Mivel a mai ebédet egy kissé alulméreteztem, ezért kénytelen voltam nekiállni vacsorára sütni egy adag sajtos sütit, mégpedig az egyszerűség jegyében bolti reszelt sajtból és leveles tésztából.

   Miközben a tészta kiolvadására vártam, gondoltam meglocsolom az ablakban kókadozó mindenféle virágokat. Erre fel már mindjárt a küszöbön ez a hatalmas bogár (amúgy csótány) fogadott. Egyszerűen nem értem, hogy ezek miért ide járnak meghalni, itt ugyanis nincs semmi érdekes, míg a konyhában ínycsiklandóan zsíros ujjlenyomatok várják a koszfaló bogarakat. A szanaszéjjel szórt morzsákról már nem is beszélve!

   Ha már bogár, akkor itt ragadom meg az alkalmat, hogy ezt a példányt is megmutassam. Bár az ablakon ült, de attól én még elképzeltem, hogy mi van ha kíváncsian bentebb jön, én meg ugye óvatlanul ráülök azokra a rémes tüskéire.

   Miután megtekintettem a munkalapra (most épp nem is annyira) halmozott bemutatásra váró kincseket, és még az órához sem volt kedvem, pedig az kicsi, pláne a szétszedése után biztosan a szemetesbe kerül, beleolvastam a mindent tudó táblázatomba, ami végül apukám kisvasútját dobta ki. No de hol van az a kisvasút?

   Legutóbb, mikor az irattartókat ide betettem, akkor még itt volt. Amúgy még most is itt van, csak nem látszik a piros műanyag doboz, meg persze a Sokol rádióé sem, konkrétan az elrejtésük érdekében eléjük pakolt enyves ragasztószalagtól.

   Ez a váltó mondjuk már idegen anyag, amit én tettem be az eredetileg csak egy ovális pályát tartalmazó sínek közé. Ezt úgy kell érteni, hogy míg ez a készlet kifejezetten apukámé volt, addig nekem is volt egy ennél sokkalta nagyobb készletem, amit mondjuk nem kaptam, hanem már én magam cseréltem, mégpedig Guszti osztálytársammal, aki mindig vonatokat kapott karácsonyra, pedig mindig is Matchbox pályát szeretett volna, amit meg már én éreztem úgy, hogy egy akkora gyereknek, mint amekkora már vagyok, nem illendő készleten tartania.
   Miután idővel a villanyvonatra is ráuntam (mert lássuk be, az azért egy nagyon unalmas játék), az egész felszerelést trafóstul elcseréltem Gyurka osztálytársammal egy még működőképes URH sávos asztali rádióra, ami amúgy a Select 722 névre hallgatott. Odaát Gyurkánál persze, a nagy és viszonylag üres szobában, a sok hozzám hasonlóan nagy gyerek, persze már sörözés közben, nagyon is jókat villanyvasutazott.
   Fentiekhez képest apukám készletével persze sosem volt szabad játszanom, mert azt ő még a Pista nevű barátjától kapta, akit én sosem láttam, csak a Piroska nevű feleségét, és még őt is csak a húsvéti locsolkodáskor. Hogy apám sosem játszott ezzel a kisvasúttal? Ez mondjuk igaz, mint ahogy az is, hogy ha valamit az ember egy jó barátjától kap, akkor az egy megőrzendő emlék.

   A sínek zöme mára már rég megrozsdásodott. Mondjuk 1971-óta bőven volt rá idejük, hogy kárt tegyen bennük a pára. Aztán lehet, hogy mikor ebbe a lakásba beköltöztünk (ez volt 1971-ben), akkor ez a kisvasút már rég megvolt. Már csak azért is, mert mióta csak az eszemet tudom, mindig is ott lakott a piros dobozban. A sínpároknak amúgy keménypapír alapjuk van, melyek közül mára már több is megvetemedett.

   Az eredeti készletben csak ez a négyféle sín volt. Az enyémben persze volt egy csomó váltó és kereszteződés is, valamit a múlt ködéből egy csinos kis elektromos működtetésű szemafor is dereng.

   Ezeket az alkatrészeket mind a piros doboz alján találtam. Míg a két tükör és az átlátszó piros műanyag lap marad, addig a két félkör (mondjuk az egyik még annyi sincs) a szemetesbe kerül, mert mára már gőzöm sincs róla, hogy hová kellene őket visszaragasztanom.

   Hogy ezt a négy alakzatot - a korábban látott táblákkal ellentétben - nem én vágtam ki, az már csak azért is egészen biztos, merthogy ezek négyen teljesen egyformák, ami ugye nálam - az én mechanikákhoz való hozzáállásommal - elő nem fordulhat!

   A bélyegek gondolom (mert engem sosem érdekeltek) apukám gyűjteményéből valók. Hogy minek gyűjtötte az öregem a bélyegeket? Ez szerintem apámnál apai örökség volt, mert a nagyapámnak például érmegyűjteménye volt. Hogy mit érhet most az a néhány sorozatnyi 70-es évekbeli bélyeg, azt én ugyan ki nem derítem (valószínűleg nem sokat, az értéküket pedig pláne nem őrizték meg), arra azonban egy korábbi megtekintésükkor sikerült ráéreznem, hogy ott lapul a szekrényben a gyűjtőkben a versenybiciklim, a villanyvasutam, valamint a vadonatúj magnóm ára is, amiket ugye sosem kaptam meg. Persze így még mindig jobb, mintha apám kocsmázni járt volna, aztán haza verekedni.

