Farigcsálok -73- hűtőkosárból növénytámaszt
(nyögvenyelős project)

Jelen képen az látszik, amint épp felmérem a terepet. Hogy ezt mégis mire fel?
Nos részemről először is az ágy szélére, mert csak onnan érem fel a cserépkályha
tetejét. Másodsorban pedig azért, mert mindenképp össze kell tákoljak valami olyan
alkalmatosságot, ami egy kissé túlmutat az egyszerű virágkaró fogalmán. Egyszer
már csináltam ilyet, apró kerek farudakból és drótból. Ez a most bemutatásra
kerülő művem egyrészt egyszerűbb lesz, másrészt viszont bonyolultabb.
Mert ugye az első esetben össze kellett tákolnom egy rácsot, ebben
a mostaniban viszont vissza kell redukálnom valamit ráccsá.

Kimentem az előszobába, hogy elkészíthessem ezt a képet, mondván úgyis le kell
vinnem a vibrátort, a Wartburg műszert, meg a sípoló dobozt a pincébe,
és akkor már egy füst alatt nekiállhatok a virágtámaszoknak is.

Valamikor napok múlva (a mosott ruhák elpakolása közepette) sikerült újra
észrevennem a cserépkályha tetején növények nélkül tátongó virágládákat.

Valamint a virágládák hiányában fagyis vödrökben szorongó paprikákat is.

Ezeknek mondjuk nagyon kéne a friss föld, hátha még feltámadnak.

Ez nem paprika, hanem mikulás virág, mely szerencsétlennel minden tavasszal ilyen
irtózatos dolgot művel a párom. Valószínűleg igaza van benne, hogy ezt vissza kell
vágni, legalábbis eddig még mindig túlélte. Andi is, mert nem csaptam érte agyon.

Azok a piros foltok, na azok már a nagyban érő paprikák. Ami csalóka a képben,
az nem a piros, hanem a zöld szín, az ugyanis nem a paprika leveleitől van
(merthogy azok szinte mind leszáradtak), hanem a háttérben látható
fától. Nagyon kéne már az a néhány ládányi friss föld,
mielőtt még végképp késő lenne...

Tavasz lévén (a lépcsőház takarítása után) lementem a pincébe, hogy elvégezzem
a szokásos tavaszi teendőket. Az egyik ilyen a képen felül látható vízórával és
golyóscsappal kombinált kerti csap felszerelése, míg a másik az útszóró só
és a hozzá tartozó bödlik elpakolása. Nyitásképp a gereblyére léptem rá,
ami szerencsére csak oldalról talált el, majd a következő mozdulattal
felrúgtam a hűtők évekkel ezelőtti cseréje után megmaradt fiókokat.

Mivel a project épp az előbb összeborított fehér rácsos fiókokra
épül, így kipakoltam őket az előtérbe, majd kihoztam
hozzájuk a kannákat és a kannatartó dobozt is.

Majd nekiálltam és szép sorjában elpakoltam egy nagy csomó szerszámot
az elektromos szerszámletevős polcról. Bár dicsekvésre nincs okom,
attól azért még elárulom, hogy ez már az elpakolás utáni állapot.

Letettem magam elé a rácsot, a centit, valamint azt a cetlit is, amire
a cserépkályha tetején ücsörgő virágládák méretét vázoltam fel.

Mivel nem akart összeállni a kép, kisvártatva odahoztam magam elé egy virágládát.
A projectet szinte fel sem kell vázolnom, hiszen már csak ennyiből is látszik, hogy
mit szeretnék varázsolni. Mindössze annyi a dolgom, hogy kivágom a fiókból a
növénykék megtartásához szükséges, a ládába illő méretű rácsokat. No de
mivel vágom ki? Elsőnek az áttételes csípőfogó jutott eszembe, ilyenem
azonban nincs. Másodikként a fűrész ugrott be, csak az ugye macerás,
meg lassú is lenne. A harmadik ötletem a flex volt, de azt egyrészt nem
szeretem, másrészt meg így hétvége lévén nem lenne szívem bekapcsolni,
mert ugye a vasárnapi ebédet követően flexszelők anyjának álma ritkán nevezhető
csuklásmentesnek. Itt aztán nekiálltam valamiféle alternatív megoldást keresni.

