Ez a mi nap olyan volt, hogy amit csak értem, mindent meg akartam csinálni. Mivel ez máskor is elő szokott fordulni, magán az akaraton nincs mit csodálkozni, azon azonban már van, hogy mikor nem volt kedvem a lapostévé szétszedéséhez, akkor a direkt ebből a célból mellétett (mármint abból a célból, ha a tévéhez nem lenne kedvem) egeret és CB rádiót úgy szétkaptam, hogy mikor végeztem velük, egy lendületből letudtam a lapostévét is. Amit a képen látunk, az már csak a tévé fém és műanyag maradéka, amivel ha lemegyek a kukákig, akkor visszafelé jövet felhozhatom a ma bemutatásra kerülő magnót.

   Te is sorra fogsz kerülni, csak nem most, szólt oda a szerző az AKAI magnónak bátorítólag (na ja), majd kitárta a felette található szekrényt, s levette a céltárgyról a kondenzátorokat tartalmazó dobozt.

   Bár volt bennem némi félsz, hogy a kiemelése közben bedőlök a szekrénybe, vagy a kinyújtott karokkal történő kiemelése közben megroppantom a derekamat, vagy mivel nincs füle, vagyis nem esik rajta jó fogás, csak úgy egyszerűen elejtem.

   Mivel ilyen magnója aztán tényleg senki másnak nincs, így nincs rajta mit bizonygatni, hogy ez egy teljesen egyedi készülék. Mármint valaki még valamikor a 60-as években olyan drágának talált egy bolti magnót, hogy inkább épített egyet magának. Ehhez persze nemcsak lelkesedés, de komoly szakértelem is kellett, valamint az anyagok megmunkálásának lehetősége is, anélkül ugyanis a lelkesedésből és a tudásból nem lesz semmi.

   Ahogy azt a jugoszláv partizánok mondják, ők már nem jönnek velünk tovább. Mármint ezek az apró alkatrészek akkor maradtak a kezemben, mikor a magnót a szekrényből elővettem.

   Bár nagyon is érdekelt, hogy mi van benne, csak az adott napon már tényleg annyi mindent csináltam, hogy már csak ücsörögni volt erőm. Ezt a magnót amúgy a Vaterán vettem, még valamikor 2013 tavaszán, potom 2610 forintért. Mivel Zuglóba kellett érte menni, s magam is itt lakom, gondoltam legalább biciklizek egy jót. Erre fel kiderült, hogy ebből nem lesz semmi.

   Mármint azért nem, mert a magnóért oda kellett mennem, mint ahol a képen a piros négyzet mutatja, konkrétan az ablakunkkal szemközti telephelyre, ami ugye még 100 méterre sincs. Bár a magnóval egyetlen perc alatt hazaértem, pláne egy igencsak ritka, konkrétan egyedi szerkezet (ha csak nem több példány készült belőle fusiban egy gyárban), hogy a róla szóló cikk megjelenjen, már több mint 10 évre volt szükség, ami azért még tőlem is meglehetősen komoly halogatásnak minősíthető. No nem mintha nem lenne ennél is régebbi projektem...

   Szegénykém annyira nem akarta hagyni magát lefényképezni, hogy szinte beleolvadt a látványa az asztalba, mire fel a meglehetős bevilágítottság ellenére kénytelen voltam rávakuzni, amitől meg túlságosan kivilágosodott, amit aztán a képszerkesztőben próbáltam meg visszacsinálni a fényesség csúszkájával.

   Bár a doboz több készülékére is hasonlít, nem mernék rá megesküdni, hogy gyári. Azok a csatok például számomra ismeretlenek, miközben a dobozról már hiányzó fül meglehetősen kicsinek tűnik.

   Hogy a magnó tetejét tartó pánt csavarozva van, az számomra fura, bár mivel a doboz teteje pehelysúlyú, nem fognak az apró csavarok a fából kiszakadni. Maga a pánt amúgy igen nagy valószínűséggel gyári, amit a műbőrön körbefutó vonalból következtettem ki. Mármint azt így hirtelen el nem tudom képzelni, hogy olyan vonalat valaki hogyan, pláne miért csinálna házilag. Ha csak nem bőrdíszműves az illető, s tudja az ilyen dolgok fortélyait.

   Ez a doboz szerintem kissé magasabb, mint amekkorában a Terta 811-es magnó lakik, pláne más arányú a doboz és a fedél elválasztása. A koncert magnónak meg összetartanak az oldalai. Persze már csak a fiatal korom miatt sem ismerhetem az összes korabeli gyártmányt.

   És sajnos olyan is van, hogy a kapott víztől nagyon. Ezzel kapcsolatban az jutott eszembe, hogy elemeire szedem a dobozt, hátha belül, a lemezek rétegei között, vagy a műbőr borítás alatt találok valami utalást a készülék, vagy akár a doboz eredetére, de végül megkegyelmeztem neki.

   Miután a gombafonalak a hálózati kábelről és a műbőrről már az összes ehetőt felzabálták (mármint a zsíros ujjlenyomatokat), egyszerűen éhen haltak. Már ha egy gomba esetében megáll az a fogalom, hogy eszik.

   Ez egy másik amatőr készítésű magnó, mely képet a még évekkel ezelőtt az általam vett magnónak nyitott mappában találtam. Ez se csúnya! A kép amúgy azért került ide, mert gondolom valaki direkt ezért küldte. No meg csak el kellett már sütnöm valahova...

   Rátérve végre a részletekre, a négy lyukból egyértelműen kiderül, hogy valaha volt hozzá fejtakaró bura. A szalagpálya amúgy azért lehet ennyire egyszerű (mármint annak ellenére, hogy ezzel a magnóval felvenni is lehetett), mert a képen látható fej annyira kombinált, hogy nemcsak felvételre és lejátszásra jó (ezt jelenti a kombinált meghatározás), hanem ebben még a törlőfej is benne van! Persze majd ezt is mindjárt megmutatom közelebbről.

   Az "L" a lejátszást, a nulla az alapállapotot, míg az "F" betű egyértelműen a felvételt jelenti. Az üzemmód választó kapcsoló (ha valaki nem jött volna rá, akkor ez az) azért lehet ennyire egyszerű, mert a gyorspörgetés igen nagy valószínűséggel azzal a rendszerrel lett megoldva, mint ami a Terta 811-ben van.

   Íme a valóban kombinált fej. Mármint az általában használt "kombinált fej" kifejezés nem annyira a fej tudására utal, mint inkább arra, hogy az erősítőrendszer kombinált, itt viszont tényleg maga a fej az, hiszen mint az látható, két fejmagja is van. Míg a bal oldali a széles réssel a törlésre szolgál, addig a jobb oldali lejátszásra és felvételre is.
   Hogy a jobb oldali fejmag rése szabad szemmel látható, az ugyan hiba, hiszen annak csak néhány mikron szélesnek szabadna lennie, ez azonban bár fura, de nem igazán akadályozza meg a magnó normális működését, legfeljebb nem lesz olyan sok a magas hang.
   Fentiekhez kapcsolódó történet, hogy mikor még gyermekkoromban találtam lomtalanításkor egy Vörös Szikra magnót, azt nemcsak úgy egyszerűen szedtem szét (amúgy nem szedtem szét, mert végül mint gitár kombó végezte), de még magát a fejet is apróra bontottam, mégpedig nemcsak elektromosan, hanem mechanikailag is. Vagyis kivettem a rézmagból a két vaslemezt, megtekintettem őket, majd visszaraktam (persze amennyire csak tudtam, egymáshoz közel), ez azonban a magnónak még csak meg sem kottyant! Mondjuk a Vörös Szikra magnó annyira tank volt, hogy abban aztán még egy gyereknek is nehéz volt kárt tennie. Mármint 19,5 kiló volt a súlya, és az összes alkatrésze úgy nézett ki, mintha traktorgyárban készült volna, többszörösen túlméretezve.

   Amennyiben a gumigörgő házi gyártmány, akkor még gumit sütni (vulkanizálni) is tudott (vagy volt rá valahol lehetősége) a magnót készítő ember. Ez persze nem feltétlenül szükséges, ha valaki hozzáfér egy gyári gumigörgőhöz, még ha az nem is magnóból való. A gumi állaga amúgy jó, mondhatni szinte új!

   Mivel a fedlap egészen biztosan egyedi gyártmány, így aki a magnót készítette, még lemezhajlításban is jó volt. Én legalábbis biztosan nem tudnám megcsinálni a lemez peremét olyan szép szabályosra, hogy szinte gyárinak nézzen ki. A lyukak mondjuk nem teljesen szabályos körök, de annyi baj legyen.
   Amit jobbra fent látni, az a piros paca arra szolgál, hogy a bekapcsoltságot jelző izzó ne fehéren világítson, mint az elészerelt bura, hanem szép pirosan. A kép úgy nagyjából közepén látható ragasztószalag pedig a varázsszem lábait szigeteli el az amúgy alumíniumból készült lemeztől. Mármint elektromosan.

   Bár első ránézésre úgy néz ki, hogy valami nem stimmel a hajtással, csakhogy ebben a magnóban a nyomógörgő nem a szalag szokásos oldalát nyomja neki a szalaghúzó tengelynek, hanem a másikat, ami ugyan fura, de attól még járható út. Ami lendkeréknek tűnik, az természetesen nem az, hanem csak egy szíjtárcsa. No de nézzük a részleteket.

   Ezek az alkatrészek egyértelműen öregebbek, mint amiket a Terta magnóban látni. Vagyis a magnót építő mester használt öreg alkatrészekből dolgozott, amire már csak a néhol megtoldott alkatrészlábak is komoly bizonyítékul szolgálnak.

   A magnó vezérlése azért lehet ennyire egyszerű, merthogy a gyorspörgetés funkciót nem az üzemmódváltó kapcsolóval, hanem az orsózó tengelycsonkok közepének megnyomásával kell intézni. A balról belógó görgő az üzemmódváltó kapcsoló pozícióban történő rögzítéséért felel, míg a felül középen látható csavart a tárcsa kinyomva a gumigörgő hídját mozgatja. Bármiféle vezérelt fékrendszer ugyanúgy nincs, mint ahogy a Terta 811-esetében sincs.

   A potméter egyrészt túl közel került a doboz széléhez, így csak kicsi átmérőjű gombot lehet rátenni, valamint a potméter lábai is vészes közelségbe kerültek az alaplemezhez.

   Míg a jobb oldali tengelyről a gumigörgő hiányzik (mert azt ugye a magnó fedelének leemelése előtt levettem), addig a balra látható szalaghúzó tengelyről igen nagy valószínűséggel egy csődarab, ami valaha az átlátszó barna valamivel lett felragasztva. Mivel utóbbi felülete még véletlenül sem nevezhető simának, így még ha amúgy működne, akkor sem volna tanácsos a magnóra szalagot tenni.

   Miközben a magnó dobozból történő kiemeléséhez szükséges fül egyik fele szegecselve lett, addig a másik csavarozva. Már ha az ott balra nem egy slicc nélküli csavar.

   Mivel a magnót építő mesternek nem volt ovális hangszórója, a kerek forma pedig nem fért bele a dobozba, így levágott a széléből, ami bár durva megoldásnak minősíthető, azonban egy füst alatt járható útnak is. A hangszóró mindeközben jól megvan a pereme nélkül is.

   Ez itt a korabeli magnókban szokásos, úgynevezett búgáskompenzáló tekercs, amit a kombináltfejjel volt szokás sorba kötni. Beállítani a fizikai pozícióját úgy kellett, hogy a hangszóróból a lehető legalacsonyabb szintű búgást halljuk. Erre természetesen azért volt szükség, mert a nagyimpedanciás kombináltfej ami váltóáram gerjesztette mágneses mezővel csak találkozott, abból mind feszültséget generált. A magnóban meg ugye nemcsak a hálózati trafó van, hanem még egy annál nagyobb mágneses teret gerjesztő motor is.

   Mivel elő szerettem volna húzni a forgatógombos fiókot, hát persze, hogy volt előtte valami! Ez most egy Videoton receiver, míg ezt megelőzően hosszú éveken át egy Uwertura magnó emelte a hely fényét. A magnó elbontása után tett "soha többé nem teszek ide semmit" tartalmú ígéretem persze idővel - épp mint ahogy annyi más ígéretem is - feledésbe merült.

   Mármint ha túrnék valahonnan egy dupla görgőt (ami mondjuk épp van a korábban említett Maja kazettás magnóban, meg persze az Unitra M531-es magnóból is kitermeltem néhányat), akkor azzal meg tudnám annyira feszíteni az amúgy még épnek, épp csak nyúlottnak tűnő szíjat, hogy legalább egy próba erejéig működjön vele a magnó.

   Már csak a magnó mechanikáját a dobozban tartó csavar feje alatti karcok is kitűnően bizonyítják, hogy a magnó egy olyan média, amit időnként bizony szerelni kell. Ararom mondani, a magnó vázát képező lemezen látszanak a megmunkáláskor keletkezett nyomok.

   A magnó dobozában - a mechanika kiemelése után - csak ezt a két alkatrészt találtam. Míg a balra látható rugóról és alátétről nem jöttem rá, hogy hová való, addig a málló doboz okán a fadarabka helyét már eleve nem is kerestem.

   A hangszórót úgy kell az elektronikához csatlakoztatni, hogy annak kábelvége a banándugókkal a dobozon található mélyedésben van, s ide kell őket bedugni. Ha meg nem, akkor be lehet dugni a helyére egy hangfalat. A mára már valószínűleg rég néhai mesternek így sikerült kiváltania a kapcsolós aljzatot, meg persze azt a másikat is, amivel belül lett volna oldható a hangszóró és az elektronika közötti kötés. Mármint ha ez nincs, akkor a két részegység nem, vagy csak nehezen, például forrasztás által vehető ketté.

   Íme a magnó csatlakozóinak másik sora, a közöttük elrejtett, eddig még csak nem is sejtett sebességváltó kapcsolóval. Mármint a sebességváltó mechanikájának eddig még semmi más nyomát nem láttam.
   A balra látható csatlakozóhoz, vagyis a két banánhüvelybe amúgy egyértelműen a mikrofon dugói valók. A jobbra látható sötét és fehér aljzatnak tűnő alakzatok közül csak a fehér peremű aljzat, amibe amúgy az antennát kell csatlakoztatni, miközben a tőle balra látható lyukban a magnóba épített helyi vevő adapter tekercsének vasmagjához lehet hozzáférni. Vagyis ehhez a magnóhoz csak egy darabka drót kellett, és már tudott is felvenni a rádióból. Bár a rádiós magnó meghatározást egy kicsit azért túlzásnak érzem, de az érzésemtől eltekintve ez bizony mégiscsak az!

   A sebváltó úgy működik, hogy a balra látható kart kell a felső, vagy az alsó bevágásba akasztani. Mindeközben a jobbra eső kar a mikrofon (M), valamit a beépített rádió (R) jele között vált.

   Innen nagyon hiányzik egy valószínűleg EF40-es cső, ami biztos, hogy valaha benne volt a foglalatban, hiszen még látszik is az általa keltett hő hagyta nyom. Balra fent amúgy az előbb hiányolt kimenőtrafó cséveteste látható.

   Természetesen nemcsak az előbbi képen látható Tesla gyártmányú barna lapos csillámkondenzátor régi (még a Terta magnóból származó orsózótüskékhez képest is az), hanem ez az olajos papírszigetelésű, papírcsőbe szerelt, a végein kátránnyal lezárt kondenzátor is.

   Akinek esztergája van, vagy legalább egy olyan ismerőse, akit rá tud venni az esztergálásra, az bármi kerek alkatrészt játszi könnyedséggel produkálhat. Ez itt amúgy az egyik orsózótüske alatti szíjtárcsát tartotta.

   Eddig talán még sosem láttam el-R-ko feliratú elkót. Persze amekkora kupi nálam van, meg amilyen szita az emlékezetem, simán lehet, hogy akad belőle a jelenlegi állapot szerint hozzáférhetetlen pincei elkós fiókban.

   Az erősítőláncban elsőként szereplő, vagyis a mindenféle rezonanciákra legérzékenyebb elektroncső rugalmas felfüggesztését szerintem nem úgy kell érteni, hogy köré való a filc, mint inkább úgy, hogy a foglalata és a fémváz közé. Mármint ha ez itt nem félreértés, akkor el nem tudom képzelni, hogy mégis mi a csuda lehet.

   A lendkereket sajnos hiába tartja hátulról egy kellően vastag anyagdarab, ha egyszer maga a magnó váza gyenge, hajlik. Mármint nem kell hozzá erőltetni, a forgatásakor érződik, ahogy a vékony lemeznek nincs semmi különösebb tartása.

   Amit a képen látunk, az a sebességváltó, ami úgy működik, hogy ha a képen alul végigvonuló gumiperemű tárcsát a hátsó gombbal ebbe az állásba kapcsoljuk, az a 4,73-s sebesség, vagy feltesszük a balra látható barna peremű tengelyvastagításra, és akkor az lesz a 9,53-as sebesség. Mindeközben jobbra a lendkerék pereme látható.

   Íme az elektronikai alkatrészek sora, mely elhelyezési megoldás is egyértelműen a Terta 811-től öröklődött. A felül középen a lemezen áttörő tengely mozgatja a képen hosszában átvonuló felvétel / lejátszás átkapcsolót, ami amúgy igencsak egyedi darabnak tűnik.

   Pusztán kizárásos alapon, ez itt a törlésre szolgáló oszcillátor tekercse. Amúgy méhsejt tekercselő gépem is van, csak most még olyan állapotban, hogy azzal inkább nem dicsekednék.

   A MADE IN USA feliratú barna kondenzátor valószínűleg hadianyag (lezuhant repülő rádiójából származik), míg a háromlábú kondenzátor (lásd balra a szürke négyzetet) számomra most először látott alkatrész. Amúgy valószínűleg az is hadianyag, ugyanis ott volt szokás az alkatrészeket valamiért nem az értékükkel, hanem a kapcsolási rajz szerinti sorszámukkal jelölni.

   A képből srégen felfelé kiálló kondenzátorból kiolvadt kátrány a szintén piros ellenálláson végezte, persze ott már nem mint az olaj kifolyását meggátló tömítés, hanem csak mint kutyaközönséges mocsok.

   Hogy szegény magnófejnek volt néhány különféle magassági beállítása, az a kopásnyomokat látva letagadhatatlan. Amennyiben ezek a kopások ebben a magnóban keletkeztek (mármint a fej nem egy használt magnóból lett kiszedve), akkor büszke lehet rá az őt megépítő mester, mert a magnója ugye használva volt, vagyis működött, és még csak nem is keveset!

   A porceláncsőbe szerelt kondenzátor, meg a szénréteg ellenállások mára már nagyon régi alkatrészek, miközben a kép úgy nagyjából közepén látható lencse formájú kondenzátor modern példánynak tűnik. Vagyis elképzelhető, hogy ezt a magnót már valaki fel szerette volna támasztani. Én ezt már csak azért sem fogom megtenni, mert miközben nincs a magnóhoz kapcsolási rajz, a lógó vezetékek számát túl soknak találtam. A készleten nem lévő EF40-es csőről már nem is beszélve! Ahelyett mondjuk betehetnék egy EF86-ot, s ha minden dróttal visszatalálnék a helyére, akkor persze egy méretes, az eredetivel megegyező hosszúságú szíjat is kéne vennem. Mivel ezeket részemről túl nagy befektetésnek ítéltem meg hozzá, hogy készíthessek egy a magnót a működése közben bemutató néhány perces videót, így a helyreállítás ezennel ünnepélyesen elmaradt.

   Ezzel a képpel nem annyira azt mutatom, hogy a szalagvezető baba kopottsága is arra utal, hogy a magnó azért futott rendesen, hanem azt, hogy az őt tartó csavar valamiért ki lett tekerve.

   Ez pedig egy a magnóból kihúzott EF40-es elektroncső. Ez amúgy egy úgynevezett Rimlock, vagyis peremcsapos csőtípus. (lásd a belőle jobbra fent kiálló apró üvegpöcköt)

   Amennyiben ez a doboz nem gyári, hanem tényleg házilagos készítésű, akkor itt valakinek nagyon kellett értenie az enyvezős hajtogatós famunkához! Mármint sokkal jobban, mint mondjuk nekem, aki be nem merné vállalni egy ilyen doboz elkészítését. Hogy a doboz nem gyári, arra amúgy szerintem a műbőrözés minősége utal. Mármint elég sok a túlzó ráhagyás, valamint a cikkcakkos szél.
   Amit balra látni, az a fehér filcdarab, az (amúgy a párjával együtt) azért lett odaragasztva, hogy arra támaszkodjon a magnó mechanikája. Mármint a magnó mechanikáját a dobozban csak hátul tartja két csavar, míg elől egy elfordítható lemezfül rögzíti, amit mondjuk elfelejtettem külön megmutatni.

   Bár nem jöttem rá, hogy hová való, de ha egyszer annyi éven át együtt voltak, gondoltam csak nem választom már őket szét, mire fel a rugót az alátéttel együtt ráakasztottam egy kábelre.

   Miközben az izzófoglalatot tartó lemezt tartó csavaron merengtem (vannak ám érdekes elfoglaltságaim...), egyszer csak kiszúrtam, hogy az izzó feje alatt van egy lyuk. Vagyis valószínűleg eredetileg úgy volt tervezve, hogy az izzó az alumínium alaplemezen található lyukban lesz, de végül valamiért mégsem így lett.
   Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy megemlékezzek a magnót építő mesterről, akinek bár néhol megszóltam a munkáját, de attól még le a kalappal a műve előtt. Mármint ehhez képest az én múltkor bemutatott B5 átépítésem egyrészt nem volt ekkora munka, másrészt ahhoz képest az eredmény sem lett valami szép.
   Egy magnót megépíteni amúgy nem nagy kunszt, hiszen erről akkoriban külön könyvek szóltak, csak egyrészt vagy be kell tartani az azokban leírtakat, vagy igencsak érteni kell a dolgokhoz, ha maga akarja őket az ember kitalálni.
   Mondjuk az elektronika még csak hagyján, hiszen bármelyik készüléké szabadon lemásolható, szinte bármelyik magnó részegysége bármelyik másikkal kombinálható, a mechanika azonban már jóval keményebb dió. Persze akinek van hozzá affinitása, meg esztergája is, az azért elég szabadon alkothat.
   Hogy én mit hoztam össze majdnem nulláról, arra mondjuk nem vagyok büszke. Mármint van valahol a pincében egy műanyag lemezem, amiből kiáll két M4-es csavar, meg egy BRG MK21-es magnó szalaghúzó tengelyének perselye is rá van csavarozva. Valaha volt hozzá egy másik lemez is, azon volt a fej, a szalagvezetők, meg a gumigörgő. A 4-es csavarokon kiváló barátom magnójából örökölt, elkopott orsózótüskék voltak. Ezzel persze csak lejátszani lehetett, mert az orsózótüskéknek nemhogy meghajtása, de még fékezése sem volt! Arról már nem is beszélve, hogy lejátszás közben a felcsévélő orsót (hajtás hiányában) nekem kellett tekerni. Fentiek fényében rajta nincs mit csodálkozni, hogy a kudarcomat látva megvettem inkább a piacon a romos Tesla B5 magnót.
   A magnóépítés amúgy szerintem mindenképp elhatározás kérdése. Mármint ha valaki van annyira ügyes és okos, hogy képes megépíteni egy működő magnót, akkor az egyben annyira okos és ügyes is, hogy ugyanezekkel a képességeivel megkeresse egy új (vagy használt) magnó árát. Hogy aztán ki melyik megoldás mellett dönt, az ugye egyértelműen elhatározás kérdése.

   Ami a bemutatóból eddig még kimaradt, az a magnó alja. Miközben a bal oldali szellőzőrács hiányzik, a hangszóró csupasz banánduóit elfelejtettem a helyükre visszadugni. Így alulról nézve a dobozt, az nagyon hasonlít a Terta 811-es magnó dobozára, így valószínűleg az is, épp csak újra lett gondolva, és persze kissé át is lett alakítva.

   Mivel a magnó nem működött, így ezt a szalagot majd egy másik készüléken futtatom át, hátha akad rajta valami korabeli érdekesség. Amúgy nem akadt, és a Neckermann magnóval játszottam le.