Farigcsálok -11-
(polcokat szeretnék a hangszóróimnak)

Ezek itt a hangszóróim. Még ha csak ennyi lenne... Mondjuk az igaz, hogy nem
panaszkodom, hanem dicsekszem, csakhogy most némi munka is akad
a rengeteg kinccsel. Tetszik, nem tetszik, kell nekik valami hely.

Ezt a szekrényt szemeltem ki a feladatra. Úgy is lehetne, hogy valamelyik Salgó
polcon laknak a hangszórók, mint a trafóim végre valahára, csakhogy a hangszórók
kényesek arra, ha egymás hegyére hátára vannak dobálva. Sűrű beosztású polcokat
szeretnék nekik. Ezzel meg az a baj, hogy vagy nem lehetnek mélyek, mint a Salgó,
vagy kihúzhatósnak, esetleg kivehetősnek kell lenniük. Ha nem így van, akkor
ugyanis egészen egyszerűen nem látom át a készletet. Mondjuk az igaz,
hogy az éves hangszórófogyasztásom erősen konvergál a nullához.
No de trafóból is épp ennyit fogyasztok, viszont azokat
már milyen szépen rendbe raktam!

Ezek még csak azok, melyeknek dobozuk van. Természetesen nem mind, mert
bármerre is túrok be a lomok közé, mindig előkerül néhány újabb példány.

Ez még nem a polcnak az ő elkészítése, hanem csak a hangszóróim koncentrálása,
ugyanis először mindenképpen tudni szeretném, hogy mégis mennyi hely,
akarom mondani (kérdezni magamtól) polc kell a hangszóróknak.

Persze az nem úgy van, hogy akkor most a polccal foglalkozok és kész, a többi project
meg közben áll, hanem hol ide, hol meg oda kapok bele a feladatokba. Ahol ami épp
nagyon útban van, vagy épp kedvem kerül hozzá. Ezt a nagy szürke kábelköteget
például már huszonöt éve tologatom. Van olyan tervem a kábelekkel is, mint a
hangszórókkal. Kéne nekik egy polc. Mindenhonnan minden szál, tekercs,
bund, spulni, doboz kábelt kihúznék, és egyetlen helyre koncentrálnám
őket. Ez azért volna jó, mert könnyedén megtalálnám amit keresek.
Mennyi is az éves kábelfelhasználásom? Ha ilyen kérdésekkel
zaklatnám magam, akkor aztán sosem csinálnék rendet!

Pedig most csinálok! Ezeket a dobozokat a múltkor, mikor a pult készült az asztalra,
nagy ügyesen kiborítottam. De nem ám egy másik dobozba, hanem a fáspincében
a földre! Mármint azt a négy dobozt, ami a képen felül látszik. Ráadásul nem
egyenként, hanem egyszerre. Persze nem készakarva, hanem pusztán
ügyetlenségből. Ami elől van két doboz, abba söpörtem össze
a földről amit kiszórtam. Most meg rakhatom szét fajtánkét négyfelé.
Persze közben alaposan elmerengek egy-egy érdekesebb történetű lom láttán.

Ezen a panelen például valaha egy rádió volt. A lyukacsos textilbakelit lapocskát
apukámtól kaptam karácsonyra. Valahol van (de lehet, hogy már csak volt) egy
olyan is, amibe az összes szegecs bele van ütve. Ebbe csak azokat vertem be,
melyek ahhoz kellettek, hogy fel tudjam rájuk építeni a készülő rádiómat.
De ez aztán már tényleg annyira másik történet, hogy hagyom is most.

Ilyen foglalattal épp a minap találkoztam, mikor a másik
pincében leszereltem az ajtóról a riasztó dobozát.

Tudtam, hogy van valamerre még egy fiók, az is telve hangszórókkal.
Nem volt nehéz megtalálnom, ugyanis épp itt volt a hátam mögött.

Ezek az üvegek annyira nem ide valók,
és egyelőre annyira sokan vannak...

Ha ki nem is dobáltam belőlük, de nekiálltam őket elrendezni. Azért jó az átlátszó
üveg alkatrésztartónak, mert még a felirat kibetűzésével sem kell bajlódni,
hiszen egyből látszik, hogy mi van belül. Hogy nem építek semmit?
Hogy nulla az alkatrészfogyasztásom? Ha ebbe alaposabban
belegondolnék, fel is hagyhatnék a rendcsinálással.

Egyszerűen képtelen vagyok eldönteni, hogy akkor ezek most jó helyen vannak itt,
vagy nem. Az biztos, hogy rossz helyre vannak szerelve a polclapok a toronyba.
Ennél már csak az a biztosabb, hogy nem most állok neki őket áthelyezni.

Annyit azért megtettem, hogy ezzel a helyben fellelt csavarral összefogattam a két
(amúgy nagyon gyengécske) polctornyot, nehogy eldőljenek. Így, hogy
már össze vannak csavarozva, majd egyszerre dőlnek el.
Festi falra az ördögöt a szerző rutinosan.

Ezeket a másik pincéből hoztam át, mert a biciklimmel szemben, kint az előtérben
egy olyan polcon ültek, ahová egyáltalán nem valók. Mondjuk az igaz, hogy ide
a sarokba szatyrostul se, de majd mindjárt kitalálok nekik valamit. Már úgy
értem, hogy a PC lomoknak is kell majd egy koncentrált hely. Az ugyanis
nem járja, hogy minden polcon van egy HDD, vagy egy floppy.
Az ágyneműtartóban meg három tartalék billentyűzet!

Átjöttem ide, és bedugtam a polcba valami nagyobb darab lomot, amit az előbb
odaát feleslegesnek ítéltem. Aztán elkezdtem keresni a katicás szatyrot,
merthogy úgy emlékeztem, hogy mikor ide átjöttem, a másik
kezemben is volt valami, és annak füle volt.
Persze nem lett meg.

Ha már úgyis itt álltam az ajtóban, elkezdtem szemezni a bútorlap készletemmel.
Természetesen mikor kell valami, akkor nincs. Minden darab kisebb annál, mint
amilyen széles a szekrény ahová polcnak kéne. Gondoltam szétnézek másfelé.

Ahogy kijöttem a pincéből, egyből megtaláltam ezt a táskát.
Pedig az előbb meg mertem volna rá esküdni,
hogy a katicás szatyrot hoztam át...

Ahogy a táskával visszafordultam, megláttam ezt a szekrényajtót.
Na most mire fogom, hogy nem készül az a k*rva polc?

Téblábolok. Tologatom a lomokat. Méregetek mindent mindenhez. Szerintem nincs
ezzel semmi baj. Mit lehessen azt tudni? Hátha támad valami nagyszerű ötletem.
Most például azt vettem észre, hogy az a táska, amit az előbb átvittem a másik
pincébe, már megint itt van a polcon. Komolyan mondom, hogy átmentem,
és megnéztem, hogy tényleg átvittem-e. Persze kiderült, hogy az fekete,
ez meg barna. Végül még a katicás szatyor is meglett. Illetve kettőt is
találtam belőle. Az egyikben panelek voltak, melyekre berágtam.
Gondoltam legyen. Szétszedem őket. Újabb lommal kevesebb!
Illetve megmaradnak az alkatrészek, de kiszedve kevesebb
helyen elférnek. A polcokon megbúvó vegyes alkatrészes
dobozokból látható, a panelbontás nálam komoly hobby.

Mikor a pincében a tetőfokára hágott a rumli,
berágtam és egy részét felhoztam.

Komolyan mondom, hogy kezd fárasztani a pakolás, pedig amúgy imádom! Ezeket
a csuda dolgokat egy hatalmas szatyorban találtam, ami - mint a többi is - a polcok
elé volt letéve. Még úgy fél tucat lehet belőlük, aztán vége. Elfogytak. Mondjuk
nem igazán fognak hiányozni. Ha meg mégis? Csak ledobok valamit
a földre keresztben, amin aztán jóízűen áteshetek.

Ez egy orosz magassugárzó. Rásóztam egy barátomra, mert épp kellett neki
valamire. Valószínűleg szerethet engem, hogy így visszatalált hozzám...

Ez egy Piko trafó, amit szerencséjére nem fogok
szétszedni, merthogy akadt rá jelentkező.

Éreztem én, hogy kell még lennie valahol egy fiókra való hangszórónak.
Ha ezeket innen átrámolom, végre lesz helyük a szerszámaimnak.

Egyre több és több polcban kell gondolkodnom, ha mindhez hozzá akarok férni.
Valamint mily szép a lepedő esése, amit amúgy takarónak használok a széken.

Itt van ez a két lámpa, melyek természetesen még véletlenül sem ide, hanem
inkább valahova az asztalra valók. Szerintem ezekkel már foglalkoztam,
csak még nem szereltem fel őket a helyükre. Mivel itt sok
helyet foglalnak, gondoltam legyen.

Kiszórtam az összes lámpát, majd elkezdtem nekik helyet keresni. Két asztali lámpa
az asztalra kell. Egyet jobbról, egyet balról. A fekete talpast még ki kell pofozni,
és ha csak ideiglenesen is, de a másik pincébe való. A csillármaradéknak
meg már annyiszor megígértem, hogy egyszer úgyis szétszedem...

Ezt a szekrényt, ezt bizony túltöltöttem. Valamint a fiókok nem erre a célra
vannak, hanem olyan lomoknak, melyek tipikusan hajlamosak
szétszóródni, csak ugye még nincs helyettük polc.

Mivel az idők során az egyik fiókra 230 felirat került, így már van hová beszórnom
a csillár alkatrészeit. Valamint amíg ezt szétszedtem, elmerengetem a hangszórós
polc kivitelezésének lehetőségein. Eltehetném mindet dobozba, mert dobozom
az van bőven. Így nem porosodnának. Ellenben sosem látnám át a készletet.

Mikor így néz ki a foglalathoz tartó kábel,
akkor szokott zárlatossá válni a csillár.

Hogy lássam a csillárt a szétszedéshez,
felcsavaroztam az egyik lámpát ide.

Hülyébb helyet keresve sem találhattam volna, ez a polc ugyanis nincs rögzítve.
 Ha leveszem a polcról a dobozokat, akkor kiborítja a lámpa a bútorlapot.

A másik lámpát meg csak nem fogom idecsavarozni az új
(vagy nekem legalábbis az) emeletes fiókos tetejére?

Nem a fenét nem! Ha kiderül, hogy még sincs jó helyen, mit számít az a két lyuk?
Ellenben így szinte valószínűtlen fényárban dolgozhatok. Mivel ezt az asztalt
a fenti asztalommal ellentétben világos felületek határolják, így itt nekem
szokatlanul világos van. Meglepő, hogy így mennyivel jobban látok.

Mert ugye itt csak azért látszik a hely ennyire világosnak, merthogy rávakuztam.
Na fogyjanak azok a panelek! Ha már az a k*rva hangszórós polc nem halad...

Ez így szinte semmi! Alig lötyög valami egy kisebb doboz alján. Az előbb meg egy
egész katicás szatyornyi helyet foglalt a pincében. Mondjuk ez egy egyszerű
helycsinálós project. Ilyennek is kell lennie a sok bonyolult között.

Meglehet, hogy bármeddig élek is, már soha többé nem lesz szükségem
ilyen relékre, azonban akkor sem hagyhatom őket veszi. Viszont
egy ilyen nagydarab soklábú izét, Weller pákával kiszedni...

Bevetettem a célra ezt a rettenetes szerszámot. Úgyis mindig kíváncsi voltam rá,
hogy lehet-e vele forrasztani. Jelentem alássan lehet, csak nagyon kell
vele vigyázni, merthogy forró levegő jön belőle. Kicsit nem
figyeltem oda? Mindjárt nem volt szőr a kezemen!

Ezt is mindig szerettem volna kipróbálni.

Jelentem igen, lehozza a flex az alkatrészeket a panelről.

Mivel nem ugrott be, hogy mi a csudának kellett nekem a múltkor
használt üvegszálas lap, azért úgy döntöttem, hogy kidobom.

Persze előtte azért még leszabtam a széléről a használható részeket.
Ezek ugyanis épp megteszik a régiféle forrasztófülek helyett.

Gondoltam megnézem, hogy megvannak-e a készülő hangszórós polc szekrényéhez
az ajtók. Jelentem alássan megvannak. De két szekrénynek négy ajtaja van, nem
pedig öt. Az ötödik, az kérem egy a szekrénybe való plusz polclap. Na most
mire fogjam, hogy mégse csinálom? Ahogy rutinosan távolodni kezdtem
a feladattól, egyszer csak beleakadt valamibe a melóskabátom ujja.

Az a görgő épp egy olyan sín végén van, amin ki lehet húzni egy polcot.
Már nagyon úgy nézett ki, hogy menekülnöm kell, de aztán bevetettem
felmentésnek egy újabb projectet. Hogy nekem mennyi ilyen van a
tarsolyomban... Csak dolgozni ne kelljen! Már úgy értem, hogy
most nincs kedvem kihuzigálni innen az összes bútorlapot,
hogy a fióksín minden egyes alkatrésze előkerüljön.

Akkor inkább lefestem a fiókok belsejét fehérre. Ez nem egy értelmetlen
project, ugyanis az van, hogy a fekete fiókban nem látszanak a dolgok,
míg a fehérben igen. De nehogy már összekenjem a szép új asztalom!
Hol van az a lepedőnyi tervrajz, amit az előbb gyűrögettem össze?

Hogy ez is, hogy el tudott bújni...

Ugye, hogy mennyivel világosabb fehéren, mint feketén? Hülye kérdés volt...
Persze egy szem fehérre festett fiókkal nem tudnám rendesen
eltorlaszolni a hangszóróimhoz vezető utat.

Így viszont már képtelenség odajutni hozzájuk.

Még pár fiókot bevetettem barikádnak, így érve el, hogy idén már ne legyen semmi
a hangszórós polc projectből. Mikor ez történt, 2014 decembere volt, még
valamivel karácsony előtt. Mivel a pincében lehet vagy tíz fok, így
nagyon lassan fog megszáradni a festék. Tavaszig erre se nézek!

Ez a kép meg azért néz ki ilyen hülyén, mert kicsit odébb sepertem a port.
Még tiszta szerencse, hogy volt annyi eszem, hogy közben becsuktam
a pinceajtót, hogy ne szálljon a por a friss fehér festésre. Illetve
még az jutott eszembe, hogy mi lenne, ha nem hagynám
beszáradni a dobozban maradt kevéske festéket?

Mivel az ecsetnek már úgyis annyi, merthogy rá fog kötni a festék, a beton meg
olyan csúnya szürke volt, így egészen egyszerűen lekentem a földet fehérre.
Tudom, hogy nem padlófesték, de ez is jobb mint a semmi. Valamint így
egészen biztos, hogy idén már a közelébe sem tudok menni a pincének.

Teszek hozzá még egy kicsit
(mintha nem lenne épp elég hangszóró így is)

Ezeket a további példányokat a lakásban találtam, mégpedig az ágyneműtartóban.
Hogy soha nem voltak az ágyneműtartóba valók? Az addig rendben.
No de az, hogy lehoztam őket a pincébe, mikor még nincs
is kész a helyük, az talán nincs annyira rendben.

Értem én magam, hogy még épp befértek, csak nem értem magam, mert mikor
majd a polcot fogom ide beszabni, akkor mind az összes útban lesz! Már olyan
terveim is vannak, hogy azok a hangszórók, melyek dobozban laknak, már úgy
értem, hogy a különféle méretű hangfalaim, azok egy másik szekrényben
lesznek elhelyezve. Persze csak akkor, ha ide nem fognak beférni.
Na most egyre inkább úgy látom, hogy ez lesz a helyzet.

Elkezdtem tologatni a lomokat, hátha sikerül egy kevéske helyet csinálnom. Persze
tudom én azt, hogy ennek igen csekély a valószínűsége, de azért megpróbáltam.
Most például azt találtam ki, hogy a jobb oldali hatalmas dobozból átpakolom
a 100-as izzókat az egyik fiókba. Végül sajnos az jött ki, hogy nem férnek
bele az izzók, mert még mindig túl sokan vannak, ezért egy nagyobb
fiókot kellett feláldoznom. Mindezek után a papírdoboz eddigi
helyére befért egy rádió, a rádió helyére pedig egy hatalmas
csomag össze, akarom mondani lapjára hajtogatott papírdoboz.
(majd beteszem őket, csak még simuljanak) Ha lassan is, de kezdem
belakni a pincét. Ahogy igazítom a dolgokat, egyre lakályosabb a helyiség.

Például olyan feladatot találtam magamnak, hogy feltöltöm a cellux adagolót.
Hogy ez mennyire hiányzott... Amúgy igen, valóban hiányzott. Nem volt
a tartózkodóban ilyen, és épp az írószer raktárban sem. Kértem, hogy
legyen, merthogy néha kell. Közben meg épp irodaszereket akcióztak,
ha jól emlékszem a LIDL-ben, én meg vettem egyet. Mivel nincs igazán
sok alkatrészből, gondoltam örök élet, meg még két nap. A kollégáknak még
két hét sem kellett hozzá, hogy kinyírják a szerencsétlent. Nagyon úgy nézett ki,
mintha valaki kalapáccsal adott volna a recés szalagtépő résznek. Most meg
- a polcépítés helyett - nekiálltam, és mintegy öt perc alatt sikerült addig
görbítgetnem a fogakat, míg úgy nagyjából kiegyenesedtek. Ebben
az izomerőt próbára tévő feladatban annyira kimerültem, hogy
teljesen meg is feledkeztem a hangszórós polc építéséről.

Harmadik fejezet
(melyben a szerző nekiveselkedik, és elkezdi végre az érdemi munkát)

Mennék oda a hangszórós szekrényhez, erre fel ez a látvány fogad.
Mivel hónapok teltek el mióta legutóbb itt jártam, nem igazán
értettem, hogy mi ez. Aztán persze rájöttem, hogy a lapra
hajtogatott papírdobozokra helyezett nehezékek.
Legalább volt idejük kiegyenesedni.

Majd ha kell, akkor egyesével visszahajtogatom őket dobozzá, addig meg nem
foglalják a helyet. De szerintem az úgy van, hogy míg élek nem töltöm meg
ezt a rengeteg dobozt! Ebben persze, mint tettem azt eddigi életem
folyamán már annyiszor, ismét tévedtem egy nagyot.

Mivel nem találtam a centit, ezért átjöttem érte a fáspincébe. A porszívónak
még nincs meg a rendes helye, a fehér vödörben pedig a festőgép
alkatrészei vannak, a polcon meg a szokásos rumli.

Az előbb a folyosói polcon találtam egy fagylaltos vödröt, és ha már úgyis itt van
alapon, egyből adtam neki egy feladatot. A levágott apróbb fadarabok kerülnek
bele. Ezek később vagy kelleni fognak még valamire, vagy ősz végén az első
begyújtáskor eltüzelem őket. Hogy ez is egy milyen régi project volt...

Szerintem semmi sem változott azóta, hogy legutóbb itt jártam. Talán csak néhány
kósza hangszóróval lehet több, mint amennyi legutóbb volt. Felkaptam a centit,
gondolva lemérem vele a szekrényt, de már megint másfelé vettem az irányt.

A földszinti lakónak bedöglött a telefonja, nem adott vonalat. Mivel a telefonos
szerszámos táskámhoz azóta sem nyúltam, hogy eljöttem a cégtől, még
minden ott volt benne, ahol legutóbb hagytam. Nosztalgiáztam
egy kicsit, aztán már tértem is vissza a polckészítéshez.

Már megint mellébeszélek, de ezt már megszoktuk... Szóval az van, hogy annak
a Tauruszos hamutartónak azt a feladatot találtam ki, hogy ezentúl ő nyomja
a szatyraimat, hogy ne hulljanak le folyamatosan. Mióta ezt nagy okosan
kitaláltam, azóta a hamutartó kerül folyton a földre. Valószínűleg az
lehet az ok, hogy nem egyenletesen lapulnak alatta a szatyrok, és
ettől időnként lecsúszik róluk. Vagy egér van, és az löki le.
Mondjuk szegény cinit a múltkor már megfogtam,
de ahol egy egér van, ott lehet több is.

Na akkor elmondom a tutit! Azt találtam ki, hogy kihúzhatóak lesznek a polcok.
A köznyelv ezt egyszerűen fióknak hívja. Van az úgy, hogy csak nagyon lassan
akadok rá a helyes megoldásra. Persze az is lehet, hogy egyszerűen csak nem
akarok legyártani egy rakat fiókot. Hát asztalos vagyok én? Most épp igen,
de ettől még tudom, hogy ez nem egy nekem való szakma. No de milyen
szakma is való nekem? Például merengőn távolba révedésben annyira
jó vagyok, hogy azt akár még tanítani is tudnám! No de mi van a képen?
Egy speciális mérési elrendezés, mely összeállítás segedelmével megállapítottam,
hogy a találomra kiválasztott (magasnak tűnő) hangszóróim bármelyike
simán befér egy tíz centi mély fiókba. Ez konkrétan annyit tesz,
hogy tíz centi magasságú fiókokat kell gyártanom, úgy ötöt.

Íme a szekrény belső mérete. Ebbe kell a fiókoknak beférniük. A jobb oldali apró
segédábra pedig a szekrény széléről vett méret. Ha akarom, vagy kiadja a fellelt
anyag, akkor a fiókok lehetnek három centivel mélyebbek is, csak akkor kell
majd egy léc a szekrény felső részére. Az igaz, hogy ez plusz munka,
de konkrétan semmi feladat a fiókok legyártásához képest.

Átjöttem a füzettel ide, a fáspincébe, és egyből rendet is raktam ezeken a polcokon.
Mi az, hogy nem látszik? Jó, akkor én sem nagyon látom, de valamivel csak
eltöltöttem az utóbbi fél órát! Amúgy azt játszottam, hogy egyenként
felvettem a szerszámokat, és megpróbáltam visszaemlékezni,
hogy melyiket mikor és mégis mire használtam legutóbb.
Mikor épp semmi sem jutott eszembe, márpedig ez nálam
standard állapot, akkor azt a szerszámot bevágtam az egyik
felszabadított fiókomba. Ha lassan is de azért haladok. Például
a porszívót már visszaalakítottam vászonból készült porzsákosra.

Illetve felszereltem néhány polcot a rózsaszín dobozoknak. Valamint tettem egy újabb
lépést a rend és a kényelmes munkavégzés irányába, mégpedig mindössze azzal, hogy
betekertem egy csavart az ajtófélfába, majd ráakasztottam a derékszögű sárga színű
vonalzót. Ez ugyanis az egyik legsűrűbben használt szerszám, és pont itt szokott
kelleni. Ezt a vonalzót a fura formája miatt nehéz normálisan letenni. Vagy
folyton leesik, vagy ráteszek valamit, és akkor csak két kézzel lehet
elvenni a helyéről. Már ezzel az egyetlen csavarbetekeréssel,
illetve a ráakasztott vonalzóval, sikerült érezhetően megemelnem
a munkavégzés komfortját. Most mit találjak még ki? Valami mentség
csak kéne rá, hogy miért nem készülnek a fiókok! Ebből mi lesz kérem...

A fiókok előlapjának anyagául laminált padlót választottam.
Mivel nulla terhelés lesz rajta, ezért bőven megteszi.

A négy világosabb színű szélessége mindenhol megvan tíz centi (fiókok magassága),
a sötétbarna azonban már keskeny. Pedig az előbb úgy számoltam, hogy öt darab
tíz centis fiók kell, meg ami hely marad, arra egy nagyobb. Utóbbi fiók utoljára
fog elkészülni, hogy ne kelljen kiszámolnom a méretét. Ami hely maradt, azt
egyszerűen csak lemérem. No nem arról van szó, hogy ne tudnám kiszámolni,
hogy mennyi hely fog maradni (5x10 centi, plusz a felettük lévő 5x0,5 centi hézag),
csak nincs kedvem. Szóval csinálom, csinálom én, csak ma valahogy nem vagyok
igazán lelkes. Tulajdonképpen csak azért vagyok itt, merthogy nem jött össze
az ebéd utáni alvás. A vérnyomásom ugyan leesett, el is álmosodtam, de
csak fetrengés lett belőle, nem álom. Gondoltam a nyűglődés
helyett csinálok inkább valami hasznosat.

Például itt ez a töltőceruza. No de hol van a gombja? Valahol biztosan megvan,
merthogy egy mosás előtti zsebkirázogatás alkalmával megtaláltam.
Csakhogy megvan ennek már vagy fél éve! Azóta meg...

Mivel a csomó nem volt gordiuszi, valamint kardom sincs,
ezért egy fűrészlappal orvosoltam a problémát.

Mivel a pince mélyén sehogyan sem sikerült értékelhető képet lőnöm róla,
ezért kénytelen voltam kihozni ide, hogy érzékeltetni tudjam a méretét.
Érdekes lesz elfűrészelni háromba. Már a vonalakat is csak úgy
tudtam rá berajzolni, hogy letettem a földre és ráültem.

Az az igazság, hogy amolyan "ötször megméri, hogy biztosan jó legyen" típusú ember
vagyok, ezért ritkán rontok el bármit is. Viszont amikor igen? Akkor k*rvára el
tudom b*szni az egyetlen akkora anyagot, ami egyből három fiók alját is
kiadná. Merthogy ezeknek egyforma szélességűeknek kellene lenniük.

Mivel a kockás papír osztása adott (kb. 0,5 centi / osztás), ezért semmi mentségem
sincs arra, hogy a láthatóan mindössze egyetlen centiméterrel lentebb rajzolt
ábrára, hogyan került a 75,5 centis szélesség helyett 71,5 centi. Valamint
miért az van odaírva, hogy hatszor, mikor az előbb mondtam, hogy most
még csak az öt darab tíz centis fiók készül. Az addig rendben, hogy a nagy
fiókkal együtt hatan lesznek, de annak nem lehet az alja farostlemezből, merthogy
abba kétszer annyi hangszóró fog beleférni. Igazuk van a mediterrán népeknek,
miszerint az ebéd utáni alvás nélkül semmi munkának sem szabad nekiállni.

Annyira elvesztettem magamban a bizalmamat, hogy leszegett fővel átsétáltam
a fadarabokkal a hangszórós szekrényhez, és odapróbáltam őket a helyükre.
Az előlap is stimmel, meg az alja lemez is. Persze ez nem az a lemez
amit rövidre szabtam, hanem egy már helyesen méretezett.

Miért csak négy előlap van? Nem az előbb mondtam, hogy öt darab tíz centis kell!
Visszamentem a másik pincébe, hátha csak ottfelejtettem, de nem... Egészen
egyszerűen eggyel kevesebbet vágtam. Mondjuk az igaz, hogy csak négy
maradék lap adta ki a fiók előlapjának méretét, no de van még bőven
laminált padló! Már úgy értem, hogy egész lapok is vannak, nem csak
maradékok. A PC csendesítős, meg a szerelőlap projecthez vettem őket.

Csak azért is összepattintottam két maradék lapot, és kiszabtam belőlük a hiányzó
előlapot. Valahol itt lett újra elegem az egészből. Ugyan elkezdtem kiagyalni,
hogy mégis miként fogom dafke beépíteni az elszabott alaplemezeket, de
már annyira nem fogott az agyam, hogy inkább felhagytam mára
az anyagok értelmetlen méretre történő feldarabolásával.

Még annyit megtettem, hogy minden résből kicibáltam a cserépléceket. Ezekből lesz
ugyanis a fiókok pereme. Illetve nem csak perem lesz, hanem egyben merevítés is.
Mondjuk az igaz, hogy a cserépléc olcsó, de minek venni, ha egyszer van itthon.
Bevallom őszintén, nem gondoltam volna, hogy ekkora készletem van belőle.
Ez olyan sok, hogy akár még az is megeshet, hogy elég lesz. Mondjuk ez egy
hülye kép, hiszen a léceknek csak az alját mutatja, de gondolom mindenki el
tudja képzelni, hogy a plafonig érnek a lécek. Már majdnem elkezdtem
kiszámolni, hogy pontosan hány méter léc is kell, mikor végül úgy
döntöttem, hogy ez aztán most nekem tényleg sok volna.
Kerestem inkább valami egyszerűbb feladatot.

Ez például az előbb még egy ágykeret volt, ami a múltkori ágyátépítős project
után maradt meg, mint "majd ez is jó lesz még valamire" státuszú faanyag.
Most sem dobom ki, mert nem azért aprítottam fel, hogy eltüzeljem,
hanem csak azért, mert csak így fér fel a szekrény tetejére.

Összeporszívóztam, majd betettem a porszívót a helyére.
Aztán rácsodálkoztam: Van helye a porszívónak?

Behoztam a folyosóról a munkapadot, meg a leszabott (illetve néhány darabját el)
faanyagot, majd letámasztottam őket pihenni. Magamról már nem is beszélve!

Negyedik fejezet
(melyben a szerző nem csinál semmit, csak töpreng)

Mivel a méretek megvoltak (hiszen lefényképeztem az elszúrt rajzomat), nekiálltam
és kiszámoltam, hogy pontosan mennyi, illetve egybeszámolva milyen hosszúságú
cseréplécre lesz szükségem a fiókok széléhez. Próbáltam értelmezni a korábbi
fotót, de nem láttam át idefentről, hogy akkor most mennyi
léc is van pontosan a pincében.

Úgy voltam vele, ha nem is csinálok semmit, de legalább lejövök és átnézem
a dolgokat, illetve anyagokat, hogy miből mi jön ki. Első ránézésre kiadja
a fellelt mennyiség ami kell, csak aztán rájöttem, hogy sajnos mégsem.

Elővettem inkább az elcseszett, és az el nem cseszett fiók alja lapokat. Összenéztem
őket, hogy mégis mi módon tudnám kiköszörülni a csorbát. Mivel a kisebbik lapok
négy centivel kisebbek a kelleténél, azért ha azokra nem állítva csavarozom
a léceket, hanem fektetve, akkor két-két centivel kitolva oldalra, máris
beletoldottam az anyagba a hiányzó négy centit. Tulajdonképpen
így is jó lesz, bár szó sincs róla, hogy ezt én így akartam volna.

Hopp halló! Na mi van ott elbújva a bicikli mögött? Az igaz, hogy nem cserépléc,
de hátlapnak talán még jobb is lesz, merthogy így magas lesz a fiók háta.
Persze nem fiók ez, hanem inkább valami fura kihúzható polc,
aminek pereme van. Ezt minek ragozom összevissza...

Leraktam a pince elé a hozzávalókat, és összenéztem őket, mielőtt még megint
el találnék baltázni valamit. A hátlap (a képen ez van közelebb) még nincs
méretre szabva, és az előlap mögött is végigérne a cserépléc. Amúgy
nem láttam benne semmi hibát. Ha csak azt nem, hogy ez már
a nyolcvanötödik kép, és még mindig nem tartok sehol!

Szó sincs róla, hogy csak a felvétel kedvéért játszottam volna el a fióksínnel.
Az az igazság, hogy már megint rosszul aludtam, és finoman szólva nem
vagyok valami jó formában. Csak tologatom a sínt ki be, és próbálok
rájönni, hogy akkor ez most jó nekem, vagy nem. Annyira nem
láttam át a helyzetet, hogy átsétáltam a másik pincébe a
múltkor épített fiókos toronyhoz, és megnéztem
a fióksín pontos működését élőben.

Sikerült felfognom, hogy miről van szó. Kár, hogy a fellelt két pár fióksín hosszabb,
mint amennyire a hangszórós szekrény mély. Leültem a székre, majd eljátszottam
a gondolattal, miszerint kifűrészelek a fióksín közepéből tíz centit. Aztán még
szerencsére épp idejében eszembe jutott, hogy hiába vagyok otthon, ha
egyszer nem vagyok magamnál. Tényleg elmentek otthonról...

Ez egy másik fióksín, amit a rejtett faanyagaim közül rángattam ki.
Tavaly egyszer már beleakadt a kabátom. Gondoltam hátha
azért tette, merthogy önként jelentkezik a feladatra.

Sajnos ez is öt centivel hosszabb, mint amekkorának lennie kellene.

Komolyan mondom, hogy hosszú perceket töltöttem el azon kérdéskör tisztázásával,
hogy mi van akkor, ha mégiscsak olyan hosszú a fióksín mint a fiók, nem pedig öt
centivel rövidebb, mint ahogyan azt a képen látjuk. Ha sikerült megértenem a
lényeget, akkor semmi baj sem lenne a fiók teljes mélységét végigérő
sínből. Legfeljebb csak furcsa érzés lenne, hogy szinte teljes
mélységében kihúzható a fiók, miközben valami
fura mód mégsem esik ki a helyéről.

Sajnos nem érek semmit az eredménnyel, mert negyvenes sínből
csak egy pár van, a másik kettő ennél sokkalta hosszabb.

Utánanéztem az interneten. Egyrészt van 35-ös hosszúságú sín, másrészt olcsó is.
Rendelős oldalakon 300 forint körül van párja. Öt kicsi fiók lesz, meg persze
a hatodik, ami nagyobb. Szóval hatszor 300 plusz postaköltség, merthogy
csak rendelős oldalakon látom olcsón. Holnap vasárnap van, vagyis zárva
vannak a boltok. Hétfőn meg nem érek rá, mert jön a család. Ha kedden az
OBI-ban 500 alatt kapok ilyen sínt, akkor ebből lesz megépítve. Ha többe kerül,
akkor viszont megcsinálom fából. Egyrészt mielőtt ezt a görgős fióksínt kitalálták,
nagyszerűen elvoltunk a csúszik a fa a fán megoldással. Másrészt meg minek
költsek feleslegesen olyasmire, ami egyrészt nem igazán lesz kihasználva
(nem fogom én ezeket a fiókokat sokat húzogatni), másrészt
nulla forintból is kijön az itthoni anyagokból.

Ötödik fejezet
(melyben a szerző lemond a gyári fióksínről)

Gondoltam előkészítem a terepet, s mire észbe kaptam, már ki is rámoltam
az összes hangszórókat az asztalra. Remélem, hogy mind vissza fognak
férni a szekrénybe, miután befiókozom. Kétesélyes a dolog. Egyrészt
a készülő hat fiók nagyon megnöveli a felületet amire pakolhatok.
Másrészt viszont összehasonlítva a hangszóróim tömegét a
szekrény térfogatával, akár még bármi is megeshet.

Hiába ígértem meg a szekrénynek, hogy többé nem mozdítom el a helyéről, ha
egyszer lusta vagyok azt játszani, hogy átrohangálok ide a fiókokkal,
hogy bepróbáljam őket a helyükre. Sokkal egyszerűbb átvinni
a szekrényt, aztán csak akkor visszahozni, mikor kész.
Meg a franc se akarja áthordani ide a szerszámokat.

Dédi rádiójából kilógtak a kábelek, és ahányszor csak elmentem mellette, mindig
nekem jöttek! Megmérgesedtem. Kinyitottam a rádiót és betettem
az antennát meg a hálózati kábelt a hátlapon belülre.

Ha valami most nem hiányzott, akkor az az, hogy letöröljem a hangszórós fiókról
a feliratot, valami régiféle, egészen valószínűtlenül büdös denaturált szesszel.

Átmenekültem a szag elől a másik pincébe a szerszámaimhoz. Végül is nem mentem
el a boltba, hanem önhatalmúlag úgy döntöttem, hogy nem költöm a pénzt holmi
fióksínekre, mikor itthon minden sarokban hemzseg a léc. Valamint abba is
belegondoltam, hogy mennyit kéne húzogatnom a készülő fiókokat,
hogy elkopjon a szélük a súrlódástól. Jó lesz ide a léc is!
Avagy az élet csupa lemondás, lemondtam hát
én is a boltban vásárolható fióksínről.

Ezeket is fel fogom használni. Ezekből lesz a fiókok háta.
Természetesen a lyukak hátrafelé fognak nézni.

Ha így fogjuk be a lécet a satupadba, akkor miután elengedtük a satupadot, az
bizony fel fog borulni. Valamint azt is elmesélem, hogy a szalagcsiszoló gép,
az tulajdonképpen egy futószalag. Az mondjuk igaz, hogy pont fejjel lefelé
áll, ellenben az is igaz, hogy ez nem akadályozza meg abban, hogy elrepítse
a satupadról a rögzítetlen anyagot. Én például nemhogy egy lécet,
de egy félkész fiókot lőttem át vele a pince másik végébe!

Készakarva sem sikerülhetett volna pontosabban eltalálnom a csomó közepét.
Hogy ez a csavar milyen nehezen ment be...

Ez az úgynevezett szépcsavaros fiókom. Ebben csak szép csavarok vannak.
A rozsdásakat meg a csúnyákat, azokat máshol tartom.
Mi az, hogy minek? Hagyjál már...

Mivel a színes fogantyúból sajnos csak hármat találtam, nekem meg hat kell, ezért
a szálcsiszolt, krómozott, lakkozott gyönyörűségeket vetem be. Az mondjuk
igaz, hogy egy ilyen szép fül egy senki se látja pincemélyi fiókra erős
túlzás, de ha egyszer ez van, akkor ez lesz felhasználva. Amúgy
meg százas volt darabja, még a néhai Verseny utcai piacon.

Egyszerűen lusta voltam egyenként bejelölni a kifúrandó lyukak helyeit
az előlapokon, ezért összefogtam őket, és egyszerre fúrtam át mindet.

Azért brillírozok az asztalos szorítókkal, mert valahogy hozzá kellett
egyenesítenem a fiók görbe alját a szép egyenes előlaphoz.

Ez a csavar, ez bizony ide rövid! Mégis mekkora esélyem van rá, hogy
megfelelő hosszúságú négyes csavart találjak egy fáspincében?

Ráadásul mindjárt tizenkettőt!

Kicsit be kellett süllyeszteni a csavarok fejének, hogy eléggé fogjanak
a fogantyúkban, de ez sem lehet probléma egy olyan helyiségben,
ahol ekkora óriás fúrószárak vannak elbújva a dobozok mélyén.

Ugyan a sínek - melyeken a fiókok csúsznának - még csak terv szinten léteznek, de
ettől én még látom, hogy helyes volt az elképzelésem. Aztán ha asztalos látná
amit krehácsolok, csak fogná a fejét. Pont mint én, mikor ő szerel telefont.

Egynek jó! Illetve már kettő van belőle. Csak ugye nem kettő kell, hanem öt.
No de a maradék háromnak elszabtam az alját! Majd holnap
meglátjuk, hogy mit álmodok meg az éjjel.

Hatodik fejezet
(melyben a szerző megmérgesedik, és belecsap végre a lecsóba)

Valami hülyeségen nagyon felhúztam magam, s úgy döntöttem, hogy levezetésképp
lejövök a pincébe, és addig faragom a fiókos szekrényt, míg csak rá nem unok.
Előszedtem a hozzávalókat, és odakészítettem őket a kezem ügyébe. Ekkor
találtam meg a múltkoriban félbehagyott porszívócső átalakítós projectet.
Okulásképp elmondom, hogy a képen látható módon képtelenség beledugni
tágításképp a széklábat a csőbe. Hiába melengettem az ipari hajszárítóval, csak
annyit sikerült elérnem, hogy undokul megrogyott a cső. De én nem rogytam meg!

Bőszen nekiálltam, s mondhatni futószalagon állítottam elő ezeket a fadarabokat
a minap el nem készült (mert elcsesztem az alját) fiókokhoz. A lyukacsosak
gyermekágy részei voltak, a fiókok hátsó részei lesznek. A lyukak nem
zavarnak, mert hátrafelé fognak állni, vagyis nem fognak látszani.
Ráadásul ez keményfa, ez merevíti az amúgy farostlemez aljú fiókot.
A három világosabb léc a fiókok elején lesz. Ezek fenyőlécek, és nem
különösebben erősek, szabadkézzel is meghajlíthatók. Ellenben
ehhez lesz hozzácsavarozva az előlap, ami laminált padló,
és az élére nem görbíthető. Szóval jó lesz ez így...

Az asztalos szorítóval a satupadhoz fogatott léc pontosan két centi magas.
Amit mögé tettem lécet, arra meg éppen két centire a szélétől kell
egy vonal. Szóval csak odateszem a lécet, húzok egyet
a ceruzával, és már jöhet is a következő.

Két fiók még tegnap készen lett, ellenben a három elméretezett (mily széplelkű
leírása ez annak, hogy elb*sztam) mára maradt. Mint azt láthatjuk,
az eleje és a háta lécek már fel is vannak rá csavarozva.

Ezt kéne kiigazítani úgy, hogy olyan legyen, mint a tegnapi kettő.

Mindenféle elképesztően bonyolult munkafázisokat dolgoztam ki arra, hogy ezeket
a méretes husángokat nekem tetszővé, illetve a célra alkalmassá formázzam.
Az az igazság, hogy most nagyon gyors voltam. Úgy nagyjából harminc
másodperc alatt sikerült elvetnem az összes hülye elképzelésemet.

Először leszabtam hat lécet, és a helyükre csavaroztam őket.
Persze így még nem jó, merthogy így nem feküdne fel
a fiók széle a szekrény oldalára csavarozott lécre.

Leszabtam újabb hat széle lécet, és a már meglévők mellé csavaroztam őket.
Ez a három fiók négy centivel keskenyebb lesz, mint a maradék kettő.
Úgy döntöttem, ha emiatt nem fog beférni valamely hangszóró a
helyére, na akkor azt nemes egyszerűséggel ki fogom dobni!

Tegnap az öt előlap közül az egyiket úgy hoztam ki, hogy összepattintottam
két vékonyabb laminált padló maradványt. Ma meg persze pufogtam,
mert percenként szétesett a kezemben. Természetesen a végleges
változatban (amit a képen is látunk) megoldottam a problémát.

Két csavar lefelé, egy a másik oldalról szemből, és máris nem esik le a fele előlap!
Jó lesz ez így, merthogy erő nincs rajta semmi. A fiók fogantyúja
ugyanis az alsó lécen keresztül van megfogatva.

Nem arról van szó, hogy sok volt a munka (na jó, sok volt), hanem inkább arról, hogy
valamiért nagyon lassan haladtam. Az mondjuk igaz, hogy akár kellett, akár nem, az
összes léc minden oldalát lecsiszoltam, de attól még nagyon elszaladt az utóbbi öt
óra. Ráadásul nem csak az idő fogyott, hanem a lécek is erősen. Pedig kell még
ezeken túl is! Ezen a tíz darab lécen fognak siklani a fiókok. Ha nem akarom,
hogy kihúzás közben az ölembe boruljanak a hangszórók, vagyis ne billenjenek
ki a fiókok, miután félig kihúztam őket, kell még tíz léc a fiókok fölé is. Meglehet,
hogy mégiscsak jobban jártam volna a gyári fióksínnel. Azonban ha most nem
használom el a gyerekágy léceit, akkor soha! Valamint ha minden kötél
szakad, van körfűrészem és deszkám. Szóval tudok lécet gyártani.

Annyira elfáradtam, hogy már alig tudtam összecsukni az ujjaimat.
Már akkor is bizsergek, ha nincs a kezemben a csiszológép.
Berakodtam a fiókokat a pincébe. Folytatás holnap.
Vagy mint a múltkor, néhány hónap múlva...

Hetedik fejezet
(melyben összeállnak végre a dolgok, akarom mondani a lécek)

Gondoltam a néhai faliújságunk lécei épp megteszik fiók kibillenés gátlónak.

Előkaptam a motoros fűrészt, majd zutty!
Mondjuk tévedtem, mert nem váltak be, de ennél nagyobb bajom sose legyen!

A satupadban nem a műanyag hajtókat tört el, hanem az őt rögzítő acélszegecs.
Említettem már, hogy mennyire imádok munka közben szerszámot javítani?

Ez tegnapról kimaradt. Ha nem csiszolom szintbe a szélén a fiókot, akkor nem
lehetne betolni a felső léctől, ami amúgy a háta. De ez nem volt egy
nagy munka... Befogtam a szalagcsiszolóba valami rettenet
érdes smirglit, aztán csak lestem ahogy fogy az anyag.

Az újabb tíz darab (a képen vékonyabb és barnább) léc úgy készült, hogy hosszába
középen (vagy majdnem ott) kettévágtam egy lécet. A világos színűeken
siklik a fiók, míg a sötétebb árnyalatúak nem engedik kibillenni.
Ezek a lécek akár egy anyagból is lehetnének. Már úgy
értem, hogy kettesével. Már úgy értem, ha
képes lennék pontosan dolgozni.
Meg előre tervezni mindent.

Rezgett a léc (micsoda illő hasonlat), hogy így hagyom, és nem lesz alsó fiók.
Aztán elképzeltem magam, ahogy térdelek a szekrény előtt, miközben
morogva húzogatom kifelé az alulra begyömöszölt hangszórókat.

A fiókokat mélyebbre terveztem, mint a szekrény eredeti mélysége, ezért bele
kellett toldani a felső lapba két centit. Ez nem hiba, ez így volt megtervezve.

Áttekintettem a megmaradt anyagokat, majd úgy döntöttem, hogy mégiscsak
legyártom az alsó fiókot. Mivel ebbe a fiókba értelemszerűen nagyobb dolgok
kerülnek, ezért ennek az alja nem farostlemez, hanem bútorlap. Praktikusan
épp ennek a szekrénynek az egyik feleslegessé vált ajtaját használtam fel.
A másik fölös ajtóból csinálok egy plusz polcot a másik ugyanilyen
szerénybe, ami amúgy a most készülő alatt van. Illetve lesz.
Akarom mondani korábban volt. Ne zavarj már össze!

Kicsit megálltam és elmerengtem azon az izgalmas kérdésen, hogy mégis mi a csuda
tartott idáig? Már persze azon kívül, hogy a cikk elején óriási rutinnal kerülgettem
a munkát. Aztán elkezdtem számolni. Egy fióknak négy széle van. Az négy léc.
Kivéve amelyik hármat elcsesztem, mert annak hat. Ez eddig 26 léc. Tíz léc
van a fiókok alatt, a másik tíz pedig felettük. Most tartunk 46 lécnél. Van egy
díszléc a szekrényen felül, egy léc a legalsó fiókban, és még kettő, ami annak a
fióknak az elejét tartja össze, ami két darabból van. Vagyis 50 lécet gyártottam le
méretre. Már ez is sok! De ha még azt is kiszámolom, hogy ötven lécnek 300 lapja
van, amit mind lecsiszoltam, ami 300 befogást jelent a satupadba, akkor érzékelhető
csak igazán, hogy mekkora munka volt legyártani ezt a fiókos szekrényt. Ahogy
ezt a saját példámon okulva átláttam, azonmód levontam a konzekvenciát,
miszerint egészen valószínűtlennek látszik, hogy valaha az életben még
egyszer nekiállnék bármibe is fiókokat faragni! Persze az is lehet,
hogy most, hogy belejöttem, mondhatni rákaptam az ízére.

Ahelyett, hogy szépen sorban bedugnám a fiókokat a videó kedvéért, megállok
az egyiknél, és rácsodálkozok, hogy miért nem megy be teljesen a bal oldala.
Egyrészt kihagytam onnan egy csavart, ami a hátát húzná oda az oldalához.
Másrészt elfelejtettem hozzácsiszolni a farostlemezt a hátsó léchez.
A kamerából meg pont most merült ki az akku, így nem
látjuk az utolsó két fiók betolását. Na bumm!

Úgy néz ki, hogy nem csesztem el semmit. (vagy csak nem árulom el)
Minden fiók szépen bemegy a helyére, egyik sem szorul meg sehol.

A fiókok szinte teljesen kihúzhatók, nem esnek, illetve nem billennek ki.

Mintegy öt perc múlva már vissza is került a helyére, ide a másik szekrény tetejére.
Jöhetnek bele végre a hangszórók! Először úgy volt, hogy ezt majd
csak holnap, de végül egyszerűen nem bírtam megállni.

Az alsó fiókba azok a hangszórók (hangfalak) kerültek, melyek a magasságuknál
fogva nem fértek volna bele a többibe, hiszen azok csak tíz centi
magasak, miközben ez a legalsó majdnem húsz.

Az ötödik fiók megtelt közepes méretű hangszórókkal.

A negyedik is.

A harmadikba kerültek a pici hangszórók, mert ennek a fióknak más színű az eleje
mint a többinek. Ez sötétbarna, a többi meg világos árnyalatú. Amúgy az összes
fiók eleje teljesen egyenes. Amit a képen görbeségnek látunk, az a kamera
optikájának torzítása. El tudom tüntetni, ha egy kicsit rázoomolok
az adott témára, csak ez most nem megy, mert nem tudok
messzebb menni a fióktól a közeli plafon miatt.

A második fiókba a szinte új hangszórók kerültek.

A legfelsőbe fiókba került a maradék. A bal oldali barna dobozban telefonhallgatók
lapulnak, míg a jobb oldali rózsaszínben nagyohmos kishangszórók, melyeket
alközponti Goldstar rendszerkészülékekből termeltem ki nagy lelkesen.

Újra üres az asztal, végre szabadon lehet rajta rendetlenkedni.

Korábban áthoztam a másik pincéből egy nagy szatyrot, azt most kiborítottam és
elkezdtem a helyükre rakni a lomokat. Ez a szép nagy hangszórórács a néhai
Videoton tévénkről való. Mivel épp most lett neki rendes helye, beteszem
a hangszórók közé. De most aztán itt a vége! Illetve ez nem pont így
van, hiszen a szerző nekiállt és áttekintette a megmaradt faanyag
készletét, mely anyagokból egészen jól láthatóan szinte bármi
kitelik. (mint ahogy a szerzőtől is) Kizárt dolog, hogy parlagon
hagyjak heverni ennyi anyagot! Szóval fogok én még farigcsálni...

Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg a
Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában.