Mikor a Mambó magnót az előszobába kitettem, mivel kissé akadályozta az ajtó nyitását, nem gondoltam volna, hogy négy napon át itt marad. Az ok amúgy jelen esetben nem a lustaságom volt (na jó, részben az is), hanem az, hogy egyszerűen képtelen voltam rájönni, hogy következő tételként melyik magnó szétszedését ígértem meg magamnak. Márpedig az ígéreteket - még ha csak magának tette is őket az ember - illik betartani! Ez amúgy végül sikerült is, meg nem is. Mármint azért nem, mert a magnó helyett végül nem egy másik magnót, hanem egy tévét hoztam fel. Másrészt viszont nem volt gond a magamnak tett ígéret betartásával, ugyanis a következőnek letudandó magnó nem a pince mélyén, hanem a idefent a lakásban volt, mégpedig egy mára már agyonporosodott ferde tetejű SANYO deck képében, amit persze idővel, mikor néhány nap elteltével mégiscsak beugrott, hogy az lett beígérve, mindössze három délután alatt letudtam. Ez a sebesség mondjuk egyértelműen annak volt köszönhető, hogy a magnóról szóló cikk zöme már rég elkészült, épp csak az összerakása, no meg a gerjedés okának felderítése volt hátra.

   Hogy a már bemutatott magnóknak nem így, pláne nem itt kéne állomásozniuk, az hiába evidencia, ha egyszer nincs kedvem nekiállni pakolni, ami persze akár tetszik, akár nem, néhány napon belül mindenképp esedékes lesz. Már csak azért is, mert ha így folyatom (mármint úgy, hogy semmit sem teszek a helyére), akkor már csak néhány szétszedésre vagyok tőle, hogy a pince újra teljesen elduguljon.
   Terveim szerint az innen nézve balra eső jobb felső sarokból indulok, s miután onnan mindent kiszedtem, a már bemutatott dolgokat szépen felrakosgatom a polc legtetejére. Ha ezzel a helycserés művelettel megvoltam, akkor egyrészt a már bemutatott dolgok ezentúl nem lesznek útban, másrészt a még be nem mutatottak végre hozzáférhető közelségbe fognak kerülni.

   A hozzáférhető közelséget úgy kell érteni, hogy bár rezgett a léc, miszerint bár nem dereng, hogy azt a magnót ígértem volna be, de attól még a Tesla B90-est szedem elő, csakhogy az jelen pillanatban sajnos még nem volt hozzáférhető.
   A sarokba ennél bentebb nem tudván lépni, kihúztam a polcból a Mini Vidi tévét, majd átettem a hátam mögött található Sharp lemezjátszó tetejére. Miután ezzel a művelettel megvoltam, örömmel konstatáltam, hogy a vetítő, a jelgenerátor, az oszcilloszkóp, valamint a szovjet gyártmányú VL100-as kistévé és a modem már átesett a bemutatón. Elszomorításomul a néprádió viszont még nem. Az pedig pláne elszomorított, hogy a szétszedett és szét még nem szedett cuccaim ezen a helyszínen milyen kaotikus összevisszaságban hevernek, mire fel a szűk résből már tolattam is kifelé, nehogy a végén még nekiálljak rendezkedni.

   Miközben én nagyban a pincében molyoltam, a párom behozta a kertből a szarvast és a sünit. Mivel Andi tovább folytatta a kerti munkákat, én meg nem akartam itt hagyni, kerestem magamnak néhány aprócska feladatot.

   Az egyik apró feladat az volt, hogy a kanyarfúró bemutatását követően valahogy a kabátom zsebében maradt, pláne már hetek óta hurcolt csavarbehajtó feltétet a helyére a BIT-jeivel együtt betegyem, mire fel ha én magam azért talán még nem is, a zsebem azonban rögvest megkönnyebbült.

   Ezt a készüléket még a néhai Verseny utcai piacon vettem, amit ha nem zárnak be, akkor valószínűleg már tényleg nem tudnék bemenni a pincébe. Mármint azért nem, mert ha minden héten vettem volna valamit, amit persze időm nem lett volna szétszedni (lásd az évekkel ezelőtt begyűjtött, de még szétszedetlen lomhalmokat), akkor már tényleg nem lenne hely. Mivel a Bosnyák téri piac nemhogy messzebb van, de még jóval kevesebb is a lomfelhozatala, az ott összevásárolt mindenféle kincsek tömege már nem volt képes a pincét végképp eldugítani. Arról már nem is beszélve, hogy mióta nem dolgozom, a kollégák és az ügyfelek sem adnak semmit. Hogy lomtalanításkor elmegyek biciklizni, az mondjuk igaz, no de csak kell nekem is valami kis szórakozás!

   Miután a tévét egy kissé megtisztogattam, képtelen voltam rávenni magam a szétszedésére. A feladattól egyrészt a zoknik kályhára történő felteregetésének feladata távolított el.

   Másrészt az, hogy végre nem felejtettem el a pincében a barna fagyis vödröt friss virágfölddel feltölteni. Miközben a jobbra látható átlátszó fedelekből a mini üvegház lesz, addig a magok a madármagos vödör tetején elhelyezett két műanyag tálcába kerülnek.

   Azt persze tudom, hogy a napraforgót nem szokás palántázni, csakhogy ez a növény nálunk valamiért nem marad meg, mire fel azt találtam ki, hogy a magokat nem közvetlenül a kertbe vetem, hanem előtte palántázom. Mármint azért, hogy a már arasznyi növényeknek legyen esélyük a kert zordságát kibírni.

   A hallban másnap délután egy kissé unottan nézelődve az derült ki, hogy a tévé műszaki adatait, valamint egyben kapcsolási rajzát is tartalmazó könyv már megint a legfelső polcon van. No nem arról van szó, hogy felszökött, mint inkább arról, hogy a mostanában nem kellősége okán manapság már itt fent van a helye.

   Ezen látvány kapcsán azzal szoktam magam bíztatni, hogy egyszer úgyis szétszedem a BRG MK-29-es magnót, és akkor újra lesz itt hely, és akkor végre nem a szkenner tetején lesznek a mindenféle papírok. Mikor ebbe egy kissé alaposabban belegondoltam, akkor mindjárt kiderült, hogy a papírok nemcsak azért vannak a szkenner tetejére hajigálva, mert másutt nincs számukra hely (amúgy persze lenne, ha akarnám), hanem egyrészt azért, mert itt kényelmesen elérhetők, másrészt megvédik a szkennert a portól. Én persze már tapasztalatból tudtam, hogy hiába minden, az álmodozásomból úgysem lesz rend.

   Mikor egy rajzot beszkennelek, akkor persze előtte el kell olvassam a könyv tartalomjegyzékét, ami szinte mindig sokkol. Mármint azzal, mikor meglátom benne a már beszerzett, de szét még mindig nem szedett dolgokat. Most speciel a Lyra, a Sirius és a Select 722-es rádiót szúrtam ki, mely három ekkor még mindig hátralévő tétel léte végül annyira lelombozott, hogy aznap már semmit sem voltam hajlandó csinálni. No nem mintha ez máskor holmi rajzok nézegetése nélkül nem fordulna elő...

   A tévé csak azért került fel az asztal pultjáról a polcra, mert mikor rájöttem, hogy a SANYO magnó boncolását ígértem meg magamnak, akkor megcseréltem a kettőt. Ebben az a veszélyes, hogy ha a tévét nem szedem szét szinte azonnal, akkor a látványa egyre megszokottabbá válik, idővel mondhatni belesimul a szobában található többi kacat okozta rendetlenségbe, ami erősen ellenjavalt.

   Mire fel amint a magnót letudtam, a tévét azonnal letettem az asztalra, a helyét pedig olyan egyéb kacatokkal foglaltam el, mint mondjuk a röpképes helikopter, valamint a hatalmas LED-es izzó. Mikor néhány nap múlva nem bírtam tovább, s kíváncsiságból újra felmásztam, akkor kiderült, hogy a szatyorban a helikopter távirányítója található, míg a körte mellett új tömítő karikák a konyhai csap kifolyócsövéhez.

   Hogy a hálózati és a telepcsatlakozó között csak annyi a különbség, hogy utóbbinak van egy kis válla, azt azért nem tartom jó megoldásnak, mert ugye ha nagyapa nem jön rá, hogy összekeverte a kábeleket, mire fel mérgében megfaragja a hálózati sima, mármint bemélyedés nélküli dugóját bicskával, annak nagyon nem lesz jó vége.

   Számomra kissé fura, hogy a tévét bekapcsoló nyomógomb a hátlapra került. Mindeközben jobbra a fej vagy fülhallgató csatlakozóját látjuk. Ez olyankor jöhet jól, ha tévézés közben nem akarjuk zavarni a környezetünket.
   Mikor gyerek voltam (70-es évek), álmodtam róla, hogy van egy ilyen tévém (mármint saját és kicsi), amin akkor is meg tudtam volna nézni az esti filmet, mikor a szüleim fáradtak voltak, s tévézés helyett inkább aludtak, esetleg nem érdekelte őket az adott téma. Hogy mikor lett saját tévém? Már majdnem 30 éves voltam, mire végre rászántam magam, hogy vegyek egyet.

   Ehhez képest a műszerzsinórokat a 220-as csatlakozóra átcsíptetve, ha képet, akarom mondani saroktól sarokig terjedő fényt nem is kaptam, a különféle rendszerek azonban mutattak életjelenségeket. Mármint van sistergés, vagyis a hangrész működik, valamint mivel a fény ha nem is az egész képernyőt, de azért majdnem a teljes felületét betölti, így egyértelmű, hogy mindkét irányú eltérítési rendszer működik.

   Mármint a képen látható, fejjel lefelé fordított tölcsér formájú, amit a tévé alá egy szem lábként betolva, annak kifejezetten modern, már-már futurisztikus formát kölcsönzött. A Videoton készülékei amúgy egyáltalán nem néztek ki annyira rosszul, mint mondjuk az a rongyláb reklámfigura.
   A képen láthatók közül már szétszedtem az RA2311-est, valamint a Star előtt látható Lyra táskarádiót is. Utóbbi úgy készült, hogy választékbővítés címszóval  az eredetileg magnós rádióból kihagyták a magnót, mire fel táskarádió lett belőle. Tünde tévém nincs (de csak mert előttem csaptak le rá a lomisok), azonban a Lyra mögött látható, szintén Junoszty méretű kicsiből lehet, hogy akad egy a pincében, csak piros. Azért csak lehet, mert mikor megtaláltam (mármint a lomos pincében egy zsákban), akkor épp csak vetettem rá egy pillantást, aztán már toltam is vissza valamelyik polcba, mire fel ha agyoncsapnának sem tudnám megmondani, hogy most pontosan hol van. Már ha csak ki nem dobtam. A képre továbbra is hosszasan bámulva, egyszer csak beugrott, hogy már a fejhallgatót is mutattam.

   Íme a tévé dobozának belseje. A doboz épségének fényében a honi műanyagipar mondhatni sokat fejlődött. Már úgy értem, hogy a minap boncolt Mambó magnó Epokitt ragasztóval összeerősített műanyag alkatrészeinek minőségéhez képest. Annak a készüléknek az egyik gombja konkrétan úgy széttörött, hogy a tulaj kínjában alumíniumból öntötte újra. Már ha csak nem még gyári megoldás volt...

   Porosnak poros, de ahhoz képest, hogy csak nálam biztosan több mint 10 évet hevert a pincében (amit amúgy onnan tudok, hogy 2009-ben bezárt a Verseny utcai piac, ahol ezt a tévét vettem), tulajdonképpen nem is annyira poros.

   Azok a lábak hogy vannak már beforrasztva? Ha a tévében valami kontakthiba lenne, már lehetne is előkapni a pákát! Mármint pusztán ránézésre tudni, hogy hova kell vele nyúlni.
   A hiba amúgy még véletlenül sem érintkezési jellegű, mint inkább tápellátásinak tűnik. Erre abból a jelenségből következtettem, hogy az eltérítés beindulása után a kép egyszer csak fogja magát és összeesik, majd újra és újra, ami szerintem arra utal, hogy mondjuk egy kiszáradt elkó okán csak úgy magától felépült a tévében egy nagyon alacsony frekvencián rezgő parazita oszcillátor.

   A szép zöld lap látványát hosszasan csodálva (magyarán szólva már megint elbambultam), azon kezdtem el törni az okos kis buksimat (más vélemények szerint nagy és buta fejemet), hogy szétcsapjam-e a tévét elemeire, mint tettem azt mondjuk a távol-keleti társával, vagy hagyjam meg, hátha egyszer még szükségem támad rá, bár utóbbi esetről el nem tudom képzelni, hogy mégis miféle hatásra következhetne be.

   Ez még akkor is igaz, ha az antennát jórészt vissza lehet tolni a házba. Erre fel már közvetlenül az antennát tartó két csavar kitekerésénél elakadtam. Mármint a csavarok a semmiben forogtak, mire fel úgy döntöttem, hogy már nyitom is fel a nyáklapot. No nem mintha ez nem lett volna amúgy is betervezve...

   A Videotonban a szervizek, valamint gondolom a bemérés folyamatának támogatására még azt is rányomtatták a nyáklapra, hogy a hangoló és az AGC feszültségeknek milyen határok között kell lenniük.

   A Videoton szerelési technológiája majdnem jó volt. Mármint nem alapvetően volt rossz, hanem ki tudja minek függvényében változott a szerelési színvonal. Kiváló példa erre az előző tévénk, amiben - mikor 10 év hibátlan üzemelés után belenéztem - találtam egy szabadon kószáló testvezetéket, egyszer pedig elégett benne a nyáklap, egy kondenzátorral együtt. Ezeket a hibákat több mint 20 év üzemidő alatt produkálta! Mindeközben Tomi barátom ugyanilyen, csak eggyel kisebb képcsöves és teletextes tévéje olyan sokszor döglött be, hogy egy idő után az amúgy a házban lakó tévészerelő már családtagnak számított.

   A hálózati trafó azért árnyékolt kivitelű, mivel ha nem olyan lenne, akkor a szórt mágneses terével ugyanúgy megrángatná a képcsőben futó elektronsugarat, mint ahogy azt a balra fent látható eltérítő tekercskomplexum teszi.

   A balra látható nagyfeszültségű transzformátorból a szintén nagyfeszültségű fehér kábel a jobbra látható szintén nagyfeszültségű egyenirányítóba, pontosabban szólva feszültségtöbbszörözőbe vezet. Ezek az alkatrészek olyankor jönnének jól, ha valami okból nem halálos, de attól még nagyon is megrázó áramütést szeretnék szenvedni.

   Ez itt egy kifejezetten elvarázsolt működési elvű alkatrész. Amit középen látunk, az egy tekercs, amit két oldalról mágnesek határolnak, eltorzítva ezzel a kialakuló mágneses mezőt. Mivel az elektronsugarat eltérítő mágneses mezőt is tekercsek hozzák létre, azok pedig nem igazán viselkednek lineárisan, a két mágnest tekergetve, a meghajtó jelet torzítva lehet a képernyőn száguldó elektronsugár mozgási sebességét visszatorzítani. Ennek beállításához persze kell egy monoszkóp, vagy egy hálóábra generátor, valamint némi rutin is.

   Hogy nem csak nekem nem sikerült szépre a forrasztás, azt az alul látható, még gyári taknyolás is kiválóan bizonyítja. Ez amúgy nem annyira a képzetlen, vagy egyszerűen csak trehány munkaerő, mint inkább a pocsék minőségű, már-már leónozhatatlan alkatrészlábak következménye.

   Ha már elől volt a páka, meg persze amúgy sem csatlakozott sehova, leforrasztottam a belső antenna kábelcsonkját, ami nemcsak azért nem fog hiányozni, mert ezt a tévét nem fogom használni, pláne nem is működik, hanem azért sem, mert ugye a földi analóg adás már rég megszűnt, így egy puszta antennapálcával már csak holmi éterbéli zavarokat lehet venni.

   Egy kicsit ugyan még lamentáltam rajta, hogy egyben hagyjam-e, de aztán rátoltam a dobozt, betekertem a két csavart, majd tekertem rá némi folpackot. Utóbbi amúgy a tévét nemcsak a porosodástól védi meg, de egyben attól is, hogy véletlenül újra szétszedjem.