Szóval az úgy volt, hogy mikor a spájzból selejtezett rengeteg üveget nem volt pofám a zöld kukába szórni (néhány lakó amúgy simán megteszi), elsétáltam velük a távoli, a kertkapunktól mintegy 30 méterre lévő szelektív gyűjtőszigetig.
   A kép címe amúgy nemcsak azért lett "nem kéne", mert ugye az üvegeket "nem kéne" (a többieknek sem) a zöld kukába dobálni, hanem főkép azért, mert nekem bizony nagyon nem kéne a szelektívek mögé benéznem. Már csak azért sem, mert egyrészt ilyenkor mindig elátkozok néhány embert, aki ugye nem átallja a szemetet nem a kukákba, hanem a szelektív mögé szórni, másrészt mikor csak úgy ingyen ott van a szemem előtt egy LCD monitor, akkor - amilyen gyenge jellem vagyok - képtelen vagyok neki ellenállni. Mármint most is hiába győzködtem magamat, hogy nem, márpedig ez a bigyó nekem nem kell, hiába hiányzott a monitor pereme, én azért találtam rá valami nyomós okot, hogy végül mégiscsak elhozzam.

   Mivel a monitor előlapja látványosan karcos, így monitornak sajnos már nem, céltáblának azonban még bőven megteszi. Hogy ez így elsőre hülyén hangzik? Ez az én mondataimra, pláne ötleteimre annyira jellemző...
   Amúgy azt találtam rá ki, mint ötletes (?) felhasználás, hogy lövöldözni fogok rá egy csehszlovák bakelit légpisztollyal. Kezdetben persze úgy volt, hogy nyomtatok céltáblát, csak azt valahogy olyan snassznak éreztem. Persze ha a monitorba nem tudok életet lehelni, akkor menten lőttek nagyszerű tervemnek.

   A folyamatos helyszűke témájához szorosan hozzá tartozik, hogy a (túl) közeli szelektív mellől nemcsak a hiányos keretű monitort hoztam be, hanem a tőle balra látható LCD tévét is. A helyfoglalás szempontjából már amúgy is sanyarú helyzetet tovább rontandó, idővel került melléjük egy második monitor is, amit pusztán a különös, konkrétan állítható hosszúságú talpa (amúgy persze szára) miatt hoztam be.

   Ez a fotó másfél év elmúltával készült, s bár elsőre nem tűnik a témához kapcsolhatónak, nemhogy egy, de mindjárt két ponton is csatlakozik. Az egyik csatlakozási pont az, hogy a képen látható széket már hónapok óta tervezem a pincébe levinni, csakhogy ezt a cserét nem tudom megejteni, mert azt a széket, amit a lomos pincei asztal elől ki szeretnék dobni, azt az adott pillanatban úgy foglalja el az előbbi képen látott tévé és monitor, hogy még csak odébb tenni sincs őket hova. Vagyis míg a monitor és a tévé el nincs bontva, vagy legalább rájuk nem néztem, addig a csere sem igazán lehetséges. Ez persze erős túlzás, mert némi pakolással megoldható lenne, csak nem szeretném a lakásból levitt széket egyből azzal sokkolni, hogy ráteszek két koszos vackot. Ez persze idővel - ha csak ki nem tör rajtam a pedánsság - úgyis meg fog történni.

   A másik kapcsolódási pont ez az öregecske laptop, amit a párom kapott egy barátjától, mégpedig hátha fel lehet éleszteni alapon. Amúgy igen, ha nem is volt egyszerű, de sikerült feléleszteni, bár kezdetben igencsak hardver hibásnak tűnt. Bár csak XP van rajta, de egy Excel tábla futtatásához annyi is bőven elég.
   A laptop monitor kimenetére kötött hiányos keretű monitor - a rajta látható céltáblával - ráadásul nemcsak arra lesz jó, hogy szerencsétlen monitort szétlőjem, de egyben a csehszlovák légpisztoly bemutatásához is kell. Mindezen előnyös tényezőket komolyan megfejeli az a tény, hogy mivel a laptop működik, s azon a pincei STB dobozok nyilvántartása újrarendezhető, így odalent nemhogy a hiányos keretű, pláne a fura talpú monitorra nem lesz szükség, de még csak a náluknál jócskán nagyobb helyet foglaló Compaq PC-re sem!
   Amennyiben ezeket a folyton emlegetett, a lomos pincében állomásoztatott, de már nem igazán kellő dolgokat végre elbontom, akkora lesz odalent a hely, hogy bár táncolni azért még nem lehet, de a polcok közötti folyosón végigmenni talán már igen. Szóval ahogy mindig is bíztatni szoktam magamat: Hajrá Géza!

