Jaj ne! Nyaffan fel a szerző az utóbbi időben szinte mindig, mikor a konyhai fénycsőarmatúrát meglátja. Ráadásul ez nemcsak azért van, mert koszos (lásd a képre kattintva az armatúra tetején azokat a por és zsírköd alkotta szőröket), hanem azért is, mert ennek a világítótestnek idénre lett beígérve a felújítása. Ráadásul nem egyetlen tételként, hanem egy csomó más, ehhez hasonló, de ennél azért inkább nagyobb tétellel együtt. Kiváló példa erre a háttérben látható konyha, amit ha nem idén festek ki, akkor valószínűleg már soha, vagyis ha a fene fenét eszik, akkor is idén kell kifestenem.
   Hogy mégis mit akarok kezdeni az armatúrával, pláne miért? A "miért" kérdés megválaszolását előrevéve, az a bajom ezzel az armatúrával, hogy mikor felállok a hokedlire, hogy kicseréljek benne egy csövet vagy gyújtót, olyankor ha eddig még le nem is estem, de már többször is rezgett a léc. Mármint olyan szinten vagyok képes elfelejtkezni róla, hogy az eléréséhez egy széken állok, hogy az már tényleg komoly balesetveszélyt jelent. Attól persze, hogy terveim szerint hamarost nem fénycsövek lesznek benne, hanem LED-es izzók, attól a cseréjük közben még ugyanúgy le tudok esni a székről, azok azonban (remélhetőleg) ritkábban égnek ki. Ráadásul terveimben nem két hosszú, vagyis fénycső formájú LED-es fényforrás szerepel, hanem egy csokornyi hagyományos, konkrétan E14-es foglalatú. Ebben az az okosság, hogy egyrészt tele van velük a fiók, másrészt ha az egyik izzó kiég, az nem fog olyan számottevő fényerőcsökkenést okozni, mint mikor a kettő közül az egyik fénycső adja meg magát.

   Ami amúgy - mert ugye nem véletlenül említettem meg - egyben a jelenlegi állapot is. A következő lépésem az lesz, hogy lemérem az egy csővel működő armatúra fényerejét, amihez persze több csillagnak is együtt kell állnia. Egyrészt este kell legyen, hogy a kintről besütő nap ne hamisítsa meg a mérést. Másrészt meg kell találnom a jelen pillanatban ki tudja merre állomásozó fénymérőt. Harmadsorban pedig - ami a legfontosabb - ezekről a dolgokról zsinórban nem szabad megfeledkeznem.

   Hogy a konyhai fénycsőarmatúrát át kell alakítanom (ez persze nem feltétlenül szükséges, cserébe már-már kényszeres), arra nemcsak az emlékeztet, hogy már (megjegyzem hónapok óta) csak az egyik csöve világít, hanem az is, hogy az új LED-es körték már oda is vannak készítve az előszobai polcra.

   Teszik ezt annak ellenére, hogy mint azt épp az előbb említettem, a korábban a hall csillárjába összevásárolt energiatakarékos izzókkal úgy megtelt egy fiók, hogy alig lehet tőlük betolni. Ebből szerintem az lesz, hogy az armatúrát először ezekkel töltöm fel, és csak ha ezek már mind kiégtek, akkor jönnek a friss LED-esek. Vagy ha olyan kedvem lesz, akkor akár össze is keverhetem őket.

   Erre a napra csak ez az egy érdemi kép jutott. Hogy a két csővel kétszeres-e a fényerő, azt nem elfelejtettem lemérni, hanem mivel már pizsamában voltam, hiába jutott eszembe, egyszerűen csak nem akartam magam a bura leszedésével összekoszolni.
   Ez a mérés amúgy lehet, hogy még el lesz követve, mert mivel épp nagyban a konyha kipakolásával, valamint a közben előre történő elmosogatásával múlatom az időt (hogy majd ne a visszapakoláskor kelljen takarítanom), ezért ha eszembe jut, akkor nemcsak leszedem, de még el is mosogatom a burát. Persze nem ez a lényeg, hanem a másik cső legalább arra az időre történő begyújtása, míg az egy szem mérést megejtem.

   A fénymérő nemcsak addig marad elől, hanem végig, mert ugye majd az elért eredményt is ellenőriznem kell. Mindeközben folyamatosan magamat is, mert ha még egy projektet rá merek indítani a már futókra, akkor itt valaki nagyon t*kön lesz rúgva! A csiszolómalom 1.0 és a bárány még csak hagyján, de a két könyv szkennelése, meg a résmérő építése, meg a konyhai elszívó bemutatása, meg a konyhai mérleg, meg a projektor, meg a... Szóval most tényleg annyira sikerült elvesznem, hogy az valóságos csoda lesz, ha ezekből a tételekből - valami csoda folytán - év végére mégiscsak sikerül kikeverednem.

   Miközben én azt szerettem volna megmutatni, hogy a kábelkötést elrejtő harang és a plafon között van egy rés, a kamera a hangsúlyt a fénycsőarmatúrát tartó cső porosságára helyezte.

   Kivettem az armatúrából a két fénycsövet, és még a pótlásukra ideiglenes megoldásként bevetendő LED-es izzóról és a kábellel ellátott foglalatáról sem felejtkeztem el. Ez utóbbi amúgy direkt építkezés, felújítás idejére való. Mármint így lehet kapni kompletten, huzaldarabbal, akasztóval és csokiszorítóval szerelve.

   Nem arról van szó, hogy nem vagyok komplett, mert a mocskos armatúrát a szoba közepén helyeztem el, mint inkább arról, hogy nagyon is tudom a dolgokat. Jelen esetben azt, hogy ha azt a rengeteg szöszt a fürdőkádban mosom le, akkor azoktól a lefolyó biztosan eldugul, nekem meg ugye sok mindenhez van kedvem épp csak csőgörényezni nincs. A porszívónak a szöszök - a lefolyóval ellentétben - amúgy semmit sem ártanak, hiszen azt a gépet direkt arra tartom, hogy felzabálja őket.

   Bár fotó nem készült róla, szóval csak úgy mellékesen elárulom, hogy a nagyja mocsok leporszívózása után még a fürdőszobába is annyi jutott, hogy azért sikerült magamat jó alaposan leb*sznom. Mármint nem magáért a mocsokért, hiszen arról tudtam, hogy lesz, hanem azért, mert a bal alsó sarokban látható konyhai elszívó nagytakarítása után a kádat is ki kellett takarítanom, most meg ugye kezdhettem elölről az egészet. Annyi eszem azért volt, hogy betettem az armatúra alá egy vastagabb törlőrongyot (félbevágott kopott törölköző), s így legalább a kádat nem karcoltam össze.
   Amúgy még aznap este kimentem a konyhába megmérni, hogy a plafonról lógó csupasz izzó hány luxot produkál. Mivel csak 100-at, így teljesen egyértelmű, hogy ha nem akarok főzés vagy evés közben vakoskodni, akkor bizony több izzó kell.
   Itt aztán - ahogy az már csak velem lenni szokott - az előzetesen jól kidolgozott terveim ellenére, sajnos igencsak sikerült elbizonytalanodnom. Az volt a baj, hogy a megfelelően masszív (értsd porcelánból készült, vaslemez tartójú, engem már biztosan túlélő) foglalatok drágák. Ugyan találtam rájuk egy olcsó forrást, de ott meg rendelni kell. Ha nem jóféle foglalatokkal dolgozok, és még a leszerelt armatúra átalakításának ötletét is elvetem, akkor mindjárt képbe kerül az a különös szerzet, amit úgy három hónapja láttam a kínai piacon. Ez úgy néz ki, hogy egy E27-es foglalatot alakít át több E27-es foglalattá, mégpedig körkörösen. Vagyis ha lenne egy szép nagy lámpaburám, amibe beszerelnék egy E27-es foglalatot, majd beletekerném a többszörözőt, na azt a projektet valószínűleg sokkal kevesebb munkával úsznám meg, mint az armatúrába 10 foglalatot szerelős eredeti tervemet.

   Valamint egy csomó más apróságot sem. Ha jól dereng, akkor az open feliratból kitermeltem a LED-eket, a zöld békát kimostam és megkapta a szomszéd kissrác, a kisebb lámpaburákat a hall csillárjára szereltem fel, az óráról pedig az 1706-os cikk szól, a kartushoz való kinyomó pisztoly pedig bekerült a szerszámos fiókba. Vagyis van hatalmas lámpaburám, épp csak el kellene ugranom a kínai piacra megnézni, hogy mennyibe kerül az E27-et sokfelé elosztó szerkezet, mert azt ugye nem jegyeztem meg.

   Egy kissé ugyan gyanús, hogy a 806 lumenes LED-es izzó csak 93 lux fényerőt produkál, vagyis a két fénycső szolgáltatta fényerő eléréséhez minimum 5 kéne belőle, de épp azért jó ez a műszer, mert - a szememmel ellentétben - nem csal.

   Amúgy az egy szem izzónak, bár megszokható, de valóban fonnyadt fénye van, amit már csak az is kiválóan mutat, hogy alig lehet mellette fényképezni. Mivel az izzók többszörözése című megoldás az asztali lámpa esetében egyszer már bevált, így valószínűleg a konyhában is ezt fogom bevetni. Hogy elkapkodni nem fogom ezt a projektet, az tuti!

   Bár csak nagyon ritkán van rá szükség, hogy az ember odapróbáljon valahova egy más menetű izzót, több évnyi puszta nézegetés után, ma végre megvettem a piacon az E27-ről E14-re, valamint az E14-ről E27-re átalakítót.

   Bár ennek nem volt különösebb értelme, de attól én még lemértem, hogy mit produkál a nap. Mármint a plafonról lógó villanyvilágítás helyett, mikor amúgy nyári délelőtt módra besüt. Hogy jól lássam amit eszem, vagy főzök, nekem épp kétszer ennyi kell.

   Ez a hatalmas, a 43-as cipőm méretével vetekedő patkány a Kőbányai úton feküdt, épp ott, ahol a biciklimet lezártam. A kínai piacra amúgy azért mentem ki, hogy megnézzem az E27 többszöröző árát, valamint egyben természetesen azt is, hogy megfelel-e céljaimra. Az árra ugyan már nem emlékszem, arra azonban még igen, hogy mivel a többszörözőkben (volt 3-as és 5-ös is) azonos irányban álltak a foglalatok, így azok nekem nem lennének jó. De ha már ott jártam, vettem egy körtét, majd visszafelé jövet a Lidl-ben almát is.

   Miután a konyhában a mennyezetről lógó csupasz izzót a frissen vásárol példányra már csak próbaképp is kicseréltem, a valóban nagyon fehér fényben azonnal kiszúrtam, hogy még valamikor tegnap este mit hagytam félbe. Amit ezen a képen látunk, az a csempesor felső széle, amit a kép középvonalától jobbra már lepucoltam, míg balra ugye még nem.
   Amúgy ez volt az a feladat, ami végül a derekamnak betette a kaput. Ez persze valószínűleg nemcsak annak volt köszönhető, hogy a spakli csempén történő óvatos tologatásával oldalirányban terhelgettem a rozzant csigolyáimat, hanem annak is, amit az elmúlt hetekben ellene elkövettem. Szerencsére nem teljesen akadt ki (porckorongsérv), épp csak mozgás közben nem mindig volt őszinte a mosolyom.

   Hogy a szép új körte mekkora fényerőt produkál (amúgy vakítóan fehérnek mutat tőle a fal), azt napokig azért nem tudtam lemérni, mert mikor a feladat eszembe jutott, olyankor mindig sütött odakint a nap. Mondjuk így a jó. Mármint úgy, hogy a nap odakint süt, mert ha a konyhában tenné, akkor nem a hófehér fal látványának hatása okozta örömtől olvadnék el.
   Mint ahogy azt már csak szoktam, bár ez egyáltalán nem tartozik ide, de attól én még elárulom, hogy tegnap berágtam, mert a ventilátorból olyan hangok jöttek, hogy már aludni sem lehetett mellette, mire fel az apró elmaradások a lakásban 13 utolsó mozzanataként szétkaptam, majd jó alaposan bezsíroztam. Erre fel mára már olyan hangok jöttek a konyhából (mivel ott van hűvösebb, abból az irányból szellőztetem a lakást), melyek egyenesen a ventilátor várható közeli halálára engedtek következtetni.

   A hang forrása szerencsére nem a ventilátor volt, csak a szemközti telephelyen nyírták a sövényt, s az ezzel járó berregés hangzott úgy, mintha a konyha irányából jönne, ami persze a nyitott ablak okán tulajdonképpen igaz is volt.

   Ha így haladok (mármint úgy, hogy az eltehető munkalapra csak bekerülés van), akkor nagyon úgy néz ki, hogy a bárány idővel már nem is fog látszani, pedig amúgy az is szétszedésre vár.
   Ahogy az asztalom előtt ácsorogtam, s épp nagyban azon gondolkodtam, hogy melyik bigyót vegyem el, hirtelen beugrott, hogy mivel a konyha még nincs abban az állapotban, hogy főzzek benne, így kénytelen leszek kimenni valami hidegen is megehető kajáért. Ha meg már szóba került a távozás, akkor egyben az is eszembe jutott, hogy még valamikor tegnap délután megígértem magamnak, hogy a már rég elkészült szúnyogháló keretet is elviszem a gazdájának. Ez úgy kapcsolódik ehhez a témához, hogy ha minden igaz, akkor kapok egy LED-es fénycsövet, ami persze beteges, de próbának azért megteszi.

   Mivel a konyhában a plafonról lógó egy szem körtével is világos van (legalábbis eddig még egyetlen falatnak sem haraptam mellé), a leszerelt fénycsőarmatúra pedig nagyon jól elvan a szoba sarkában, így szerintem nincs rajta mit csodálkozni, hogy mindennel foglalkoztam (az elmaradásaimat megtekintve, ez mondjuk erős túlzásnak minősíthető), épp csak hetekig (tényleg két hétig) ezzel a cikkel nem.
   Mivel végre ott jutott eszembe (mármint nem valahol máshol), így a hallban is lemértem az első ránézésre (értsd nem mérve, csak úgy egyszerűen nézve) nagyon is megfelelőnek tűnő fényerőt. Mivel ez még a rózsaszín (értsd kevesebb fényt visszaverő) plafon ellenére is több, mint amit a konyhai két fénycső produkált, így egyre inkább hajlok rá, hogy ne a fénycsőarmatúra kerüljön vissza.
   Erre nemcsak az ad lehetőséget, hogy egy másik ügyben történő arra jártamkor megtaláltam a pincében azt a hatalmas lámpaburát, ami alatt akár több izzó is elfér, hanem az is, hogy bár nem a kínai piacon, hanem lomtalanításkor, de mégiscsak megvettem a lomkupacon ücsörgő barátságos cigányasszonytól egy olyan lámpát (megjegyzem mindössze 500 forintért), melyben mindjárt három állítható szögű, E27-es foglalat is található.
   Ettől persze akár még vehetnék is 10-12 E14-es foglalatot a fénycsőarmatúrába, a fénycsövek helyére, csak ugye minek bonyolítsam el ezt a projektet ennyire, ha egyszer létezik a problémára egyszerűbb megoldás is. Már ha az, hogy két teljesen különböző lámpából egyet építek, egyszerűbb megoldásnak minősíthető. Az izzók kérdésénél persze sikerült újra elakadnom, ami számomra azt vetíti előre, hogy a konyhában még nagyon, de tényleg nagyon sokáig egy csupasz körte fog lógni az immáron hófehér plafonról.

   Kiváló példa előbbi állításomra, hogy ahelyett, hogy a szobai fiókban turkálva nézegetném az izzókat, a piacon szemezek ezzel a foglalattöbbszörözővel. Ebben egyrészt az lenne az okosság, hogy így csak egy E27-es foglalatot kellene a burába beépítenem, másrészt ha megvenném (amúgy nem vettem meg), akkor akár már állhatnék is neki kipróbálni a különféle izzók kombinációja adta fényerőt.
   Amúgy meg mernék rá esküdni, hogy ez a valami a múlthéten még csak három ágú volt, valamint nem 2.500-ért, hanem 3.500-ért akarták rám sózni. Mármint nem vettem meg, épp csak engedélyt kértem a lefényképezésére, mégpedig azon az alapon, hogy nem tudom, passzol-e a mérete a csillárunkhoz.
   Mondjuk ha lett volna annyi eszem, mint amennyi nincs (amúgy általában sosem szokott belőle elég lenni), akkor az elosztó szélességét valamelyik araszomhoz mértem volna oda, mert azt legalább itthon is össze tudtam volna hasonlítani a hatalmas lámpabura átmérőjével.
   Mivel nemcsak ez hiányzik a projekthez, hanem más is kéne a kínai piacról, így valószínűleg az lesz, hogy rászánok egy délelőttöt, hátha a Kőbányai úti piacon kapok ilyet (vagy csak három ágút) olcsóbban. No de előbb az izzókat kell a fiókból előtúrnom.

   Mármint ezekről az izzókról van szó, melyeket mind a szobai szekrénysor fiókjából szedegettem ki, mégpedig azon elv alapján kiválasztva őket, hogy (már megint csak pusztán ránézésre) melyik tűnik a többinél fényesebbnek, valamint melyikből akad három egyforma.
   Később persze, mikor majd megint lesz akcióban, veszek néhány olyan nagyfejű LED-es körtét, mint amilyen a hall csillárjában van, abból a fajtából ugyanis három biztosan nagyobb fényerőt ad, mint amekkorát a leszerelt két fénycső adott.

   Ha már a leszerelt armatúránál tartunk, akkor itt említeném meg, hogy láttam lomtalanításkor a miénknél sokkal szebbet is, csak már ültek rajta. Amúgy ebből a lomkupacból vettem a már említett három ágú lámpát, amit persze majd mindjárt meg is mutatok, csak jussak már le végre a pincébe.

   No nem erről a háromágú lámpáról van szó, mert ezt frissen vettem. Mi az, hogy minek? Egyrészt azért, mert mindössze 100 forintom bánta, másrészt a harangja (ami a plafonhoz csatlakozik) jóval nagyobbnak tűnik, mint amit a konyhánkból szereltem le.
   Erre az alkatrészre (mármint az eredetinél nagyobb harangra) amúgy azért van szükség, mert a plafon az akasztóhelynél (itt persze nem vesztőhelyről van szó, akasztófával, hanem a lámpa konyhabéli felakasztási pontjáról) kissé lentebb helyezkedik el a környezeténél, mely hibát ugye csak egy az eredetinél nagyobb harang képes elfedni. Mondhatni kellett nekem a mennyezetből kissé kilógó fatiplit a gletteléskor csinosan ívesre igazítanom.

   A k*rve életbe! Mondta ki hangosan a szerző, mikor ezt a képet meglátta. No nem csak akkor, mikor teljes valójában a pincében, hanem akkor is, mikor odafent, mégpedig a jelen sorokat róva. Míg előbbi esetben azért, mert teljesen egyértelmű, hogy késő ősszel (mármint a fűtési szezon beköszöntekor) a tűzifa felé vezető út felszabadításakor itt már megint komoly harcok lesznek, az utóbbiban azért, mert ugye rég nem emlékeztem rá, hogy elmeséltem-e a fehér lámpa megvásárlásának történetét (és akkor nem kell újra leírnom), vagy nem, mire fel olvashattam vissza az egész cikket.
   Ez amúgy egyértelműen annak következménye (mármint az, hogy nem tudom, hogy miket írtam eddig), hogy a cikkeim az utóbbi időben szanaszéjjel töredeztek. Mármint még véletlenül sem egy, esetleg néhány nekifutás eredményeképp készülnek el, hanem csak nagyon, de tényleg nagyon sokadikra. Ehhez a cikkhez például most írok hozzá tizennegyedszerre, és még mindig annyira bizonytalan vagyok, hogy sehol sem látom a végét.

   Miközben az előző képen látható kerek robotporszívót lomtalanításkor csak úgy egyszerűen felvettem a földről, addig a Maja rádiós magnó a hétvégi piacon egy ezresembe került. Mivel egyikre sincs szükségem, így igen nagy valószínűséggel mindketten apró darabokban fogják végezni.
   Apró információmorzsa az említettekhez, hogy míg robotporszívó beszerzésére még csak nem is gondoltam, addig a Maja rádiós magnót azért vettem meg, mert ugye az mára már olyan ritka készüléknek számít, mint mondjuk egy Tesla A3-as, szintén rádióval kombinál kazettás magnó, amit a piacon még egyszer régen nem vettem meg, amit persze annak ellenére bánok azóta is, hogy még mindig több tucatnyi boncolásra váró magnóm van. Hogy mire ez a cikk megjelenik, addigra már feldolgoztam őket, abban ugyan erősen reménykedek, de hinni valahogy már évek óta nem hiszek...

   Amiben viszont nemhogy hiszek, de ráadásul még kismillió bizonyítékom is van rá, az az agyam egyre nagyobb mértékű lyukacsossága. Most például épp csak azt a lámpát felejtettem a pincében, amiért tulajdonképpen lejöttem. Mármint kitettem a folyosóra, a bicajommal szembeni állványra, s mint aki jól végezte dolgát, már távoztam is. Mentségemre szolgáljon, hogy csak egy napig volt itt, de csak mert a másnapi bevásárlásomból hazajövet megláttam, s mivel épp takarítós nap volt, mikor a lépcsőház lemosásával végeztem, legalább addig odaültem mellé, míg a kövezet úgy ahogy felszáradt. Mármint azért tettem így, hogy ne én legyek az első, aki a frissen mosott követ összejárja.

   Amúgy erősen rezgett a léc, hogy nem a lámpa szétszerelésének állok neki, hanem a hokedli tetejének újrafaragása című projektemnek, csak épp nem volt kedvem porolni. A lámpa amúgy nagyszerű felépítésű szerkezetnek bizonyult. Mármint a kezeimen felül a szétszereléséhez nem kellett semmiféle szerszám.
   Hogy miért idelent szedtem szét? Egyrészt azért, mert a nagy fehér külső részére nem tartok igényt, másrészt így, mikor az alkatrészekkel felérek, egyből mehetnek is bele a csapba.

   Bár mára egyértelműen az lett betervezve, hogy alaposan megtekintem a Zuglói lomtalanítás soron következő ütemét, ami nekem ugye a szétszerelhető lomok tekintetében amolyan svédasztalnak minősíthető, az időjárás azonban közbeszólt. Mármint ezek a felhők nemhogy nem jeleztek semmi jót, de a nap folyamán szó szerint többször is leszakadt az ég.

   A felhőszakadások közben pedig úgy kisütött a nap, hogy a kinti 40 fok miatt ki sem mertem nyitni az ablakot. Jelen kép címe amúgy nemcsak azért lett "nem kéne", mert már annyi mindenem van, hogy azokhoz aztán már tényleg "nem kéne" újabb felboncolandókat beszereznem, hanem azért is, mert nagyon "nem kéne" hanyagolnom a már megkezdett projekteket. Ráadásul "nem kéne" a már kiürülni látszó szobát a mindenféle oda nem illő kacatjaimmal újra telehordanom.

   Bár lomtalanításkor vettem egy cigányasszonytól, a lámpa - szégyenszemre - sokkalta tisztábbnak mutatkozott, mint a konyhánkból leszerelt fénycsőarmatúra. Ez kérlek annyira így volt, hogy a mosószeres vízben a lámpa alkatrészei nem hagytak semmiféle nyomot. Attól persze én még - kedvenc szokásomhoz híven - akkurátusan mindent elmosogattam.

   Mint az a háttérben látható, időközben kinyithattam az ablakot, mert az egyik zivatar után a kinti hőmérséklet 40 felettiről 25 fok alá esett. Hogy minek szárítom az alkatrészeket a ventilátorral, mikor ma már biztosan nem fogom őket piszkálni, azt mondjuk nem tudom, arra viszont van magyarázat, hogy mit keres a zöld rongy a ventilátor alatt.
   Szóval az úgy volt, hogy az egyik éjjel már épp nagyban kezdtem volna utálni valamelyik szomszédot, azt gondolván, hogy a folyamatos morgás az egész éjjel járatott klímájából származik, csakhogy kiderült, hogy a saját ventilátorom a ludas.
   Amúgy a forgás és a motor keltette zúgáson az alátett rongy sem mindig segít. Ilyenkor vagy kikapcsolom, vagy addig-addig helyezgetem a parketten, míg csak abba nem marad a zúgás. El persze olyankor sem hallgat, épp csak egy olyan pontba kerül az ágyam (persze csak a ventilátorhoz képest), ahol a rezonancia szintje nulla közelire csökken.

   Mivel ezt már napok óta minden este zsinórban elfelejtettem, felkaptam az izzót, felmásztam vele a konyhaasztalra, majd lecseréltem rá az előzőleg betekert típust, hogy este ennek is le tudjam mérni a fényerejét. Bár csak 120 luxot produkál, de úgy vagyok vele, hogy ha felé kerül a bura, vagyis az összes foton leginkább lefelé kell haladjon, akkor lesz ez még több is. Ha felmegy 170-re, akkor három ilyen körte már hozni fogja a két régi fénycső által szolgáltatott fényerőt. Na most ha nem, akkor a következő akcióban fogok venni helyettük olyan nagyfejű LED-es izzókat, mint amilyenek a hallban vannak. Hogy azok beférnek-e a bura alá, azt persze már megint nem próbáltam ki...

   Azt viszont igen, hogy az 500-ért vásárolt lámpából kitermelt tányérformájú krómozott izé összekombinálható-e az eredeti takaróharanggal. Bár elsőre nagyon úgy néz ki, hogy ezeket az Isten is egymásnak teremtette, de ez sajnos csak egy komoly kitétellel van így.

   Mármint arról van szó, hogy mivel az akasztószerkezet (lásd kilógni a végét felül) nagyobb helyet foglal, mint a tányér vastagsága, így csak akkor férne el (márpedig az oda nagyon kell, hiszen annál fogva van felakasztva a lámpa), ha a krómozott tányér közepén vágnék egy hatalmas lyukat. Mivel ekkor még mindig ott van az, hogy a kopottas alumínium színű harangot le kellene festenem mondjuk okkersárgára, így a harang takarófelületének növelésére valószínűleg valami más megoldást fogok kieszelni.

   Ami még a harangnál is fontosabb műszaki részlet, és persze szintén elakadtam vele, az a menetek különbözősége. Márpedig ezt a kétféle csövet valahogy össze kellene passzintanom. Hogy létezik ide való alkatrész, azt onnan tudom biztosan, hogy már találkoztam vele, mikor a hall csillárját alakítottam át.

   Konkrétan így néz ki, amivel az a baj, hogy lehet, hogy ez nem bolti, hanem a Tanért vállalatnál készítette valamelyik esztergályos, kifejezetten apám kérésére. Hogy fogok-e belőle találni a pincében egy másik példányt, az nemcsak kérdéses, de egyben egy hatalmas turkálás eljövetelét is előrevetíti.

   Mármint ezt a krómozott gyönyörűséget, amire a kamera a tükröződést nézve fókuszált. Már úgy értem, hogy ennek közepébe semmiképp sem illik egy matt csavar, ha csak nem okkersárga, mint ahogy a konyha egyre több része is az. Már úgy értem, hogy a csillár mókolásával párhuzamosan, (természetesen a minél gyorsabb haladás érdekében) épp nagyban festem a konyhaszekrényt.
   Ez amúgy persze nem igaz, merthogy épp, hogy csak egészen apró lépésenként festem, nehogy még el találjon menni az amúgy nagyon alacsony szinten vergődő munkakedvem. Ez kérlek annyira így van, hogy a munkakedvem szintje épp csak átlépegeti azt a k*rva nullvonalat. Mármint csak naponta párszor teszi meg, mely alkalmakkor nagy nehezen nekiállok összehozni valami apró részfeladatot.

   Az egyik nap a lakásban található csavaros szortimenteket túrtam át, hátha akad bennük egy a két menetet összekötő alkatrész, de persze nem, épp mint ahogy ebben a másnap kiborított, 230 feliratú dobozban sem találtam.

   Viszont találtam benne egy olyan láncot, amire felakaszthatónak tűnik a lámpa. Ezt a lehetőséget később elvetettem, mert a lánc az akasztót eltakaró haranghoz valahogy nem igazán akart csatlakoztathatónak bizonyulni.

   Na most ha azt mondom, hogy ebben a 10+ feliratú anyás dobozban nemcsak úgy egyszerűen találtam két toldót a foglalat menetéhez passzoló csőhöz, hanem még azt is hozzáteszem, hogy míg az egyik zöld, addig a másik piros, azt ugyan ki hinné el?

   Pedig letagadhatatlan, hogy így volt! Vagyis léteznek ilyen fura alkatrészek, épp csak meg kell őket találnom. Persze ha előre tudtam volna, hogy kelleni fognak, akkor lomtalanításkor rájuk mentem volna. Mármint épp elég csillárt és lámpát láttam kidobva, hogy annyiban azért csak akadjon már valami újrahasznosítható.

   Bár a két menet közé való átalakítót nem találtam, a vékonyabbik menethez való menetfúrót azonban igen. Mikor eszembe jut, hogy a Bosnyák téri piacon egy ember egy egész dobozra való, nem szokványos méretű menetfúrót árult, olyankor az is mindig eszembe jut, hogy azt a kupacot, ha néhányezer forintot rááldozva is, de mennyire meg kellett volna vegyem. Most már persze késő bánat...

   A mai nap reggelén még véletlenül sem azért néztem ezt a helyet, mert ki tudja mi okból itt tettem le a konyhai lámpába szánt két energiatakarékos izzót, hanem azért, mert elő szerettem volna venni azt a szemüvegtörlő szarvasbőrt, ami amúgy a kép kellős közepén látható, a középső irattartó tálcába rejtve.

   A szemüvegtörlő szarvasbőr ezentúl abban a barna dobozban lesz (mármint porosodás ellen elrejtve), amit ebben a csak úgy egyszerűen a könyvespolcon tartott fiókban találtam. Míg a jobbra fent látható valami a talán soha el nem készülő akkukimerítő alapja lenne, addig a fénypisztoly a bóvli videojátékok bemutatásához szükséges. A hangszórókat meg csak úgy rakosgatom ide-oda.

   Épp mint ahogy a készülő lámpa alkatrészeit is. Hogy a zöld (amúgy khaki) rongy miért lett odatéve, az ugyan feladta a leckét, de végül azért csak sikerült megfejtenem, hogy a ventilátor alá kellett, hogy ne rezgesse a padlót.
   Ha már szóba került a rezgés, akkor itt említeném meg, hogy komolyan rezgett a léc, miszerint hagyom a francba ezt a lámpaépítős dolgot, s némi igazítás után, ahogy volt, visszaakasztom a helyére a fénycsőarmatúrát. Még meg is ígértem magamnak, hogy ha néhány napon belül nem vergődök a lámpával zöld ágra, akkor tényleg így lesz.

   Bár tudtam, hogy a pincében találtam néhány, a lámpához kellő, pláne direkt hozzá begyűjtött alkatrészt, arra azonban csak két nap múlva derült fény, hogy miközben én már mindenütt máshol kerestem őket, ezek végig az előszobában hagyott apró szatyorban hevertek. Gondolom ennyi elég is lesz arról, hogy ezt a lámpás dolgot mégis mennyire kapkodom el...

   A fehér bödlit hiába mosogattam el már kétszer is, kell még neki egy harmadik dörzsölés is. Mondjuk amilyen koszos volt (lomtalanításkor találtam), ahhoz képest már egészen jól néz ki. Hogy mégis minek gyűjtöttem be egy koszos bödlit?

   Nos ezért. Mármint azért, mert az aranyszínű kúppal összekombinálva, épp megteszi harangnak a lámpát tartó cső felső végére. Mármint ez így már biztosan eltakarja a plafon közepének púpját, valamint a kötés és az akasztás is bőven el fog benne férni. Vagyis ha lassan is, de azért csak elkezdtek végre összeállni a dolgok.

   Miután az alkatrészeket összepróbáltam, s látám, hogy ez így mennyire jó, még azt is megtettem, hogy kisétáltam velük a konyhába, majd a friss kombinációt odapróbáltam a plafonhoz.
   Bár a lámpa egy arasznyival lentebb került, mint ahol a fénycsőarmatúra volt, de attól még úgy tűnt, hogy annyival lentebb is jó helyen lesz. Na most ha nem, akkor semmiből sem fog tartani azt a plusz 15 centit az aranyszínű rúd végéből levágni. Ezt persze még jobb volna a felszerelés előtt megtenni, de amúgy később sem lesz megoldhatatlan.

   Mondjuk az a biztos, ha a dolgokat inkább többször is összenézem, minthogy akár csak egyszer is elrontsam az összekombinálásukat, de attól még nehezen magyarázható, hogy ahányszor csak ráteszem az arany színű kupakot a fehér bödlire, annyiszor rácsodálkozom, hogy az oda mennyire passzol.

   Mivel a cső végére csavarozott akasztó határa valahol ott van, mint ahol a bödli alja, a műanyag pedig könnyen megmunkálható, így nincs értelme kipróbálni, hogy megúszom-e a hatalmas lyuk kivágását. Mármint nem kell rajta gondolkodnom, hanem egyszerűen csak ki kell vágnom.

   Ide viszont még mindenképp ki kell találnom valamit, ami majd az aranyszínű rudat és a piros  menetes csövet annyira összetartja, hogy az adott pont nem fog tudni szétszakadni.

   Mivel a lámpa sarokban történő porosodása közben a napok egyre csak teltek, így igazán nincs rajta mit csodálkozni, hogy a "belefér-e a piros toldó az aranyszínű csőbe" kérdésre már megint nem tudtam a választ. A "megint" úgy értendő, hogy bár tudtam, hogy ezt már többször is kipróbáltam, az eredményre azonban már rég nem emlékeztem.

   Amúgy nemhogy belefér, de szerencsére még passzentos is, ami azt vetíti előre, hogy a két anyagot elég lesz mindössze egyetlen csavarral összefogatnom. Már ha egyszer - valami csoda folytán - tényleg eljutok odáig...

   Az aranyszínű kupakot persze nemcsak a cső másik, hanem ezen végére is odapróbáltam, s mint az a képen látszik, ide is passzol. Ebben nem az az okosság, hogy akár tehetem ide is, mint inkább az vele a baj, hogy majd ide is kell valami, a csövek csatlakozását eltakaró csinos kis elem.

   Mivel továbbra is csak abban voltam biztos, hogy az új lámpához szükséges alkatrészek összeválogatásának kérdésében bizonytalan vagyok, épp mint ahogy azt eddig is tették, az alkatrészek most is a sarokba kerültek. Pontosabban szólva én tettem őket oda. Még ennél is pontosabban szólva, nem vettem őket onnan el.

   Hogy valamivel azért mégiscsak haladjak, lementem a pincébe, ahol is a sárgára festős 7 című történet keretében felkentem a konyhaszekrény ajtajára egy újabb réteg sárga festéket, majd átmentem a lomos pincébe, mégpedig előtúrni azt az apró harangot, amit a minap találtam. Mármint a 2021-es lomtalanítás alkalmával.

   Olyan rendes vagyok, hogy a beszerzett kincseket nem válogattam szét, hogy emiatt mindjárt két lábbal rúgtam magam valagba. A festőszerszámok még csak hagyján, de a bontani való panelek, meg a bemutatásra váró apróságok, meg a csilláralkatrészek összekeveredettsége, na az most valahogy szíven ütött.

   Amúgy nem egy, hanem mindjárt két harangot is találtam. Már ha tényleg csak ketten vannak. Ezt úgy értem, hogy mivel gyorsan megtaláltam őket (de csak mert egyből az előző képen látott szatyor alatt voltak), így már eleve nem is kerestem tovább.
   Ez amúgy azért volt, nehogy - csak úgy véletlenül - belefussak egy újabb nagyszerűnek tűnő lehetőségbe, amit aztán a lámpa kapcsán tapasztalt döntésképtelenségem okán majd megint hosszú napokig próbálgassak.

   Ez itt már a másodiknak elkészült, amúgy persze egyszerűen csak sárgára átfestett ajtócska, amit azért tettem ki az előtérbe, mert ugye ez itt annyira rikít, hogy így talán a mellétett két harangocskát sem felejtem el felvinni.

   Hogy a sorrend úgy lett volna értelmes, ha előbb a lámpa kerül fel a helyére, és csak azt követően állok neki a konyhaszekrény homlokfelületét átfesteni, az ugyan igaz, no de ki akar itt éjszaka festeni?

   Az aranyszínű csőben a menetes toldót - a szimmetria végett - végül nem egy, hanem két M3-as csavarral rögzítettem. A menetfúrót csak azért kellett a lyukba belehajtani, mert valamelyik csavar vége egy kissé belelógott a belső menetbe.

   Annyira hihetetlennek tűnt, hogy hosszú hetek tépelődései után egyszer csak hirtelen elkészült, ráadásul mindössze néhány perc alatt, hogy alig akartam hinni a szememnek!

   Ezeket nemcsak azért kell innen most azonnal elpakolnom, mert a projekt befejezése után már nincs rájuk szükség, hanem azért is, mert nem tudom tőlük kivenni a sarokból a létrát.

   Ezt a képet direkt annak bizonyításául hagytam ennyire sötétre (mármint nem vakuztam rá a témára), hogy lásd, tényleg vagyok annyira hülye, hogy késő délután, már majdnem sötétben állok neki a konyhában a lámpát felszerelni. No nem mintha az egy szem kampó beakasztását, meg a két szál vezeték bekötését nem tudnám akár koromsötétben is abszolválni...

   Miután rákoppintottam a kapcsolóra, de a sötét maradt (amúgy holmi villanyvilágítástól még sosem gyúlt fény az agyamban), viszonylag gyorsan rájöttem, hogy míg az új lámpába való egyik izzó még ebben a frissen leszerelt foglalatban van, addig a másik kettő a hallban az íróasztalom pultján.

   Hogy jó lett-e? Nos nem, nem lett az. Bár világít mint állat, azonban túl lentre került. Mármint ahhoz képest túl lentre, hogy egy kissé kilógnak belőle az izzók.
   Míg az egyik megoldás szerint a kilógáson három LED-es, vagyis hagyományos körte formájú izzó betekerésével segítenék, addig a másik szerint idővel le fogom cserélni a hosszú rudat egy nálánál sokkalta rövidebbre, ezzel jócskán közelebb helyezve a lámpát a plafonhoz, hogy az izzók a látóteremen kívül kerüljenek.

   Mármint arról a rövidebb rúdról van szó, ami balra lent látható. Ezek itt amúgy a rendszerbe be nem épített alkatrészek, melyeknek majd mindjárt nekiállok valami helyet keresni, csak előbb még gyorsan megmérem az új lámpa sugározta fényerőt.

   A 608 luxból mondjuk még le kell vonni 20-at, amit ehhez az értékhez a lemenő nap fénye adott hozzá. Mivel a kezdeti érték (még a két fénycsővel) 519 volt, így a 588 tökéletes eredménynek tekinthető.

   Hanem az a baj, hogy az elektromos kötéseket eltakaró dísztárcsa csavarjának elkészítése valahogy elmaradt. Mármint a jobbra látható, bár menetméretileg passzol hozzá, hosszra azonban már nem. Arról már nem is beszélve, hogy az egyetlenként fellelt menetazonos csavar - a lámpa szépségéhez képest - nekem valahogy nagyon csúnyának tűnik.

   Amennyiben a leszerelt fénycsőarmatúrába valamelyik nap legalább néhány kép erejéig belenézek, már zárhatom is le ezt a cikket. Arra azért komolyan kíváncsi leszek, hogy ez mégis mikorra fog megtörténni...

   Mikor megéreztem, hogy az innen nézve alul, mármint a másik oldalon található csavarok kitekerése közben azok egy idő után már szabadon forognak, viszonylag gyorsan leesett, hogy rossz felé tapogatózom. A fénycsövek oldaláról, vagyis innen látható két csavar meglazítását viszont azonnali siker koronázta. Már ha sikernek lehet elkönyvelni, hogy az armatúra egyszer csak kétfelé esett.

   Az a sorja, az kérlek nemcsak úgy egyszerűen balesetveszélyes, hanem az már egyenesen halálos! Ennek ellenére úgy hagytam, őszintén reménykedve benne, hogy a pince mélyének sötétjében sosem fogunk összetalálkozni.

   Bár rezgett a léc, hogy nekiállok kideríteni, miért csak az egyik cső világít, de mikor odáig jutottam, hogy nem fénycső, és nem is gyújtó hiba (mármint a felső pozícióban egyik cső sem gyújt be, még a másik gyújtóval sem), akkor feladtam. Ezért a trehányságért csak akkor fogom magamat szidni, ha egyszer mégiscsak találok ennek az armatúrának feladatot. Mármint most épp sehová sem kellett.

   Mivel éreztem magamon meglibbenni a halogatás szellőjét, az armatúrát még azon melegében kitettem a lépcsőházba, nehogy idefent maradjon. Na most amit még szintén gyorsan csináltam (pedig a gyorsaság amúgy nem igazán jellemző rám), az a lakásba történő visszatérés, mikor rájöttem, hogy csak alsógatya és papucs van rajtam. Mármint úgy éreztem, hogy nem vetne rám jó fényt, ha valamelyik szomszéddal ennyire erősen hiányos öltözékben találkoznék össze...