A mérőszalagot már rég bemutattam, mint ahogy a gumitokos hangfelvevős órát és a napfény hatására kalimpáló méhecskét is, vagyis még véletlenül sem miattuk vagyok itt. Tulajdonképpen itt sem voltam igazán, hanem csak hevertem az ágyon, mégpedig arra várva, hogy ugyan kapcsolják már vissza az áramot. Már úgy értem, hogy a mai nap délelőttjére Zuglóban általános áramszünetet hirdettek meg, amit hiába tudtam előre, egyszerűen képtelen voltam magamat normálisan lefoglalni.
   Ez annyira így volt, hogy hiába készültem rá, az elektromosság hiányában is elvégezhető feladatok, úgymint a fregoliról a megszáradt ruhák leszedése, majd összehajtogatása, rendcsinálás, túlméretezett mosogatás, olajcsere a fritőzben, valamint más hasonló ilyesmik, még valamikor bőven 10 óra előtt elfogytak.
   Mivel a rekamiéról idenézve a tévé alatti polc (mármint ez az) mélyebben fekvő részei nem látszottak, odaültem a célterület elé, majd belestem a résbe, ahol is megláttam egy tuchel dugót, amire azt mondtam, hogy míg csak rá nem jövök, hogy az meg mégis mit keres ott, addig nem nézhetem meg közelebbről.
   Ahogy ültem a szőnyegen, s a kósza dugó szerepéről merengtem, egyszer csak kiszúrtam két fekete félkört anyám éjjeliszekrényén, amit szintén nem tudtam hova tenni. Mivel arra jöttem rá előbb, hogy a két félkör valaha egy egészet, mégpedig egy bútorkereket alkotott, már majdnem megindultam a pince irányába egy cserekerékért, mikor eszembe jutott, hogy épp nagyban nincs áram. Mondjuk a pince mélyén rejtőző bútorkerekes dobozt valószínűleg egy elemlámpával világítva is megtalálnám, csakhogy mindkét szobai elemlámpából ki voltak fonnyadva az akkuk. A töltésükhöz meg ugye áram kell.
   Ekkor egy újabb lehetőségként eszembe jutott, hogy nem is oly rég került szóba a pincei fejlámpa, csakhogy azt nem biztos, hogy a lent uralkodó kupiban, pláne sötétben megtalálnám. Az a lámpa, amelyikből sosem merül ki az elem, vagyis a malacos nyomkodós, az meg a lomos pincében van, aminek meg az ajtaját nem biztos, hogy sikerülne korom sötétben kinyitnom.
   Mivel sikerült magamat a mindenféle sötétben elvégezhetetlen feladatokkal bármiféle tevékenységtől eltántorítanom, gondoltam lemegyek a kertbe, ahol is meglocsolom a növényeket, mert ott legalább világos van, illetve ahhoz nem kell áram. Mikor már majdnem elindultam, eszembe jutott egy még tegnap elhatározott, de ma reggelre természetesen már simán elfeledett feladat, mégpedig apukám szekrényéből a virágmagok előszedése.

   Elsőnek egy aprócska üveggel találtam, aztán egy nagyobbal, majd egy átlátszó vödörrel, majd egy kis üveggel, majd egy műanyag dobozzal, aminek az lett a vége, hogy a rengeteg bödlit szatyor nélkül a kertbe levinni nem tudván, mérgemben összeborítottam a tartalmukat ebbe a rózsaszínű fagylaltos vödörbe.
   Na most az a nagyszerű terv, hogy ezeket kiültetem a kertbe, az csak addig tetszett, míg rá nem jöttem, hogy a kerti szerszámok most épp a pince legsötétebb részén vannak. Mármint azért, mert épp nagyban készül (ez mondjuk erős túlzás volt) számukra egy tartó az előtérbe.

   Miután a virágmagokat mind elvetettem, természetesen puszta kézzel ásva számukra mindenféle kacskaringós árkokat, visszaültem a szekrénysor elé, majd közelebbről is megszemléltem ezt a tuchelt, amiről (természetesen csak miután megláttam, hogy ez egy ún. dominó dugó) azonnal beugrott, hogy valaha ez vitte át a hangot az Infracolor tévénkből az apukám éjjeliszekrényére helyezett apró hangfalig, hogy az öregem a saját fülébe üvöltesse a tévét.
   Mikor aztán ezzel a felderítéssel ilyen szépen megvoltam, a képbe balról belógó három dobozra terelődött figyelmem, amiről azt gondoltam, hogy valamiféle irodai kellékek vannak bennük, úgymint gombostű, vagy gemkapocs.

   Erre fel kiderült, hogy légpisztolyba való sörétek. Ha meg már így esett a dolog, gondoltam csak nem teszem már vissza a polc mélyére az Ákos barátomtól átvett csehszlovák légpisztolyt.
   Ezt Ákostól még valamikor a 90-es évek elején szereztem meg, mindössze 300 forintért, mondván ugyan legyen már nekem is légfegyverem, hátha én is elmegyek velük vadászni. Mármint ezen okból adta át Ákos ennyire olcsón. No nem mintha többet érne...
   Részemről ennek annyira nem láttam értelmét (mármint a vadászatnak), hogy sosem voltam. Mondjuk kiváló barátaimnak is csak két csoffadt fácánt sikerült lőniük (megjegyzem egy teljes vadászidény alatt), és még csak elégedettek sem lehettek a zsákmánnyal, mert a fácán nem egy kiadós madár. Már úgy értem, hogy ebédre jobban jár az ember egy átlagos méretű csirkével, amiért még csak lesben sem kell ücsörögni a bozótosban.
   Mivel a szekrénysor előtt térdelve úgy láttam, hogy még mindig van valami ismeretlennek látszó tartalmú bödli a polc mélyén, benyúltam érte, majd megtekintettem a tartalmát. Egyrészt irodaszerek voltak benne.

   Majd lelkesedésem villámgyorsan le is lohadt, mikor megláttam, hogy a kupa öble nem került kimélyítésre. Hogy már van esztergám, az a tény azért nem vett rá a használatára, mert az a gép még annyira hiányos, hogy épp csak esztergálni nem lehet vele, mire fel megígértem magamnak, hogy még az idén elkészítek hozzá legalább egy kicsi késtámaszt.

   Gondoltam mi lenne, ha ennek a pisztolynak a szétszedését nem odakint a hallban, vagyis a szokásos mesterséges megvilágításban ejteném meg, hanem az ablak előtt ülve, napfényben úszva, csak aztán ezen tervemet viszonylag gyorsan feladtam, mert folyton árnyékot vetettem a tárgyra. Ebben mondjuk jó vagyok. Mármint abban, hogy sötét árnyékom vetül a tárgyakra.

   Hogy az iderámolt még feldolgozatlan tételek számát kár volt eggyel növelni? Nos, ez mondjuk igaz, csakhogy az is, hogy amit nem teszek ide, annak igencsak csekély esélye van rá, hogy végre megmutathassa magát.

   Ahogy itt tipegtem az asztalom előtt, megjegyzem a tőlem megszokott módon rém határozatlanul, oda-oda sandítva a pultra, azon töprengvén, hogy a légpisztoly bemutatásakor mégis mi a csudára fogok vele lövöldözni, egyszer csak váratlanul lerakott elém a párom két flakont, mondván ugyan vágjam már ketté őket, hogy az aljukban maradt krémhez is hozzáférjen.
   Mivel a lemezolló nem volt hajlandó akkorára nyílni, hogy beleférjen a flakon, a flakon pedig volt olyan kemény, hogy ne tudjam összenyomni, gondoltam bevetem ellenük az asztalomon rendszeresített papírvágó ollót.

   Aminek az lett a vége, hogy nemcsak a flakonok, de az olló is kettévált. Utóbbi eseménynek valószínűleg az lesz a következménye, hogy kénytelen leszek írni egy farigcsálós cikket az olló nyeléről.
   A páromat a testápoló áráról megkérdezve, végül az jött ki eredményül, hogy a flakon alján maradt két-két centi krém értéke tulajdonképpen pariban van az olló árával. Ez mondjuk engem olyan nagyon azért nem vígasztalt meg...
   Miután ezzel az apró feladattal megvoltam, akkor egyből kiderült, hogy nemcsak ez a dolgom van, hanem bevásárlós is. Gondoltam ha már úgyis arra megyek, akkor megnézem akad-e az utcavégi szelektív gyűjtő mellett némi hullámpapír, amire majd a légpisztollyal lövöldözhetek.

   Bár hullámpapírt épp nem találtam, de találtam helyette egy LCD monitort, ami szintén megteszi céltáblának. Vagyis az, hogy a múltkor az összes hullámpapírt sikerült a pincéből kidobnom, mégsem akadályozta meg a légpisztoly bemutatóját. Pedig mennyire reménykedtem...

   Mint ahogy abban is, hogy míg én a boltban vagyok, addig valaki más elviszi az LCD monitort, de persze nem. Amúgy amit a monitortól balra látni, az egy szintén LCD kijelzős tévé, vagyis lesz a szétszedtemben lapostévé is, bár ez a példány azért még nem annyira lapos. Amúgy a lapostévét is az utcavégi szelektív gyűjtő mellett találtam.

   Újabb egy év, valamint további öt hónap elteltével egyszer csak hopp, már ott is álltam a pincében, kezemben a légpisztollyal, amivel megpróbáltam átlőni néhány réteg újságpapírt.

   Amit a nem különösebben erős légpisztoly ugyan simán átvitt, a papírnál sokkalta komolyabb dió csiszolóvászonnal azonban még közvetlen közelről sem boldogult. Mégpedig annyira nem, hogy a smirglin semmi olyan nyom nem maradt, amit megörökíthettem volna. Amúgy lövöldöztem a pisztollyal az LCD monitorra is, de az arról az esetről szóló cikk majd csak valamikor később fog megjelenni.

   A pincei tesztlövések után mindössze két napnak kellett hozzá eltelnie, hogy végre magam elé vegyem ezt az amúgy rettenetes pisztolyt. Mármint nem a fegyver ténye a rettenetes, hanem a kritikán aluli minősége.

   Miközben az előző képen egészen jól látszik a markolatot összefogó csavar slicce, addig fura mód ezen a közelebbin már nem, amire valószínűleg a szöszökön megcsillanó lámpafény, valamint a fotómasina részleteket eltűntető képessége az ok.

   A pisztoly bóvliságát úgy kell érteni, hogy bár az ólmot kilövi, a célzáshoz szükséges két alkatrész azonban egy anyagból van a pisztoly bakelit házával. Vagyis hiába tudjuk, hogy balra húz, még csak esélyünk sincs a célzószerkezet beállítására. Arról már nem is beszélve, hogy a cső és a ház közötti kapcsolat nem fix, hiszen az képezi a légsűrítéshez szükséges dugattyút. Mármint a balra látható cső mozog előre hátra a pisztoly bakelit csövében, ami már eleve lehetetlenné tesz bármiféle célzott találatot.

   Megtölteni ezt a pisztolyt úgy kell, hogy először benyomjuk a csövet a pisztoly házába (ezzel húzzuk fel), majd kitekerjük ezt a csavart, aztán bedugunk a lyukba egy lőszert.

   A sörét cső hátsó végébe történő bedugását követően először betoljuk a lőszert a csavarból kilógó rúddal a csőbe, majd persze vissza is tekerjük a csavart helyére. Az a kissé csálén álló barna bigyó amúgy egy bőrből készült tömítés.

   Mikor a markolat oldalát levettem, a nem különösebben apró alkatrészek egyből kiestek, mire fel kénytelen voltam őket legalább ezen fotó erejéig visszatenni. Ami a konstrukcióban gyanús, az a tulajdonképpen alig valami tartotta rugó.

   Ez a dugattyú száguld a bakelit csőben. Az általa termelt nyomás a képen lefelé álló lyukon át jut be a csőbe.  Mindeközben a hosszú csavar által balról a lyukon túltolt sörétet a nyomás csőből kilöki.

   Gondoltam ahogy a szétszedésével, úgy az összerakásával is seperc alatt végzek, mire fel a csövet és a rugót összetartó vékony acélgyűrű felrakásával - már csak az elbizakodottságom okán is - komoly küzdelembe bonyolódtam.

   Már csak a cső megakasztásához, valamint egyben menesztéséhez is szükséges apró alkatrészek visszarakása van hátra, aztán már mehet is vissza a pisztoly a szekrénysorba, ahol már több mint 30 éve, megjegyzem teljesen feleslegesen porosodik. Már úgy értem, hogy sosem szoktam vele lövöldözni. Ez persze nem volt mindig így. Elmeséljem? Na jó...
   Mikor ezt a pisztolyt a 90-es évek elején Ákos barátomtól átvettem, akkor az utcánkban ugyan már bőven voltak autók, azok azonban hétvégére úgy eltűntek, pláne ember sem járt erre, hogy nyugodtan lövöldözhettem az ablakból, mert szó szerint nem volt kit eltalálnom. Az út túloldalán nemhogy nem volt irodaház, meg parkoló autókkal, hanem még járda sem!

   Konkrétan így nézett ki az út túloldala. Mármint egy kicsit púpos, bármiféle burkolat nélküli, gazos sáv volt a kerítés és az út között. (lásd a motorom első kereke előtti részt)
   Mivel a füves részen mindig legeltek galambok, az utcán meg ugye nem volt senki és semmi, elkezdtem a madarakra lövöldözni, mondván egyrészt esélytelen, hogy az ócska légpisztollyal bármelyiket is eltaláljam, másrészt még ha el is találnék egy galambot, tán észre sem venné az atrocitást. Erre fel az egyiket úgy meglőttem, hogy bár baja nem lett, de méternél magasabbra felszállni percekig nem tudott. Ez aztán úgy megülte a lelkemet, hogy menten abba is hagytam az amúgy is értelmetlen lövöldözést.
   Apró adalék a pisztoly minőségéhez, hogy bár kezdetben egészen jól működött, egy idő után már esze ágában sem állt a sörétnek a csövön keresztüljutnia. Tette ezt ráadásul úgy, hogy egyik pillanatról a másikra, bármiféle ok nélkül halt be. Mikor nagyon nem értettem, hogy mi történhetett, próbaképp átszuszakoltam egy sörétet a csövön, mivel másképp nem ment, egy hosszú tengely segítségével.
   Hogy a hiba oka mi volt, azt ugyan továbbra sem értettem, arra azonban sikerült rájönnöm, hogy ha a csövet nem fúrom fel 4,5-ösre (eredetileg is ekkora kellene legyen az átmérője), akkor soha többé nem fogok tudni vele lőni, mire fel vettem a Maglódi úti piacon egy arasznyi hosszú 4,5-ös csigafúrót. Miután a légpisztoly csövét felfúrtam, mintha mi sem történt volna, ugyanúgy működött, mint tette azt még néhány nappal ezelőtt.