Mostanában olyankor, mikor épp semmihez sincs kedvem, ami amúgy sajnos meglehetősen sokszor fordul elő, olyankor ha nem is mindig, de időnként azért csak előkapok valami régebbi témát, amit ha be talán nem is fejezek, de legalább végre elkezdek. Épp egy ilyen régebbi téma ez a mai PDA-ról szóló cikk is, aminek ezt a nyitóképét már olyan rég elkészítettem, hogy a rajta látható dolgok zömének sorsa azóta már rendeződött is. Mármint idővel végképp eltettem a polcról a CD és DVD lemezeket, szétszedtem (majd össze is raktam) az egygombos videojátékot, a hatalmas asztali nagyítót, az állólámpához való szovjet fényerőszabályzót, és még az apukám által épített barna tápegységet is. Az irattartók elpakolásáról - mint legnagyobb tételről - már nem is beszélve!

   Mivel a PDA akkuja már évek óta nem volt feltöltve, ezért lehet, hogy már csak ez a régi kép mutatja, hogy valaha igenis működött. Maga a PDA amúgy céges selejtezésből van. Mikor meghozták őket, akkor (az értékük miatt) még nagyon kellett rájuk vigyázni, de ahogy az manapság lenni szokott, mint megannyi más, úgy ezek is nagyon gyorsan váltak idejétmúlttá.
   Néhány év múlva, mikor már kihasználatlanul porosodtak a raktár egyik sarkában, mind egy hatalmas dobozban, hogy ne foglalják a helyet, aki kérte, az mind kapott belőle. Ekkor persze már ajándékba, emlékbe. Bár nekem ilyenem sosem volt, attól még - mint bemutatásra méltó érdekesség - magam is elhoztam belőle egy példányt.

   Ez vagy cipőfűző, vagy valamelyik gép (akár a PDA) szíja, nyak vagy vállpántja. Mivel pakolászásaim közepette rengeteg ehhez hasonló anyagot találtam, idővel kapni fognak a pincében egy saját dobozt. Mármint azóta, hogy apukám dobozai a szobai szekrényből kikerültek, újra be lettek vetve a pincében, mégpedig szépen feliratozva, hogy legyen valami esélyem a dolgaimat megtalálni.

   Mivel a képen látható töltés még valamikor évekkel ezelőtt történt, próbaképp odaültem a sarokba a PDA alkatrészeit tartalmazó doboz mellé (mármint most), majd megpróbáltam bekapcsolni. Mint az sejthető, az időközben eltelt rengeteg idő okán ez nem igazán sikerült. A töltést azonban nemcsak, hogy egyből vette, de még be is kapcsolt! Vagyis mielőtt porig rombolom (már ha így lesz), még fogok tudni képeket készíteni a működéséről.

   Ez egy nem különösebben régi kép, ami már jóval a gépágy készítése után készült, s amúgy azt ábrázolja, mikor a PDA töltőtalpát (megjegyzem a biciklis fiókból) mérgemben (kérdvén mégis mit keres ott) kicsaptam a pince elé.

   Ahonnan az előtérben található fadarabos polcra került, mondván majd mindjárt felviszem a többi, azóta már rég összekészített összetevőhöz. Mivel már ennek az odébb tételnek is megvan már vagy fél éve, ezért nyilvánvaló volt, hogy a PDA csak nagy sokára fog szétszedődni.

   Hogy a még soha ki sem csomagolt, amúgy persze szintén a PDA-hoz tartozó bigyókat tartalmazó doboz mégis mi a fenét keres a fáspincében, konkrétan a hosszúkás szerszámok között (lásd balról a lengyel fúrógépet, míg jobbról a bádogos pákát), arról ugyanúgy nem tudok számot adni, mint ahogy megannyi más, szintén teljesen elkeveredett bigyóm tartózkodási helyének okáról sem.

   Mint azt a mellékelt példa is kiválóan mutatja, a minap, konkrétan a kisebbik gépágy fülének felszerelésekor előtúrt sárga lap (valamint a mögötte elterülő fekete is) szintén nem ott van, mint ahol lennie kellene.

   Mire fel mérgemben, hogy mennyire semmi sincs a helyén, elszaladtam velük a műanyagos ládáig, ami sajnos még véletlenül sem azt jelenti, hogy elkészültem volna az anyagok szétválogatásával.

