CB24

Ez szegénykém azért került elő a szekrény mélyéről,
mert a többi lomhoz épp nem volt semmi kedvem.

Háttérben az Oripons, előtérben az Orivohm, jobbról a HT videókamera, a középtől
kicsit balra két sugárzás detektor, felette egy BRG MK-29-es magnó, míg a jobb
sarokból egy összeszerelős rádió vigyorog be a képbe. Szóval bőven
van miből választanom. Én meg mit csinálok?

Bemegyek a szobába, s azon töröm a fejem, hogy tényleg elővegyem-e a szkennert
az asztal mögötti rejtekszekrényből. Ahogy itt álltam, s épp az előző feladványon
törtem a fejem, egyszer csak azon kaptam magam, hogy már húzom is az asztalt.

Az asztal lába természetesen egyből elakadt a kábelrengetegben. Mert ugye miért is
menne bármi egyszerűen? A múltkor például lementem a pincébe, hogy előtúrok
szétszedésre egy kilométerórát, megjegyzem bármilyet, aminek kisvártatva az
lett a vége, hogy kigazoltam a kertet az elejétől a végéig, illetve kifestettem
a vegyszeres polc mögötti falat. Hát csoda, hogy egyre nehezebben állok
neki a dolgoknak? Pláne úgy, ha előre tudom, hogy nem lesz egyszerű.

Mondjuk a szobát szétszedni szerencsére nem olyan
bonyolult, hogy bármiben is megakadályozzon.

Azt kell mondjam, hogy ide csak nagyon ritkán jut be a fény. Meg mondjuk én is.

Minek okán a szekrény tartalmával kapcsolatos emlékeim igencsak hézagosak.
Azt persze tudtam, hogy van benne két régi PC, egy film és dia szkenner,
meg egy CB24-es telefon, a szúnyoghálót azonban letagadtam volna.

Vannak olyan tárgyaim, melyeknek valami elfogadható okból, mondhatni jogosan
halogatom a bemutatását, míg akadnak olyanok is, melyek halogatására nem tudok
semmiféle értelmes magyarázattal szolgálni. Az utóbbi kategóriába tartozik például
ez a telefon. Már csak logikailag is úgy kellett volna következniük a telefonoknak,
hogy ez, a CB35-ös, az 55-ös, a 67-es, a 76-os, végül a 811-es, csak ugye én
meg a logika, vagy az értelmes időrendi sorrend, ritkán találkozunk...

Persze nemcsak a szekrény van ritkán nyitva, de az asztalt se nagyon szoktuk
előle elhúzni, ezért a kínálkozó nagyszerű alkalmat, valamint egyben
a porszívót is megragadva, rendeztem egy spontán takarítást.

A filmszkenner pedig dolga végeztével ebben az ágyvégi sarokban végezte,
a BRG MK-27-es magnóim és a jelfogó meghúzási időmérők között.
A több mint tíz évvel ezelőtt felaprított rádiós óráról már nem is
beszélve! Ilyenkor mindig úgy érzem, hogy sosem lesz rend...

Mivel épp semmihez sem volt kedvem, ezért leszaladtam a pincébe fáért. Ebben az
elfoglaltságban az a jó, hogy egy kicsit megmozgat. No nem mintha a szoba szét
majd összepakolása nem tette volna meg, de a favágás és a fahordás az azért
más. Ez a mozgás amúgy két okból is hasznos. Egyrészt megmozgat és jól
átmelegít, másrészt ha egy kissé elfáradok, vagy megizzadok, akkor utána
valahogy sokkal szívesebben ülök le az asztalomhoz írni, vagy épp boncolni.

Csak ez most nem jött össze, mert úgy bevágtam a sarokba
a huszonnégyest, hogy csak egy hónap múlva került elő.

Illetve méltóztattam onnan végre elhozni. Mivel a különhallgatók bemutatásakor
egyszer már elmondtam, így most nem mesélem el újra, hogy telefonos
létemre ezt a készüléket apám egyik kollégájától kaptam.

Van egy formája, az már biztos, de ne felejtsük el, hogy az
ezen típusú készülék rendszeresítésekor 1924-et írtak.

Az alakja szerintem nem annyira formatervezés, mint inkább
csak egyszerű, de jól átgondolt iparos munka eredménye.

A kézibeszélő az akasztója miatt látványosan nem erre a készülékre való, hanem
valamely másik, valószínűleg falra akasztós változatra. Amúgy asztali készülékből
is volt olyan, amire akasztani kellett a hallgatót. Az ilyen és hasonló szépséges régi
telefonok szinte teljes eltűnésének az volt az oka, hogy Magyarországon a Postának
kizárólagos joga volt a polgári távközlésre, s emiatt gyakorlatilag az összes telefon
és a tartozékaik is mind a Posta tulajdonában álltak. Ez annyira így volt, hogy a
CB667-es telefonok műanyag fenéklemezébe bele volt égetve, hogy a Magyar
Posta tulajdona. Mivel a régi készülékeket a kifogyó alkatrész utánpótlás miatt
egyre nehezebb volt karbantartani, illetve nyilván volt tartva, hogy kinél milyen
típusú készülék van, mikor épp túltermelés volt valamely modernebb készülékből,
na olyankor nekiállt a Posta, és akár kérte az előfizető, akár nem, ment a műszerész
és vitte az új készüléket. A régiek sajnos jórészt a kukában végezték. Mikor ipari
tanuló voltam (ez 70-es évek végére esett), akkor épp egy olyan hullám futott,
melynek keretében az előfizetőktől begyűjtött CB24-es telefonok az Ivánka
utcai tanműhelyben végezték, ahol is szétszedték őket, újrakrómoztatták az
alkatrészeiket (még magát a dobozt is), majd a felújítás és összeszerelés után,
mint reprezentációs ajándék végezték. Hogy konkrétan kik kaptak ilyen telefont,
azt persze nem tudom, hiszen miért kötötték volna az orromra. Na most az lehet,
hogy ez a telefon ebből a szögből nézvést nem mutat valami jól, de krómozott
házzal, pláne pirosban, annyira csinos, hogy már-már elolvad tőle az ember.

Bár ekkor még nagyon úgy nézett ki, hogy nincs ami megállítson, de mivel mindkét
gépben egyszerre merültek ki az akkuk, a technika ördögének mégiscsak sikerült.

Feltettem a polcra a telefont, hogy majd mindjárt belenézek, csak töltődjenek fel
végre az akkuk, de aztán - ahogy az nálam lenni szokott - néhány hétre itt ragadt.

A várakoztatásáért cserébe idővel beesett ez a kép, ami egy a CB24-es telefonhoz
hasonló rendszerű készüléket mutat, aminek a már említett lógatós beszélője van

   Ez pedig az a készülék, melyet már szintén megemlítettem, mint a tanműhelyben az ipari tanulók által, illetve segedelmével felújítottat. Ez egy részben krómozott, már nem eredeti beszélőjű piros változat. Természetesen készült fekete plusz króm, valamint csupa króm összeállításban is.
   Ennek a kissé vegyes összhatású CB76-os kézibeszélőjű változatnak az a tény adta meg a létjogosultságot, hogy a korábbi hibaelhárítások kapcsán - valószínűleg pótalkatrész hiányában - az ügyfeleknél található CB24-es mintájú telefonok eredeti kézibeszélője zömmel megsemmisült. Ez meg így ugye minimum, hogy k*rva jól néz ki.
   Hogy ezeket a szépségeket kiknek adták ajándékba (már úgy értem, hogy mint azt már említettem, ez repi cucc volt), azt nem tudom. Mint érdekesség említem meg, hogy a 40 évnyi telefonszerelői pályafutásom során, soha egyetlen ügyfélnél sem láttam ilyen felújított készüléket.

Mivel ezeket a készülékeket még valamikor a 70-es évek végén szereltük össze (már úgy értem, hogy az Ivánka utcai tanműhelyben, mint telefonszerelő palánták), így mára már teljesen kiesett, hogy az eredeti belső helyett CB76-os panelt kaptak.
Mielőtt még megkísérelnéd elszedni tőlem a fentebb látott két telefont, őszinte sajnálatodra elárulom, hogy ezek nem az enyémek, hanem csak úgy kértem, illetve kaptam az őket bemutató képeket.

A még tőlem is szokatlan mértékű halogatásnak idővel az lett a vége, hogy ez a telefon majdnem egy évig ült az asztalomra épített pult tetején, miközben folyton azt mondogattam neki, hogy majd mindjárt te jössz.
Mindeközben a tárcsától balra a készülék házán az a két világosabb folt úgy keletkezett, hogy ott fogtam meg a készüléket, minek okán azon a helyen lejött róla a por, hogy a "kevéske" időbeli csúszást még csak esélyem se legyen tagadni.

Mint azt már említettem volt, ez a látvány szerintem nem ipari formatervező
műve, hanem egyszerűen csak egy becsületes iparos munka eredménye.

A balra látható mikrofonfedőt úgy kell nézni, hogy az eredetileg krómozott volt.

Mivel telefonhallgatókat már mutattam közelről,
így most csak az érdekességeket emelném ki.

A vasmagon - leesés ellen - egy azon keresztüldugott drótdarab fixálja a csévetestet.

A nagyobb csavarfejeken látható nyomok alapján azokat
még nem présgéppel gyártották, hanem esztergálták

Ez az apró alkatrész a hallgató membránját fixen beépítve tartalmazó
bakelit fedél mögötti hatalmas átmérőjű anya rögzítésére szolgál.

Ez az óriási finommenetes anya azért van itt, hogy pontosan be lehessen állítani az elektromágnes és a membrán közötti hézagot, mert ha az túl nagy, akkor azért nem elég hangos a hallgató, ha meg túl kicsi, akkor azért. Illetve utóbbi esetben a nagyobb mozgásoknál összeér a két fém, mire fel a membrán csúf zörgő hangot ad.

Ebből a szögből úgy néz ki a mikrofonfedő,
mint valami lapos fejre való lovagi sisak.

A mikrofon már nem az eredeti, hanem egy annál sokkalta
modernebb változat, de attól még ugyanúgy szénpor alapú.

Mivel a csengő harangjai a házon kívül kaptak helyet, mindenféle tompítástól mentes, valóban nagyon messzire csengő hangja van. Persze csak akkor, ha amúgy jól van beállítva a kalapács és a harangok együttműködése.

Ez itt az úgynevezett 24-es mintájú tárcsa, amit részemről nem minősítenék tisztes iparos munkának, hanem inkább azt mondanám rá, hogy ez inkább egy lázálom szüleménye. Vagy mondjuk egy átmulatott éjszaka után, a tervezőasztal előtt komoly migrénnel ácsorogva készült. Természetesen még véletlenül sem arról van szó, mintha nem működne jól, hanem csak arról, hogy az egyes apró részleteit megszemlélve, folyton a "miért" kérdőszó jut róluk az ember eszébe.

Ez a félkörív például valószínűleg azért van itt, hogy a tárcsa
vezetékei ne akadjanak bele az apró bevágásokba.

A jelen felépítésű röpsúlyos sebességszabályzó sokáig öröklődött, mire végül nagy nehezen sikerült tőle megszabadulni. Ezen konstrukció érdekessége, hogy a röpsúly nem a tárcsa állórészében került elhelyezésre, hanem az ujjkorongban. Vagyis ez az alkatrész tárcsázás közben nemcsak a tengelye körül forog, hanem az újkoronggal együtt még a tengely síkjában is.

Már úgy értem, hogy tárcsázáskor így ahogy látod, együtt forog az egész.

Mivel én még emlékszem a hangjára, bennem nosztalgikus érzéseket ébreszt. Forogni persze attól forog ilyen jól, hogy egyrészt kapott némi kenést, másrészt beállítottam a korábban mutatott röpsúly karocskáit.

Félreértések elkerülése végett közlöm, hogy ez itt nem a szokásos Philipsféle gumiszétmállás, hanem csak arról van szó, hogy a gumiláb felszedte az asztalról a koszt, ami aztán csinos kis réteget képzett a felületén.

A készülékház teteje - a kor szelleméhez híven - zsanéros. Ebben a mára már egyértelműen anyagpazarlásnak minősülő megoldásban az az okosság, hogy a szerkezet kinyitásakor, az a manapság szokásos elemeire történő szétesése helyett, valóban egyszerűen csak kinyílik, de egyben, pláne működőképes állapotban marad. Vagyis könnyű szerelni. No de hol van már ez a rég letűnt világ...

Ez itt a készülékház zárja, ami az apró lyukakba dugott szerszámmal egyszerűen csak egy puszta elfordítással nyitható. Ilyet (mármint kulcsot) azért nem tudok mutatni, mert ezt mint valami kincset őrizgették az idősebb kollégák, vagyis nem sikerült tőlük elszednem, legyártani pedig sosem volt kedvem. Mint az a csípőfogó okozta roncsolási nyomokból látható, nemcsak nekem, de másnak sem.

A készülék aljában is csak két dolog található, úgymint a nagy
fényes (amúgy a csengővel sorba kötött) kondenzátor.

A szokásosnál egyszerűbbet úgy kell érteni, hogy ebben a készüléktípusban még nincs önhang csökkentő áramkör, ezért az indukciós tekercs mindössze a hallgató egyenáramú leválasztására szolgál. Erre (mármint az egyenáramú leválasztásra) azért volt szükség, mert különben a telefonvonal hurokárama egyrészt idővel lemágnesezte volna (vagy ha helyes polaritású, akkor nem) a hallgatóban található állandó mágnest, másrészt a hurokáram keltette elektromágneses tér elhúzta volna a helyéről a membránt.

Épp mint ahogy a selyemszigetelésű vezetékeket a készülékházon belül rögzítő apró bilincsekre sem, pedig ipari tanuló koromban ilyen (mármint CB24-es) telefonon tanultuk meg a kábelborda kivarrását. Akkor persze már rég nem selyemszigetelésű, hanem szép színes műanyag burkolatú huzalokkal dolgoztunk.

A kínálkozó alkalmat, valamint persze magát a kábelt is megragadva, fogtam és kihúztam a készülékből a belőle mindezidáig kilógó különhallgató kábelét. Amúgy azt a lekötés típust is tanultuk, ami a kábel végén látható, de ennek az elkészítési módjára aztán már tényleg nem emlékszem.

Mint ahogy valószínűleg arra sem fogok, hogy mégis hová sikerült eltennem ezt az amúgy az egyik különhallgatóhoz tartozó kábelt. Mondjuk ha volt annyi eszem (néha szokott), hogy beletettem a készülékbe, akkor nem fog elkeveredni.

A szobában a többszöri nagytakarítás (még ezt a túlzást) ellenére mindezidáig megmaradt telefonos tematikájú fiók a sorban természetesen (mivel csak ritkán kell) legfelül található. No de mit nekem akár az életem kockáztatása árán is felállni a sámlira, hogy felérjem ami kell...

Ha nekiállnék végre a tartalom átrendezésének, illetve egy most még nem létező bármiről bármire átalakító elkészítésének, annak biztosan az lenne a vége, hogy soha többé nem lenne rá szükségem.
Ezt az átalakítót amúgy valaha nagyon szépen elterveztem, csak ugye - mint ahogy annyi mást se - nem valósítottam meg. Amúgy mindössze arról lenne szó, hogy két régiféle aljzat, meg két újfajta, két régiféle dugó, meg abból is két újfajta, valamint egy banándugó banánhüvely páros lenne fixen összekábelezve, amivel aztán bármit bármivel össze tudnék csatlakoztatni.

És akkor nem lenne szükség egy olyan blőd
megoldásra, mint amit a képen látunk.

A csengő hangja valószínűleg a beleszáradt por és a
beállítatlanság miatt hagyott ki egy teljes ütemet.

   Szerintem ezt a telefont én most úgy, de úgy elrakom, hogy tán sosem kerül elő, pedig ha mást nem, legalább annyit megtehetnék, hogy eladom a Vaterán, aminek mondjuk sok haszna lenne.
   Egyrészt ugye nem foglalná a helyet a pincében a polcon, másrészt valaki mást biztosan jobban boldogítana, harmadsorban pedig az 50.000 forintért már rengeteg minden más, ennél az ős öreg telefonnál biztosan hasznosabb dolgokat lehet kapni.
   Ez (mármint az eladás) mondjuk lehet, hogy egyszer meg is lesz, de valószínűleg csak akkor, mikor végképp sikerül a pincét eldugítanom, amire amúgy meglehetős esélyem van.

Ha kifényesíteném rajta a rezet, valamint újrafesteném a feketét, csodaszép
steampunk kütyüt lehetne belőle varázsolni. De ha nem, hát nem...

Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg a
Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában.