Mikor a minap boncolt kakukkos óra sípjait és mechanikáját odatettem a szintén minap kivégzett spektrumanalizátoros mélyláda hangszórója és trafója mellé, akkor még úgy gondoltam, hogy na nehogy már ne tudjam őket a helyükre betenni. Ez a tervem persze már csak azért is befuccsolt, mert ugye ha két szép nagy trafós polc és egy sokfiókos hangszórós szekrény már van is (bár jelenleg hozzáférhetetlenek), de mégis hova kéne betennem a két sípot? Mármint van már órás doboz, pláne kettő is, de azokban már rég nincs hely. Épp mint ahogy az asztalon sincs, hogy a kicsi doboz tartalmát átrendezzem egy nagyobba. Épp mint ahogy jelenleg hely sincs egy nagyobb doboz számára. Én marha meg azt hittem, hogy lejövök és lesz egy kevéske sikerélményem...

   Ahogy a pincei asztal előtt tanácstalanul ácsorogtam, egyszer csak elkezdtem keresni valamit, ami most épp a házilag összebarkácsolt magnó volt. Mikor a megszokott lomfellelős polcokon nyomát sem láttam, megpróbáltam benézni a képen látható szekrénybe, mely akciómmal - épp mint az előbbivel - újfent befuccsoltam.

   Mivel nemcsak magnós cikkből van hiány, pontosabban szólva azokból ekkor már elkészültem a 2022-es adaggal, nekiálltam a magnó helyett keresni valami olyan apróságot, amivel betömhetem az utolsó előtti kettes lyukat.

   Bár több jelentkező is volt, én valamiért ezt az órát választottam, ami amúgy épp olyan, mint ami a odafent a hallban van, csak a színe és a formája más. Mármint az enyém fekete és szögletes, de amúgy ugyanennyit tud.

   Mire a szétszedtem cikkek sorában ideérek, addigra remélhetőleg ebben a kosárban már nem lesz semmi. Mármint ha az egymás után következő dupla hézagokat kivégzem, akkor nekifutok az egysoros hézagoknak is, melyek feltöltéséhez a jelenlegi állás szerint kereken 50 cikkre van szükség.

   Amúgy végül még a korábban keresett magnó is előkerült, épp csak nem tudtam innen elővenni, mert ahhoz már nem volt elég hely, hogy a szekrény elé csak úgy egyszerűen odalépjek. Márpedig az nagyon nem tenne jót a derekamnak, ha úgy jó fél méterről kinyújtott karokkal próbálnék meg elvenni valami 10 kilós dögöt a polcról. Mármint a balra lent látható bőröndöt.
   Ebben a polcban amúgy nemcsak az a csúnya, hogy nem érem el, hanem az is, hogy a kitárt ajtószárnyak mögött van belőle még egy ugyanilyen tömött polc. Arról már nem is beszélve, hogy a kétpolcos szekrény alatt van még két ugyanilyen kétajtós, melyeknek már eleve ki sem tudom nyitni az ajtajait.

   Mivel alapvetően nem turkálni jöttem le, hanem egyrészt kitenni a lépcsőházba az útszóró sót, mert ugye ma reggelre megjött a tél, másrészt kell odafentre egy fagylaltos vödörnyi virágföld, mert nemhogy elfogyott a pótlás, de már eleve a vödröt sem találtam meg, így azoknak a feladatoknak is nekiugrottam.
   Mikor megláttam, hogy ebben a pincében is mekkora a kupi, ráadásul innen aztán már tényleg nincs hova tenni a dolgokat, amit mégiscsak volt hova, azt azonnal elvittem a helyéig.

   Még olyan apróságokra is futotta az energiámból, mint mondjuk az útszóró sós szekrénybe készült fiók sínjeinek WD40-el történő befújása, mert valamitől megszorultak. A sót szerencsére nem kellett törni, mert az most nem állt össze.

   Mivel azt sem felejtettem el, így a lehozott magyarázó papírt is odatettem a laptop táskája alá, hátha így már elviszi valaki. Mármint szegény táska már több mint egy hónapja van itt, de még senkinek sem kellett. Egyszer mondjuk mintha egy napra nem láttam volna, de aztán újra itt volt. Lehet, hogy valakinek nem tetszett, hogy koszos, mire fel most már eleve felhívtam rá a figyelmet.

   Az amúgy ritka ebéd utáni lendületem egészen addig kitartott, míg csak le nem ültem átszitálni a virágföldet. Mármint onnantól kezdve úgy beleálltam a földbe, amin persze még véletlenül sem a virágföldet kell érteni, hogy csak néztem, hogy mit össze nem szerencsétlenkedek.

   Mikor a fát pótoltam, annyi erőm még volt, hogy eltegyem a szatyor alól a ki tudja miért épp ott heverő másik tepsit, meg a benne tartott fél palacknyi vizet is, de aztán már indultam is felfelé, mert komolyan félő volt, hogy ha nem indulok el, akkor idelent fogok elaludni, mely állapoton még az sem segített, hogy az előbb aprítottam némi fát.

   Mire felértem, addigra már csak annyi erő maradt bennem, hogy a tűzifás szatyrot odategyem a kályha elé, az órát meg ide, levegyem a melósruhám, aztán már borultam is be az ágyba.
   Ebben persze nem az a baj, hogy már megint aludtam egy jót, hiszen az hasznos, hanem az, hogy az ebéd utáni levertségem komolyan akadályozza a pincében még valamikor idén tavasszal félbehagyott építési projektjeimet. Az mondjuk előny, hogy míg nem vagyok lent, addig idefent csinálok valamit, de attól még jobban örülnék neki, ha mindenütt haladnának a dolgaim.

   Miután az óra dobozát úgy megropogtattam, hogy az még nekem is fájt, de kinyílni esze ágában sem volt, idővel megtaláltam a teleptartó mélyén a másik csavart, amit egészen idáig eltakart a 9 voltos elemhez csatlakozó papucs.

   Attól, hogy nem kell semmire, meg persze halvány is a kijelző, attól még össze fogom rakni, csak előbb még elmosogatom. Hogy azt meg mégis minek? Hatvan felett az embernek már annyi hülye szokása van, hogy annyit már nincs is értelme nekiállni megmagyarázni...

   A kijelző panelján egy szem por nem sok, annyi sem volt! Épp mint ahogy a piros plexi belső felületén sem találtam. Ilyenkor azért szoktam egy kicsit irigykedni rá, hogy mások milyen helyen laknak. Mármint azért, mert nálunk a tárgyak egy hét alatt több port szednek össze, mint amennyit ezen a több mint két évtizedes órán látni!

   Az ébresztő funkció csipogó hangját adó piezo lapkát egy könnyed mozdulattal pöcköltem ki a helyéről. Mármint annak ellenére, hogy több helyen is össze volt olvasztva a doboz anyagával.

   Fogalmazzunk úgy, hogy nem minden gyártó képes olyan celluxot készíteni, ami idővel nem szárad ki. Ez mondjuk még mindig szépen ragad, és még csak meg sem taknyosodott. Mármint már járt nálam ehhez hasonló óra javításon azzal a hibával, hogy a ki tudja mitől elengedett ragasztó bekúszott az érintkezők közé, mire fel a gombok vagy nem működtek, vagy egyetlen gombnyomásra többet is ugrottak a számok.

   Az órát azért csak holnap fogom összerakni, mert mintegy órai száradás után, a doboz elemeit a combomhoz hozzácsapkodva, a lyukakból még mindig előkerült némi víz. Na most ha nem tapasztaltam volna vízcseppeket, akkor kénytelen lettem volna a halasztás okául valami mást kitalálni, ami nekem ugye szinte már zsigerből megy.

   Bár a számok mintha élesebbek lennének, de ez csak annak köszönhető, hogy elvittem a téma elől az asztali lámpát, miközben a fényképezőgép érzékenységét elállítottam. Vagyis a LED kijelző valószínűleg egyszerűen elöregedett, ami a piros LED-eknek amúgy jellemzője. Én legalábbis már több piros LED-es megfonnyad fényű órát is láttam. Van is egy ilyen hibával a pincében, fura pultos kivitelben, csak már nem tudom, hogy hol.

   A kijelzővel mondjuk megtehetném, hogy letépem a LED-ek elől a piros plexit, csakhogy egyrészt az adja meg a szegmensek vonalformáját, másrészt a LED-ek tokozatlan típusok, mire fel elég egy óvatlan mozdulat, és már le is szakadt róluk a vékony kivezetés. Ez egészen biztos, mert már szedtem szét ilyen kijelzőt.

   Halvány égésnyom ugyan látszik a diódák és az ellenállások alatt, csak mivel a hálózati feszültség krokodilcsipeszben végződő műszerzsinórokon érkezik, én meg ugye még élni szeretnék (micsoda vágyak...), így inkább nem álltam neki az amúgy nem is égett ellenállások megpatkolásával kísérletezni. Mármint igen nagy valószínűséggel a jobbra látható kettő határozza meg a LED-ek áramát.

   Holnap összerakom, lövök még néhány képet, aztán már jöhet is a következő boncalany. Vagy mint ahogy azt már csak szoktam, valami egészen mással fogok foglalkozni...

   Az alkatrészeket magam elé szedve, miközben a szétszedés óta még csak fél nap telt el, a jobbra lent látható merev műanyag cső képében valahogy mégiscsak közéjük keveredett egy kakukktojás. Ráadásul még a párom sincs itt, hogy legalább ráfoghassam a dolgot.

   Mikor kipakoltam a kályha elé a begyújtáshoz szükséges mennyiségű tűzifát, anyám rémülten szólt oda, hogy hamuzás. Mármint már hosszú napokkal ezelőtt megkértem rá, hogy szóljon, mert folyton elfelejtem kihamuzni a kályhát.
   Miután ez most végre megtörtént, majd a kályhából kilapátolt hamuval együtt a szemetet is levittem, s már épp nagyban mostam a kezem, akkor ugrott be, hogy ezt a műanyag csövet tegnap este a kifogyott szappanadagolóból csentem ki, mint még újrahasznosítható anyagot.

   Mikor a folpack hengerét a Rádiótechnikák tetejéről levettem, a ráakasztott óraláncokat a kilincsen helyeztem el, mondván egy percet csak kibírnak ezen a lehetetlen helyen is. No nem mintha a polcról lógva jó helyen lennének...
   Mint az gondolom sejthető, erre fel anyám azonnal keresztülszáguldott a hallon, s mikor a láncok megcsörrentek, szegénykémet majd kitörte a frász, mert azt hitte, hogy lesodort valamit.

   Mikor kibontok egy apró karika UTP kábelt, vagy telefonvezetéket, vagy összefogatott vezetékű egeret, olyankor mindig el szoktam tenni azt a drótdarabot, amivel a vezeték össze volt fogatva. Most persze, hogy kellett volna egy darab a bögremelegítő kábelét összefogatni, természetesen egy fia darab sem akadt a fiókban!

   Mire fel előcitáltam egy darabot a vezetékes fiókból, ami bosszúból olyan rövidre sikeredett, hogy nem tudtam vele összefogatni a kábelt. No nem mintha nem lenne itthon a nemes célra egy rakat kötegelő...

   Ahogy itt álltam előttük, s épp nagyban azon törtem a fejem, hogy mi legyen az utolsó két egymásután következő rést betömő szétszedtem alany, egyszer csak kezdtem magamnak gyanús lenni. Mármint annak tekintetében, hogy még mindig van-e kettes rés. Mint az a táblázatból kiderült, jól sejtettem, hogy már nincs. Most jön az, hogy nekiállok az immáron csak egysoros hézagok feltöltésének, s ha azzal a feladattal végeztem, és persze tartom is magam az ígéretemhez, akkor soha többé nem szórakozok azzal, hogy az előre megírt szétszedtem cikkek között mindenféle hézagokat hagyok ki.