   Hogy végre azok is a helyükre kerüljenek (már ha az ágyam végi doboz annak nevezhető), a PDA alkatrészeit a pincéből felhozandó tűzifa tetején helyeztem el, nehogy még újra idelent maradjanak.

   A minap mindjárt két dolgot is sikerült megálmodnom. Míg az egyik az volt, hogy bár már elmúlt december huszadika, valamiért még mindig adós vagyok magamnak két szétszedéssel (hogy miért, azt bezzeg már elfelejtettem), valamint a két szétszedés közül legalább az egyiknek mindjárt három halmazba is tartoznia kell. Míg az első halmaz egyértelműen a már beszámozott, de meg valamiért még mindig nem történt szétszedések sora volt, addig a másik kettőt úgy feledtem el, hogy azoknak a szita agyamban semmi nyoma sem maradt! Még tiszta szerencse, hogy arra legalább azért még emlékeztem, hogy a félálomban kiválasztott tárgy végül az ebben a sarokban bujkáló PDA lett. Erre a döntésre valószínűleg komolyan rásegített, hogy mikor a minap, konkrétan az Orljonok zsebrádió előkerülése kapcsán a PDA-hoz tartozó csomagot is fel szerettem volna hozni a pincéből, az végül idefentről került elő. Bár erről mint okról szó sem volt (vagy legalábbis nem emlékszem rá), de a PDA sarokból történő eltakarítása már csak azért is nagyszerű választás, mert ha eltűnik a dobozból, akkor azt felhasználhatom mondjuk arra, hogy ezentúl olyan apróságokat tartsak benne, melyeket hamarost szét akarok szedni. Ráadásul dobozba téve nemcsak, hogy nem porosodnának a dolgok, de még csak a hall összképét sem rombolnák, mint ahogy teszik azt már ki tudja mióta az asztalom pultján, meg persze szanaszét heverve a polcaimon.

   Amint belenéztem, egyrészt az jutott eszembe, hogy mennyi hely van ebben a dobozban, mikor épp nincs benne semmi, másrészt az, hogy néha (szerencsére tényleg csak ritka esetekben) annyira nem tudom, hogy merre vannak a dolgaim, hogy azt a még gyári csomagolású kiegészítőt a minap a pincében kerestem. Erről meg az jutott eszembe, hogy ha napokra (máskor hónapokra, vagy akár évekre is) széthúzok egy akár ültő helyemben is lefuttatható szétszedést, akkor tényleg nincs rajta mit csodálkoznom, hogy egyes részleteket kétszer mondok el...

   Miközben a két fekete karika a 1385-ös cikk keretében bemutatott Grundig fülesről származik (vagy ha nem, akkor a nagyon hangosról), addig a piros-fehér csíkos befűzőszalag elképzelhető, hogy a szalagragasztó készülék bemutatásához kellett. A zöld cső vagy kórházi infúziós, vagy akváriumhoz való felszerelés. Bár erre mondjuk nem vennék mérget, de a magába visszahúzódó RJ45-ös, vagyis telefonzsinór pedig ahhoz az UFO formájú órához való, amit mint érdekesség még a szétszedtem projekt születése előtt vettem a piacon, de még azóta sem mutattam be. Amúgy azért kell hozzá kábel, mert fel lehet rá tölteni hangot, amit aztán az óra ébresztéskor lejátszik.

   A kétféle méretű csatlakozót is tartalmazó soros kábelt pedig valószínűleg a még az AMIGA-hoz vett rádió bemutatásához tettem félre. Mit ne mondjak, tényleg vannak ősi dolgaim...

   Én is üdvözöllek, s persze majd a screenedet is jól megtapogatom, szóltam oda az apró műszaki csodának, miközben a hanghordozásom nem jelzett előre semmi jót. Mármint mivel mára ez a valaha csodaszámba menő, tényleg nagyon menő cucc teljesen elértéktelenedett, ezért annak valószínűsége, hogy nem rakom össze, vagy már eleve túl sem éli a boncolást, az mondhatni igen nagy.

   Microsoft Mobil, még valamikor 2001 környékéről. Ahhoz képest, hogy az akkuja már több mint 20 éves, ráadásul többször állt éveket úgy, hogy nem kapott töltést, vagyis bőven volt ideje az akkunak nullára merülni, amit ugye semelyik típus sem szeret, még mindig feltölthető. Mármint néhány órai töltést követően ha sokáig nem is (ezt majd talán lemérem), csak akkuról is működik. Mármint most épp nincs rádugva a töltője.

   A két töltőtalp (vagy PC irányú csatlakozó) között az a különbség, hogy míg a jobb oldalin csak soros porthoz való dugó van, addig a bal oldali társán USB is, amivel természetesen majd megpróbálom összekötni a PDA-t a számítógéppel.

   Ez egy a PDA védelmét szolgáló kabát, amire azért volt szükség, mert ugye a telefonszerelő az egy munkásember, szerszámokkal, fizikai munkákat jelentő feladatokkal, miközben a PDA ha kicsi is, de attól még egy érzékeny számítógép. Mármint egy melósemberhez csatlakoztatva komoly fizikai védelemre szorul.

   A kép "nem tudtam" címe nemcsak arra utal, hogy aznap már nem tudtam az apró készüléket tovább boncolni (de csak mert túlzásba vittem a mozizást), hanem egyben arra is, hogy "nem tudtam" kikapcsolni. Mármint nem én (amúgy persze de), mert én nagyszerűen elvoltam a mozizással éjfél utánig, hanem a készüléket nem tudtam kikapcsolni!

   Másnap délelőtt pedig azért "nem volt" esélye kiderülnie, hogy a készüléket kikapcsolnom sikerült-e, vagy egyszerűen csak kimerült benne az elöregedett akkumulátor, mert az évből hátralévő napok fogyását valahogy megérezvén, végre nekiugrottam annak a feladatnak (mert ugye ez is idénre volt betervezve), hogy a szétszedtem cikkekhez történő összes olvasói hozzászólást lerendezzem. Mármint beleszőjem a cikkekbe a kiegészítéseket, valamint a felsorolt hibákat is kijavítsam.

   Mikor már kezdtem érezni, hogy nagyon sokat ültem (konkrétan reggel óta klopfoltam a billentyűzetet), benéztem a szobába, ahol is míg a naptár azt mutatta, hogy holnap karácsony napja van, vagyis mindenképp üresen kell a balra eső sarok a karácsonyfa felállításához, addig a látvány azt, hogy a képben oda nagyon nem illő dolgok szerepelnek. Mármint a motoros söprűt össze kell raknom, a mögüle már el is tűntetett átlátszó vödörnek keresni kell valami értelmes helyet, a barna fagyis vödörben pedig virágföld van, ami a fokföldi ibolya átültetéséhez szükséges. Ezekkel a tételekkel az a baj, hogy nem halaszthatók. Mármint ha fogom és odateszem eléjük a karácsonyfát, akkor úgy két hónapig, vagyis míg csak áll a fa, nem fogok tudni hozzájuk férni, mire fel már álltam is neki sarazni.

   Párszor már megszóltam magam érte, hogy miért a lakás közepén, konkrétan a cserépkályha előtt sarazok, de még valamikor korábban rájöttem, hogy azért ez a legjobb hely, mert itt mind a szemetes, mid pedig a porszívó kézközelben van.

   Ez szegénykém nem úgy néz ki, mintha mélyre nyúlna a gyökérzete. Amúgy azért volt szükséges átültetni, mert alig volt a cserepében föld, aminek a növényke természetesen a szélére húzódott, és még ott is ferdén nőtt.
   Végül ebéd utánra sikerült eljutnom odáig, hogy már csak néhány zűrösebb tétel szerepelt a listán, valamint persze a motoros söprű is, amit ha nem ma pofozok ki, akkor holnap délelőtt kell, amit ugye nagyon nem szeretnék. Mármint műanyag alkatrészeket a helyükre visszacsavarozni, a szokásos karácsonyfa díszítés helyett.

   Mikor kiderült, hogy hiába állítottam rá magam a PDA szétszedésére (mármint kerültem megfelelő hangulatba), mert az apró vacak felboncolását mindenképp meg kell előzze a motoros söprű bemutatása, akkor komolyan megsértődtem.

   Konkrétan annyira, hogy azt mondtam ennek az egyre törődöttebb állagú vacaknak, hogy ha nem akar élni (ez nálam annyit tesz, hogy nem találok az összetákolására egyszerű megoldást), akkor elbontom a francba. Mármint ha évtizedekig megvoltunk nélküle, valószínűleg nem igazán fog hiányozni. Amit mindenképp vissza kell rá szerkesztenem, az a jobbra látató szürke lapocska, ami amúgy egyben a szemetet felszedő kefehenger egyik csapágya is.

   Mivel gyorsan akartam rajta túllenni, valamint éreztem, hogy szegénykém már amúgy sem húzza sokáig, a legegyszerűbb megoldást, konkrétan a három ponton dróttal történő megvarrást választottam.

   Mindeközben a hátlapi kék gomb is. A készülék amúgy vagy hibás, vagy csak nem jöttem rá a kikapcsolás nyitjára. Mármint sem a rövid, sem a hosszú, sem az egyszerre, sem a felváltva nyomogatásomra nem reagált.

   Épp mint ahogy erre a rengeteg gombra sem. Már úgy értem, hogy egyáltalán nem. A kezdőképernyőn található sarkok érintőceruzával történő megérintésén ugyan túljutottam, de onnantól kezdve semmi sem akart mozdulni, mire fel egyre esélyesebbnek láttam, hogy ez a kütyü is a szemétben fogja végezni.

   Íme a készülék teteje. Balra az a ceruza lóg ki belőle, amivel a képernyőre lehet írni, a fényes gomb nem csinál semmit, a fekete ablak mögött pedig valószínűleg infravörös kapcsolat van. Az apró lyuk mögött mikrofont sejtek, míg a jobb oldali lyukba vagy a headset, vagy a fejhallgató dugója való.

   Még mindig felülről nézve a készüléket, csak most a fényes helyett a fekete felületre koncentrálva, azon is van egy lyuk. A SIM kártya aljzatát a jobbról mellette található apró kék gomb nyitja, amit egy újabb apró lyuk követ.

   Azt ugyan tudtam, hogy ketté lehet venni, azt azonban nem gondoltam volna, hogy ehhez semmit sem kell megnyomni, hanem egyszerűen csak szét kell húzni a fényes és fekete részeket.

   Ez az a képernyő, ahol elakadtam, ideérve ugyanis egyetlen gombra sem történt semmiféle reakció. Mivel az érintőceruza hatására egy pillanatra mintha megjelent volna a képen valami piros izé, onnantól kezdve azzal piszkáltam tovább, ami egyszer csak - bár nem tudom mit követhettem el - eredményre vezetett.

   Amin annak tükrében nincs mit csodálkozni, hogy a készülékhez ez a kevesebb lábú, csak soros kábellel ellátott töltőtalp való. Vagyis már lőttek is a PC-hez való csatlakozásról szövögetett terveimnek. Mármint olyan nincs, hogy én nekiálljak a soros port beüzemelésével bajlódni.

   Mivel a sorsa felől képtelen voltam dönteni, elkezdtem mászkálni a programok és menük között, de még a táblázatkezelő léte sem hatott meg annyira, hogy a készülék kegyelmet kapjon.

   Mivel nem akart szétjönni, nekiálltam erőltetni, mire fel egyszer csak - bár nem így gondoltam a dolgot - engedett. Vagyis ennek ezennel annyi, csak amit újra tudok hasznosítani, az maradhat meg belőle, ami ugye nem sok.

   Erről a panelről mondjuk le fogom venni a miniatűr kapcsolókat. No nem mintha látnék rá esélyt, hogy jók lennének a szintén miniatűr kémkamerákhoz, vagy képes lennék őket egyáltalán beforrasztani...

   Mármint nem a nyomógomb érintkezőinek vezetékei, hanem a gombba épített hangszóró vezetékei. Gondolom ennek az alkatrésznek már csak itt volt hely, ami számomra amúgy igen ötletes megoldásnak tűnik.

   Épp mint ahogy a panel hátoldalán sincs semmi számomra érdekes. Mivel ezt előre tudtam, gondolom ez is közrejátszott abban, hogy ezt a bigyót csak hosszú évek őrizgetése után szedtem szét.
   Hogy a cikkek sorában a szétszedés idejénél jóval korábbra került, az csak annak köszönhető, hogy bár rezgett a léc, hogy valami egészen mást találok ki, végül mégiscsak sikerült megmaradnom a lehető legegyszerűbb megoldásnál. Mármint annál, hogy a farigcsálós cikkek között kihagyott rengeteg hézagot ezentúl nem összevissza, hanem ahogy elkészülnek, sorjában töltöm fel a frissen készült cikkekkel. Kivéve persze a magnós és a rádiós cikkeket, mert azokkal valamiért mindig kavargok egy jót. Mármint azért, hogy ne legyenek szoros egymásutánban.

   Miközben a védőtok még annyira új, hogy rajta a gyári védőfólia, addig az LCD kijelző elől leszedett plexit el kell csomagolnom, ha nem akarom, hogy a pincei rumliban összekarcolódjon. Hogy ahhoz a fiókhoz, melyben a pincében a színes plexiket őrzöm, most nem lehet odaférni, az valahogy annyira kiábrándító... Mármint az, hogy hiába szeretném a dolgokat egyből betenni a helyükre, pláne hiába van nekik már olyan, ha egyszer nem férek oda hozzájuk.

   Mikor azt hittem, hogy kész, ennyi volt, mára befejeztem a rombolást, akkor mindjárt kiderült, hogy a még soha ki sem bontott autós kiegészítőhöz eddig még csak hozzá sem nyúltam! Márpedig ha az egész készüléket elbontottam, az sem maradhat egyben.

   Ezeket a bigyókat csak azért hagytam itt, mert képtelen voltam eldönteni, hogy a fülesből megmaradt párnáknak mégis miféle feliratú dobozban lenne a helyük. Már csak ebből is sejthető, hogy teljesen jogos az abbéli érzésem, hogy nálam tényleg sosem lesz rend.

   Mivel csak nagyon kevés pákázásról volt szó, annyit meg ugye nagyon nem illik elhalasztani, no meg a páka is elől volt felejtve, már álltam is neki a semmi kis feladatnak.

   Ezt a két panelt a töltőtalpakból szedtem ki, s mivel a csatlakozóik számomra újrahasznosíthatatlanok, bár a tápaljzatok vezetékeit leforrasztottam róluk, de aztán egyből mentek is a kukába.

   Mikor a miniatűr kapcsoló leforrasztásakor annak letörött a gombja, mert annál fogva feszítettem (amúgy egyszerűen csak az egyik ujjammal), menten feladtam a megszerzéséről szövögetett terveimet. Mármint valószínűleg úgysem passzolnak a kémkamerákban szétesettek helyére, no meg eltenni sem tudnám őket úgy, hogy idővel - mikor majd kellenek - előkerüljenek.

   Bár rengeteg dugasztáp van itthon, az 5 voltos azonban ritka. Mikor már épp kezdtem volna neki örülni, hogy ezentúl van, menten lelombozott a tény, hogy épp mint ahogy megannyi mást, úgy jelenleg még ezt sincs hova eltennem.

   Hogy ebbe a fiókba kerül, az ugyan nyilvánvaló, s persze még örültem is neki, hogy van benne némi hely, csak ugye mikor megláttam az éjjellátó kamerát, amit persze még mindig nem szedtem szét, az egy kicsit azért sokkolt. Az a tény pedig pláne rosszul esett, hogy a piros színű Tanért mértani hasábban látható csavarokról mára már rég fogalmam sincs, hogy mégis melyik félbehagyott projektemhez tartozhatnak.
   Itt aztán rezgett a léc, hogy most azonnal nekiállok a szétszedésre váró apróságokat berámolni a már majdnem teljesen kiürült átlátszó IKEA műanyag dobozba, de aztán mégiscsak sikerült magamat türtőztetnem.

   Annyit azért még megtettem, hogy a ki tudja miért a polcon állomásoztatott, amúgy már rég elcsomagolt Bluetooth hangszórót hozzácsaptam az összekötegelt kábelekhez, majd amit csak értem, mindent kirakosgattam az előszobába, mondván majd mindjárt - vagy ha nem, akkor majd holnap - leviszem őket a pincébe.

   Valószínűleg bosszúból - gondolom mert porig romboltam - a PDA alkatrészei az éjszaka közepén egyszer csak úgy döntöttek, hogy a cipőtartóról szatyrostul vetik magukat a mélybe, amivel persze a frászt hozták rám.
   A témához tartozó apró érdekesség, hogy a fiam néhány nap múlva elmesélte, hogy az egyik kollégája mind a mai napig egy PDA-t használ ébresztőórának, mire fel egyből eszembe jutott, hogy mit akartam az enyémmel. Mármint létezik hozzá egy analóg, vagyis hagyományos mutatós óra program, ami annyira jól mutat a szép színes kijelzőn, hogy azt azért még ha végül le is rombolom a készüléket, előbb még mindenképp meg kellett volna mutatnom. Most már persze késő...