Mivel épp útban van, gondoltam elveszem a polcról a Pacsirta rádióból kitermelt kondenzátor-hangszórót. No nem mintha a többi lom nem lenne útban, csak ekkor épp úgy gondoltam, hogy ezt most azonnal szétszedem.

   Némi idő elteltével, miután rájöttem, hogy mi a helyes sorrend, akkor már hiába volt elvéve a polcról a hangszóró, ha egyszer az eszterga alkatrészeinek lemosása sürgősebb volt. Már úgy értem, hogy míg a hangszóró ráér, addig az alkatrészek elmosogatása már kevésbé, hiszen azoknak a száradásra azért kell némi idő.
   Hogy miért szedtem szét az apró esztergát? Nos számomra is meglepő módon még véletlenül sem azért, hogy elmosogathassam az alkatrészeit, hanem mert valahol a háttérben, akarom mondani a pince mélyén épp nagyban egy plusz csapágyat szerelek a tengelyére.

   Miután a mosogatással végeztem, a hangszóró újra visszakerült a polcra, mert időközben eszembe jutott, hogy hová tettem a balkonról leszedett virágládás polcot, amire rá kell kennem azt a dobozka bedöglés közeli lakkot, ami már oda is van készítve a pincében a polcra.

   A csillár, az asztali lámpa és a vaku fénye egyszerre persze csal, szóval nem lett ennyire fehér, de attól még nagyon szép lett. Mármint ahhoz képest, mint amilyen koszos még néhány órája volt.

   Amennyiben a mutatott értékből levonom a műszerzsinór 50 pikofarad körüli kapacitását, akkor megkapom a hangszóróét, vagyis 85-öt. Ebben az értékben nekem az a gyanús (mármint az alacsonyságában), hogy két darab tenyérnyi méretű felületről, ráadásul jó közel egymáshoz, ennél azért nagyobb kapacitást feltételeztem.
   Hogy ezt mire alapozom? Nos arra, hogy mikor Apám hazahozta az Oripons műszert, akkor nekiálltam vele mindenféle értelmes, valamint teljesen értelmetlen dolgok kapacitását lemérni. Például kettétépett sztaniolfólia (amiből épp kiettem a csokit) újságpapír szigeteléssel.

   Gondoltam kipróbálom, lövök róla egy rövidke videót amint épp nagyban ciripel, ez azonban nem jött össze, mert csak az egyik sarka szólt, és még az is csak úgy volt hallható, hogy ha rátapasztottam a fülemet az aranyszínű rácsra.
   A képen a gyanús mennyiségű műszerzsinórra (mert ugye négyen vannak) azért volt szükség, mert a kondenzátor-hangszóró megszólaltatásához nem elég a puszta vezérlő, hanem még egy úgynevezett polarizációs feszültség is szükséges. Mivel a tápegységem csak 70 voltot tud, annyit adtam neki. Ettől persze jóval halkabban szólt, mint amennyire tudott volna.

   Ez a kondenzátor-hangszóró mindössze ebből az öt alkatrészből áll. Vagyis van benne egy hátlap (ez hordozza a többi alkatrészt), egy darabka szivacs (ettől lenne rugalmas a membrán felfüggesztése), a membránt pedig alul középen látjuk, míg az aranyszínű lemez összefogja az egészet, illetve átengedi a lyukain a hangot.

   Ez ugyanazt mutatja mint amit az előző kép, csak most épp ellenfényben, minek okán nincs rajta mit csodálkozni, hogy csak a hangszóró egyik sarka szólt. Már úgy értem, hogy a normális működéshez az egész membránnak átlátszatlannak kellene lennie a vékony műanyag fóliára felgőzölt, mára már elpárolgott fémrétegtől.

   Bár szövögettem róla mindenféle terveket, de végül oda lyukadtam ki, hogy míg csak valamiért szükségem nem támad rá, én ugyan neki nem állok a felújításának. A tenyérnyi szivacs, az még csak hagyján (bár épp azt sem találtam), azonban a fémgőzölt fólia pótlása már nem olyan egyszerű feladat, bár létezik a nemes célra felhasználható csomagolóanyag.

   Mondjuk úgy is meg lehetne szólaltatni (legfeljebb kissé más tónusú hangja lenne, mint amilyen eredetileg volt), ha valami módon sikerülne a műanyagra konyhai sztaniol fóliát ragasztanom. No de nem akarom én ezt a dolgot annyira, hogy nekiálljak mindenféle kiséleteket végezni, például a tejes doboz anyagával, aminek az egyik fele papír, míg a másik alumínium.

   CB24-es telefon, Harkov villanyborotva, és egy apró videokamera. Amennyiben ezt a hármat is bemutatom, akkor teljesen fel fog szabadulni a pult. Már persze csak akkor, ha időközben ide nem pakolok helyettük más boncolnivalókat.
   Persze semmiképp sem fog üresen maradni a pult, mert ugye mindjárt felkerül rá a sarokból a két jelfogó meghúzási időmérő, a már évtizede összeszerelésre váró lapozós órás rádió, a pincéből a szignálgenerátor, a motoros tükrök, majd miután ezeket mind kivégeztem, s közben még az eszterga is összeszerelődött, pláne került rá tokmány, meg egy plusz csapágy a tengelyére, valamint forgócsúcs, majd akkor jöhetnek azok a nagyobb dolgok, melyekkel remélhetőleg meglehetős helyet leszek képes felszabadítani. Már úgy értem, hogy a folyamatosan eldugaszolt lomos pincében, ahonnan az olyan nagydarab dolgok fognak előkerülni, mint mondjuk a ZK246-os magnó, vagy a Tesla B93-as.

   Ami viszont nem került elő, már úgy értem, hogy percekig és most, az az egérpadnak használt csíknyi laminált padló, melyet szokásommal ellentétben az aranyszín témához sötét háttérként vetettem be.
   Ezt úgy kell érteni, hogy ez a nem is oly apró anyagdarab ebben a még 3x3 méter sincs hallban már annyiszor keveredett el, hogy már többször is eszembe jutott, hogy lövök róla egy olyan képsort, melyen mindenféle fura helyszíneken szerepel, csak ezt aztán (megjegyzem szerencsére) egy teljesen érdektelen témának találtam. Ettől persze még megeshet, hogy egyszer mégiscsak elkészül róla a cikk.