   Ezek ketten, mivel egyáltalán nem úgy néznek ki, mintha én csináltam volna őket, nem tudom, hogy mik lehetnek. Bár több mint 2 év kellett hozzá, de végül rájöttem, hogy egy azóta már rég elfeledett játékfegyver lövedékei.

   Majd belepróbáltam a bordó kistévébe azon kábelek dugóit, melyeket a minap hoztam fel a pincéből. Mert ugye ha nem jók a lyukba, akkor majd csak a Junoszty tévé bemutatásához fognak kelleni. Ez a kitérő úgy jött közbe, hogy az asztal előtt állva, az oda kiszórt vonatos alkatrészeket nézegetve, egyszer csak kiszúrtam az épp az orrom előtt hempergő kábeleket, valamint magát a kipróbálás feladatát is.

   A villanyvonat egy annyira értelmetlen játék, legalábbis így, hogy csak megy ezen az apró pályán körbe és körbe (amúgy nem megy), hogy tulajdonképpen érthetetlen, hogy mégis miért vágytak rá a gyerekek. A villanyvasutat talán csak azért találták ki a felnőttek, hogy a gyerekeknek legyen mire vágyniuk.
   Egyszer, még valamikor úgy 10 éves koromban, apukám elvitt magával egy kollégájához, akit csalóka emlékeim szerint Sala bácsinak hívtak. Jó sokat mentünk Budán a dombok között a busszal, mire végre odaértünk egy szép nagy családi házhoz. Míg apukám a kollégájával a konyhában (vagy tán a kertvégi műhelyben) beszélgetett (mármint akkorra már csak a volt kollégájával, hiszen addigra Sala bácsi már rég nyugdíjba ment), addig a két gyerek a rossz idő miatt a szobában méregette egymást. A másik gyerek egyszer csak rákérdezett, hogy elővegye-e a villanyvasutat. Gondoltam legyen, azzal legalább jól elleszünk. Az egyik szekrény aljából egy akkora doboz került elő, ami alapján egy végeláthatatlan vasútépítés feltételeztem. Csakhogy mégsem, az a készlet ugyanis nem azért volt olyan nagy dobozban, mert sok minden volt hozzá, hanem azért, mert az még nagy volt. Csak a mozdony nagyobb volt, mint mondjuk egy egész rúd békebeli párizsi! A sín se két, de mindjárt háromszálú volt! Volt a készlethez egy alagút, ami akkora volt mint mondjuk a kétharmada iskolatáskám. A mozdony amúgy méretarányos lámpái két darab E10-es zseblámpaizzóból voltak, és csak azért nem világítottak, mert az egyik ki volt égve, mire fel megígértem, hogy keresek egyet otthon, és majd apámmal elküldöm.

   És még mind a mai napig működik is az apró 14 voltos izzó. Mint azt a látvány alapján le sem tagadhatnám, ez az az izzó, ami végül sosem jutott el Sala bácsi unokájához. Bocsánat...

   Amik amúgy apukám pákatrafójában végződtek, de a vonatnak esze ágában sem volt elindulnia. A laposfogó azért került oda, mert azzal (mármint szikroszkóppal) ellenőriztem, hogy eljut-e a feszültség a sínig.

   Na most a kefe az stimmel, csakhogy nem a motor szénkeféiről van szó, hanem azokról, melyek a kerekekről szedik le a feszültséget, s ezen a képen egyáltalán nem is láthatók.

   Miközben szomorúan piszkáltam, kiesett a kerekéből egy csavar. Mindezt úgy, hogy ez a játék csak olyankor volt használva (mármint játszva vele), mikor biztos lehettem benne, hogy apám nem esik be az ajtón, és persze olyankor is csak ritkán, mert ugye alapesetben rém unalmas, legfeljebb csak a tiltott volta adott okot némi izgalomra.

   Bár a mozdony tetejére szerelt 9 voltos elemmel még így betegen is el tudtam volna indítani, de ezt nem éreztem annyira fontosnak, hogy megtegyem. Miután hiába próbálkoztam vele, hogy minden a Sokol rádió dobozába kerüljön, és akkor egyben levihetem a pincébe, ahonnan aztán már soha többé nem kerül elő, az összes alkatrészt visszapakoltam az eredeti helyére. Ez a helyzet idővel még megváltozhat, ha találok valami olyat, amit fontosabbnak érzek, hogy a kisvasút helyett a szekrényben legyen.

   Miközben a villanyvonatot szerelgettem, mikor a grillsütő csengetett, olyankor mindig kiszaladtam a konyhába, betenni a tepsibe egy újabb adag sütit, aminek az lett a vége, hogy úgy nagyjából egyszerre lettek kész. Mármint a jelen cikk képei és ez a szép adag (ez amúgy már csak a fele) sajtos süti.