Van nekem valahol egy elképesztően erős csípőfogóm, csak persze nem itt. Ebben
a fiókban amúgy azok a szerszámok vannak, melyeket a szerszámtartó készítése
kapcsán pakoltam el az útból. Mert ugye amit már évek óta nem is
vettem kézbe, az mégis mi a csudának legyen elől?

Épp ilyesmi okból (hogy legyen hova eltennem a szerszámokat) készült a múltkor
ez a fiókos szekrényke, meg a párja, amibe már bele is pakoltam a csak
igen ritkán kellő fogókat. Amit most keresek, az persze itt sincs.

Mérgemben, illetve azzal a felkiáltással, hogy majd hétfőn folytatom, bevágtam a
project elemeit a pincébe. Ahogy itt álltam és bámultam, egyszer csak sikerült
a parkettázás és a küszöb látványától elérzékenyülnöm. Ráadásul ha ezek
ketten elkészültek, akkor csak össze fog jönni a virágrács is. Mikor
a pince külső ajtaját kinyitottam, egy különös hang fogadott,
melyet a felboruló locsolókannák adtak. Gondolom a szomszéd
tehette őket az ajtó elé, mert ugye én meg épp az ő ajtaja elé pakoltam.

Visszamentem a pincébe a franciakulcsért, majd felszereltem a helyükre a dolgokat.

Máshoz kedvem nem lévén, kihoztam a fűnyírót is, majd eligazgattam vele
a gyepet. Ez a kert is hogy nézett már ki, mielőtt rendbetettem volna...

Ebben az az érdekes, hogy egyrészt az ibolyát nem én ültettem, és még csak nem
is valamelyik másik lakó, hanem ez a virág itt csak úgy egyszerűen magától nő.
Ráadásul a beton repedéseiből! Bezzeg az én agyonpátyolgatott büdöskéim...

Mivel eszembe jutott, hogy a másik pincében is vannak szerszámaim, csak a már
betervezett szerszámtartó még mindig nem készült el hozzájuk, ezért ezeket is
megtekintettem. Természetesen itt sincs a keresett rohadt erős csípő fogó.

Bal hüvelykem bizsereg, gonosz lélek közeleg. A képen látható fehér foltot (ami egy
vízhólyag) akkor szereztem, mikor a fűnyírás végeztével, a hosszabbító végi 230-as
lengőaljzat melegségére rácsodálkozva, óvatlanul ráfogtam a villásdugó lábaira.

Mindössze néhány nap múlva, miközben épp azon elmélkedtem, hogy mégis
hogy a csudába lehetne felkötni a bicaj csomagtartójára ezt a hatalmas
növényt, valahogy úgy, hogy túl is élje a szállítást, egyszer csak
azon kaptam magam, hogy már lent vagyok a pincében.

Hogy miért jöttem le? Nos egyrészt természetesen azért, hogy végre kifaragjam
a palánták megtámasztására szolgáló rácsot. Másrészt meg azért, mert a lakásban
félbehagyott projectjeimhez épp semmi kedvem sem volt. A harmadik ok pedig az,
hogy csak el kezdenem valahol a félkész dolgok egésszé kerekítését. Negyedikként
azt tudnám felhozni oknak, hogy bár a pince mélyén, de attól még igenis,
hogy útban vannak az útszóró sós pincéből idecitált rácsos ládák.

Már úgy értem, hogy itt útban. Ide lentre linóleum borítás lesz, míg jobbra fel egy
le (vagy ha úgy jön ki, akkor fel) hajtható asztalt terveztem be. Miután
sikerült átvergődnöm a ládákon és a porszívón, kitörő örömmel
konstatáltam, hogy a flex nincs belefogva az állványába.

