendő - majd még utána kell nézzek.

   Ahhoz képest, hogy a cső két fele tényleg műgyantával lett összeragasztva, a fűtése még ép, ami ugye már csak azért is feltétlenül szükséges, merthogy ez egy soros fűtésrendszerű készülék. Amúgy lehet, hogy maga a dióda is ép, ezt azonban elfelejtettem mindkét dióda kivételével kipróbálni.

   A doboz aljáról hiányzik a szokásos lyuggatott papírlemez, épp csak négy méretes lyukat fúrtak rá, hogy a rádiót a behangolásához még csak ki se kelljen dobozolni. A lyukak mellé valaha oda lett firkantva ceruzával, hogy melyik oszcillátor tekercs tartozik a Kossuth, a Petőfi, valamint a helyi adóhoz.

   Miközben az ujjammal az előbbi képen látható egyik csavar pozícióját mutatom, addig jobbra lent az látszik, hogy a belül látható csavar még véletlenül sem ott van. Erre az amúgy kétcsavaros trükkre azért volt feltétlenül szükség, hogy a rádiónak semmiképp se legyen kívülről megérinthető fém része, hiszen az a villásdugó állásától függően akár a fázison is lehet. Ez elsőre nem hangzik vészesnek, hiszen az ember rádiót általában a szobában hallgat, ami ugye valamiféle padlóval ellátott helyiség, pláne szőnyegezett, mely anyagok nem vezetik az áramot (legalábbis száraz állapotban nem), csakhogy a néprádió direkt a szegényebb rétegeknek készült, ahol a tanyán már simán lehetett egyszerűen csak döngölt sárpadló, amin aztán mezítláb állva, a rádió fém részéhez érve, már kész is lett volna a baj.

   A skála nagyon úgy néz ki, hogy egy másik rádióról készült fényképmásolat, amiről a koszos üvegen keresztül nem tudtam megállapítani, hogy tényleg oda van varrva, vagy csak én érzem úgy, hogy a papír felsző szélén az a sok pont varrás.

   Mielőtt még valami komoly kárt tennék benne, ami egy csöves készülék esetében bármelyik, már csak nagyon nehezen pótolható cső eltörése által bármikor bekövetkezhet, gyorsan készítettem egy a rádió működését bemutató videót. Hogy a tápfeszültség szűrése körül komoly hiba van, az egyértelmű. Amúgy nemcsak közép, de még rövidhullámú vétel is van!

   Íme a készülékről leszerelt lábak, melyek fontos műszaki részlete, hogy az őket tartó csavarok nem a rádió fémvázába, hanem a fából készült dobozba tekerednek bele. Erre amúgy azért volt szükség, hogy alulról se lehessen a rádió fém részeit megérinteni, mert az ugye szerencsétlen esetben a tapogatót nagyon érzékenyen, mondhatni szó szerint megrázóan érintené.

   Valahol itt tarthattam, mikor a késői időpont okán azon kezdtem vacillálni, hogy haladjak-e tovább a megkezdett úton, vagy elég volt mára annyi, hogy a rádiót végre körbefényképeztem. Végül úgy döntöttem, hogy bár porszívózni azért nem fogok, de attól még ahol csak lehet - a holnapi etapot mondhatni némiképp előkészítendő - tekertek egy kicsit a csavarokon.

   Mikor már úgy egy perce tekertem a jobbra lent látható csavart, mivel a hosszát kívülről nem láttam, én arra asszociáltam, hogy megszakadt rajta a menet. Bár kényelmesen elférnek (mármint nincs nekik belül útban semmi), attól szerintem még hülye ötlet volt a kelleténél centivel (pláne két centivel) hosszabb csavarok beépítése. Az persze lehet, hogy ezek négyen már rég nem az eredetiek.

   Ha jól emlékszem, valahol azt olvastam, hogy a doboz kimélyítése nem gyári. Mármint az egy utólagos mókolás, amire azért volt szükség, hogy elférjenek a konstrukcióban eredetileg nem szereplő skálahúrozás görgői.

   A dobozból kompletten kiemelhető sassziban az az okosság, hogy így a rádió működőképes marad, épp csak a doboza nincs rajta. Vagyis ha a megérinthető fém részek miatt életveszélyes is, de attól még minden része továbbra is működik. Már úgy értem, hogy sok más rádió kidobozolásakor bosszantó módon a dobozban maradt a hangszóró (esetleg kimenőtrafóval együtt), vagy a varázsszem.

   A rádió ettől a pluszban beépített kettős forgókondenzátortól vált hangolhatóvá. A skálahúrozás persze már rég megadta magát, épp mint ahogy a forgókondenzátor mára már nagyon súrlódó egyik eleme is. A "nagyon" meghatározás jelen esetben úgy értendő, hogy a forgó a becsukásakor füllel hallható súrlódó hangot ad. Ez a hiba sajnos nem bizonyult a szélső lemezek igazgatásával elháríthatónak, ami számomra azt vetíti előre, hogy ha valami csoda folytán nem leszek lusta, akkor ezt az alkatrészt holnap délelőtt kiszerelem. Vagy ha nem, akkor a szereléstől való félelmemben átalszom az egész napot.
   A feladatban amúgy az a riasztó, hogy a forgókondenzátort tartó három csavart akkor tekerték be, mikor még nem volt eléjük (mármint a csavarok elé) egy rakat alkatrész keresztbe kasul odaforrasztva.

   A hálózati trafó nemcsak a 110 és 220 voltos módi átkapcsoláshoz szükséges, hanem azért is, mert a helyes működéshez 110 voltos állásban egy kissé (konkrétan 138 voltra) meg kell emelje az anódfeszültséget.

   A kimenőtrafót az előlapról már csak azért sem lehet leszerelni, mert az őt tartó csavarok feje a hangszóróselyem mögött van, amit a gyárban ráragasztottak a hangfal farostlemezére.
   Hogy mégis miért merült fel bennem a trafó leszedése? Nos azért, mert volt egy olyan tervem, hogy átalakítok egy néprádiót. Hogy egy magam építette elektronika kerülne bele, vagy mondjuk egy autórádió belseje, az a tőlem megszokottan zavaros álmaimban hol így, hol meg úgy alakult.

   Tekercsből csak azért van négy, mert pluszban beépítésre került a rövidhullámú sáv. Gyárilag mondjuk 6 tekercs volt, melyek eredetileg felfelé álltak. Mármint a forgó beszerelésekor fordította át őket a mester ide lentre, hogy ne legyenek útban.

   Ezek ketten nem ergya csavarok, hanem trimmerkondenzátorok, melyek az olcsóság jegyében úgy készültek, hogy egy vastag drótdarabra vékonyabb drót lett rátekerve. Vagyis a vékonyabb drót mennyiségétől függ a kondenzátor kapacitása.

   Valaha az ehhez a tengelyhez erősített gyűrű fordult rá az oszcillátor tekercsére, ezzel valósítva meg a finomhangolást. Most persze már nem, hiszen egyrészt a forgókondenzátor miatt ez a funkció szükségtelenné vált, másrészt ez a tengely hajtja meg a skálahúrt, minek okán körbe kell tudni forognia.

   Ez valaha egy kondenzátor volt, mégpedig a hálózati kapcsoló után a bejövő váltakozó feszültséggel párhuzamosan kapcsolva. Funkciója szerint a hálózat felől érkező nagyfrekvenciás zavarokat zárta rövidre. Hogy szegényke magától pukkadt ki, vagy kivágta a mester, mert átment rövidzárba (mármint nem a szerelő, hanem a kondenzátor), az persze mára már rég kideríthetetlen.

   Ez a kép úgy nem sikerült élesre, hogy már rég rájöttem, hogy ha a fókuszálás idejére odateszek valamit a céltárgy, jelen esetben a levegőben lógó drótvég mögé (ami amúgy valaha az előbbi képen látható kondenzátorhoz tartozott), akkor szinte kivétel nélkül mindig sikerül. No mindegy, egyszer majdcsak beég a megoldás... Vagy ahogy van, az egész problémát elfelejtem!

   Miközben a hálózati kapcsoló lábaira kötött csupasz drótokon 230 voltos feszültség száguldozik, addig a gondolattól, hogy nem vagyok tőle védve, és teljesen szabadon hozzáérhetek, a hideg rohangál a hátamon.

   A rádióban mind az alkatrészek, mind a vezetékezés állhatna egyenesen, szép sarkosan, de mivel ez a működést nem befolyásolná pozitívan, ezért a gyárban szó szerint nem lett volna értelme energiát ölni a felépítés szépségébe.

   Itt aztán egy újabb, de már megörökítetlen teszt következett, melynek keretében azt vizsgáltam meg, hogy akad-e a rádióban kontakthiba. Meglepő módon sem a hullámváltó, sem a hangerőt szabályozó potméter nem recseg! Pontosabban szólva a hangszóró nem recseg, mikor tekergetem őket. Mindezt úgy, hogy a rádiót azért tettem félre, mert a késői óra okán már nem akartam nekiállni kiporszívózni.

   A porszívózásra már csak azért is komoly igény mutatkozott, mert ugye ahogy ez a szoba kinéz... Ebben az állagban amúgy az a meglepő, hogy épp a minap volt az egész lakás felporszívózva. Még a szobai rekamié is el lett húzva! Amúgy onnan indult az egész takarítási láz. A kialakult orrfolyásom meg gondolom onnan, hogy nyitásképp az utcai avarral poroltam egy jót, aztán a lépcsőházat söpörtem le, majd a garázslejárót, ahonnan másnap kivödröztem a kukába egy csomó szemetet, amit nem a minapi porszívózással koronáztam meg, hanem azzal a szerencsétlenséggel, hogy az esti fürdéskor úgy nyomtam magam orrba egy adag fürdővízzel, hogy a habot a számon át fújtam ki, ezzel végképp kivégezve az orrnyálkahártyámat.

   Fogtam egy kisebb és egy nagyobb ecsetet, s miközben a porszívó csövét a szőr közelében tartottam, igencsak alaposan átkeféltem velük az egész rádiót, az alkatrészek lábaitól kezdve, egészen a hangszóró membránjának hátsó felületéig. Úgy gondolom, hogy mivel ez a rádió nekem nem igazán kell, így ha valami elmozdult, leszakadt, tönkrement, akkor sem ért komoly veszteség.

   Miközben a porszívó csövével az asztal lapját is letakarítottam, az egyszer csak húzott egy ilyen csúf fekete vonalat, amiről úgy gondoltam, hogy sosem fogok rájönni, hogy mi okozta. Mármint az asztal relatív tiszta volt, mint ahogy a porszívó csövének vége is.

   Bár megesküdni nem mernék rá, de szerintem ezt a fajta kapcsolót valaha nem csavarok, hanem szegecsek tartották össze. Mivel máshol nem láttam csavart rögzítő fehér festékpöttyöt, így ez a kapcsoló valószínűleg már javítva lett. Szegénykém ettől mondjuk még nem működik, és még csak tervbe sem vettem, hogy nekiállok megjavítani, épp csak megfordult a fejemben a gondolat.

   Majd egy csavarhúzóval az alkatrészlábak között három helyen is betúrva, sűrű káromkodások közepette kitekertem a forgókondenzátort tartó csavarokat. A 6 tekercs közül eredetileg 5 felfelé állt, míg a hangszóró mágneséhez legközelebbi lefelé. Amúgy azért, mert arra fordult rá a finomhangolást megvalósító dróthurok.
   Mindeközben a kép jobb szélén látható, ponthegesztéssel a sasszi széléhez rögzített két "L" alakú lemez arra szolgál (persze a másik oldalon is van belőle kettő), hogy legyen mibe beletekerni a rádiót a dobozához odafogó csavarokat.

   Az eredeti 32 mikrofarád helyett 100 tulajdonképpen nem is túlzás. A vezetéket amúgy azért forrasztottam rá, hogy próbálgatásaim közepette az eredeti elkó mindkét oldalára odaforraszthassam. Mikor az elkót a beteg társával párhuzamosan kötöttem, az éktelen zúgás menten abbamaradt.

   Mivel egy feltöltött elkó komoly meglepetést tud okozni (mármint ha óvatlanul ráfogok a lábaira), inkább megnéztem, hogy kisült-e. Jelentem igen, mire fel már mehet is vissza a helyére.

   A két másik előtúrt elkó közül nem azért választottam ezt, mert ennek a másik 50-nel szemben 150 mikró a kapacitása, hanem mert ez még vadonat új, mely tény mondhatni azonnal megszívatott. Mármint az elkó belül rézből lévő lábain található bevonat szó szerint leónozhatatlannak bizonyult. Mivel sem a drótkefézés, sem a csiszolás nem használt, végül kénytelen voltam a felületeket egy tűreszelővel egészen a rézig letúrni.

   Ezen a ponton lehet a rádiót egy forrasztópáka segítségével 110-ről 220 voltos feszültségre átállítani. Mivel az egyik forrasztószemen még 110 voltos hálózati feszültség esetén is 220 volt van (mert ugye olyankor az autótrafó felfelé transzformál), a sasszi pedig a hálózati feszültség másik pontjára van kötve, így ezt a pontot megérintve, szerencsétlen műszerész garantáltan megrázó élményben részesül. Persze a rádiót fogdosva más pontok is ráznak. No de az elektroncsöves áramkörök már csak ilyenek...

   Miközben a második dióda külön adott tápfeszültséget a rádiófrekvenciás fokozatoknak, addig az ellenállással az AGC feszültség volt gyakorlatilag rövidre zárva. Mármint a 100 kiloohm egy 4,7 megohmos ellenállással volt párhuzamosan kötve. A plusz diódára amúgy azért volt szükség, mert az elkó hibája miatt (ami ugye, mivel nem volt kapacitása, nem tudott a csúcsfeszültségre feltöltődni) az eredeti kapcsolással a rádiófrekvenciás részeknek az előírt 90 helyett csak 47 voltos anódfeszültség jutott.

   Hogy a készüléknek nem minden hibáját sikerült elhárítanom, az már csak az adók között rövidhullámon eltűnő zajból is sejthető. Megesküdni ugyan nem mernék rá, de ezt szerintem az alacsony oszcillációs feszültség okozza. Amúgy mind a modulátor, mind az oszcillátor tekercsek vasmagjait megtekergettem, és még a középfrekvenciás transzformátorokat is újrahangoltam, bár csak fülre.
   Ami a vétel során meglepő jelenség, az a tranzisztoros, pontosabban szólva ferritrudas rádiók esetében tapasztalt mágneses eredetű éktelen zaj elmaradása, amit ugye egy drótdarab, vagy jelen esetben tetőantenna nem szed össze.

   Valamint ha nem is sikerült valami jól az ezt mutató kép, de attól még azt is megnéztem egészen közelről, hogy a skála papírja tényleg odalett-e varrva a hangszóróselyemhez. Nagyon úgy néz ki, hogy ez tényleg varrás, mégpedig sötétkék cérnával, nem csak a fényképe.

   Mivel a hangfal (mármint az a farostlemez, amin a hangszóró van) és a készülék doboza között van némi hézag, így bőven beférhetett rajta egy egér. Mármint ha nem egér művelte, akkor ugyan mi rágta volna meg ennek a kondenzátornak a papírburkolatát?

   Ezen fénykép kapcsán nemcsak az derült ki, hogy a rádió doboza 1955 április 29-én készült, hanem az is, hogy mitől húzta a porszívócső az asztalra a korábban mutatott undok fekete csíkot. Mármint az a fekete pont balra kátrány, ami valaha szigetelésként egy papírburkolatú kondenzátor végét zárta le, s egy darabkája a doboz porszívózásakor undokul átkerült a porszívócső végére.

   Bár rezgett a léc, hogy előkapom a takonyragasztó pisztolyt, ezt azonban végül nem tettem meg. Már csak azért sem, mert ha valami csoda folytán ezt a dobozt egyszer nekiállnék felújítani, akkor biztosan útban lenne benne az üveg. A halálom után a pincémet lomtalanítókat pedig tuti, hogy nem fogja érdekelni holmi lötyögő skálaüveg.

   A dobozt a sasszi visszacsavarozása előtt azért kell egy kissé feltámasztani (lásd a rádió alá támasztékul odatett órát), mert a belőle kilógó tengelyek visszatolják a dobozba.

   Mikor azt hiszem, hogy egy projekt végre kész, olyankor gyakran előfordul, hogy mégsem. Most például a beteg elkó mérése, valamint belsejének bemutatása maradt el.

   Miközben az elkó egyik felére 52 mikrót mond a műszer, addig a másikra nullát, ami jelen esetben igen nagy valószínűséggel egyszerű szakadást jelent, amit akár egy véletlen rövidzár is okozhatott. Épp így tettem tönkre a Terta 811-es magnó elkóját, amit aztán persze szintén cserélhettem ki.

   Az elkó amúgy csak annyiban volt hibás (ennyi persze épp elég is), hogy az egyik lába belül nem érintkezett. Mármint immáron szétszedve, s újra rámérve, mindkét felén megvolt a tokjára írt 50 mikrofarád.
   Azok a szörnyű lemezszélek, azok bizony valóban nagyon szörnyűek, mikor találkoznak az ember bőrével. Hogy mikor egy kukabúvár óvatlanul épp a mi szemeteszsákunkba túr bele, azt onnan lehet tudni, hogy szerencsétlenje ordít.

   Tudod mi látszik a képen? Semmi! Amúgy pont ez a lényeg. Mármint az, hogy üres a munkalap, s így azt teszek rá, amit csak akarok. No nem mintha máskor az iderámolt tömeg visszatartana, hogy rádobjak még valamit...