Ez a kép még valamikor a 90-es évek elején készült, a József távbeszélő központ hálózatos osztályán, a József utca 13-ban, mégpedig az egyik akkoriban szokásos névnapozás alkalmával. A képen amúgy maga a szerző látható, kezében a ma bemutatásra kerülő videokamerával, két kolléganője társaságában.
   Ma már persze minden okostelefonban van videokamera, ez azonban akkoriban még nagyon drága játéknak számított. Konkrétan annyira, hogy mikor kellett valakinek, mivel másnak még nem volt, így tőlem kérték el. Az ember persze kezdetben még nagyon félti a megszerzett kincset, ez az érzés azonban idővel alábbhagy. Az újdonság varázsának megszűnte után volt a kamera egy évet apám egyik kollégájánál, aki - operatőr lévén - egy iskoláknak szánt, templomokat bemutató sorozatot forgatott vele. Szegény kamera végül, mikor már senki sem kérte, az egyik melóhelyi rejtekszekrényem mélyén végezte, ahonnan nem azért került elő, mintha kerestem volna, hanem csak úgy mellékesen, az egyik költözés alkalmával meglepve vele, hogy a rengeteg szállítani való kacatom között még a kamera is ott van. Hogy az akkumulátorainak nem használt az állás, az ugyanúgy igaz, mint ahogy az a másik tény is, hogy a kamerára idővel már nem volt igény.
   Néhány szót azért szólnék az említett névnapozásról, amit igazándiból - Isten nyugosztalja - Kertész Pista főnökünk terelt olyan mederbe, ami hiába számított munkahelyi alkoholfogyasztásnak, a csak sör és a soha le nem részegedés okán soha senki nem szólt érte. Már úgy értem, hogy sem a feletteseink, sem más osztályok kollégái. Ez akkoriban kicsit olyan volt, mint egy alkoholfogyasztással fellazított csapatépítés, ami aztán szinte minden alkalommal egy a szokásosnál sokkalta lazább témavezetésű termelési értekezletbe fordult, mire fel főnökünk nem győzött viccesen ránk szólni, hogy ugyan ne szakmázzunk már.
   Mivel egy amolyan gyűjtögető típus vagyok, a nemes alkalmakkor készült felvételek zöme még megvan. Azért nem mind, mert néhány kazetta másolásra kölcsönadás után valamiért már nem ért vissza, ami a videós korszak (mármint a VHS kazettás filmezős korszak) lezárultával természetesen már nem volt akkora bűn, mint mikor még minden kazettájáról tudta az ember, hogy kinek adta kölcsön.
   Én a múltkor, ahogy volt, szó szerint szatyorszámra majdnem az egész VHS kazetta készletemet beleborítottam a szelektívbe, csak mert már nagyon kellett a pincében az általuk elfoglalt rengeteg hely. A mai alkalommal amúgy valószínűleg a kamera is a kazetták sorsára fog jutni, mert úgy tervezem, hogy a még azóta is fennálló helyhiány okán - hiába ikonikus - végül ezt a kütyümet is elbontom.

   Miközben az előző kép már több mint egy évtizede várta egy amúgy M7 nevű mappában, hogy végre megnyissam vele ezt a cikket, maga a kamera - mint azt épp az előbb említettem volt - már szintén több mint egy évtizede valahol a pince mélyén hevert. Hogy ma sem miatta jöttem le (halogatás sej, Géza a neved), azt mi sem bizonyítja jobban, mint ez a fáspincében az elektromos szerszámletevős polcon talált doboz, melybe amúgy a Miniplex fúrógépek maradványait tervezem belerakni. Ez kérlek akkora volumenű feladat (nálam legalábbis), hogy hosszú napok mentek rá, mire végre kinyomtattam a dobozra ragasztandó címkét. Amúgy persze most sem azért jöttem le, hogy a Miniplexek végre a helyükre kerüljenek, hanem csak földet szitálni, hogy mikor palántáznom kell, akkor minden ott legyen hozzá a polcon készen. Mármint mikor majd tavasszal kell a több ládányi föld, akkor ne a ládába a tavalyi növények maradványaival belenőve bukkanjak rájuk. Mikor némi kószálás után kiderült, hogy még több tálcányi kiszórt, pláne több ládányi még ki sem szórt virágföld vár átszitálásra, hirtelen elhatározással úgy döntöttem, hogy akkor már legyen inkább a Miniplex.

   Mely témával amúgy már tényleg csak annyi dolgom volt, hogy eldöntsem végre, melyik méretű, amúgy már hosszú napokkal ezelőtt kinyomtatott címkét ragasszam fel a rózsaszín dobozra. A "hosszú napok" kifejezés most úgy értendő, hogy miközben igencsak emelkedett módon (mármint számszerűen emelkedetten) vettem magam körbe a mindenféle szétszedendőkkel, csinálni közben annyira nem csináltam semmit, hogy az komolyan meglepett. Mármint azért, mert előtte több mint egy héten át olyan lelkes voltam, olyan szépen haladtam, hogy akkor meg azon lepődtem meg.

   Azon viszont nem lepődtem meg, hogy a lomos pincei asztalon még mindig nincs annyi hely, hogy le tudjam rá tenni a HGW dobozát, legalább arra a rövidke időre, míg rácelluxozok egy matricát. Ezt persze megtettem, mire fel a doboz azonnal a mélybe vetette magát, épp mint ahogy ezt követően őszinte sajnálatomra a címke és az olló is.

   Mikor azt tapasztaltam, hogy ma tényleg mindent leejtek, akkor nem sok híja volt, hogy inkább visszamegyek a másik pincébe virágföldet szitálni (de csak mert annak amúgy is lefelé kell hullania), ez azonban végül mégsem így történt. Konkrétan azért nem, mert kiszúrtam az ajtó közelébe odakészített magnókat. Mármint a Tesla B70-et, meg a BRG Mambót, mely hatalmas dobozok nem azért kerültek ide, hogy az innen nézvést bal sarokba már esélyem se legyen belépni, hanem azért, mert ugye a rengeteg egyéb témájú cikk között kihagyott hézagokat magnókról és rádiókról szóló cikkekkel áll szándékomban feltölteni. Ékes példa erre a magnók mellé már oda is készített régi konyhai rádiónk, meg a Spidola. A balra lent látható lemezjátszó alatt megbúvó Orion 449-esről már nem is beszélve! Ehhez képest mit csináltam? Átléptem a kupit, majd felnéztem a polc legtetejére.

   Ahol aztán nemcsak a ma bemutatásra kerülő kamera várta, hogy végre kibelezzem, hanem egy TV miniszkóp is, aminek a tetején egy TR akárhányas asztali multiméter ül. A jobbra látható Tesla B90-et, valamint B93-at, meg a nagyon lapos Videoton rádiót is meglátva, nincs rajta mit csodálkozni, hogy szemlesütve sunnyogtam ki a sarokból.

   A fekete alapon fehér foltok, az kérlek nem holmi por, hanem gomba, mire fel úgy döntöttem, hogy ez a táska már itt helyben a szemetesbe kerül, s a lakásba csak a tartalmát viszem fel.
   Maga a táska amúgy onnan van, hogy mikor eldöntöttem mekkora kell, helyszíni ellenőrzés címszóval kimentem területre (mármint a munkahelyemen), mondván végigmegyek a nagykörúton oda meg vissza, az adott alkalommal kifejezetten a bőrdíszművesekre koncentrálva. Bár az volt betervezve, hogy ez egy akkoriban nálam bevett szokás szerinti hatalmas séta lesz, végül épp csak a szomszéd háztömböt kerültem meg, s már a kezemben is volt ez az épp megfelelő méretű táska.
   Ugyan terveztem az aljába beépíteni egy merevítő farostlemezt, az a kiegészítő azonban sosem készült el. Amúgy azért lett volna rá szükség, hogy a táskát a két széléhez rögzített vállpántnál fogva felemelve, ne érje káros hajlító erő az optikát.

   Hogy már ki tudja hányadszorra futok neki a dobozok felcímkézésének (amúgy messzi még a projekt vége), arra kitűnő bizonyítékkal szolgál a polcon elhelyezett rengeteg biankó matrica, amihez persze most is hozzácsaptam két adaggal. Mikor már valahol ott tartottam, hogy a rend kedvéért áthelyezem őket az asztal átellenes sarkán berendezett irodarészlegre, inkább elmenekültem. A terv persze az, hogy valamelyik nap lejövök, és olyan rendet vágok, hogy arra még magam is komolyan rá fogok csodálkozni! Mármint azon fogok csodálkozni, ha ez tényleg így lesz...

   Mivel a földszitálás közben nagyszerűen lehet bambulni (amiben persze már amúgy is mérhetetlen rutinom van), mire felocsúdtam, már az összes föld újra lett szitálva, ami amúgy gondolom megfeleltethető az őszi ásásnak, meg a tavaszi gereblyézésnek.

   Azért milyen világ lett már, hogy a balra látható szatyornyi tűzifát nagyobb értéknek tartom, mint egy Panasonic M7-es videokamerát? Ez kérlek annyira így van (mármint az, hogy a kamerát nem tartom semmire), hogy mikor valaki kérte, akkor a szintén vállra vehető, de még magnó nélküli társát bármiféle szívfájdalom nélkül ajándékoztam el. Nemcsak aki kapta, de még én is örültem az eseménynek! Mármint én a kamera által elfoglalt hely visszakapása okán.
   Néhány hónapja volt a piacon a kamerának egy modernebb, már kicsi kazettát használó változata, amit annak ellenére nem vettem meg, hogy mindössze 200 forintért adták, táskával, töltővel, akkukkal. Ez a lemondás amúgy egyértelműen annak volt köszönhető, hogy még az itthoni nagy kamerát sem szedtem szét.

   Hogy a legutóbbi felpörgésem óta mennyire lassultam vissza, azt mi sem mutatja jobban, mint az asztal pultján egyre csak halmozódó bemutatandó tárgyak sora. Először a lépegető mackóbelsőket tartalmazó sárga cipős dobozt hoztam fel, majd a háromágú lámpát, amit a kamera, majd a mechanikus számláló követett. Még néhány dolgot ideteszek, és már nemhogy szétszedni, de egyenesen idenézni sem lesz kedvem!
   A kamerát amúgy nem véletlenül tettem félre. Mármint egyrészt azon töröm az okos kis (mások szerint nagy és buta) fejemet, hogy mivel tudnám megindokolni, hogy mégiscsak megtartom (ezen mondjuk jobb volna nem elmélkedni), másrészt azon, hogy mielőtt kivégezném, fel kellene támasztanom a kamera akkumulátorát, mégpedig legalább annyira, hogy néhány percig bírja.

   Mivel a kamera akkumulátora zselés elektrolitú ólom, ami már ki tudja mióta nem kapott töltést (gondolom a töltőjének bemutatása óta, ami még valamikor 2009 januárjában volt, most meg ugye (mikor ezt a cikket írom) 2022 januárja van), így abban már nem sok élet lehet. Amúgy mindössze 1 voltot mértem rajta.
   Ami persze még az akkumulátor legutóbbi töltésénél is régebben volt, az a gyártása. Ha jól értelmeztem az akkumulátoron látható számokat, az akku 1991 januárjában készült, ami ugye már több mint 30 éve volt! Hogy ennyi időt egy ólom alapú akkumulátor túléljen, annak valószínűsége szerintem nulla.

   Az akkumulátorból 10 év alatt persze nemcsak a töltés fogy ki, hanem az elektrolit is, és ez még akkor is igaz, ha az akkumulátor amúgy zselés. Mármint a zselés akkumulátor lényege mindössze az, hogy nem folyik ki belőle az elektrolit, amitől persze még ugyanúgy elpárologhat, legfeljebb több idő kell hozzá. Idő az meg ugye volt rá bőven. Mivel egyszer már műveltem vele ilyet, s a korábbi operáció sikeres volt, ezért újra nekiálltam vizet tölteni az akku celláiba.

   A zöld fény jelen esetben azért jelez hibát, mert ugye annak akkor kellene világítania, mikor a töltő már feltöltötte az akkumulátort, nem pedig most, hogy közel nullára merült állapotban rádugtam.
   A helyzet amúgy később normalizálódott. Mármint egyre sűrűbben villant fel a piros LED, ami ugye a töltést jelzi, majd egyre rövidebb ideig villant be a zöld. Reggelre sajnos (mármint az akku egész éjjel töltődött) nem jött meg a zöld fény, vagyis az akku nem töltődött fel.

   Mivel a Panasonic M7 kamera service manualja már úgy másfél éve oda volt készítve egy ráutaló nevű, jelen esetben M7 nevű mappába (Te, hogy nekem még mindig mennyi ilyen majdnem megkezdett témám van...), épp csak át kellett böngésznem, hogy megtaláljam benne a kamera hátulján található csatlakozó bekötését. Mivel nincs ilyen aljzathoz való dugóm, majd döfök bele drótokat.

   Ezt a kamera tranzisztorait bemutató rajzocskát csak azért tettem ide, hogy általa mutassam meg, ezeket a modern alkatrészeket miért nem lehet csak úgy egyszerűen egy másikkal helyettesíteni. Mivel mikor az első videomagnóm tápegysége elszállt, akkor még nem volt itthon internet, vagyis forrás hiányában nem tudtam róla, hogy egyes tranyók bázisával sorba van kötve egy ellenállás, meglepve tapasztaltam, hogy az eredetiek helyett beépített sokkal nagyobb tranyók úgy izzadtak, hogy majd kimelegítették magukat a panelből.

   A minap még itt volt a kamera mellett a háromágú lámpa, most meg már száradnak az alkatrészei. Próbáltam magamat győzködni, hogy ha a lámpát szétszedtem, és persze nem fogom összerakni, akkor ugyan tegyem már meg ugyanezt a kamerával is, ez azonban nagyon nem akart sikerülni. Végül valami egészen csavaros módon vettem rá magamat a kamera elpusztítására. Konkrétan azt találtam ki, hogy útban van a mosógép javításához, amit persze nem úgy kell érteni, hogy a mosógépet, vagy bármely alkatrészét ide szeretném tenni, hanem úgy, hogy majd a fürdőszoba ajtaját szeretném a hátam mögötti szekrénynek nekitámasztani, miközben a mosógép ki sem jön a fürdőből, épp csak oda van fordítva az ajtóba. Ehhez a felálláshoz az kell, hogy eltegyem a hátam mögül a Videoton receivert, amit éppen ide, vagyis az asztal pultjára szándékozok feltenni. Előtte persze még el kell bontanom a sárga dobozban őrizgetett lépegető mackóbelsőket is. Mármint az nekem most egy amolyan haladék.

   Mikor ezért a hatalmas, konkrétan vállra veendő dögért kiadtam 40.000 forintot (már ha még jól emlékszem az árára), annyi pénzért simán lehetett kapni egy elfogadható állapotú autót! Most meg napok óta próbálok számára találni valami mentséget, amivel meg tudnám indokolni, hogy miért ne bontsam el. Mivel ez nem sikerült, megembereltem magam, s kiadtam magamnak az utasítást, miszerint:

Géza! Fel sem állhatsz az asztaltól, míg ez a dög egyben van!

   Ettől persze még nem álltam neki a feladatnak, csak ültem és néztem szegény kamerát. Mivel mikor végre elbontottam a három Tesla B4-et, azokról sem derült ki néhány nap, sőt hónap, de még évek múlva sem, hogy egyszer csak mennyire jók lettek volna valamire, valamint a tartalék bicaj, a hősugárzók, meg persze még egy csomó minden más sem hiányzott, gondoltam legyen, végre ezt a kincsemet is szétcsapom, hiszen tulajdonképpen már csak ezért őrzöm.

   Hogy mi lehet a piezo az autó fókuszban, az engem sosem érdekelt. Amúgy olyan nagyon tulajdonképpen a kamerázás sem. Mármint ezt a kamerát csak azért vettem, mert ugye mégiscsak egy technikai vívmány, ami kell, hogy egy technika iránt érdeklődő embernek legyen otthon a polcon.

   A repülő törlőfej azt jelenti, hogy az is a forgófejbe van beépítve. Erre amúgy azért van szükség, hogy a több apró felvételből összeállított "műsor" képváltásai ne legyenek annyira csúnyák.

   Nemcsak gombokkal, de kézzel is lehet kezelni a zoomot meg a fókuszt. Mindeközben a jobbra látható gumialkatrész - egyértelműen a szemöldökzsír hatására - begombásodott. Mármint tapasztalatom szerint, amin ujjlenyomat van, azon a lomos pincében idővel gomba is lesz.

   A mikrofonról már rég lemállott a szélvédő szivacs. Mikor legutóbb használtam, akkor (emlékeim szerint legalábbis) egy lapos szivacs volt rátekerve, ami dróttal volt átkötve.

   Amennyiben a mikrofonhoz van egy előerősítő is, akkor lehet, hogy ezt a részt megtartom. Ezt úgy kell érteni, hogy amúgy szegény kamera egyetlen alkatrészére sem tartok igényt.

   Nyitásképp ezt a miniatűr monitort szereltem le róla. Mármint ez a kamera nem átnézeti keresős, hanem olyan, hogy a nézőkében azt látom vissza, ami a szalagra kerül. A kijelző persze még nem színes.

   Hogy a japánok a gyárban mindent egy lapra tettek fel, az valószínűleg azzal volt indokolható, hogy több panel számára már eleve nem volt hely. A nagy zöld lap amúgy csak a kamera magnó részének elektronikáját hordozza.

   A képmezőt balra fent elhagyó kábelek apukám tápegységéből hozzák az áramot, ami amúgy ahhoz kellett, hogy a magnó magától adja vissza a kazettát, ne nekem kelljen belőle kifeszegetnem. Ez amúgy könnyedén sikerült, mégpedig a krokodilcsipeszeket a magnó belsejében az akkucsatlakozó lábaira csíptetve.
   Mivel ekkorra már egy csomó mindent lebontottam róla, a készülék semelyik másik gombjára sem reagált, amit részemről szerencsének értékeltem. Mármint ha nekiállt volna hattyúdalként működni, az végképp megülte volna a lelkemet.

   Ez pedig a másik oldala. Bár a vezetékein keresztül valószínűleg feléleszthető lenne, ennek azonban nem lenne semmi értelme. Mármint az ehhez hasonló, csak még magnó nélküli kamera hiába működött, pláne tette ezt egyben és kompletten, az sem volt használva csak egyszer. Készítettem vele egy videót valami mackóról, amit persze a mozgatásán felül beszéltettem is, az egyik kollégám bedigitalizálta a felvételt, ami aztán idővel persze elveszett. Most, hogy ezeket a sorokat róttam, megpróbáltam őket előkeríteni, de csak már sokkal fiatalabbakat találtam.
   Itt aztán úgy két órára félbemaradt az írás, de csak mert a megtalált videókkal ami csak gond lehetett, az volt is! Nyitásképp valami frame rate eltérés volt az 5 videó között, aztán a hangjuk nem volt egyforma kódolású, majd a harmadik fájllal volt valami olyan számomra zavaros probléma, hogy azt az én töppedt agyammal már fel sem tudtam fogni! Végül persze sikerült az operáció, 1 lett az 5 videóból, és még feltöltenem is sikerült. Mondjuk azt is csak másodikra, de csak mert elsőre nem jó fájlra kattintottam rá.

   Egy ilyen optikai összeállítás őrizgetésének annyira nincs értelme, hogy egyszer már próbáltam megokolni, azonban nem sikerült. Mármint kell lennie valahol egy zoomos kamera optikának, amit egyszer - hogy legyen valami haszna - rászereltem egy webkamerára, de az, hogy az eredmény elkeserítő volt, az kérlek mondhatni nagyon finom megfogalmazása a szerző által elért hatalmas kudarcnak.

   Mármint azért az, mert sikerült belőle kiszednem ezt a piezo lapocskát, amiből elképzelhető, hogy majd megpróbálok feltámasztani egy már szétmállott kristályú lemezjátszó pickup-öt. Ehhez persze előbb még fel kell kerülnie a pincéből annak a Tesla táskalemezjátszónak, ami szerintem még csöves.

   Komolyan mondom, nem is reméltem, hogy ma idáig eljutok. Mármint meg mertem volna rá esküdni, hogy mint megannyi más szétszedést, úgy ezt is félbe fogom hagyni.

   A kazettafészek egy kicsit másképp működik, mint ahogy az asztali videóknál, itt ugyanis semmi sincs ami behúzná a helyére a kazettát, így azt az ajtajával együtt nekünk kell a helyére nyomni. Hogy mi engedi el, azt mondjuk nem kerestem meg.

   A mechanikában amúgy három motor volt. Míg az egyik a szalaghúzó tengelyt és az orsózó tüskéket forgatta, egy másik az üzemmód vezérlő tárcsát (lásd jobbra lent), a harmadik pedig magát a fejdobot.

   Az üzemmód vezérlő tárcsa egy annyira zsír alkatrész (lásd jobbra), hogy az valóban merő egy zsír, mire fel nem sok híja volt, hogy a mechanikából semmit sem szedek ki.

   Valahol itt tarthattam, mire végre sikerült róla magamat meggyőznöm, hogy feleslegesen szedegetem ki a biztosan soha nem kellő, meglehetősen formátlan mechanikai alkatrészeket.

   Hiába mutatott az óra már majdnem kilencet, úgy voltam vele, hogy inkább kihagyom a mozizást, de a videó elbontását nem hagyom félbe. Amúgy végül összekombináltam a kettőt. Mármint megnéztem a Szentivánéji álmot, mely filmnek hiába volt remek szereposztása, számomra valahogy gyengének és zavarosnak tűnt. Persze közrejátszhatott, hogy nem csak rá figyeltem.

   Mire a video mechanikájának bontásával végeztem, már mindenütt alkatrészek hevertek. A másnap reggelre halasztott porszívózáskor csak úgy csattogtak a gép csövében a csavarok!

   Hogy az optikai érzékelő felhasználásom konkrétan nulla? Hát ja. Így hirtelen még csak példát sem tudok rá mondani, hogy valaha is használtam volna ilyen alkatrészt.

   Ezt az alkatrészt viszont így egyben kellett volna eltennem, mint speciális felfüggesztésű mikrofont. Mire erre rájöttem, addigra persze már rég szétszakítottam a gumírozott felfüggesztését...

   Szinte alig vettem ki néhány alkatrészt (lásd őket a dobozfedőben), mire fel már véget is ért a film, s vele együtt a munkakedvem is. Másnap délelőtt, miután ezeket a képeket megszerkesztettem, annyira rossz volt őket nézni, hogy neki sem álltam megírni hozzájuk a szöveget. Most legalább volt mire fognom a dolgot...