Ez itt az egyik szomszédasszonyom fűtéskompenzálása, mely farakást ugyan ki más, mint én rakosgattam volna be Ildikó fáspincéjébe. Na erről jutott eszembe, hogy egy farakás terén nekem is van némi elmaradásom.

   Íme az előbb említett farakás, amit még valamikor évekkel ezelőtt halmoztam a tartalék bicaj mellé, gondolván csak nem hagyom már veszni hagyni, ha egyszer behordtam a ház előtti kertből, ahová amúgy az egyik lakó szórta le, gondolván megnyírja a fákat, aztán csak lesz a szeméttel valami. Hát ja. Felaprítottam, majd idővel behordtam. A felét mondjuk már eltüzeltem, csakhogy miközben a kályhába tologattam a husángokat, nagyon szép formásakat láttam közöttük. Már úgy értem, hogy esztergába illő alanyokat.

   Minek okából kifolyólag most az lesz, hogy ezeket egyenként kézbe veszem, és ami olyan, abból esztergálható fadarab lesz a polcon, ami meg nem, olyan abból holnapra meleg a cserépkályhában.

   Mikor a képen sehol egy éles részlet, olyankor azért komolyan kíváncsi lennék rá, hogy a fényképezőgép mégis mire alapozva mondta, tényszerűen csipogta azt, hogy talált valami olyat, amire sikerült fókuszálnia.
   Bár kezdetben úgy volt, hogy bemelegítésképp kézifűrésszel fogok dolgozni, csak aztán néhány elfűrészelhetetlennek bizonyuló tüskés ág után áttértem előbb a szúrófűrészre, majd mivel az sem akarta vinni a valószínűtlenül kemény anyagot, idővel előkerült a kisebbik körfűrész.
   Mint az a jobb alsó sarokban látható, Mousy ekkor még életben volt, kinek hathatós segítségére - a meglepő mennyiségű forgács okán - hamarost komoly szükségem támadt.

   Ez pedig azon kevés fadarabok sora, melyekről úgy ítéltem meg, hogy még lehet belőlük valami. No de addig is hova tegyem őket? Ahogy itt álltam, egyszer csak lenéztem balra, bele a polcba, ahol is megláttam egy fehér dobozt, amiről első ránézésre úgy gondoltam, hogy egyrészt üres, másrészt pedig nem annyira itt elől, mint inkább valahol a minap letisztított hátsó polcok valamelyikén lenne a helye.

   Akkor ennyit mára az ürességről. Mivel ezek a valamik (természetesen az alumínium és a réz alkatrészek kivételével) mind rozsdásak, így épp megfelelő letakarítandó alanyai lesznek a csiszolómalomnak, amit a háttérben már nagyban készülő eszterga segítségével kívánok elkészíteni. Erre fel mit láttam meg a polcban ezen doboz mögött?

   Na most vagy ezekből a karikákból fogom elkészíteni a csiszolómalom bármi üveget befogadni, és persze megfogni képes dupla tokmányát, vagy nem. Ha más nem is, de ezeknek az alanyoknak annyi előnyük már van, hogy ezeknek ugye már eleve kerek a formájuk. No nem mintha egy szögletes tokmány ne tenné meg...
   Ezek a fadarabok amúgy a jelenleg az asztalomon állomásozó hangfalakból lettek kivágva, még valamikor rengeteg évvel ezelőtt. Kell itt lennie valahol néhány még ezeknél is nagyobb kerek fadarabnak, melyek pedig a mélyládám készítésekor vágódtak ki.

   Beismerem, hogy mikor dolgozni kell valamivel, olyankor néha megbánom, hogy rávettem magam az adott projectre. Íme egy az előző állításomra nagyszerű példa. Mert ugye mégis ki a csuda akar avart szitálgatni egy régi tésztaszűrőn?

   Mivel az amúgy még egész jól működő gépet egyszerűen nem volt szívem kidobni, vagyis gondolván hátha belepusztul, az avar darálása közben időnként beleszórtam egy-egy adag virágföldet is.

   Hogy végül mitől állt le, arra mondjuk nem jöttem rá, mert minden egyes része vezette az áramot, valamint rendben kapcsolt. Miután az előbb említett tényekről az apró műszer segítségével meggyőződtem - bár nem javítottam meg benne semmit - újra forgásba lendült a motor.

   Miután a láda ha lassan is, de végül azért megtelt, a bicajom mögött helyeztem el, mert a lakásban már nagyban kihajtott paradicsommagoknak kell még vagy két három hét, mire átültethető állapotba kerülnek.

   Hogy mi ez már megint? Ez kérlek Mártika szomszédasszony pinceajtajának küszöbe, amit a múltkor ugyan lekentem sárgára, csakhogy a küszöb mellett, mivel ahhoz fehér festék kell, megmaradt egy szürke csík. Nem tudom említettem-e már, mennyire tele tud lenni magammal, illetve a majdnem készre hozott projectjeimmel a t*köm. Nagyon!
   Mert ugye most is mi van? Lefestek egy egész ajtót sárgára, kívülről belülről, és még a tokját is, majd a végén kihagyok a projectből egy ecsetvonásnyi fehér csíkot, csakhogy legyen miből összeállítanom egy ilyen újabb apró pincei elmaradásokat tartalmazó cikket.

   Mikor ezzel megvoltam, majd felkiáltottam, miszerint most van kész, még egy perc sem kellett hozzá, hogy megtaláljam a pincei asztalon az innen nézve jobb sarokban szerényen meghúzódó ajtóba visszaszerelendő zárat és kilincset.

   Bár az első negyven itt eltöltött évben sosem hiányoltam takarításkor a pincéből a porszívót, csakhogy idővel nagyon rákaptam az ízére, ezért most már nagyon, mely bánatomat egy a néhai porszívó tartózkodási helyén elhelyezett seprűvel és lapáttal próbáltam - megjegyzem teljesen hatástalanul - enyhíteni. Legfeljebb ha annyit értem el velük, hogy rájuk nézve még jobban elszomorodom.

   Jelen festék esetében nem az a kérdés, hogy honnan van (mert még emlékszem rá, hogy a Matáv raktárából hoztam), hanem az, hogy a 20 év állás után lötyög-e még valami a dobozban. Na most ha igen, ezt szerintem már akkor sem szabadna rákenni semmire, mert ugye ha döglött, akkor nem fog rajta megszáradni. Hogy a doboznyi barna festék esetében mi lenne a céltárgy?

   Piros szélű, csupa barna, pusztán lakkozott. Részemről nagyon merem remélni, hogy mind a tubusból és lakkból kevert átlátszó piros, mind a nagykorú barna, és még a már bedöglő félben lévő lakk is megszárad. Mert ugye ha nem, akkor gyárthatom újra a fadarabokat, vagy várhatok az összeszerelésükkel fél évet, hátha idővel mégis hajlandónak mutatkozik rajtuk megkötni a festék.

   Íme a pincében másodikként létrejött szerszámos fiók. (az első a múltkor kerekeket kapott szerszámos láda volt) Ezt azért most húztam elő, mert egyrészt nem nagyon tudok mást csinálni az éppen száradó festett dolgok miatt, másrészt rendetlenség van benne, míg harmadsorban nem tudom pontosan, hogy mi. Már úgy értem, hogy a fiók aljáig és hátuljáig már évek óta nem volt le, illetve betúrva. Ez olyankor tud nagyon fájó lenni, mikor nem találom az éppen végzett feladathoz a célszerszámot. Pláne rosszul esik, ha nem is tudok róla, hogy létezik (mármint van nekem olyan), csak mikor hónapok múlva teljesen véletlenül meglátom.

   Mivel a fogóknak már van saját fiókjuk, ezért ők mind átkerültek ide. Ilyenkor persze esélyem sincs rá, hogy eszembe ne jusson, hogy a polcokba való fiókos szekrénykék elkészítésével még mindig adós vagyok.
   Mivel épp hajlottam rá (mármint a puszta szemlélődésre), az említett fiókosok leendő helyét kezdtem el nézegetni, csak aztán befulladt a project, mert ugye míg száradnak a fadarabok a lehajtható asztalon, addig nem tudok hova szétpakolni.

   Ha már reszelő, akkor itt kívánom megemlíteni, hogy találtam hozzájuk néhány nyelet. Ezek mondjuk vannak annyira csúnyák, hogy idővel mindenképp rájuk fogok ereszteni egy alapos felújítást.
   Mivel máshoz épp nem volt kedvem, gondoltam legyen meg most. Aztán persze gyorsan rájöttem, hogy az eszterga jelen pillanatban még nemhogy nincs kész, de egyenesen használhatatlan állapotban van. Még ha le is venném róla a minap rászerelt deszkatartó sarokvasakat (de csak hogy ne billegjen a munkapadon), majd visszatenném rá a szegnyerget menesztő nagyfejű csavart, akkor is ott állnék a gép előtt, amin ugye nincs késtámasz. Szóval ezt a nyélfelújítós, felszerelős, lelakkozós játékot, na ezt majd csak valamikor később fogom megereszteni.

   Mikor az esztergához már nem kellő, azonban a fáspincében igencsak útban lévő anyaggal a lomos pincébe átjöttem, a másik folyosón ez a látvány fogadott. Először megijedtem, hogy valami baj van, de aztán eszembe jutott, hogy mikor a minap beléjük botlottam (ezt szó szerint kell érteni), akkor én magam rúgtam vissza a hátam mögé a két feltekercselt szőnyeget. Ezekkel persze nemcsak annyi a dolog, hogy ki kell őket gurítani, hanem előbb még fel is kell a folyosót takarítani.

   Jelen project (legalábbis első ránézésre) mindössze annyiból állt, hogy ahogy eredetileg is volt, visszaszerelem a helyére a festés előtt kiszerelt zárat. Na most ehhez képest azonnal elakadtam. Miután a fészkéből kipiszkáltam vagy úgy két maréknyi faforgácsot (még tiszta szerencse, hogy a zárszerelés utánra hagytam a takarítást), akkor persze már visszafért a helyére a zár.

   Na most arra, hogy átmentem a másik pincébe a csavarokért, arra, mivel ez az eset még csak néhány hete történt, pontosan emlékeztem, viszont két másik dologra sajnos már nem. Ezek közül az egyik az volt, hogy onnan jöttem-e át ide, vagy innen mentem oda, míg a másik az, hogy a rozsdátlanított fejű csavarok végül hol, melyik pincében végezték. Mint az a kép alapján nyilvánvaló, itt a lomos pincében, az asztal pultján, de én erre persze csak a két pince közötti többszöri pattogás után jöttem rá. Miután a keresett csavarok végre előkerültek, egyből felmerült bennem az a teljesen jogos kérdés is, hogy vajon csavarhúzóm van-e?

   Miután végre minden a helyére került, büszkén állapítottam meg, hogy ezentúl ha erre járok, már nem kell legyintenem Mártika pinceajtajára, mondván ezt sem fejezem be soha.

   Ennek szegénykémnek - mióta az eszemet tudom - mindig is kijárt a nagyítója. Eredetileg egy hatalmas acélkarika volt benne, mint amolyan zéger gyűrű, amivel teljesen mindegy, hogy mit csinált az ember, mert a fiók következő kihúzásakor újra kint volt a helyéről a nagyító. Ma ennek a már több évtizedes problémának fogok egyszer s mindenkorra véget vetni!

   Mesteri tervem szerint a problémát egy kevéske a nagyító alá kent szilikonnal fogom eliminálni, mely nagyszerű ötletemet az anyag csőbe történő belekötése vétózta meg.

   No de nekem ne lenne itthon valami más ragasztóm, melynek neve azonnal a szépnek épp nem nevezhető gumigyári emlékeimet jutatta eszembe, ahol is egy korábbi üzemvezetőnk, név szerint Alman Pista volt felelős a telefonos ügyekért. Ha mi oda egyszer betévedtünk (mármint a Kerepesi úti gumigyárba), akkor olyan nem volt, hogy egy héten belül kikeveredtünk volna a rengeteg koszos munkából. Ez a hely annyira mocskos volt, hogy még az irodákban található dolgoktól is fekete lett az ember keze.

   Mint az a képen látható, szerencsére mára már lebontották. Ez mondjuk még csak hagyján, hiszen a Kerepesi út ezen része valaha a városon kívülre, már az ipari körzetbe esett, de a Lenhossék utcai gumigyár - a lakóházak közé ékelődésével - már kevésbé volt érthető elhelyezésű.

   Nekem valahogy mindig meggyűlik a földdel a bajom. Most például (illetve valamikor úgy fél órája, még odafent a lakásban) az volt a bajom, hogy a rózsaszín vödröcskéből kifogyott a virágcserepekbe pótlásul tartott föld. Gondoltam ha mást nem is, de annyit azért ma is megteszek, hogy ebéd után lejövök a pincébe, ahol is feltöltöm virágfölddel az apró vödröt.
   Úgy valahol a harmincadik evőkanálnyi föld kisvödörbe történő lapátolásánál tarthattam, mikorra sikerült rádöbbennem, hogy ezzel a feladattal így (mármint ennyire apránként) sosem végzek.

   Ekkor elmentem és hoztam egy közepes méretű vödröt (lásd a fehéret), amivel aztán már csak két merítésembe került a rózsaszín vödör teljes feltöltése. Miután rájöttem, hogy a virágföldben akár magát a rózsaszín vödröt is megmeríthettem volna, menten úgy döntöttem, hogy hiába vagyok beöltözve (már úgy értem, hogy munkásruhába), ennek a napnak ennyi volt. Mert ugye ennyi ésszel nekiállni bárminek, na abból semmi jó sem sülne ki!

   Íme az eszterga, ami úgy került képbe, hogy mikor bele szerettem volna szerelni a fűrésztárcsát, arról menten kiderült, hogy életlen. Mikor meg befogtam a satuba (már úgy értem, hogy a fűrésztárcsát), akkor annak pofái azonnal elkezdték kiegyengetni a fogakat. Vagyis kell valami távtartó a satupofák és a korong közé.

   Miután ezeket a vonalakat meghúztam, mindjárt megjelent az egyik szomszéd, aki megajándékozott egy fürdőszobai zuhanykabin műanyag oldalaival. Ez egy mindkettőnk számára előnyös történet volt, hiszen nekem lett néhány hatalmas tábla (majdnem) átlátszó műanyagom, míg ennek következtében Ilonka néni fiának nem kellett foglalkoznia a nagydarab valamik eltüntetésével.
   Miután a zuhanykabin elemeit egészen apróra szedtem, majd még el is rejtettem, teljes értetlenséggel néztem ezt az összefirkált fadarabot. Már úgy értem azért, mert ugye mégis mi a csudára kellhetett nekem az előbb ez a nyolc négyzet?

   Ami végül természetesen csak kettő. Bár akár még szögletesen is megfeleltek volna a fűrésztárcsa fogainak védelmére, csak ha egyszer már elől volt az eszterga, illetve ugyan miért ne alapon, belefogtam őket.

   Mi az, hogy mi ez? Ez kérlek egy olyan eszköz, amivel a fűrésztárcsa fogait hajtogattam ki oldalra, hogy ne szoruljon meg az anyagban. Ettől persze egy kissé szélesebbet vág, az azonban nem probléma, hiszen jelen esetben épp az lenne a cél. Már úgy értem, hogy néhány olyan "H" betű alakú hosszúkás fadarab elkészítése, ami belecsusszan az esztergapad ágyát alkotó sínekbe.

   Amit aztán egy ócska fadarabon azonnal ki is próbáltam. Jelentem alássan, ez tökéletes lett! No nem a munkadarab, hiszen abba teljesen céltalanul került a két mély nút, hanem a körfűrész tárcsájának élezése.

   Ide, vagyis a nagyobbik Bosch fúrógép bőröndjébe úgy jutottam el, hogy a kisebbik Bosch fúrógép táskájában találtam egy olyan vídiás fúrót, ami ennek a gépnek a készletébe való.
   Mikor aztán az említett fúrószár ide már végképp nem akart beférni, tartottam a fúrós rekeszben egy revíziót, melynek kapcsán olyan sarokvasak kerültek elő (lásd őket a bőröndtől kissé balra), melyek még véletlenül sem ide, és még csak nem is a lakásba, hanem egyértelműen a pincébe valók.

   Ha meg már úgyis pont ott ültem a Hi-Fi torony előtt alapon, szépen sorjában átvizsgáltam az összes csavaros szortimentet, hátha azokban is akad valami, amivel megkönnyíthetném a kihúzásukat. Már úgy értem, hogy ezek a bőröndöcskék olyan nehezek, hogy alig bírom őket kicibálni a bútorból a szőnyegre. Mint az a balra látható, megjegyzem egyre gyarapodó kupacból sejthető, akadt találat bőven.

   Mivel épp ez volt kéznél (már úgy értem, hogy a spájzban), ezért a csavarok egy tejfölös vödörbe kerültek, ami aztán kedvenc szokásomhoz híven majdnem két hétig pihentettem az előszobában.
   Mi az, hogy miért? Nos azért, mert mikor a pincébe indultam (ez amúgy majd minden nap megtörtént), akkor nem foglalkoztam holmi tejfölös vödörrel, mikor pedig rendcsinálós üzemmódban voltam, akkor a vödör teljesen jó helyen, vagyis az előszobában várta, hogy egyszer csak levigye valaki a pincébe.

   Ahol aztán végre kiborításra került. Természetesen egyáltalán nem egyből, hanem itt is csak hetek múlva, és még azt is csak annak hatására, hogy kis híján sikerült a fúrógép kábelével a vödröt a polcból kirántanom.
   Mivel mind hatos, nyolcas, mindenféle anyás, kapupánt csavaros, bilincses és még bicikli alkatrészes rekeszem is van, ha nem is egy perc alatt, de ötön belül minden a helyére került. Persze ennek az apróságos projectnek éppen ez a célja.

   Mivel az előbb bevetettem a "helyére került" kifejezést, ezért itt kívánom megemlíteni (mind ebben a bekezdésben, mind pedig jelen helyszín kapcsán), hogy bár Mártika szomszédasszony pinceajtajának kilincse végre a helyére került, azonban az én pincém ajtajának kilincse ugyan hogy néz már ki?

   Bevallom őszintén, erősen rezgett a léc, hogy nem leszek lusta, és nekiugrok feltúrni a "zárak és kulcsok" tematikájú fiókomat, ahonnan lecserélem ezeket valami modernebb párosra, csak aztán valahogy mégis megszántam őket. Persze nem azonnal álltam neki a kipofozásuknak, hanem a tőlem már megszokott nem kevés idő eltelte után.

   Melyek közül ez a három került kiválasztásra. Mivel ezek közül egyik sem az, mint amilyen formájúra gondoltam, lementem a pincébe (természetesen zsebemben a mágnesekkel), ahol is nekiálltam a másik mágnesekkel teli doboz felkutatásának.

   Komolyan mondom, hogy az összes dobozfeliratot végigolvastam (nem csak ennyi van ám), de eredmény persze semmi. Márpedig olyan nincs, hogy rosszul emlékezzek rá, miszerint itt is akad egy "mágnesek" feliratú dobozom!

   Amit aztán - megjegyzem nem kevés idő elteltével - meg is találtam. Hogy mégis melyik barom írta rá a tartalmat a doboz mintájával azonos színnel, azt a kérdést most inkább ne feszegessük...

   Mint ahogy annak felkutatásába sem kívántam több energiát feccölni, hogy mégis hol a csudában lehetnek (mert ugye itt sincsenek) az általam keresett lapos fazonú mágnesek.
   Ha nem is most, de valamikor sokkal később (egy teljesen más irányú turkálás kapcsán) kiderült, hogy még mind a mai napig abban a különös összeállításban, melyet mára már valami rég elfeledett okból tákoltam össze.

   Miután a tokmánykulcsot a létező összes helyre odapróbáltam, abban sikerült magammal megállapodnom, hogy bár tulajdonképpen elől is igen jó helye lenne, azonban innen hátulról mégiscsak kevesebb eséllyel verem le az éppen aktuális, szanaszéjjel furkálni szándékozott munkadarabbal.

   Mivel a mágnes besüllyesztéséhez kénytelen voltam kiszerelni a fúrógép állványa alól a talpát, így azt nem tartotta a munkapadon semmi, mely tény következtében a képen látható kombinációt a szerző - megjegyzem őszinte meglepetésére - minimum háromszor rántotta magára.

   Ebben az elhelyezésben annyira nincs hiba, hogy komolyan meglepődtem rajta, hogy ezt csak úgy egyszerűen magamtól hoztam össze. Most már csak annyi vele a dolgom, hogy a kiesés megakadályozására be is ragasszam a mágnest a helyére.

   Miután az ideiglenes kombinációt a munka végeztével szétszedtem, menten napvilágra került (ez mondjuk egy ennyire eldugott pincében azért túlzás) az a megjegyzem már többször is orvosolni kívánt probléma, miszerint a pulpitust rögzítő 6-os csavarok komoly hajlandóságot mutatnak az elkeveredésre.

   Ez még akkor is így van, ha akad egy ilyen helyre kis fiókom, ami direkt az eszterga apróságainak tárolására szolgál. Na most ha nem keveredik el, és még csak ki sem ugrik a fiókból, akkor - mivel szép csavar - én magam használom el valami másra. Legutóbb például a gép és az ágya közötti kapcsolat megteremtésekor lett a négy csavarból elvéve kettő.

   Na erre a problémára találtam ki megoldásul egy olyan fiókocskát, ami a körfűrészasztalból varázsolható elő, és ha más nem is, de a képen látható négy éppen felfelé álló 6-os csavar belefér. Miután ezen elgondolásom nemhogy elsőre, de még nagyon sokadikra is erőltetettnek, de tényleg k*rvára erőltetettnek bizonyult, megpróbáltam a feladatot a végtelenségig leegyszerűsíteni.

   Ezek itt a nagyban készülő (de most tényleg) forrasztópad alkatrészei, amiket a minap azzal a felkiáltással tettem félre, hogy majd holnapra megálmodom, hogy mi fogja az általuk alkotott négyzetet addig is összetartani, míg megszárad az őket a csempéhez kötő ragasztó.
   Bár az egy szál drót megálmodása - mint kimerítő feladat - nagyszerűen sikerült, csakhogy közben azt is sikerült megálmodnom, hogy kimaradt a keret a lakkozása. Márpedig az mindenképp kell rá, különben már csak a puszta piszkos kezemmel is nyomot fogok rajta hagyni, nemhogy a forró pákával!

   Na most, illetve mikor a harmadik tétel, vagyis az eszterga tengelyét fixáló acélpálca nyele is a szemem elé merészelt kerülni, akkor azért már tényleg elég okot éreztem a lakozásra.

   Kisvártatva az eszterga forgócsúcsa alá készülő platform "H" betűt formázó vezető idomait is hozzácsaptam a kupachoz, majd mikor már majdnem rácsaptam az apró projectre az ajtót, távozásom közben a következő látvány fogadott.

   Mondjuk ezzel a folttal nem annyira az a baj, hogy itt van, mint inkább az, hogy hiába szerelem rá vissza az épp az imént csinosra lakkozott fadarabot, merthogy az a múltkori csiszolástól ha sokkal nem is, de annyival azért kisebb lett, hogy körben kilátszódjon alóla a fa. Én meg ugye éppen azért nyitottam az apró elmaradások című projectet (vagyis ezt, meg persze az elődeit is, az utódairól már nem is beszélve), hogy ne legyenek körülöttem ilyenek. No de mit nekem húzni egy ecsetvonásnyit a fára?

   Pláne úgy, hogy festék is akad a kezem ügyében. Miután a vödröt a sarokból kicibáltam, meglepve vettem tudomásul, hogy az van ráírva: homok. Mivel k*rva rendes ember vagyok, tényleg az van benne. Persze ha tegnap kérdez meg valaki, hogy van-e itthon fehér falfestékem, akkor valószínűleg azt a választ kapta volna, hogy három megkezdett vödörrel. Ehhez képest egyet sem találtam!

   Cserébe találtam a keresett festék helyett egy (valójában persze több) üres vödröt, mely az adott célra épp megfelelő alkalmatosságot mérgemben azonnal nekiálltam hasznosítani.
   Hogy miért voltam mérges? Nos egyrészt ugye azért, merthogy nem lett meg a keresett fehér falfesték, másrészt pedig mert cirkálásaim közepette ahányszor csak elmentem az elektromos szerszámletevős polc mellett, mindig sikerült lesodornom róla valamit. Már úgy értem, hogy a most már vödörben állomásozó rengeteg apró fadarab közül. Ezeket idővel el fogom innen tüzelni, csak nem most, mert jelen állapotukban még bőven megteszik mondjuk fúráskor alátétnek, vagy festéskor állványnak.

   Miután mind az útszóró sós, mind pedig a lomos pince polcait centiről centire átnéztem, botorul azt gondolván, hogy majd akad valamelyiken egy kevéske fehér falfesték, egyszer csak szembejött velem ez a vödör. Ebben a történésben az az érdekes, hogy ezt a festéket egyrészt még a slozi kifestéséhez vettem (ami már nagyon nem mostanában volt), másrészt a vödröt a pincei folyosón találtam meg. Nagy a rend na...

   Nem érdekel, hogy mi üt el mitől, csak fehér legyen! Itt aztán mindjárt beugrott egy újabb apróság, ami az ajtó tokjától balra látható polcszélek barnasága. Hogy azt is mikor fogom kifehéríteni? Na arra az akcióra még magam is kíváncsi leszek! Szerintem amúgy majd csak szépemlékű Mousy porszívóm utódjának beszerzése után, merthogy a festés előtt mindenképp rá kellene eresztenem a polcokra egy igen alapos nagytakarítást. Az meg ugye úgy nem megy, hogy ami port az egyik polcról letöröltem, az egyből átszáll a másikra.

   Mindössze néhány nap, pontosabban szólva a lakk alapos száradása után újra megjelentem, majd elkezdtem végre egésszé kerekíteni a dolgokat. Nyitáskép a támasztékot csavaroztam fel a helyére.

   Majd az eszterga tengelyének megakasztására szolgáló fanyelű fémpálcikával foglaltattam el az őt méltón megillető helyet. Mikor ezzel is megvoltam, alaposan berúgtam. Esetemben persze nem alkoholizálásról volt szó.

   Mikor másnap óvatlanul lejöttem megnézni, hogy mi van a tegnapi ragasztóval, nyitásképp az elektromos szerszámletevős polcon felejtett piros műanyag darabka igen feltűnő látványa fogadott. Hogy mégis mi jutott róla eszembe? Nos elsőként a szokásos trehányságom, hiszen ezt a már felesleges anyagmaradványt tegnap is kidobhattam volna, majd közvetlenül ezt követően az, hogy épp szükségem lenne négy darab kerek műanyag alátétre.

   Egy pillanatra ugyan megakadtam annál a kérdésnél, miszerint mi az, aminek az egyik vége 6-os menet, míg a másik sima, hogy ne egye meg a tokmányt, de aztán egyszerűen csak kivettem a 6-os csavaros dobozból egy Hilti szeget. Na most amit a képen látunk, az hiába rettenetes, annyi eszem azért még nekem is van, hogy nem innen támadom meg a konstrukciót.

   Hanem innen, vagyis szemből. Na ekkor jutott eszembe, hogy a már ki tudja hányszor megálmodott késtámasz még mindig nincs sehol. Sem az a régi, ami egy puszta 8-as csavar, sem a kicsit újabb ideiglenes, amit a rudakra lehet ráhúzni, sem pedig az, amire innen szemből lehetne rátámasztani a kést. Az addig persze rendben, hogy az említett kiegészítők egyszer majd el fognak készülni, no de nekem addig is dolgoznom kell valamiről!

   Mire fel már hajigáltam is egymásra a megfelelő méretű fadarabokat. Az persze igaz, hogy ezek tényleg csak úgy egyszerűen ide lettek téve, szóval nem tartja őket össze semmi (legfeljebb csak a saját súlyuk), de egy ilyen apró munkához még ez a meglehetősen hevenyészett összeállítású késtámasz is bőven megteszi. Ez akár egy baleseti jegyzőkönyv kezdő mondata is lehetett volna, de szerencsémre nem lett.

   Épp csak nekitoltam az anyagnak a néhai vídiás fúróból készített kést, és már le is kerekedtek az alátétek. Amúgy a képen a szerző első, valamint jelen pillanatban még egyetlen maga készítette esztergakését látjuk.

   A hatalmas piros alátétre természetesen nem a szebb színe miatt volt szükség, hanem azért, mert a balra látható eredeti áttetsző minden egyes csavarhasználatkor undokul leesett a csavarról. Ezt a bosszantó hibát a piros alátétek esetében úgy sikerült kiküszöbölnöm, hogy azokban nem 6-s, hanem csak 5-ös a lyuk, minek következtében nemhogy nem esnek le, de egyenesen úgy kell őket a csavarról letekerni! Illetve nem kell, hiszen éppen az volt a cél, hogy örökre a helyükön maradjanak.