Ez a mai project még véletlenül sem úgy indult, hogy azzal a céllal jöttem le a pincébe, miszerint felszerelek a gépágyra egy fogantyút, hanem úgy, hogy én alapvetően a gépágy és a motor közötti kapcsolattal szerettem volna foglalkozni, csak közben a gépágy kétszer is rám esett. Először akkor csúszott ki a kezeim közül, mikor cérnakesztyűben fogva nem szorítottam elég erősen felemeléskor, másodjára pedig akkor repült, mikor véletlenül lehúztam a munkapadról a motor kábelével, és hirtelen nem volt minél fogva elkapnom. Mondjuk mindkét kezem foglalt lévén elkapnom sem volt mivel, de ez most mindegy.

   Jelen képpel nem a rendetlenséget akarom mutatni (bár szó se róla, járhatatlanná varázsoltam a pincében a padlót), hanem azt, hogy mennyire előrelátó vagyok. Már úgy értem azért, mert még a múltkor, mikor a forgócsúcshoz és a középpont kereső vonalzóhoz szedtem össze az alkatrészeket, bedobtam az irodagépből kitermelt kedvenc tálcámba egy hordfület is. Lásd bal szélen azt a koszos csíkot.

   Ez a fogantyú annyira brutális, hogy ez már-már elpusztíthatatlan! Hogy honnan van? Nos nem csak úgy egyszerűen nem tudom, de az az igazság, hogy míg csak a múltkor meg nem láttam, addig még a formája sem derengett! Vagyis nemhogy az eredetére, de még csak a puszta létére sem emlékeztem.
   Mivel a múltkor kiürítettem Apukám egyik utolsóként megmaradt erősen vegyes tartalmú dobozát, ezért elképzelhető, hogy abban volt, és azért nem dereng, mert annak a doboznak talán még sosem túrtam le az aljáig.

   Természetesen nemcsak azért szedtem szét, mert ugye egy kicsit ki kell pofozni, hanem beismerem, hogy ez nálam egy amolyan zsigeri reakció, mikor valami elemi darabjaira bonthatót látok.

   Legalább ötször fújtam át tocsogósra, a bőr azonban mindannyiszor elnyelte a szilikont. Márpedig valamivel át kellett itatnom, mert a bőr már teljesen merevre ki volt száradva. Hogy aztán elejteni hányszor fogom, mert csúszik, vagy szidni, mert fog, azt most így hirtelenjében még csak megjósolni sem merem!

   Meglehet, hogy idővel a gépágy másik végére is kerülni fog egy a puszta csúszós laminált bútorlapnál és asztallábaknál jobban megfogható valami, de ez a fogantyú biztosan itt lesz. Már csak azért is, mert ugye a különböző kiegészítőket a másik oldalról lehet feltolni a gépágyra. (innen nem is lehetne a sínek lezárásai miatt)

   Mire fel újra szétszedtem a félig már összeállított körfűrészt, majd beszereltem a fűrésztárcsa helyére egy az eszterga alkatrészes fiókban (megjegyzem őszinte meglepetésemre) talált polírozó korongot, amivel aztán adtam a krómnak rendesen. Mivel volt még itt a kezem ügyében néhány más egyéb bemattult (vagy tán soha fényes se volt) alkatrész is, azokat is rendre kifényesítettem.

   Miután visszatettem az esztergára a körfűrészt, illetve már előtte is tapasztaltam, hogy a gépben időnként kattogni kezd valami. Elsőre egy a motorban kószáló spénre saccoltam a jelenséget kiváltó okot, de mint az kiderült, ennél sajnos sokkalta nagyobb volt a baj.

   Mire fel - bár ez a hordfül felszereléséhez egyáltalán nem kapcsolódik - kénytelen voltam apróra szétkapni az esztergát. Hogy végül is mi volt vele a baj? Bátran állíthatom, hogy úgy általában véve minden! Egyrészt volt egy kis hosszanti kotyogása a forgórésznek.

   Másrészt a csapágyházat hordozó különös formájú barna fadarab nem volt se függőleges, se párhuzamos, se merőleges, se semmiféle szabályos kapcsolatban a gépházzal, mire fel ha mást nem is, de legalább az alját kénytelen voltam egyenesre csiszolni, illetve 90 fokosra az oldalához képest, valamint az őt tartó lyukakba is kénytelen voltam egy kicsit belereszelni. Arról már nem is beszélve, hogy a ferdére sikeredett lyukban található menetet is meg kellett egy kicsit dolgoznom, hogy egyenesen, mármint minden irányból nézve függőlegesen álljon benne a csavar.

   Végül, bár nem a hordfül, hanem a körfűrész készítési projecthez kapcsolódóan készítettem némi helyet a csapágyház két belógó csavarjának is, majd késznek nyilvánítottam a csak úgy mellesleg közbejött feladatot.

   A tengelyt mind lógásra, mind kattogásra alaposan újravizsgálva, azt sikerült róla megállapítanom, hogy egészen pöpec lett. Arról viszont nem ejtek egy árva szót se, hogy eddig miért volt rajta minden egyes elem ferde.

   A fület eredetileg összetartó csavarok ide természetesen már nem jók, hiszen azoknak most (a fekete vaslemez leszerelése után) már teljesen síkban kell lenniük. Vagyis négy darab süllyesztett fejű 5-ös csavar kell. Mivel ötösből épp csak néhány lötyögött a doboz alján, így valóságos csoda volt, hogy sikerült találnom közöttük négy egyformát.
   Ebből szerintem idővel az lesz, hogy nyomtatok egy csíkos papírt, amire aztán mikor épp igény lenne rá, azonban nincs, vagy csak kevés, na olyankor szépen felírom, hogy mit kell vennem ha legközelebb elmegyek a csavarboltba. Mert ugye mikor épp ott vagyok? Na olyankor mintha kisöpörték volna az emlékezetemet!

   Miután a flexet a múltkor az apró pincei elmaradások 5 című project keretében kipofoztam, őszinte meglepetéssel vettem tudomásul, hogy immáron teljesen magától kikapcsolódik. Vagyis ha dolgozni akarok vele, akkor folyamatosan nyomnom kell a gombját. Ennek persze mindenképp így kell lennie, különben előfordulhat, hogy még véletlenül bekapcsolt állapotban dugom be a hálózati kábel dugóját a konnektorba, majd a hirtelen felbőgő géptől jól megijedek. Mondjuk az ijedtség még csak hagyján, de ha belekap valamibe a forgó tárcsa, és az amilyen szerencsétlen vagyok, én leszek, na az aztán végképp nem hiányzik!
   Kalandozásaimból végre visszatérve a fősodorhoz, jogosan merülhet fel az olvasóban az a kérdés, hogy mégis mi a csudának kellett most nekem a flex?

   Nos arra kellett, hogy a nem teljesen süllyesztett, hanem kissé domború fejű csavarok kiálló részeit eltűntessem, mely feladatot a gép közreműködésével kiválóra sikerült teljesítenem. Hogy aztán a csavarok esetleges kitekerésekor a sliccek hiányában mit fogok mondani, azt majd akkor írom meg, mikor majd kimondtam a keresetlenül feltörő meglehetősen csúfos szavakat.