A párásító felboncolása után már mindjárt másnap felkaptam az előszobába rámolt dolgokat, majd egészen idáig szaladtam velük, persze csak délután, ahol aztán menten sikerült is belezavarodnom a logisztikába. Mármint miközben a kék doboz tartalma egyértelműen a kukába való, addig maga a doboz (mint üres doboz) a lomos pincébe. A katicás szatyorból a trafó és a ventilátor a lomos pincébe való, de maga a szatyor már nem, mert az a tűzifásba, ahol is meg kellene raknom fával. A zsebemben lapuló apró kerek piezo lapka a lomos pincébe való, míg a mellette lévő memóriakártya a tűzifás pincében lévő fényképezőgépbe. Mindeközben maga a fényképezőgép a zsebembe, hogy legyen mivel lefotóznom a nem különösebben izgalmas történéseket.

   Mivel az adott pillanatban (no nem mintha máskor jeleskednék az ilyesmiben...) ennyi mindent szó szerint képtelen voltam bármiféle értelmes sorrendbe rendezni, mérgemben nyitásképp kivittem a kukába a szemetet, majd az összes pincét kinyitva, a mindenféle dolgokkal minden különösebb értelmes sorba rendezés nélkül szaladgáltam egy jót. Hogy így néhányszor tíz méterrel többet futottam, az szerintem még jót is tett! Mármint frissítőleg hatott az egész délelőttös számítógép előtti ücsörgés után. Miután a dolgok legalább úgy nagyjából a helyükre kerültek, megtöltettem a szatyrot fával, majd kitettem a lépcsőre, hogy mikor majd felfelé jövök, akkor legalább ezt az egy dolgot biztosan ne felejtsem idelent.
   Hogy mi az amit a tűzifán felül fel kell vinnem? Alapvetően nem volt semmi különösebb tervem, épp csak annyi, hogy a még mindig meglehetős tömegből kiválasztom a következő boncalanyt.

   Amennyiben a párásító dobozába beteszem azt a kisebbet, amiben a minap még a varrógép volt, akkor ha sokkal nem is, de egy kicsit azért nagyobb lesz a hely. Ha még át is teszem az immáron egy dobozt a jobbra látható két nagyobb társ tetejére, akkor pedig hozzáférek végre az eddig alattuk megbúvó lapos barna dobozokhoz.

   Mármint azért, hogy betehessem végre a helyére a SHARP rádiós magnóról lebontott fület. Mivel ez első doboznyitásra sikerült, gondoltam nem hagyom abba. Mármint megnéztem a többi dobozt is, azok azonban - megjegyzem őszinte meglepetésemre - mind üresnek bizonyultak.

   A magenta színű dobozok feliratainak megörökítésével ugyanúgy befuccsoltam, azzal a két eltéréssel, hogy egyrészt innen már előkerült a keresett "piezo" feliratú doboz, másrészt míg az előző kép készültekor nem történt semmi baj, addig mikor ez készült, akkor viszont már óvatlanul odébb rúgtam egy magnót.

   Persze amekkora rend ebben a pincében jelenleg van, nem annyira a magnóba történő óvatlan belerúgáson kéne csodálkoznom, mint inkább azon a meglepő tényen, hogy valami csoda folytán a sok közül csak egy valamibe botlottam bele.
   Amúgy a minapi pakolászásom eredményeként a nagyon útban lévő dolgok direkt azért lettek odakészítve az ajtó közelébe, hogy az útban lévőségük okán nagyobb esély legyen a letudásukra. Mivel nem titok, így elárulom, hogy nem a képen látható Maja kazettás magnóba rúgtam bele.

   Mikor ezt a tényleg lehetetlen helyen elhelyezett fura talpas monitort fényképeztem le, akkor viszont a mai téma spektrumanalizátoros mélyládába sikerült belekönyökölnöm. Miközben jobbra lent a kék bigyó Tóni bácsi hatalmas gerjesztett hangszórója, addig a piros szatyorban ha agyoncsapnak, akkor sem tudnám megmondani, hogy mi van. Mármint így utólag, csak a képet nézve. Mindeközben a szatyor mögött a szürke bőrönd egy csehszlovák lemezjátszó.
   Mivel a lakásban ekkor már nem hemzsegtek annyira a felboncolatlan tételek, mint mondjuk itt, gondoltam olyan nincs, hogy a következő, vagyis a 2022-es évi boncalanyok tömege ezen a helyszínen ne látszana meg. Már ha tartom a szokásos évi 100-as tempót. Mondjuk ezen a helyszínen már 50 tétel elbontása is sokat segítene. Szóval ahogy mindig is szoktam magamnak mondogatni: Hajrá Géza!

   Másnap délelőtt, hiába volt szem előtt a pincéből felhozott doboz, egyszerűen képtelen voltam magamat rávenni a felboncolására. Ez az adott napon nem holmi lustaság eredménye, pontosabban szólva épp hogy eredménytelensége volt, hanem annak köszönhetően hanyagoltam a csavarhúzózást, hogy már rengeteg félkész projekthez kellett megírnom a szöveget, mielőtt még elfelejteném, hogy melyik kép kapcsán mit szerettem volna elmesélni. Mikor odáig jutottam, hogy már tényleg csak az ipari villanymotorról szóló cikk felvezető képeihez kellett volna néhány sor, anyám rám kérdezett: Kisfiam! Ma tényleg nem fogsz enni? Mármint tegnap abban állapodtunk meg, hogy ma nem kérek ebédet, majd eszek valami hideget, így anyám nyugodtan főzhet magának valami olyat, amivel engem ki lehetne kergetni a világból.
   Miközben anyám rakott karfiolt ebédelt (megjegyzem még valamikor délben), én a minap két fej fokhagyma társaságában lesütött császárszalonnára mozdultam rá, megjegyzem már csak valamikor késő délután. Mikor a képen láthatók mellé az ötödik szelet kenyeret is elővettem, és persze meg is ettem (ugyanis számomra a fokhagymás sült hús ellenállhatatlan), szerintem nincs rajta mit csodálkozni, hogy már nem volt bennem erő a csavarhúzózáshoz.

   Már eleve ott van az, hogy van benne egy visszhangosító. Mondjuk aki ezeket a gombokat fényes felületűre tervezte, pláne ennyire közel tette egymáshoz, annak szívesen segítenék az elásásában.

   Ez az erősítő nemcsak úgy egyszerűen karaoke, de egyenesen duettezni is lehetne vele! Volt is egy olyan tervem, hogy ha működik, akkor előtúrom hozzá a két egyforma piros mikrofont, aztán anyámmal hajrá, előadunk valamit, csak aztán (ki tudja miért) úgy éreztem, hogy ez a terrorizmussal lenne egy lapon említhető. Mármint miközben nekem kappan hangom van, anyám úgy a szöveg, mint a dallam, és még a hangmagasság tekintetében is úgy téved el, mintha mondjuk kötelező lenne.
   Na most az lehet, hogy azt hiszitek, hogy viccelek, de nem! Anyám szokott főzés közben a konyhában énekelni, fals hangon, zavaros, több dalból ki tudja miféle elv alapján összeállt szöveget, egy az adott környezethez még véletlenül sem passzoló dallamra úgy ahogy ráfeszítve.

   Elhoznom persze feltétlenül elkellett, mert ugye spektrumanalizátor van benne. Bár kezdetben azt hittem róla, hogy kétszer öt csatornás, azonban az oszlopok alatti számokat elnézve nagyon úgy néz ki, hogy csak egyszer tíz, ami nekem mondjuk még mindig egy csoda! Mármint ahhoz képest, amit én építettem be, pontosabban szólva meg az egyik erősítőmbe.

   Íme a doboz hátlapja, ami számomra azért fura, mert emlékeimben valamiért úgy élt, hogy rengeteg drót lóg ki a doboz hátuljából, miközben egy szál sem. Kissé később rájöttem, hogy az emlékezetem által megőrzött vezetékek nem a dobozon kívül, hanem az előlapi lyukon keresztül benézve láthatók, csak az azokat mutató képek közül egyik sem sikerült.

   Hogy a hálózati kábelt a tulaj vágta ki tőből, mikor mondjuk füstölni kezdett a doboz, vagy lomtalanításkor megelőzött a kábelt mindenről levágó ember, az így utólag kideríthetetlen. Mondjuk ha nem működik a rendszer, akkor elképzelhető, hogy a hálózati kábel levágásával még a gazdája biztosította be magát.

   Miközben az R-980E típusszámra keresve semmi releváns találatot sem adott a google, a keretben felsorolt adatok a kínai nyelv ismerete nélkül is értelmezhetők. Miközben a mély csatorna 20 wattot tud, addig a szatellit csak 8-at. A doboz súlya 4 kilogramm (erre a megfejtésemre mondjuk nem vennék mérget), a teljes teljesítményfelvétel 30 watt, a jelzaj viszony pedig 75 dB.

   Hogy a négy RCA harangcsatlakozó közül melyik a ki és melyik a bemenet, azt úgy fogom eldönteni, hogy beléjük bökök egy fémnyelű csavarhúzóval. Ha van élet az erősítőben, akkor ettől a dobozban megbúvó hangszórónak búgnia kell.

   Miközben a balra lent látható csavar feje rozsdás, a doboz széle a hányattatások hatására le van törve. Én mondjuk annyira nem, mert a spektrumanalizátor részegységen kívül másra nem igazán vágyom.

   Hiába tekertem ki a hátlapot tartó csavarokat, mert a doboz hátfala nemcsak, hogy nem mozdult meg, de már eleve meg sem tudtam fogni, hiszen egy kissé a dobozon belülre került, mire fel egy a felszabadult lyukakba dugott csavarhúzóval billegettem ki.

   Nos azért nem fog érte fájni a szívem, mert a minapi pincei keringéseim eredményeként egy amúgy üresnek sejtett dobozban két hasonló elektronikát is találtam. Ezek mellé ráadásul még az egyik páros hangszórói is oda lettek készítve. Hogy aztán lesz-e belőlük valaha valami, az egyre inkább úgy néz ki, hogy annak függvénye, hogy a szétszedtem projekt kifutása után marad-e még bennem elég kraft, hogy nekiálljak a rádióépítősnek. Ezt amúgy úgy tervezem, hogy mielőtt még minden egyes felboncolandó bigyóm elfogyna, de már valamiféle rend van, és már az anyagaimat is szétválogattam, akkor nekiállok mindenféle rádiós témájú cikkek írásának, amiket - hogy ne egymás után következzenek - majd jól beszurkálok a szétszedős és farigcsálós cikkeim közé.

   Mivel itt a dobozon belül van a mélynyomó, ezért az erősítő szinte minden megmozdulni képes része vastagon nyakon lett öntve melegtakonnyal. Ahogy ezt leírtam, már meg is jelent lelki szemeim előtt egy kicsi kínai emberke, aki reggeltől estig nyomja a szalag mellett a taknyot. Mégis mit mesélhet otthon a gyerekeknek? Mi volt a gyárban apa? Már megint mindent összetaknyoltam...

   Hogy le ne csússzanak, a bedugásuk után az összes csatlakozó is kapott egy kenetnyi ragasztót. A kapcsolási rajz amúgy nyilvánvaló. A három IC a három végfok, a szokásos körítés alkatrészekkel.

   Bár nem elsőre, de végül azért sikerült rájönnöm, hogy a hűtőbordát, valamint a hálózati trafót tartó két-két csavaron nem azért látszik bontásnyom, mintha ezeket a részeket bárki ki akarta volna a dobozból szerelni, hanem csak azért, mert aki a dobozt előttem szétszedte, az a "mester" nem jött rá, hogy csak a peremhez közeli csavarokat kell kitekernie. Gondolom ő is beleakadhatott a csavarok kitekerése után sem mozduló hátlap problémakörébe.

   Én pedig a saját életemért felelek, mire fel ráhúztam egy életvédelmi műanyag csövet a levágott csonkhoz csak úgy egyszerűen hozzátekergetett hálózati kábel ereire.

   Ezek ketten, mivel szétszakadtak bennük a mágnesek, már kilehelték a lelküket. Mármint nem holmi általam történő szokásos túlbőgetés miatt, hanem csak úgy egyszerűen az állásban, miközben az ember egy manapság már nem papírból, hanem jórészt fémből és műanyagból készülő hangszóróról azt gondolná, hogy az azért már a végítélet napjáig kitart.

   Az a gagyi spektrumanalizátor, melynek kedvéért tulajdonképpen ezt a dobozt lomtalanításkor elhoztam, az annyira kiábrándító, hogy akár emblémája is lehetne a bóvlit gyártó kínának.
   A hangminőség amúgy elfogadható, bár egyáltalán nem úgy, pláne nem olyan hangosan szól, mint ahogy azt várná tőle az ember. Ebben persze közrejátszik a szatellitként rádugott Creative hangfal rossz hatásfoka is, de attól még maguk a mély hangok vannak olyan gyengék, hogy azzal maximum egy óvodás karaoke partin lehetne virítani. Mármint miközben a hangerő a kijelző és a lehetőségek szerint is a maximumon volt, egyáltalán nem féltem tőle, hogy a szomszédot megzavarom a zenebonával, pedig itt mifelénk igencsak vékonyak a falak.

   Mikor a polcon ücsörgő plüssökre kérdőn ráordítottam: Hová tettétek a 6,3-as jack dugós mikrofont? Akkora volt a kuss... Pedig amúgy ott van a magnó és a joystick között.

   Miután a visszhangosítást és a karaoke funkciót is megvizsgáltam (jelentem köszönik szépen, mindketten jól vannak), nekiálltam a rendszer szétcincálásának. Aki ezt a gagyi RCA dugót gyártotta, az szerintem már rég a pokolban rotyog! Én legalábbis - ahányszor csak ez a szörnyű gyártmány a kezemben szétesett - mindig azt kívántam neki.

   Mire fel az előlap a nem is annyira gyengéd erőszaknak egy idő után engedett. Amúgy nem csavarok tartották, hanem csak lyukba dugott csövek, meg persze némi ragasztó.

   Konkrétan arról van szó, hogy ennek a kijelzőnek nincsenek oszlopai, csak sorai, és persze abból is csak 6 darab van. Még úgy is, hogy az alsó és felső folyton világító sort is hozzászámoltam! Mivel a kijelzőnek összesen 8 lába van, és ugye a maradék kettő a fűtés, ez ennyi. Vagyis mikor úgy tűnik, mintha ez a valami egy spektrumanalizátor lenne, akkor az csak azért van, mert a sorok nem egyenesek. (lásd az összevissza vonalvezetésüket) Szóval ez tényleg annyira gagyi, hogy ilyet még kínai termékben is csak ritkán lát az ember.

   Nemcsak azért billegtem, mert a székem szélén ültem, hanem azért is, mert képtelen voltam eldönteni, hogy most azonnal csapjam szét apróra az egészet (vagyis elővegyem a pákát), vagy majd csak holnap.

   Mielőtt végképp leromboltam volna, nekiálltam lemérni a hálózati trafót, hogy mikor majd kell (Te, még ezt az elbizakodottságot...), akkor már csak le kelljen róla olvasnom a számokat.

   Mivel még valamennyire tartott bennem a lendület, valamint tudom magamról, hogy a félbehagyott fonalat időnként (még ha csak...) milyen nehezen veszem fel újra, úgy döntöttem, hogy meg sem állok míg csak mindent el nem pusztítottam!

   Mivel ez is most lett aktuális, következő lépésként szinte mindent átpakoltam a nápolyis vödörbe, melynek végcélja természetesen a pince. Nekem meg az, hogy az évtizedek alatt begyűjtött rengeteg kacatomat mind rendre megmutassam.

   Mikor a nápolyis vödörre nem akart felférni a teteje, akkor választhattam, hogy a tunereket nem teszem bele, vagy ezeket a kijelzőket. Mivel a kijelzők egyrészt törékenyek, a tunereknek viszont már a múltkor sem találtam meg a pincei dobozát (pedig amúgy már kettő is van belőlük), a választás nem igazán volt nehéz.

   Mivel a szkenner tetejére pakolt távirányítókat csak a három középmechanikás videó letudása után vihetem vissza a pincébe, s így az lenne az ideális választás, ha a sort velük folytatnám, ezért mérget mernék rá venni, hogy következő tételnek a pince mélyéről nem a három videomagnót hozom fel!

   Mivel ez a múltkor nem igazán sikerült, a kudarcnak köszönhetően így most már eleve meg sem próbáltam logikai sorrendbe szedni a pincebéli teendőimet, hanem egyszerűen csak kipakoltam a szatyorból, majd mindennel elszaladtam a helyére.

   Mikor megláttam, hogy mégsem, mert a polcban már eleve ott volt egy csomó, a dobozba már rég bele nem férő zsinór, én már tudtam is, hogy idővel ezek is kapni fognak egy nagyobb dobozt.

   Épp mint ahogy arra is rájöttem, hogy a mindenféle kijelzőknek is kelleni fog egy ennél nagyobb doboz. Már csak azért is, mert ugye ezek nem is LCD kijelzők. Hogy aztán külön dobozban lesznek-e, vagy az újrafelhasználásuk hiányában egybeborítom őket, az majd csak akkor fog kiderülni, ha lesz végre hely az apróságaimat szétválogatni.

   Mint azt már előre sejtettem, következő tételnek nem a helyes döntés három középmechanikás videót hoztam fel, hanem egy különös hangulatú, teljesen barna előlapú asztali rádiót. Ez persze nem azt jelenti, hogy a következő szétszedtem cikk erről a rádióról fog szólni, hanem csak azt, hogy a sorban következő lyukat fogom vele betömni. Azok is ha egyszer elfogynak (mármint a farigcsálós cikkek között kihagyott rengeteg lyukak), remélhetőleg sosem fogom őket újratermelni...