Hogy az előző képről átérj erre a másikra, csak egy pillanat műve volt, azonban nálam a valóságban több mint egy évnek kellett hozzá eltelnie, és még most sem azért állok a sarokban, mert mondjuk rossz voltam (amúgy de), hanem csak azért, hogy elvegyem innen az apró bőröndöt (amit porszívózáskor folyton felborítok), melyben amúgy egy popszegecshúzó lakik.

   Majd örömmel konstatáltam, hogy ha sokkal nem is, de egy újabb apró lépéssel közelebb kerültem a műszerekhez. Szerintem most az jön, hogy csinálok nekik egy kis helyet a pulton, ahol már csak a CB24-es telefon, a két Harkov villanyborotva, és egy mini videokamera terpeszkedik. Na most ehhez képest még véletlenül sem velük, hanem a Pacsirta rádióból kiszedett kondenzátor hangszóróval nyitottam meg a sort.

   Hogy az előző és ez a kép készülte óta eltelt némi idő (konkrétan több mint másfél év), azt már csak az is jól mutatja, hogy a zöld futónövény időközben már többször is körbenőtte a virágállványt. Persze én sem pihentem, hiszen az eltelt másfél év alatt kereken 401 szétszedtem cikket írtam meg (direkt megszámoltam), ami azért nem semmi teljesítmény.

   Épp mint ahogy az sem semmi, hogy a 401 tételbe nem került be a Werra, az alumínium membrános mélynyomó, a Harkov borotvák, valamint az e-cigi sem. Hogy ezekkel (épp mint ahogy a ma bemutatásra kerülő műszerrel) ma sem csinálok semmit, az teljesen egyértelmű volt (mármint a lustaságom jelezte), de gondoltam legalább annyit megteszek, hogy csinálok egy kis helyet a műszereknek a munkalapon.
   Nyitásképp a bal szélen látható régi szemüveget tettem be abba a tokba, amit az előszobai fogason lógó kabátom zsebében találtam meg, és azért került oda, mert maszkban (covid járvány) és szemüvegben nem lehet biciklizni. Mármint azért nem, mert ugye belehelem az üveget, aztán nem látok az útból semmit. Miután ezzel az aprósággal megvoltam, fogtam és kivittem az előszobába az apró üvegcsét, ami a kézi hajlakkszóró pisztolyhoz kell, s ezért egyértelműen a pincébe való.

   A párom erre azt mondta, hogy ez egy fejhallgatós rádió, amit a szomszédtól kapott. Erre fel kiderült, hogy ez egy Bluetooth füles, amiről így hirtelen meg nem mondom, hogy van-e mihez csatlakoztatnom. Bár rezgett a léc, hogy nekiülök elolvasni a használati utasítását, de aztán inkább maradtam az eredeti tervnél.

   Mármint annál, hogy kiveszem a sarokból a két műszert, s mint ahogy az egyszer már volt, felteszem őket a munkalapra. Hogy most épp egy szegecselő készlet hever a két műanyag doboz tetején, az kevésbé érdekes tény, mint az a másik, hogy a lapozós órás rádiót még mindig nem szereltem össze. A felső dobozban amúgy már nem a régebbi rendetlenség található, hanem mára már főképp a PDA alkatrészei.
   Bár a két műszert tulajdonképpen semmiből sem tartott a sarokból kivenni, de miután ezt megtettem, akkora porszívózás következett, hogy azon még magam is meglepődtem, pedig nagyon is tudom, hogy ez a lakás mennyire poros. Szó szerint lógtak a falról a porcicák!

   Valahol itt tarhattam a pakolással, mikor anyám jelezte, hogy kész az ebéd. Mivel ebéd után a vérnyomásom nekem mindig leesik, ezért délután vagy alvás következik, vagy valami olyan tevékenység, ami felébreszt. Na így történt, hogy alvás helyett inkább lementem a pincébe pakolászni, tovább boncolni a már rég megkezdett Terta 922-es magnót, majd végül felhozni azt a barna előlapos órát, ami nem kakukkos. A két műszer mindeközben unottan tovább porosodott...

   Ez a készülék bármilyen típusú jelfogó, meghúzási elengedési idejének, valamint kontaktusok működési idejének mérésére alkalmas digitális kijelzésű időmérő. Kis mérete különösen alkalmassá teszi a távbeszélő-központokban használt jelfogók működési idejének teljesen üzemi körülmények között történő bemérésére, illetve beszabályozására, anélkül, hogy a mérés a többi áramkör működését megzavarná.
   A Posta Kísérleti Intézet eredményesen alkalmazta a CA 102, CA 42 (BHG) CIT MODUL 60 (francia) ARD 561 (Ericsson) alközpontok vezérlő áramköreinek valamint a 7DU, IT3, ECR (BHG), ARF, ARM, ARK (Ericsson) központok távhívó hálózat együttműködési és jelzésrendszeri problémák vizsgálatánál.

   Hogy mi vesz rá valamire, illetve valami másra, arra kiváló példa ez a mai történet, ami úgy indult, hogy próbanyákot kerestem, abból azonban egy árva példányt sem találtam az újrahasznosítható modulokat tartalmazó fiókban. Ezen azért nincs mit csodálkozni, mert ugye a próbapaneleknek még véletlenül sem itt lenne a helyük, hanem kifejezetten a próbapanelek feliratú dobozban.

   Bár akadt benne egy, de tényleg csak ez az egy! Mármint IC foglalattal ellátott. Hogy a képen látható próbapanel egy 555-ös IC-hez erős túlzás? Na ja. Zsúfolt amúgy akkor sem lehetne, ha kicsi lenne, ugyanis az 555-ös IC körítése alig néhány alkatrész lesz. Már ha elkészült valaha is a DC motorhoz való szabályzó...

   Ahhoz a fájdalmas érzéshez, hogy az impulzusszélesség szabályzása elvén működő szabályzó soha nem készül el, nagyban hozzájárult, hogy az eltehető munkalap - ahogy szokott - most is el volt foglalva. Márpedig ez direkt arra lett kitalálva, hogy amit épp csinálok, azt úgy ahogy van, legfeljebb néhány kósza műszerzsinór kihúzását követően félre tudjam tenni. Ebben a fura lehetőségben nyilvánvalóan az az okosság, hogy így nem érzek rá kényszert, hogy amit csinálok, azt egyetlen nekifutásra befejezzem. Mármint nem kell befejeznem, így ha csak valami apróságot akarok molyolni rajta, akkor is nyugodtan elővehetem, mert könnyű eltenni.
   Amennyiben a számítógép valahol máshol lenne elhelyezve (mármint lenne egy saját asztala), akkor persze a munkaasztalon bármit szabadon széthagyhatnék, ami amúgy egy szintén nagyon jó megoldás lenne. Mivel eltehető munkalapból kettő is akad (mármint valaha két egyformát készítettem), így akár két, de még három dolgon is dolgozhatnék egyszerre. Hogy egyen sem szoktam? Most mond már...

   Hogy a dolgok folyamatos rakosgatása helyett inkább valamelyik magnó által elfoglalt helyet kellett volna a polcon felszabadítanom? Ez mondjuk igaz, csakhogy ha nincs hozzájuk kedvem, akkor nincs, ami sajnos már nagyon régóta van így. Mire a sorban ideérek, addigra persze valószínűleg már rég belenéztünk az UHER 4000-be, a BRG MK-29-be, és még a ferde tetejű SANYO magnóba is. A faládika rádióról és a PLL szintézeres társáról (lásd őket a két szélen) már nem is beszélve!

   Hogy a névnapomra kapott csokiknak legyen helyük, lekaptam a polcról a házi gyártmányú szignálgenerátort, majd kitettem az előszobába, mondván ha az utóbbi néhány évben nem nyúltam hozzá, akkor valószínűleg a következő néhány évben sem fogok. Ami eredményt pusztán pakolással elértem, abban az az okosság, hogy így az eltehető munkalap teljes felszabadításához már csak egyetlen tételt kell róla letudnom.

   Mikor már széltől szélig átnéztem az előlapot, csak akkor jöttem rá, hogy igazándiból a pincébe akartam lemenni, mégpedig végre megtekinteni az odalent található "nyáklapok sorkapcsok" feliratú doboz tartalmát, hátha előkerülnek belőle a kisebb méretű, csak egy szem IC foglalatot tartalmazó próbapanelek.
   Mint ahogy azt a cikk címe is mutatja (a műszaki leírás meg ugye pláne), ezzel a meglehetősen ritka műszerrel mindenféle jelfogók kapcsolási idejét lehet lemérni, amire a távközléstechnikában - az előírt kapcsolási idők miatt - komoly igény mutatkozott. Az elektronikus központok terjedésével, az áramkörökből a relék kihagyásával, ennek a műszernek a csillaga mondhatni leáldozott.

   Az viszont már kevésbé, hogy a szerző meg akarjon szerezni egy ekkora tábla alumínium lemezt. Mivel az előlapi négy csavar valószínűleg csak a feliratos szürke lemezt tartja, így valószínűleg itt kell nekiállni a doboz kinyitásának. Amúgy persze nem kell, csak ez ugye nálam kényszeres.

   A famintázatot utánzó borítás egy időben olyan elterjedt volt, hogy Amerikában még autókon is alkalmazták, amolyan jópofa oldaldíszítésként. Még volt is ilyen superfast kisautóm, csak az valószínűleg a sárga autópályákkal együtt elcserélődött a kisvasút alkatrészeire.
   A famintázat amúgy nem mindig tapétázás eredménye, mert festékből is létezik ilyen hatású. Mármint egy sötétebb és egy világosabb barna színt csak kissé összekeverve, az - szerencsés esetben - a famintához hasonló felületet ad.
   Mindeközben balra a kortünetként elmaradhatatlan gyári szám, valamint egy leltárcímke látszik. Az előlapra meg fel van ragasztva egy cetli, miszerint bár ennek a műszernek nem ez a gyári neve, de valaki attól még TM1-nek hívta.

   Miután a műszert áram alá helyeztem, mindjárt fényderült a felirat nélküli kapcsolók titkára. Mármint az egyiket átkapcsolva sec, azaz másodpercben számol a műszer, míg a másik az automata üzemmódot kapcsolja, mikor is nem nekünk kell nyomogatni a kék gombot, megteszi azt helyettünk a műszer.

   Miután a hátlapot a helyéről levettem, a dobozból kihúzhatóvá váltak az oldalakat alkotó lapok. Mármint mind a négy, amiket a vájatokba becsúsztatás tartott, meg persze kicsúszás ellen a hátlap is.

   A műszerdoboz oldallapja közönséges bádog. Ez amúgy jófajta anyag, mégpedig annyira, hogy magam is őrizgetek belőle a pince mélyén egy nagyobb darabot. Hogy pontosan hol, azt mondjuk az odalent uralkodó hatalmas rend okán most így hirtelen meg nem tudnám mondani.

   A kábelborda viszont nem cérnával lett levarrva, hanem zöld műanyaggal, amiben az az okosság, hogy mivel ez az anyag puha, a csomói minden különösebb lekötés vagy lefestés, a cérna esetében viaszban történő kifőzés nélkül is szinte összenőnek.

   Ami engem ebből a műszerből tulajdonképpen érdekelt, az a mára már szinte beszerezhetetlen kijelzők típusa. Gondolom nem árulok el vele különösebb titkot, hogy a panelt tartó két csavart kitekerve, közelebbről is megszemlélhettem volna a kijelzők típusát, ami csak két nap múlva jutott eszembe, mikor a műszerek már nagyban újra a pincében porosodtak.
   Ez amúgy azért volt (mármint a kijelzők pontos típusának hanyagolása), mert míg az én műszereimben (mármint a frekvenciamérőben és a jelgenerátorban) a kijelzők szegmensei vonalat mintáznak, addig az ebben a műszerben találhatók pontokból állnak, vagyis a kijelzők valószínűleg nem csereszabatosak.

   Az előző képen ez a fehér bigyó még oda volt nőve az előlapot tartó idomhoz, csak mikor óvatlanul megpiszkáltam, megkérdvén tőle, hogy mégis mi tartja ott, azonnal levált. Mármint csak úgy egyszerűen oda volt ragasztva, ami egy ilyen komoly kis műszer esetében minimum trehány megoldás.
   A ragasztott rögzítés amúgy valószínűleg a technológiai fegyelem hiányára vezethető vissza. Mármint szerintem a fehér bigyó mögötti lyukba az eredeti építési leírás szerint egy hosszú csavar való, melynek befelé kilógó végére került volna az egy szem csatlakozópontot tartó anya.

   A képen látható, a panelt az előlaphoz egy rugó közbeiktatásával odafogó csavar számomra akkora rejtély, hogy azt bizony képtelen voltam megfejteni. Mármint ha a panelt tartó másik két csavar lehetett fix, akkor egy amúgy eleve nagyon masszív üvegszálas nyáklapot mégis miért kell kissé elmozdíthatóan rögzíteni? Akarom mondani, ez a harmadik felfüggesztési pont már eleve feleslegesnek tűnik.

   Az öt (amúgy persze tíz) csavart végül nem lustaságból nem tekertem ki, hanem azért, mert a másik oldalukon mindhez tartozik egy-egy anya, amit mondjuk már nagyon kényelmetlen lett volna visszapilinckázni.

   Bár ez nem a legjobb megoldás, de végül azért megoldottam, mégpedig egy szomszédos lyukhoz történő rögzítéssel. A fehér könyökidomot persze odébb húztam, hogy a csavar feje ne érhessen hozzá a szegecshez.

   A szokásos módon kiadós ebédből visszatérvén, egy darabig ugyan szemeztem az alkatrészekkel, de végül persze nem álltam neki a műszer lerombolásának. Ez mondjuk még megtörténhet, ha idővel szükség lesz a dobozára, de egyre inkább úgy látom, hogy az elektronika építős terveimből ebben az életemben már nem igazán lesz semmi.

   Mivel az előlapi feliratok értelmét sikerült felfognom, gondoltam megmérek vele néhány relét, de aztán eszembe jutott, hogy a relés doboz a pincében (mivel csak nagyon ritkán kell) úgy el lett torlaszolva, hogy még évekkel ezelőtt indítottam egy projektet, mégpedig az "egyik fehér polcos áthelyezése" címmel. Mármint azért kellene a polcost valahova áthelyeznem, hogy végre teljesen szabadon hozzáférjek a mostanság rejtett, pontosabban szólva csak komoly pakolások árán hozzáférhető dobozaimhoz.

   Amúgy magam is nagyon gyors voltam, mikor a hálózati kábel dobozba történő visszahúzásáról kellett lemondanom, pedig az az egyik kedvenc szokásom. Erre amúgy azért van szükség, mert a pincei polcon történő heveréskor a bármiből kilógó kábel azt vetíti előre, hogy valamibe beleakad, majd az érintett akármi egy amolyan halálugrásként a mélybe zuhan. Ez egészen biztos, ugyanis már annyiszor megesett, hogy tulajdonképpen ezen esetek számának csökkentésére dolgoztam ki a dobozba történő kábelvisszahúzást.

   Ahogy az előszobában ácsorogtam, s épp nagyban hatalmas elégedettséggel szemléltem az elért elképesztő eredményt, képtelen voltam megállni, hogy az elsőnek boncolt műszert újra be ne hozzam.

   Apukám öreg Werra fényképezőgépe - hogy az se legyen útban - a szobában irattartóként bevetett éjjeliszekrénybe került. Ez sajnos (mármint a fényképezőgép elrejtése) nem fogja elősegíteni a mielőbbi szétszedését.

   Az viszont, hogy az eltehető munkalap immáron felszabadult, valószínűleg rá fog segíteni a villanymotor feszültségszabályzójának megépítésére. Már ha csak újra ide nem teszek valamit, akkor azonban olyat, de olyat csapok a kezemre...