Csak így egyszerűen letéve a földre, na így semmiképp sem szabad nekiállni
a rácsok szétvágásának. Mert ugye az egyik lábammal ráállok a fiók aljára,
míg a másikon én magam állok, illetve guggolok, hogy elérjem a géppel az
anyagot, és akkor bármi bármerre is mozdulna el, annak én látnám kárát.

Mivel nem szeretném, hogy megszűnjön a kontinuitásom, ezt a felépítményt
eszeltem ki, illetve állítottam össze. Mielőtt nekiálltam volna a munkának,
előtte természetesen kipróbáltam, hogy mennyire sikeredett masszívra
a konstrukció. Jelentem masszív, vagyis jók a túlélési esélyeim.

Íme a már évek hosszú sora óta hányódó hűtőkosár aljából kivágott rács.

Ez annyira perfekt, hogy a látvány hatására nekiálltam mindkét kezemmel veregetni
a vállaimat. Mert ugye az elismerés még az akkor is jólesik, mikor magamtól jön.

Hogy ne kelljen értük beszaladgálni, kitettem magam elé az összes fiókot.

Ez itt már csak a resztli. Bár próbáltam számukra valami értelmes feladatot
találni, de mivel ez nem sikerült, végül úgy döntöttem, hogy
ezek aztán már tényleg a kukában fogják végezni.

Hogy meg ne gondoljam magam, beletettem őket a kukába. Kezdetben még úgy
volt, hogy majd csak legközelebb viszem ki őket, mert ugye ki tudja, hátha
beugrik valami hasznosítási lehetőség, majd mégiscsak megembereltem
magam, s kivittem a szemetet a kukába. Mutassak neked valami újat?

Tessék! Annyira vigyáztam flexszelés közben, hogy végül az egyik rúd végén
megmaradt sorjának kellett elvágnia az ujjamat, miközben épp nagyban a
lereszelésével voltam elfoglalva. Bár volt rajtam kesztyű, de sajnos
csak cérna. No majd legközelebb már tudni fogom, hogy az
ilyesmi veszélyes munkákhoz bőrkesztyű való.

Miközben a vérem alvadására vártam, megtekintettem a múltkoriban rendbetett
és kifestett vegyszeres polcot. Mivel a környezetre már kevés dolgot tudok
ráfogni, így ezentúl valami más kifogást kell keresnem, hogy miért nem
haladnak a farigcsálós projectjeim. Vagy neki kell állnom, és szépen
sorjában be kell fejeznem az összest. Egyszer, mégpedig a rádiók
esetében, ez a hozzáállás már bejött, azok ugyanis valaha úgy
elborítottak, hogy már-már ki sem látszottam a takarásukból!

Ezt a Terta rádiót is milyen szépen rendbetettem...

Ez szerintem mutat olyan jól, hogy akár gyári is lehetne.

A cserépkályhának támasztott rácsok mondjuk már nem mutatnak
olyan jól, de ha nem leszek lusta, akkor már csak néhány
nap kell hozzá, hogy betegyem őket a helyükre.

Mondjuk a paradicsomok még nem szorulnak támaszra, de
a paprikák mintájára remélem ezek is kinövik magukat.

Ez itt már megint a pince. Azért vagyok itt, mert azt a kék színű valamit keresem,
amit emlékeim szerint legutóbb ezen a polcon láttam. Na most az a kék
amit látunk, az természetesen nem az a kék amit épp keresek.

Miután már mindenhova benéztem, de nem lett meg a nagy kék műanyag terítő,
s már valahol ott tartottam, hogy lábnak valót néztem a korábban már említett
lecsukható asztalhoz, na akkor persze mindjárt előkerült. Mondjuk ügyes,
hogy az amúgy sehova sem férő valamit betoltam a papírdobozok és
a fiókos szekrény közötti résbe, csak mikor meg kell találni...

Ez a kék valami bújócskában nagyon jó! Már úgy értem meg nem tudnám
mondani, hogy most meg hogyan, s mivégre került be a konyhába.

A sarazás egy részét a családi vájdlingban fogom intézni, melynek alján találtam ezt
a feliratot. A 42,40-es árat elnézve, azt kell mondjam, hogy ezt se ma vettük...

Mivel kell a hely a szobában, kénytelen voltam mindent összecsomagolni. Alul a zöld
az ennek az ágynak a matraca, felette a fehér egy pótmatrac, míg a kupac tetején
a kék egy felfújható, melyet a minap vettem a Tescoban, mert kíváncsi voltam
rá, hogy milyen lehet rajta aludni. 2.199 volt akciósan. Ha nem válik be, akkor
egyszerűen kidobom. Már ha nem sikerül visszahajtogatni a dobozába. Mivel ezen
kép készülte óta már eltelt néhány nap, így el tudom róla mondani, hogy az én
hátfájásomra nagyon bevált! Reggel nulla szintű nyafogással kelek fel. Egy
apróbb probléma azért akad vele, mégpedig az, hogy nem lehet rajta egy
normálisat hemperegni, mert mint valami vad bika, folyton le akar
magáról dobni. Szóval majd még szoknunk kell egymást.

A tét emelésének érdekében, felhoztam a pincéből még három bödli földet.

Leterítettem a kályha elé a nagy kék műanyagot, majd kiborogattam rá a fagyis
vödrökben szorongó paprikákat. Ezek amúgy onnan vannak, hogy tavaly ősszel
olyan szépnek találtam néhány kápia paprika magjait, hogy próbaképp beszórtam
őket a palántázóba. Persze tudom, hogy ezt nem ősszel kell megtenni, hanem
valamikor tavasszal, azonban a bolti magokkal ellentétben, szinte mind
kikelt, amit csak elültettem! Méhecskék a lakásban, pláne télen nem
járván, a virágok beporzását magam voltam kénytelen intézni, mégpedig
a virágállvány egyik polca alá szerelt fiókban tartott virágtöcskölős ecsetemmel.

Először a nagyobb palántákat ültettem át, majd ezek a kicsik következtek.

Ez a kék műanyag azért kellett, mert még élénken emlékszem rá tavalyról, hogy
az akkor nagy ügyesen bevetett újságpapír a víztől szétázván elszakadt,
én meg takaríthattam fel a földet a parkettről. Mint az a miniatűr
seprű látványából kiderül, rendesen fel vagyok készülve.

Ezek itt a paradicsomok, melyek bár még aprók, de mivel most volt kedvem,
ezért szintén átültetésre kerültek. Tudom, hogy nem szabad ilyen sűrűn
és ilyen sokat, mert később úgysem lesz szívem megritkítani őket.

Ezeknek a kicsiknek még nőniük kell, hogy elérjék a rácsot.

Ezt a már pirosló paprikát érlelő tövet néhány másikkal együtt nem
ültettem át, ugyanis ezeknek egyrészt már nem nagyon volt
levelük, másrészt a tövek hosszabbra nőttek a rácsnál.

Átszórtam a földet a kádba, majd lemostam a terítőt. (vagy mi ez)
Amúgy ezt épp arra tartom, hogy ezen koszoljak. Teljes
méretre kiterítve lehet rajta például ajtót festeni.

A régi bödliket elmosogattam, bár volt egy olyan érzésem, hogy jobban járnék, ha
a mosogatás helyett inkább ezen a nyáron is megennék néhány vödörnyi fagyit.

Mikor már mindennel elkészültem, és még magamat is sikerült megfürdetnem,
akkor szúrtam ki ezt az előszobában felejtett felmosó vödörnyi földet. Hogy
ne vesszen kárba, levittem és beöntöttem a kertben található virágágyásba.

Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg a
Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában.