Mikor megláttam, hogy mi van ebben a sarokban, már-már örömmel álltam neki a bicaj előző ülésének. Mármint elmenekültem a 2020-as lomtalanítás alkalmával talált térdeplőszék ülőkéjének legyártása elől. Valamint a polcba készülő fiókos is riasztott. A Réka szekrénysorba építendő színhelyes fiókról már nem is beszélve! A rollert mondjuk nem lesz akkora falat szétszerelni, s ha ezekkel a megemlített projektekkel megvagyok, akkor tulajdonképpen már szabad is az út a téli tüzelőig.

   A bicikli ülésének előre történő vételére mindjárt két igencsak nyomós okom is volt. Míg az egyik az volt, hogy ha ezt összeszerelem, akkor az alkatrészei kisebb helyet foglalnak a polcon, addig a másik az, hogy ha ez az akció nem sikerül, akkor még annál is kevesebbet, ugyanis az összetevők a kukába lesznek hajítva.

   Ha leveszem azt a három csavar tartotta keretet, s ezáltal hozzáférek az ülés szivacsa alatti részhez, mégpedig legalább annyira, hogy belülről ki tudjak dugni egy, pontosabban szólva két 8-as csavart, melyek az ülést ezentúl összetartanák, akkor nyert ügyem van.

   Mikor előkaptam az állványba fogott fúrógépet, s a talpánál fogva feltoltam a munkapadra, majd be akartam dugni a talpkapcsolóba, csak akkorra lettem vele úgy, hogy végre betelt a pohár. Mármint a fúrógép amúgy már általam valamikor rengeteg évekkel ezelőtt megtoldott kábelére rágtam be. Mármint azért, mert egyrészt útban van az a hatalmas köteg, a gép pince előtti használatakor teljesen felesleges kábel, másrészt van olyan eset (min például most is), mikor az amúgy nagyon is biztonságos talpkapcsoló helyett inkább folyamatosan szeretném járatni a gépet, de ettől még valahogy könnyebben szeretném ki-be kapcsolni, mint ahogy azt a gép markolatába épített nyomógombbal lehet.

   Bár még magam is elcsodálkoztam rajta, de tényleg úgy lett, hogy félbehagytam a munkát (ezen mondjuk nem csodálkoztam el), átmentem a lomos pincébe egy rövidebb hálózati kábelért, valamint egy úgynevezett plitty-platty kapcsolóért.

   Mikor épp kezdtem volna morogni a fúrógép torx csavarjaira, akkor beugrott, hogy ha a múltkor sikerült kitekernem őket valamivel, akkor valószínűleg most is fog, és már vettem is elő a jobbra lent látható frappáns kis készletet.

   Mivel részemről érvéghüvelyt nem tartok, a sodrott vezeték blankolt végeinek széttrancsírozódása ellen a tőlem már megszokott forrasztást (ónozás) vetettem be, amihez persze kellett egy forrasztópáka is. Még tiszta szerencse, hogy már tudom, hogy melyik fiókban tartom a csehszlovák pisztolypákát.
   Ez sajnos nincs ám minden szerszámommal így! Mégpedig annyira nincs, hogy tervezek is a közreműködésükkel összehozni egy áttekintő jellegű bemutatót. Bár lehetne rá mondani, hogy ez meg ugyan kit érdekel, csakhogy ott vagyok ugye mindjárt én, aki nem találja a szerszámait. Na most ha lenne róluk egy olyan cikk, amiben mind le van fényképezve, meg persze az is oda lenne írva a képek alá, hogy melyik szerszám merre található, akkor egyrészt alkalomadtán nem kellene értük feltúrnom az egész pincét, másrészt nem fordulna elő, hogy feleslegesen veszek valamiből egy másikat. No de én, meg az én mindig nagyszerű terveim...

   Ez a kis ívű mondjuk legalább összejött. Ha akarom, akkor persze még mindig használhatom a gép eredeti kapcsolóját, vagy akár a lábkapcsolót is, csak győzzem fejben tartani, hogy épp melyik miatt nem forog a gép.
   Apróbb hátrány, hogy ha ezentúl messzebbre kell mennem a fúrógéppel, akkor elő kell hozzá vennem egy hosszabbítót, amit szerintem - mivel ez az eset csak ritkán fordul elő - nem igazán fogok nehezményezni. Már csak azért sem lesz gond a rövid kábel, mert az új útszóró sós pincében ott lógnak a falról a hosszabbítók, pláne már-már elbarikádozhatatlan pozícióban, valamint a háttérben épp nagyban készül a régi pincei porszívó visszahúzós kábeldobjából egy magába visszatekeredő hosszabbító. Arról már nem is beszélve, hogy a fúrógépről épp most leszedett kábelből is hosszabbító lesz, csak vagy meg kell hozzá találnom a ki tudja merre hányódó szerelhető lengőaljzatot, vagy vennem kell egy másikat a piacon.
   Ehhez az utóbbi hosszabbítóhoz persze kell majd még egy alkalmas fadarab is, amire a kábelt kényelmesen feltekerhetem. Ennek elkészítése meg azért nem lehet gond, mert amúgy is szükség van belőle egyre, mégpedig a folyton letekeredő kábelű steklámpához, és akkor már miért is ne csinálnék belőle kettőt?
   Már csak ebből az egészen rövidke felsorolásból is kiderül, hogy a barkácsolás egy olyan hobbi, amit egy életen át lehet művelni. Mármint ha az ember egyszer elkezdi, akkor sosem lesz vége.

   Hogy mennyire készülök a pincében is létrehozni egy pár műszerzsinórt, csak hogy idelent is életveszélyesen vezetgethessem a 230-at, arra ékes bizonyítékul szolgál a nemes célra már ki tudja mióta odakészített banándugós kábeldarab. Ez amúgy a pince előtere, a kábel pedig a 2020-as lomtalanítás óta hever a tepsiben.

   Hogy majd ne tartsam fel a boltban a sort, mielőtt a bicajjal elindultam volna, elkészítettem ezt a bevásárló cetlit. Erre fel azt mondta az eladó, hogy nagyon szép a listám, tényleg tetszik neki, csakhogy a krokodilcsipeszeket nekem magamnak kell kiszedegetnem a turkálós részből.
   Mikor hazaértem, én már nagyon forrasztottam volna, csakhogy az aznapi ebéd olyan volt, hogy azt nem csak úgy kikapom a hűtőből, aztán már ehetem is, hanem előbb még elő is kellett készítenem, és még meg is kellett várnom, míg a sütőben elkészül. Vagyis teljesen mindegy, hogy mit szeretnék, ha egyszer a logika felülírja az általam vágyott sorrendet. Ha meg mégis előbb a forrasztásnak állnék neki, akkor meg azért morognék, hogy előtte kellett volna betenni a sütőbe az ebédet.

   Miközben sül, én persze nyugodtan forrasztgathatok. Hogy ehhez a projekthez csak két krokodilcsipeszre lett volna szükség? Nos, ez igaz, épp mint ahogy az is, hogy már több műszerzsinóromon is felkeményedett a színes műanyag burkolat. Mármint nem a vezetéken, hanem a krokodilcsipeszen! Ezekből az egyik meglepő módon a multiméterem műszerzsinórján teljesített szolgálatot. Ebben az a különös, hogy míg az előző mérés alkalmával még össze tudtam nyomni, addig a következő alkalommal már nem. Hogy sűrűn nem használom a multimétert, az addig rendben, de akkora kihagyásaim azért nincsenek, hogy közben - legalábbis emberi számítás szerint - legyen ideje a műanyagnak összenyomhatatlanra kikeményednie.

   Fogalmam sincs róla, hogyan fogom megjegyezni, hogy az új krokodilcsipeszek a Hi-Fi torony aljában található szortimentbe kerültek. Hogy ezt el fogom felejteni, abban részemről azért vagyok egészen biztos, mert a szomszéd rekeszben található biztosítékokat sem szoktam megtalálni.

   Mikor ezt az égésnyomot a vezetéken megláttam, akkor mindjárt megéreztem, hogy nem ebből a vezetékből lesznek a műszerzsinórok. Ez amúgy azért van megégve, mert valaha egy pákán teljesített szolgálatot. Ez egészen biztos, mert még ott fityegett a banándugókkal átellenes végen a fűtőbetét maradványa.

   Bár ezen a műszerzsinóron a pincében alapvetően a 230-at fogom vezetgetni, de attól még tettem rá egy polaritás jelölést is (lásd a piros műanyag csövet), hátha egyenáramú bevetésre is sor kerül. Hogy mégis hogyan? Mondjuk akkor, mikor majd a CB tápegység kimenetét szeretném valamire rácsíptetni.

   A nemes célra a meglehetős tömegből kiválasztott vezeték amúgy nagyon fura egy szerzet. Mármint azért, mert a rézszálak tisztára úgy viselkednek, mintha mondjuk be lennének zsírozva. Mármint olyan a tapintásuk, valamint igencsak nehezen fut meg rajtuk az ón.

   Épp mint ahogy akkor sem, mikor végre megvalósulni látok egy ki tudja mióta halogatott apró projektet. Hogy a képen szerepel egy fehér műszerzsinór is, az úgy jött össze, hogy miközben az eredetileg bevetni gondolt kéterű vezetéket - pusztán játszásiból - széthúztam, gondoltam legalább az ép felét megmentem, s már forrasztottam is rá az eggyel kisebb fekete krokodilcsipeszeket. Ehhez persze elő kellett őket szednem a Hi-Fi torony aljából, ami remélhetőleg segíti tudatosulni, hogy ott vannak. Mármint elrejtve a krokodilcsipeszek.

   Erre az apró részprojektre az vett rá, hogy a szomszédasszony a minap beletörte a zárba a kulcsot. Ez ugyan nagyszerű alkalomnak bizonyult, hogy visszaadjam neki azt a példányt, amit még évekkel ezelőtt hagyott nálam a lakást felújító egyik melós, de attól még az lett a vége, hogy azzal sem jutottunk be, mert bár a zárat nyitotta, de maga a zárszerkezet is szétesett.
   Hogy a fáspince ajtajába mégis miért törne bele a kulcs? Nos azért, mert mikor az ajtót bezárom, olyankor a zár nyelve az utolsó egy milliméteren megszorul, mire fel egy kicsit erőltetni kell. Mivel erre csak a kulcs alkalmas, ezért azzal, ami előre vetíti, hogy ha nem kezdek valamit a problémával, akkor előbb vagy utóbb, de egyszer - természetesen biztosan a legrosszabb pillanatban - bele fogom törni a zárba a kulcsot.

   Mivel a másik oldalon a zár nyelve a levegőben fut, ezért egyértelmű, hogy itt kell egy kicsit alakítanom a rendszeren. Először annál a résznél akadtam el, hogy valamivel be kellett volna világítanom a lyukba, de ezt a problémát szerencsére feloldotta egy kínai nyomkodós lámpa.

   Majd egy újabb problémaként a már ki tudja mióta nem látott véső felkutatása következett, amit végül ebben az igencsak vegyes tartalmú szerszámos fiókban találtam meg. Ebből egyértelműen az lesz, hogy mikor befejeztem a pincei vegyes tartalmú dobozaim kiborogatását, rávetem magam a fiókokra is, hogy legalább legyen róla valami képem, hogy mi merre található. Akarom mondani, én már látom is, hogy ennek az lesz a vége, hogy megpróbálom a szerszámaimat értelmes sorrendbe rendezni. Erre már csak azért is komoly szükség van, mert ugye így, hogy összevissza vannak, egyrészt nem találom meg őket, másrészt soha nem használt szerszámok vannak kézközelben, teljesen feleslegesen foglalva a helyet.

   Szerintem ezek közül egyik sem az, mint amit évtizedeken át a szerszámos táskámban tartottam, mert az emlékeim szerint rövidebb volt. Ettől persze még nagyon is jól jöttek volna akkor, mikor a pincében a laminált padlót fektettem, s a sarokban a betonból le kellett vésnem egy keveset.

   Mire fel azt találtam ki, hogy a zár nyelvét egy jelölőfilccel feketére befestve, azt a felakadós részen jól megjáratva, majd látni fogom, hogy hol is kell pontosan lecsapnom a betonból legalább egy milliméternyi darabot. Mint az a balra látható kopásnyomból kiderült, felül és a belső oldalon.

   Sajnos továbbra is hiába próbálkoztam, az az utolsó 1 milliméter, na az valahogy nem akart összejönni, mire fel egyrészt lecsaptam srégre a zár nyelvét a flexbe fogott csiszolótárcsával, másrészt megéleztem a vésőt, mert már nagyon ráfért.
   Hogy bevált-e amit elkövettem? Szerencsére be, hiszen már vagy fél centivel bentebb tolható a zár nyelve, mint amennyire kell. Vagyis mostantól fogva zárt pozícióban sem kell a kulcsot erőltetnem.

   A villanymotor alkatrészeinek másodszori lefestése óta eltelt először egy nap, majd kettő, majd egy hét, majd kettő. Vagyis most mondhatni kifejezetten azért jöttem ide, hogy ez nehogy még a hónapokkal is így legyen.

   Majd tettem egy újabb nagyon erőtlen kísérletet a csapágy tengelyről történő lehúzására. Mivel ez a próbálkozásom sem jött be, inkább hagytam a csudába az egészet, mielőtt még további károkat okoznék.
   Persze ha lenne itthon mindenféle vasanyag rogyásig, akkor mondjuk semmiből sem tartana egy direkt az adott csapágyhoz passzoló lehúzó készítése. No de nem akarom én azt a csapágyat annyira lehúzni... (választotta a szerző már megint a könnyebbik utat)

   Az előbb említett károkozást úgy értettem, hogy egy korábbi csapágylehúzási kísérlet alkalmával, mikor a forgórészt ügyetlenül elejtettem, sikerült letörnöm egy darabot a turbinából. Mivel a keletkezett repedést még a motor összeszerelése előtt kell megragasztani, felszaladtam a lakásba a PVC ragasztós flakonért. Bár már erősen be van benne sűrűsödve a kulimász, de mivel egyértelműen aceton szaga van, olyan feliratú üveg pedig akadt a polcon, gondoltam használat előtt felhígítom egy kicsit. Hát ja. Ez is úgy jött be, mint mostanában megannyi másik tervem... Mármint az üvegben a szaga, a színe, és az állaga alapján még véletlenül sem aceton van.
   Mivel nem tudom megállapítani, hogy mi lehet az a híg olajnak tűnő valami, így a valaha ÉVA vermutot tartalmazó üvegből a felismerhetetlen szagú vegyszer a ház előtti patkánylyukba fog kerülni, maga az üveg pedig a kukába, hogy legyen végre a vegyszeres polcon egy kevéske hely.

   Mivel a motor szétszerelése annyira lazán ment, hogy még csak csavarhúzós feszegetésre sem volt hozzá szükség, gondoltam az összerakásával sem lesz gond. Azt kell mondjam, hogy már megint ja... Majd pont úgy lesznek a dolgok, mint ahogy én azt botorul elképzeltem. Mármint a balra látható elemnek még csak esze ágában sem volt hozzáilleszthetőnek bizonyulnia a motor középrészéhez.

   Mivel az apróbb fennakadások ellenére viszonylag gyorsan haladtam, máshoz pedig nem volt kedvem, illetve azért, mert a vegyszeres polcon megtaláltam a képen látható hígítós üveget, valamint a fehér pólót is sikerült a forgórésszel összekoszolnom, gondoltam legyen meg ez is.

   Mármint a hígítóban áztatott csapágyak kiszedegetése. Míg a hatból négynek használt a mosás, addig a balra látható kettőnek nem. Közülük a nagyobbik durva ütéseket kaphatott, amitől kissé sajnos darálva jár.

   A kisebbikben pedig bent maradt a porvédő mögött a mocsok. Ez amúgy az. Mármint nem gépzsír, hanem durva fekete mocsok, amivel a kipiszkálása közben végképp sikerült a fehér pólót kivégeznem. Amúgy magának a csapágynak is annyi, mert szegénykém annyira lötyög, hogy majdnem szétesik. Ettől persze még nem dobtam ki, mert távtartónak még jó lesz. Mármint mikor az eszterga úgy van összerakva, hogy körfűrészként üzemeljen, akkor épp kell bele egy ilyen csapágy távtartónak, amit így most majd elhasználhatok másra.

   Mikor reggel kinéztem az ablakon, s megláttam, pontosabban szólva nem láttam a járda és az út találkozását, mégpedig az odagyűlt falevelektől, akkor én bizony egyből megéreztem, hogy ebből az lesz, hogy újra megtömöm a komposztos zsákokat. Mikor azokat megtekintettem, akkor pedig az vált nyilvánvalóvá, hogy az nem fog menni, mire fel kiborítottam őket a sarokba. Hogy nem most fogok nekiállni átszitálni a növénymaradványok elrohasztása által keletkezett földet, arra nem az volt az ok, hogy már késő ősz van, hanem az, hogy miközben a kupacot egy gereblyével eligazgattam, akkora pókok kerültek belőle elő, hogy azokat még gereblyenyélnyi távolságból is komoly rémülettel bámultam.

   Terveimben egy zsák utcán történő újratömése szerepelt, amiből végül három zsák kertben történő megnyitása lett, mert a zsákok mind lyukasak. Tartani ugyan még tartják magukat, de csak így állásban. Vagyis ha megpróbáltam volna őket az utcáról tömve behúzni, akkor biztosan szétszakadtak volna. Erre persze megoldás lenne a már nagyon is tervezgetett komposztáló megépítése, amit most épp azért halasztottam el jövő tavaszra, hátha sikerül a közös képviselőnek szereznie az önkormányzattól, és akkor nem nekem kell legyártanom. Bár már csak egy üres zsák van (lásd a kád tetején), de mivel az avar idővel összemegy, így a négy zsákkal simán kihúzom évekig. Tulajdonképpen már hosszú évek óta tömtem őket, és még csak most először voltak kiborítva.
   Miután az utcafront teljes feltakarításával megvoltam, gondoltam vetek egy pillantást azokra a cseréplécekre, amiket még a tetőfedők hagytak itt, én pedig félretettem belőlük egy egész köteggel, természetesen mindet a komposztálóhoz.

   Miután a léceket alaposan megtekintettem (épp ott voltak, mint ahol egy éve hagytam őket, csak azóta már egy kissé el lettek barikádozva), már csak annyi munkakedvem maradt, hogy betegyem végre a mosott kesztyűket a többiek közé. Mindezt úgy, hogy már napok óta itt hever mellettem a polcon az a csapágylehúzó, amit a múltkori sikertelenség hatására már nagyon is szerettem volna kipróbálni.

   Mármint ez, amit szőnyegvásárlás közben teljesen véletlenül láttam meg a kínai piacon. Ebben - a másikkal szemben - az az okosság, hogy vékony a csapágy mögé beakadó körme, s így valóban odafér, nem úgy mint a háromágú változata. Hogy a csapágyakat ki tudjam cserélni, ahhoz persze újra szét kellett szednem a motort.

   Míg a hátsó csapágyat egy fadarab közbeiktatásával kalapáltam fel a tengelyre, addig a másikhoz kellett a képen látható csődarab is, ami amúgy egy biciklihez való üléscső.
   Hogy milyen lett a motor a csapágyak cseréje után? Egyértelműen csendesebb. Mármint most már nem rezonál annyira alatta a munkapad, mint tette azt még a csere előtt. Mondjuk a forgórészre egyértelműen ráférne egy kiegyensúlyozás.

   Ez a szerszám nekem annyira tetszik, hogy akár kell, akár nem, mikor legközelebb arra járok, meg fogom belőle venni a kettővel nagyobb méretűt is. Amúgy ez már egy másik nap, mikor is azért evett ide a fene, hogy a helyéről folyton kieső hajtókart meggyógyítsam. Mármint a balra látható hajtókart, ami azért esik ki folyton a helyéről, mert csak az egyik oldalán van ellapítás. Persze direkt ilyen, mégpedig azért, hogy igény esetén le lehessen cserélni mondjuk egy villáskulcsra, vagy ha annál is hosszabb erőkar kell, akkor egy dugókulcsra. Mivel ez szerintem akkor is lehetséges, mikor a hajtókar a helyén van, így nem lesz gond a fixálásával.
   Bár kezdetben még úgy volt, hogy egyszerűen csak elkalapálom, de aztán úgy voltam vele, hogy biztosan jobban járok, ha némi idő és egy anya feláldozásával meghagyom eltávolíthatónak.

   Azt szoktam mondani, hogy ez az eszterga egy annyira okos gép, hogy ez mindig tudja, hogy épp mire kell, csak dafke nem az a szerszám van belefogatva. Most speciel nem volt benne semmi. Amúgy arra kellett, hogy a hajtókar végét egy kissé megkúposítsam. Mármint azért, hogy majd könnyebben kapjon rá a menetvágó.

   Kitettem a pince előtti linóleumra a munkapadot, ráfogattam a satut, lekaptam a polcról egy anyás szortimentet, meg persze a menetelő készletet is, majd vágtam a hajtókar ellapítatlan végére egy rövidke ötös menetet.

   Mivel az anyának csak annyi feladata lesz, hogy egyrészt ne pörögjön le, másrészt ne hagyja a hajtókart a helyéről kiesni, így hiába lett csúnya, még ez a minőségű menet is bőven megteszi.

   Az anya amúgy azért nem fog lepörögni a hajtókarról, mert egy önzárós fajtát tekerek rá. A piros műanyag karika egy kicsit meglepett, mert kezdtem róla azt hinni, hogy kimaradt valamiből. Amennyiben így van, akkor ideírom magamnak, hogy a 10+ alátétes dobozba tettem. Amúgy (mint az két nappal később beugrott) egy lakkos palackból van, amivel a párom a sünit fújta le.
   A tollak alátétjéül szolgáló vastag fadarab mindeközben a már évekkel ezelőtt megkezdett túreszelő tartó készítése című projekt alapja, amit azért hagytam félbe, mert amit elterveztem, az valahogy annyira esetlennek tűnt, hogy gondoltam inkább pihentettem egy kicsit az elkészítését, mielőtt még sikerülne előállítanom egy használhatatlan, vagy mondjuk nagyon rossz helykihasználású valamit.

   A csapágylehúzó egy további hibája, hogy a szárait összefogó két csavar nem végig menetes. Bár a csavarválogatás eredményeként már kereshettem volna helyettük az ötös csavaros dobozban két megfelelőt, én - megjegyzem annak hatására, hogy épp minden elől volt a feladathoz - inkább úgy döntöttem, hogy továbbvágom rajtuk a menetet.

   Ez kérlek egy annyira ügyes szerszám, hogy tényleg meg fogom belőle venni a nagyobbat is. Ez amúgy nem teljesen értelmetlen, mert ezzel a kicsivel nem tudnám lehúzni a centrifuga motorjának tengelyéről a csapágyat. Mármint azért nem, mert annak a motornak a mosógépénél jóval hosszabb a kimeneti tengelye.

   Bár ez egy jobbféle töltő, ennek ellenére sikerült kilőnöm az egyik állását, amit idővel (de csak mert mindig elfelejtettem, hogy melyik az) megjelöltem egy ikszel. Mivel a fekete filctoll hagyta nyom a szintúgy fekete alapon nem igazán látszik, kezdetben úgy gondoltam, hogy a hibás rekeszt fehér festékkel fogom megjelölni. Mivel ezt mindig elfelejtettem (pedig már majdnem üres a literes fehér festékes doboz), így kitaláltam helyette valami egészen mást.

   Mikor a maradékot - mivel oda illik - betettem a fatiplis dobozba, mindjárt találtam is benne néhány, a levágottal azonos méretű tiplit. Mivel mint munka, mindössze egy centis farúd elvágása ment pocsékba, ráadásul a több mint arasznyi zöld műnövényszár végre nem a polc szélén billeg, így az elmúlt percet részemről egyáltalán nem éreztem elvesztegetettnek.

   Annak tükrében pedig pláne nem, hogy épp rendcsinálósat játszok. Míg a kerek műanyag doboz egyértelműen a lomos pincébe való, addig a 6-os csavar a saját dobozába. A boci pedig a szomszéd gyereké, akinek - mikor találok - mindig ideteszek valami játékot.

   Már csak abból is sejthető, hogy a polcba építendő fiókos végül a jobb alsó rekeszbe fog kerülni, hogy azt a fakkot ürítettem ki. Hogy ne menjen minden flottul, ez egyrészt azzal járt, hogy összevissza szaladgáltam a pincék között az innen előkerülő, akarom mondani végre elkerülő akármikkel, másrészt rájöttem, hogy a bezárt zár nyelve belelóg a fiókhely végébe. Ráadásul teszi ezt még akkor is, ha a kulcsot csak egyszer fordítom rá, ami amúgy már bőven elég a tökéletes rögzüléshez.

   Na most ahhoz, hogy ki tudjam próbálni, hogy a zárnyelvek odébb tehetőek-e, ki kellett volna tekernem azt a csavart, ami a zárbetétet a zárszerkezetben rögzíti. Ez az apró részfeladat - egyértelműen a csavar hozzáférhetetlensége okán - most annyira megakasztott, hogy újra sikerült magamat rávennem a pakolászás nemes, pláne nagyon is hasznos feladatára. Végül persze rájöttem, hogy a piros nyíl hegye mutatta csavar még akkor lett betekerve, mikor a zárszerkezet még nem volt az ajtóra felcsavarozva. Miután a hevederzárat a pinceajtóról leszereltem, majd hosszú percekig játszottam vele, azt sikerült megállapítanom, hogy az a legegyszerűbb megoldás, ha 3 centit levágok a zárnyelvből.

   Mikor el van döntve, hogy mit kell csinálni, akkor persze már könnyű a munka. Már amikor az... Amennyiben az adott pillanatban valaki megkérdezte volna, hogy mégis mit mókolok, azt kellett volna rá feleljem, hogy tulajdonképpen néhány fiókot fából, csak valami - mint ahogy szinte mindig szokta - már megint közbejött.

   Most például az jött közbe, hogy miután a komplett hevederzárat a helyére visszaszereltem, a fűrészelés nyoma egyik zárnyelven sem látszott, amit részemről minimum meglepő jelenségnek voltam kénytelen minősíteni.
   Ez az anomália amúgy attól állt elő, hogy az eredeti pozíció eltalálásához vissza kellett tennem a zártszelvénybe a zárnyelvből levágott kétujjnyi darabot is, amiről aztán - mivel közben újra nekiálltam pakolni - lazán elfelejtkeztem. Vagyis jó lett amit csináltam, merthogy a kulcs zárban történő elfordításakor a zárnyelvből levágott három centis darab a zártszelvényből egyszerűen kitolódott, majd leesett.

   A törlőrongy céljára felszabdalt póló lehozása csak egy mellékes feladat volt. Hogy mi volt a fő feladat? Azt mire a rongyokkal ideértem, már rég elfelejtettem, pedig a minap valamiért még annyira fontosnak tűnt, hogy azt terveztem be következő apróságként. Az mondjuk nem olyan nagy baj, ha nem a betervezett feladatot végzem el, hanem egy másikat, mert valami akkor is egésszé kerekedik. Márpedig széthagyott apróságokból itt a pincében még mindig rengeteg akad.

   A minap például, mikor egy fadarabot szabtam az akkutöltő hibás rekeszébe, miután a feladattal végeztem, a mintának bevetett akku már semerre sem volt fellelhető. Miután az akkut a tolltartónak használt fadarab és a mellétett széles cellux között megtaláltam, bár ekkor még nem tudtam, hogy melyik lesz az, de már indultam is a következő feladat irányába.

   Végül ennél a szivacsnál kötöttem ki, amit kezdetben lecserélni terveztem, majd idővel úgy döntöttem, hogy mégis elég lesz csak kimosnom, amihez viszont előbb még le kell róla takarítanom azt a rengeteg kék szöszt. Mármint azért, hogy egyrészt ne tömítse el a mosógép szűrőjét, másrészt ne vándoroljon át a majd vele együtt kimosott kárpitanyagra, amit előbb még szintén meg kell találnom.

   Balra az a térdeplőszék látható, amire az előbb látott szivacs való, míg épp szemben a papírdaráló, mint a téli tüzelő felé vezető utamon utolsóként ottmaradt akadály. A múltkor, mikor ezt a gépet a farakás tetején megláttam, akkor történt egy aprócska csoda. Mármint az, hogy találtam számára helyet, valahol egészen máshol. Most viszont nem csoda történt, hanem egy mindennapos eset, mégpedig annak képében, hogy a múltkoriban fellelt helyet ma már nem találtam meg. Sajnos nem úgy nem találtam, hogy azóta elfoglaltam valamivel (bár ki tudja), hanem úgy, hogy a hely holléte teljes homályban maradt, pedig az összes általam birtokolt pincébe benéztem.

   Miközben az időt a mindenféle lehetséges és persze lehetetlen helyekre történő odapillantgatással töltöttem, megtaláltam ezt a gumicsíkot, amit a mosógép alá vett gumiszőnyeg széléből vágtam le. Mivel a minap felszabadítottam az utat az útszóró sós pincében, így el tudtam vinni egészen a fadarab tároló szekrényig, ahol is a hasonszőrű társai kitörő örömmel fogadták. Vagy ha ők azért talán nem is, de én mindenképp örültem, hogy valami nem is olyan apróság újra a helyére került. Mindezt úgy, hogy az utóbbi időben itt a pincében két nap is eltöltöttem egy-egy órát, csak úgy egyszerűen pakolászással.

   Azokat a nem kugli formájú fadarabokat, melyek nem illettek a többiek közé, a tüzelő tavaszi bepakolásakor különtettem. Most meg be mindet a szatyorba, hogy hozzáférjek tőlük az aprófához. Ez persze még mindig nem az az apró farigcsálás, mint amiért lejöttem.

   Mármint ahhoz, ami azt hivatott megakadályozni, hogy mikor az eszterga új motorját a polcból előveszem, akkor az a ki tudja hány méteres összefogatott kábelkötegével, meg az azon fityegő kapcsolójával és segédfázis kondijával, kihozza magával amibe csak beleakad.

   Hogy a csoki nem oda lesz felfogatva, mint ahol épp nagyban felújítom a motor házában az 5-ös menetet, az egészen biztos. Ezt amúgy csak azért tettem meg (mármint a menet lyukban történő felújítását), mert ugye mikor máskor tettem volna meg, ha nem most.

   Ezt a fajta csokit amúgy sem lehet 5-ös csavarral rögzíteni, mert ugye olyan egyszerűen nincs, hogy az amúgy 3-as lyuk felfúrása közben úgy menjen át a résen a fúrószár, hogy a csokiból le ne törjön egy szeletet. Na most ha esetleg mégiscsak sikerülne, ekkor meg az lenne a baj, hogy az oldalfalból is fogyna, aminek ugye ott van a másik oldalán maga a szorító, amit semmiképp sem volna tanácsos egy 5-ös csavarral összekötni a mellette található párjával, de még csak a motor házával se!

   Idővel lehet, hogy a csoki a kábelrögzítő bilincs helyére lesz felfogatva, de most még biztosan nem, mert jelen pillanatban még fogalmam sincs, hogy pontosan hogy is fog állni a motor az esztergában.

   Így (ekkora lógó kábellel) már valószínűleg nem fogja kihozni a motor a polcból a mellette heverő akármiket. Ez ugyan nem volt igazán értelmes tevékenység, de attól még próbaképp teszteltem. Bár a rövidke kábel végén fityegő csoki is képes a polcból a gumicukros dobozt kirántani, de ahhoz, hogy ez megtörténjen, már szó szerint ügyetlenkednem kell.
   Na most amit még szintén teszteltem, az a motor működése. Azt persze tudtam, hogy forog (pláne az új csapágyaival már jóval csendesebben), azt azonban nem, hogy a motor három vezetéke egyenértékű-e. Jelentem alássan az, bár a téma csak nagyon egyszerűen került körbejárásra. Mármint azt próbáltam ki, hogy bármelyik két lábat a hálózatra kötve, a motor elindul-e. Igen, elindul. Segédfázis kondi nélkül persze arra, amerre épp kedve van, vagy a tengelyt megindítom.