   Mivel hétvégi beszélgetésünkkor anyám jelezte, hogy néhány napon belül érkezik, ezért ami a szobában még nem volt a helyén, azt mind megpróbáltuk visszatenni. Az előbbi képen látott laptopot elsőre mondjuk nem volt hova, hiszen az egy viszonylag új szerzemény, ezért az asztalomon végezte, gondolván hátha lesz erőm helyretenni rajta a már feltelepített dolgokat.
   A párom amúgy (aki folyton azt játszotta, hogy belelóg a képbe) épp nagyban azt ellenőrzi, hogy vajon nyitható maradt-e az éjjeliszekrény ajtaja. Egyrészt igen, még a szekrénysortól ennyire elhúzott asztal mellett is bőven nyitható, másrészt mivel nincs benne semmi érdekes, az éjjeliszekrény ajtaját jó ha néhanap, és akkor is csak pusztán kíváncsiságból szoktuk kinyitni.
   Ami a képen a leglényegesebb motívum, az a helyéről már kihúzott szék, amit részemről le szeretnék vinni a pincébe. Ez már csak azért is szükséges, mert ez a szék akkor került át a szobába, mikor átszoktam helyette a képen szintén látható, mostanában újrakárpitozott székre, s a kerekeken guruló szürke azóta is folyton csak útban van. Hogy a széket a pincében sem lesz hova tenni, azon ugye úgy fogok segíteni, hogy kidobom a lenti széket.

   Bár nem volt egyszerű mutatvány, mert a kerekei épp csak átfértek az ajtóréseken, de a széket végül anélkül sikerült az előszobáig kitolnom, hogy bárhonnan levertem volna a festéket.
   Ami a képen a már egészen a bejárati ajtóig eltolt széken felül megemlítendő, az a tőle balra látható szatyrok sora, amiben Andi elviszi a babákat, a minap boncolt órából megmaradt üvegeket, valamint egy csomó minden mást is, így adva vissza nekem egy kevéske helyet.

   Az öreg laptop (de csak mert épp nem volt kedvem vele tovább foglalkozni, a pincében pedig már eleve nem lett volna hová letenni) végül ide, vagyis a babák helyére került. Erről az a minapi történet jutott eszembe, mikor is felettébb örültem neki, hogy a babák által a polcon elfoglalt helyet végre sikerült visszaszereznem. Szerintem bármennyi helyem lenne, azt én mind - akár többször is - simán képes lennék kitölteni a kacatjaimmal...

   A történet folytatásaként, amint Andi a szatyrokkal távozott, levittem a szürke széket a pincébe, ahol is - mivel máshol nem fért - a pincei folyosón helyeztem el. Mikor ezzel megvoltam, levettem a pincei székről a monitort, majd a mögötte őrizgetett tévét is, a felszabadult széket pedig felhoztam ide, a lépcsőház előterébe, ami a lakók között amolyan cserepontul szolgál. Ha nem leszek rest, akkor kap egy nagybetűs "Vigyél el!" feliratot, hogy több esélye legyen újrahasznosulni. Ha még ennél is serényebb leszek (na erre vajon mi venne rá), akkor a jobbra látható, már hetek óta a kisasztalon ücsörgő laptophoz való táska is kap egy saját feliratot. Mondjuk az lesz ráírva, hogy: Vigyél el! Tehetsz belém amúgy folyton szétguruló szerszámokat. Ha ez az a táska, amire gondolok, akkor magam is erre, konkrétan a melóhelyi kis Bosch fúrógép hordozására használtam. Na most ha nem, az sem baj, mert attól még ugyanúgy megteszi szerszámtartónak, épp csak van belőle valahol egy később biztosan előkerülő másik példányom is.

   Ez itt a korábban a lakásban látott szürke szék, ki tudja miért egy rózsaszín lepedővel letakarva. Mellette hever a lapostévé, még bentebb a monitor és a gázpalackhordozó látszik, amivel már évek óta lenne egy kevéske dolgom, csak mint ahogy annyi másra, úgy még arra sem kerítettem időt.

   Mikor már majdnem nekiálltam panaszkodni, hogy mindenütt rendetlenség fogad, viszonylag gyorsan sikerült magamat leszerelnem, mégpedig azzal, hogy a tűzifás és az útszóró sós pincét nem is oly rég egész szépen rendbe raktam.
   Hogy itt, vagyis a lomosnak nevezett pincében mégis mikor lesz rend? A pince tőlem kapott "lomos" neve simán utalhat arra, hogy talán soha. Mondjuk ahogy eredetileg kinézett, ahhoz képest még ez az állapot is jobb, hiszen már sem betonoznom, sem festenem, és még csak villanyt szerelnem sem kell, a Salgó polcok szereléséről már nem is beszélve! Szóval most már csak kedvenc hobbimnak, vagyis a szétszedésnek kell hódolnom, annak viszont nagyon!

   Mivel a pince padlóját az előbb sikerült végképp eldugítanom, ami ugye erősen korlátoz benne, hogy csak úgy egyszerűen bejöjjek, az pedig azt gátolja meg, hogy a meglehetős tömegből valami bentebb található kincset kiválasszak, a monitor és a tévé gyorsan visszakerült a székre, a gázpalackhordozó pedig a jobbról belógó ventilátor elé.
   Amúgy ha lenne valahol annyi szabad helyem, ami természetesen nincs, ahol a még (vagy már) jórészt üres dobozokat, fiókokat és ládákat legalább ideiglenesen elhelyezhetném, a helyzet nem is lenne annyira (ennyire) rossz.
   Hogy hely nem lévén mégiscsak lépjek valamit, arra mindjárt két dolgot is kitaláltam. Míg az egyik szerint zsinórban elbontok legalább 10 nagydarab dolgot, addig a másik szerint újra lapra hajtogatom az üres dobozokat. Hogy ezen két nagyszerű tervemből valószínűleg nem lesz semmi, az annyira elszomorító...

   Konkrétan pontosan annyira, mint ez a lomok alól már ki sem látszó pincei nagyasztal. A múltkor ugyan már sikerült innen eltennem néhány dolgot, a Tanért műszerek áthelyezésével viszont már nem boldogultam, mert azok szó szerint nem fértek oda sehova. Ezen meg azzal tudnék segíteni, ha belépnék abba a sarokba, amit most épp nagyban az a szék torlaszol el, amit az előbb lehoztam, s az ott található polcokról elvennék néhány apróra elbontható valamit, aztán már tehetném is oda a műszereket a helyükre. No de én, meg az én terveim...

   Csak álltam a hallban, néztem a kialakult helyzetet, miközben a látvány ellenére azt próbáltam magamba sulykolni, hogy igenis, hogy szépen alakulnak a dolgaim, pedig ugye nagyon nem.
   Amennyiben a minap nem a pincéből hozom fel a keret nélküli monitort, hanem a ferde tetejű SANYO deckre vetek egy gyógypillantást, amit aztán persze egyből le is viszek a pincébe, arról már nem is beszélve, hogy megtehetném ugyanezt a három BRG MK-29-es magnóval is, ami már csak a mennyiségük miatt is 3x30 centi helyet jelentene a polcon, ami most épp nagyon kéne.
   Mivel magnót szerelni egyrészt nem volt kedvem, valamint amúgy sem az említettek, hanem egy még a tűzifás pince mélyén porosodó Grundig orsós következett volna, valami egészen mást találtam ki.

   Majd a kincseimet egyrészt zömítve, másrészt nemcsak itt, hanem szoba szerte máshol is elhelyezve, mintegy 5 perc múlva már be tudtam hozni az előszobából a holnapi boncalany monitort.
   Ugyan rezgett a léc, hogy most azonnal rápróbálom a laptopra, ezt azonban már csak azért is sikerült megállnom, mert az adott pillanatban egy csomó kép várt szerkesztésre, a hozzájuk tartozó szövegek megírásáról (mint például ez is) már nem is beszélve!

   Amilyen rend a hallban van, pláne ahogy az én cuccaim kinéznek, tőlem akár lehetne olyan a monitorom, aminek nincs meg a kerete, csakhogy ez így nagyon veszélyes. Már persze csak nálam, akinél nincs a konnektorokban földelés. Mondjuk épp erre találták ki a szigszalagot, amivel egy monitor pereme körbetekerve annyira trehányul nézne ki, hogy ezt a lehetőséget inkább hagyjuk.

   Előkaptam a legtisztábbik ünneplő porrongyomat, valamint fújtam az előlapra némi monitortisztító löttyöt, majd - megjegyzem a művelet sikerében egyáltalán nem bízva - nekiálltam a dörgölésnek.

   Hiába volt úgy, hogy ezen a polcrészen mindenképp maradnia kell egy PC-hez való tápkábelnek, épp mint ahogy egy borotvacsatlakozós társának is, a legutóbbi rendrakáskor sikerült őket eltökítenem. Na most ha nem az innen lentebbi fiókok valamelyikébe kerültek be, és még csak el sem csomagoltam őket valamelyik masinával, akkor egyértelmű, hogy miattuk lóg olyan sok kábel a fürdőszoba ajtajára szerelt fogasról.

   Bár nem volt egyszerű lefényképezni, mert csak egy rövidke pillanatra jelent meg, de attól még videojel nélkül is látszik, hogy a monitor paneljai élnek. Ettől persze még lehet hibás a táp (mondjuk csak néhány percig bírja), vagy lehet beteg a VGA csatlakozóból érkező jelet fogadó áramkör, esetleg csíkozhat az LCD, a kismillió hibás pixelről már nem is beszélve!

   Mivel azt volt egyszerűbb beüzemelni (de csak mert az már eleve be van kábelezve), a monitor nem az öregecske laptopból kapott jelet, hanem abból a másikból, amin a heverőmön hanyatt fekve szoktam híreket olvasni, meg persze mozizni is. A hallon keresztben átfutó VGA kábel persze veszélyes elrendezés, de egyrészt majd vigyázok, nehogy beleakadjak, másrészt nem tekertem be a dugók csavarjait, hogy ha mégis, akkor ki tudjanak csúszni az aljzatukból.

   Csak valamikor jóval később, már este, konkrétan a képek rendezése közben jöttem rá, hogy sikerült belezavarodnom a szétszedés sorrendjébe. Már úgy értem, hogy annak a résznek, mikor belenézünk a monitorba, annak még véletlenül sem most kellett volna következnie, hanem majd csak azon történés után, hogy már lövöldöztem rá a csehszlovák légpisztollyal. Ez már csak azért is így lett volna logikus, mert ugye így - megjegyzem teljesen feleslegesen - a monitort kétszer szedem szét. Erre amúgy azt találtam mondani, hogy: Soha ennél nagyobbat ne tévedjek!

   Ha még időben eszembe jut, akkor ugye ezt, meg persze a többi csavart is csak egyszer kellett volna kitekernem. No nem mintha ez annyira megterhelő lenne. Már csak azért sem az, mert ugye nekem ez a hobbim.

   Ennek a kábelnek a csatlakozóját - de csak mert kényelmetlen volt hozzáférni - meglepően nehéz volt a kisebbik panelről lehúzni. Remélem nem téptem el a kábelt, mert akkor lőttek a céllövöldés bemutatóról szóló csodás terveimnek.

   Amit a monitor belsejét hosszasan nézegetve sikerült megállapítanom, az mindössze annyi, hogy ez bizony még csak nem is poros! Mármint az én cuccaimhoz képest nem az. Hát hol éltek ezek, hogy nem volt por?

   Még csak nem is púposak az elkói! Már úgy értem, hogy nekem már mind az elsőnek vásárolt Benq, mind a szélesvásznú Asus monitoromba bele kellett nyúlnom, mert mindkettőben kitikkadtak az elkók.

   Még ott ahol be tudott menni a monitorba a por (hűtőlyukak), ott is alig hagyott valamicske nyomot. Ehhez képest nálunk úgy néz ki a lakás, hogy miután letörlöm a port (ezt mondjuk nem szoktam valami sűrűn elkövetni), akár már kezdhetném is elölről az egész procedúrát.

   Csak mint furcsaságot említem meg, hogy a tápegység panelját tartó három csavar közül az egyik nagyon laza volt, amit lehet, hogy a csavarfej alatt megereszkedett forrasztó ón okozott.

   Mikor rájöttem, hogy a nehezen lehúzott szalagkábelt visszadugni is mennyire nehéz, lehet, hogy nem volt tőlem szép, de én bizony a konstruktőr anyukájának hogyléte felől kezdtem el érdeklődni.

   A monitor amúgy minden hiba nélkül túlélte a nem különösebben finomkodó bánásmódot, amit - mint az a képen látható - még a nagyobb műanyag alkatrészek visszaszerelése előtt ellenőriztem. Pontosabban szólva ez úgy van, hogy a talp rögzítését fedő idom, valamint a tápegység panelját részben eltakaró fekete műanyag lapocska már soha többé nem kerül vissza a helyére.

   Na most már indulhatok! Ebben amúgy (mármint abban, hogy ez még ma megtörténik) nem voltam egészen biztos, kezdetben ugyanis azt terveztem, hogy míg az egyik nap a monitort viszem le, addig egy későbbi másikon a laptopot, majd mikor ezek ketten odalent már működőre összeálltak, csak akkor látogatom meg őket a csehszlovák légpisztollyal.

   Mivel a jelen cikk befejezését illetően az előbb felvázolt verzió több napos csúszást jelentett volna, amit csak értem, és persze kellett is a próbához, azt mind beraktam egy szatyorba.

   Arról viszont igen, hogy a tegnapi bevásárlás után lejövök (akkor ugyanis még megvolt a minap ide kirakott szék), s nem valaki más lakó, de egyenesen én szerzem meg az általam kirakott széket. Mármint megsajnáltam szegénykét, mert már elve a Távíró utcai szelektív gyűjtő mellől származott, és ugye milyen rossz lehetett neki, hogy már megint kirakták. Tenni amúgy nem lett volna hova, amire azt találtam ki, hogy ráírom, hogy Géza széke, aztán beteszem Mártika pincéjébe, amit Márti már csak azért sem fog szóvá tenni, mert meghalt.
   Márta pincéjének kulcsa amúgy azért van nálam, mert megígértem neki, hogy a következő évi lomtalanításkor kiszórom belőle a papírdobozokat. Még ennél is korábban pedig azt, hogy kifestem a pincéjét, mely munkát amúgy megkezdtem, azonban valószínűleg már sosem fogok befejezni.

   Hiába ígértem meg magamnak (amúgy már biztosan több mint százszor), hogy a csavaros dobozok előtti polcot soha többé nem torlaszolom el, ennek ellenére már megint így néz ki.

   Mindeközben a tűzifás pince nemrég rendbetett folyosóján egy vegyes tartalmú átlátszó doboz, egy Grundig orsós magnó, valamint a sámlin elhelyezett falfestékes vödör hever, a jobbra lent látható, még félkésznek sem nevezhető mikrométerről már nem is beszélve! Amennyiben egy napot szánok a magnóra, egy másikat a pince rácsozatainak festésére, majd egy egész hetet a mikrométer véglegesítésére, akkor úgy végzek tíz napon belül, hogy egyet még lazíthatok is. Persze én, meg az én nagyszerű terveim...

   Épp mint ahogy ezt a Sharp kétkazettás magnót is, amiről most így hirtelen meg nem tudnám mondani, hogy mégis miért a favágó rönkön helyeztem el. Az ugyan igaz, hogy terveim szerint szegénykét felaprítom, ezt azonban - a praktikussága ellenére - nem a balra lent látható kisbaltával tervezem elkövetni.

   Mivel már nem először nem találtam meg, a kamera állványának tartózkodási helye kezd berögzülni. Már csak arra kell figyelnem, nehogy áthelyezzem, mert akkor ugye legközelebb kereshetem meg újra.

   Mikor a fáspince közepén állva azon tanakodtam, hogy vajon merre lehet az épp nagyban keresett hosszabbító, pláne van-e belőle a fáspincében egyáltalán, egyszer csak beugrott, hogy a múltkor - az összekoncentrálásuk érdekében - készítettem számukra egy fogast, amit végül az útszóró sós pincébe szereltem fel. Mármint azért, mert a hosszabbítók leginkább a fűnyíróhoz szoktak kelleni, ami épp itt alább van elhelyezve.

   Ehhez szerintem csak annyit fűznék hozzá, hogy bár ez odalent egyáltalán nem látszott, attól még a videót visszanézve igenis, hogy látszik a céltábla alatt egy apró fehér pontnyi sérülés.

   A monitornak amúgy - bár nem ellenőriztem pixelről pixelre - még csak meg sem kottyant, hogy nemcsak a már mutatott sörétből kapott néhányat, de még két csigafúrót is belelőttem. Néhány újabb karc persze lett rajta, de semmi komolyabb sérülést nem szenvedett. Ettől persze még ugyanúgy elbontom, hiszen monitornak a karcossága és a hiányossága okán már csak korlátozásokkal lenne használható.

   A monitorból kitermelt panelek felkerülnek a vegyes alkatrészes dobozba, de csak mert terveim szerint hamarost jönni fog hozzájuk még. Ha minden igaz, akkor az általam egyszerűen csak koszos elejűnek hívott videomagnót fogom egészen apróra elbontani, kisvártatva pedig a jelen pillanatban alatta megbúvó három középmechanikásat is.

   Hiába tudom, hogy az ilyen törékeny dolgoknak már nyitottam a lomos pince mélyén egy dobozt, ha egyszer nem tudom, hogy merre van. Az meg pláne nem dereng, hogy mégis mit írhattam rá! Elolvasni minden feliratot meg ugye azért nem tudok, mert valami marha (ilyenkor amúgy mindig rólam van szó) eléjük pakolt.

   Hogy a plexi ne karcolódjon, elölről hátulról ráragasztottam azokat a vékony lapokat, melyek amúgy eredetileg is körbevették. Hogy a plexi mögött meghúzódó LCD tévé mikor kerül sorra, pláne a plexit mikorra teszem el, azt mondjuk még csak jósolni sem merem!
   Ez az akció amúgy (mármint egy még működőképes monitor elpusztítása) nem esett valami jól. Konkrétan annyira nem, hogy bár másnapra sikerült kihevernem az elpusztítása okozta lelki megrázkódtatást, aznap nagyon is megfeküdte a dolog az érzékeny kis lelkemet. Valami ilyesmit éreztem, mikor elbontottam mondjuk a két hatalmas fűtőtestet, a Pacsirta rádiót, a három Tesla B4-es magnóról már nem is beszélve! A vigaszom talán csak annyi, hogy ha nem pusztítok, pontosabban szólva a rombolást nem örökítem meg, akkor az adott holmik szó szerint nyom nélkül tűnnek el a süllyesztőben.

   Ezekkel már semmi dolgom, épp csak visszateszem őket a helyükre, és már meg is vagyok! Ez amúgy persze egyáltalán nem igaz, hiszen a laptopon még bőven van mit elrendezni, a paneleket pedig el kell bontani, a légpisztolyról szóló, amúgy már rég megjelent cikk pedig ekkor még nem volt megírva.

   A légpisztolyról szóló cikket pedig meg kéne előzze a Werra fényképezőgépről szóló. Hogy ebbe a szépen kidolgozott sorrendbe bele fogok kavarodni, az annyira egyértelmű...