Mikor a Bosnyák téri piacon megláttam, egyből rámosolyogtam, mire fel az eladó azt hitte, hogy meg akarom venni. Ez amúgy éppen így is volt, épp csak benéztem a készülék típusát.

   Mármint miközben én egy szovjet táskalemezjátszóban gondolkodtam, hiszen Halasi Laci barátomnak olyanból készítettünk erősítőt a ZK 246-os magnójához, ez a lemezjátszó egyértelműen nem orosz, hanem Supraphon, vagyis csehszlovák gyártmány. Olyan sokat mondjuk nem veszítettem, hiszen egyrészt még ilyen készüléket sem szedtem szét, másrészt sikerült az árát az eredeti negyedére, mindössze egy ezresre alkudnom, amennyi pénzt már csak az erősítő egy szem ECL82-es elektroncsöve is megért. No nem mintha nem lenne a pincében egy egész asztalfiókra való cső...

   Na most az, hogy a műszaki adatok közül a hangfrekvenciásak meg sem lettek említve, az nemcsak azért van, mert ez egy átlagos erősítő, amiről nem igazán van mit írni, hanem azért is, mert ez a rajz a Híradástechnikai Alkatrészek Képes Tájékoztatója című könyvből van, ami inkább szervizkönyv, mint reklámanyag.

   Egyszer már volt a gyűjteményemben két ilyen gomb (gondolom ugyanilyen lemezjátszóról lebontva), amiket aztán idővel elajándékoztam egy csehszlovák gyártmányú gitárra, amin persze gyárilag szintén ilyen gyönyörűséges gombok voltak.

   Melyek közül az egyik a hálózati, a másik a hangfal irányába tart. Ez amúgy azért volt (mármint az értetlenkedésem), mert bár nagyon is rám fért volna (tényszerűen kétszer is nekifutottam), a délutáni alvásom nem sikerült.

   Ez a csinos Flexo felirat a hálózati kábel dugóján olvasható. Amúgy igen nagy valószínűséggel a dugó flexibilitására utal, bár annak csak a fele készült hajlékony műanyagból.

   Hogy a lemezjátszó nem egy szekrény mélyén öregedett meg, mármint rendszeres használatban volt, azt mi sem bizonyítja jobban, mint ez az iránykeresések közben mára már kissé megkopott tuchel.

   Mikor sikeresen megállapítottam, hogy eddig nem volt itthon csoki csatlakozós hangszóróm, az állításom menten helyesbítenem kellett. Mármint arra, hogy volt, épp csak nem tudtam róla.

   Én igazándiból csak addig a rétegig akartam eljutni, hogy lefényképezhessem a lemezjátszó adattábláját, csak mint az kiderült, már megint nem figyeltem oda. Mármint a típuscímke lefényképezéséhez a lemeztányért ugyan tényleg le kellett vennem, a hangfalat viszont még véletlenül sem kellett volna szétszedni.

   Mivel már nagyon valami egészen mást szerettem volna csinálni, valamint a lemezjátszóhoz lomtalanításkor begyűjtött néhány lemezt annak ellenére sem sikerült a pincéből felhoznom, hogy többször is jártam lent, a maradványok ha csak holnapig is, de visszakerültek a polcra.

   A SHARP lemezjátszó maradványait kiettem az előszobába. Bár ez nem tartozik szorosan a Supraphon lemezjátszó szétszedéséhez, épp csak útban volt a felé vezető úton, mint előzőként felboncolt tétel.

   A lemeztányér gumiborítását persze egyből hozhattam is vissza, hiszen az lehet, hogy kelleni fog erre a lemezjátszóra. Már persze csak akkor, ha valami csoda folytán nem csapom szét, amire bevallom őszintén, hogy igencsak komoly esélyt láttam. Mármint annyira jól jönne a pincében a helye, hogy azt most inkább nem is ragoznám!

   Épp mint ahogy az is jól jött volna, ha a lemezjátszót még aznap délután szétszedem, ez azonban a szokásos módon nem történt meg. Hogy épp mire fogtam a halogatást, arra már csak azért sem emlékeztem (mármint másnapra, mikor ezt a néhány sort megírtam), mert a mérhetetlen rutinom okán mára már a kifogások mondhatni végtelen tárházával rendelkezem, s ugyan ki tudja már, hogy a rémes tömegből előző nap melyiket vetettem be. A lemezjátszót a polcról, azt mondjuk biztosan nem vettem le.

   Van az úgy (sajnos csak ritkán), hogy beindulnak a dolgaim, míg az is megesik (jaj, Te, ez de sűrűn van...), hogy úgy befagynak, hogy az már szinte fáj! Ezt a fajta fájdalmat mondjuk viszonylag jól tűröm (a gyakorlat ugye), de attól még értetlenül állok a tény előtt, hogy egy már félig szétszedett lemezjátszót képes vagyok a polcon három napig csak azért unottan bámulni, mert ha jó, és persze lejátszok rajta egy lemezt, akkor a felvétel készítéséhez kellene a kamera alá egy állvány, amit a pincéből kell felhoznom. (lásd a képbe alul középen belógni) Én legalábbis erre fogtam, hogy miért halogatom a lemezjátszó boncolását. Az persze lehet, hogy a valódi ok valami egészen más volt, arra azonban az eltelt évtizedek alatt még nem jöttem rá. Mármint azt nem tudom, hogy mitől lustulok be időnként annyira, hogy minden futó projektem leáll, és még mozizni sincs kedvem, hogy legalább a még megnézetlen filmek fogyjanak.

   Az a projekt, melynek keretében leszedem a szekrénysor tetejéről a lemezeket, melyek aztán hatalmas valószínűséggel egy pincemélyi dobozban végzik, az speciel nemcsak azért áll, mert egyrészt nincs kedvem porolni, másrészt régi lemezeket hallgatni sem, hanem fő okként ott van ugye az, hogy a pincében ehhez jelenleg még nincs elég hely. A lenti kupit elnézve, hozzáadva az egyre csak fokozódó lustaságomat, lehet, hogy már soha nem is lesz!
   Mindeközben az előző kép azért kapta a "lekéne" nevet, mert a pincei plafon egyre látványosabban szorul rá egy alapos pókhálózásra. Ezt amúgy olyankor szoktam intézni, mikor a lépcsőházból szó szerint nincs mit feltakarítani. Mármint olyankor a lépcsőház fölösleges sepregetése helyett inkább a mennyezeten megyek végig a partvissal, gondolom a pókok legnagyobb örömére, s ha már nekiálltam, akkor a pincei plafont is végighadonászom.

   Mikor az állvánnyal végre felértem, majd kiszúrtam rajta, hogy oldható kötések helyett mindenütt szegecselve van, szomorúan állapítottam meg, hogy bár ez is be van írva a mindent tudó táblázatomba, mint egyszer majd szétszedendő tárgy, ez azonban csak akkor fog megtörténni, ha találok belőle - mondjuk lomtalanításkor - egy bátran elpusztítható példányt.

   A kamera állványa végül nem azért került fel a félig már szétszedett lemezjátszó tetejére, mert ahhoz a projekthez tartozik, hanem mert mikor mellette volt, akkor kényelmetlen volt kivenni alóla azt a kis barna kártyadobozt, amiben amúgy a szemüvegtörlő kendőmet tartom. Annak a doboznak is ha egyszer találnék egy rendes, mármint stabil helyet, az maga lenne a csoda! No de csodák nincsenek, vagy csak nagyon ritkán. Meséljek egyet? Na jó...
   Még egy hónapja sincs, hogy az interneten böngészés közben belefutottam egy kissé ortopéd kinézetű szovjet zsebrádióba. A furcsasága mindössze annyi volt, hogy az állomáskereső és a hangerőszabályzó gombja között volt egy ormótlan nyomogatós kapcsoló. Mármint kiállt a rádió oldalából egy nyomógomb. Bár ez nem egy csodálatos különlegesség, de annyira azért érdekesnek tűnt, hogy megért volna egy szétszedést. Már persze ha lett volna készleten ilyen rádióm. Erre fel még azon a héten ott hevert előttem a hétvégi piacon, épp csak az eladó nem volt sehol, így nem tudtam megvenni, ellopni pedig nem volt pofám.
   Erre az eladóra amúgy pont ezért haragszom, pedig amúgy egy jópofa, igencsak nagydumás ember, épp csak annyira az, hogy simán otthagyja őrizetlenül a teljes árukészletét, s üzletkötés helyett inkább elmegy beszélgetni. Már volt is ebből problémája, mikor néhány drága cuccát csak úgy egyszerűen elvitték a gyékényről, de ettől még nem képes leszokni az elkószálásról. Épp mint ahogy én sem vagyok képes leszokni róla, hogy folyton valami másról beszéljek...

   Miközben a monitornéző szemüvegemet megcseréltem a közelre látó társával, mindjárt két dolgot is sikerült megállapítanom. Míg az egyik az, hogy a Supraphon lemezjátszóhoz sem a SHARP társából bontott dinamikus pickup, sem az M7-es kamerából kiszerelt piezo lapocska nem fog kelleni, addig a másik szerint ezek ketten innen csak nagyon nehezen, pláne sokára fognak elkerülni. Azt mondjuk biztosan tudom, hogy lemezjátszófejes dobozom van, piezo lapocskákat tartalmazó doboz létére viszont nem mernék megesküdni.

   Amit szintén nem tudok, az az időnkénti (még ha csak...) lefagyásom oka. Mert ugye arra, hogy néhány csavart kitekerjek, elkészítsek néhány fotót, eddig még semmi értelmes (hangsúlyozom értelmes) halasztási okot sem sikerült találnom.

   Mivel nincs újrahasznosítási tervem ilyen fazonú bőröndre, ezért ha a lemezjátszót nem teszem el egyben, akkor ezt a részét - már csak a meglehetős helyfoglalása okán is - valószínűleg kidobom. Néhány napja még úgy voltam vele, hogy elteszem, csak azóta újra sikerült a pincében körbenéznem.

   Ez itt egy életveszélyes, konkrétan rákkeltő részlet! Mármint ez a hőszigetelő lapocska azbesztből van, s amúgy a dobozt védi az ECL82-es elektroncső melegétől.

   Mivel a lemezjátszó dobozon belüli részei immáron mind kívül vannak, ha csak szét nem csapom apró elemeire, a szétszedős résznek már vége is! Szóval tényleg érthetetlen, hogy mit vagyok képes egy ilyen apróságon napokig halogatni...

   A balra fent látható forgáspont a lemezjátszó karjának töve, míg a jobbra látható kerek kapcsoló csak a motort kapcsolja be. A két alkatrész közötti mechanikai elemek azt a célt szolgálják, hogy a lemezjátszó karját jobbra húzva a motor bekapcsoljon, majd a lemez lejátszása után, a kar a kivezető barázdához érve kikapcsolja a motort. A bekapcsolási metódus ugyan nem, de a kikapcsolási látható lesz egy későbbi videón. Mármint ezen a cikken belül későbbin.

   Balra a hálózati feszültségválasztó kapcsoló, természetesen hátulnézetben, középen a motor, míg jobbra a sebességváltó emelőtárcsája látszik. Utóbbi úgy működik, hogy a lépcsős tárcsa egy gumiperemű görgőt helyezget különböző magasságokba, ami a motorra szerelt lépcsőstengely és a lemeztányér belső pereme között viszi át a forgást.

   Az előző videó elkészítése azért nem ütközött nehézségekbe, mert a lemezjátszó még nagyban az előszobában hevert. Amúgy csak azért nem vittem le a pincébe, mert a minap elfelejtettem rá visszatenni ezt a kart rögzítő mechanikai elemet.

   Jobbra lent a hálózati trafó, tőle balra a tápfeszültséget szűrő elkó, még balra a szelénlapocskákból készült egyenirányító, felül középen pedig a kimenőtrafó látható.

   Egy ECL82-es csővel erősítőt építeni annyira egyszerű, mármint annyira kevés alkatrész szükséges hozzá, hogy annyihoz nem kell se nyáklap, se forrasztófülek, bővel elég kötéspontnak a csőfoglalat és a potméterek néhány lába.
   Mivel úgy döntöttem, hogy összerakom (amúgy egy dobozban végezték volna az alkatrészek), így ha valami csoda folytán nekiállok készíteni belőle mondjuk egy visszacsatolt audiont, amihez pluszban csak egy tekercs és két forgókondi kell (meg persze egy hatalmas csokor lendület is), majd szedhetem szét. Ez már csak azért sem baj, mert akkor majd nem kell találgatnom, hogy mit hova kössek.

   Íme a lemeztányér csapágyazása, ami annyira szorul, hogy mindenképp ki kellene belőle mosni a szinte ragasztóvá összeállt zsírt. Ehelyett azt az igencsak csúf kerülőmegoldást választottam, hogy addig-addig tekergetem, míg csak meg nem lazul legalább annyira, hogy a lemeztányért meg tudja forgatni a motor.

   A pickup nem azért nem lett szétszedve, mert szegecselt (mármint a szegecseket semmiből sem tartott volna lefúrni), hanem mert valami csoda folytán még ép. Egy kicsit igazgattam a tűtartó lemezeken, valamint portalanítottam is, aztán már toltam is vissza a helyére.

   Valamint a pickup elfordításával kiválasztható kétféle tűt is. Míg a bal oldali tompább a 78-as fordulatszámú, ún. gramofon lemezekhez való, addig a jobb oldali hegyesebb a mikrobarázdás lemezekhez. Ha az előbbivel játszom le az utóbbit, akkor - mivel a tű hegye nem ér le a barázda mélyére - eltűnnek a magas hangok. Ebben azért vagyok egészen biztos, mert kipróbáltam.

   Ezt a rettenetes karcot már egy másik, amúgy 78-as fordulatszámmal lejátszandó, vagyis gramofonhoz való lemezen fényképeztem. Az információt amúgy a barázdák oldalra történő kilengései hordozzák.

   Mivel a pincéből felhozott lemezek értéktelenek voltak, a kislemezek ráadásul durván kopottak is (valaki valamin szinte szétsúrolta őket), néhány használható lemezért kénytelen voltam felmászni a szekrény tetejéig.

   A fordulatszám a lemeztányér tengelyének szorulása miatt nem stimmel, míg a nyávogást is ugyanez a hiba okozza. Később, mikor már rég megvolt ez a felvétel, s a lemezjátszó már csak a sebességváltó bemutatása okán került vissza az asztalra, adtam a tengelynek WD40-et, amitől teljesen rendbejött. Ezt úgy kell érteni, hogy a sebességváltó üres állásában ujjal megpörgettem a lemeztányért, majd mikor visszaértem a fürdőszobai kézmosásból, az még mindig serényen forgott! Hogy ez mennyire fontos javítási lépés volt egy valószínűleg a pince mélyén elrohadó lemezjátszó esetében, azt a kérdést inkább ne feszegessük...

   Hogy a fényképezőgép állványa néhány évnyi pincebéli hányattatás után végre visszaért a helyére, az azt vetíti előre, hogy legközelebb tuti, hogy a pincében fog kelleni, mikor is szidni fogom magam érte, hogy felhoztam.