Mikor a minap szétszedtem és bemutattam az Omron vérnyomásmérőt, közben megemlítettem, és még egy kicsit meg is mutattam a kézi hajlakkszóró pisztolyt, akkor menten elhatároztam, hogy rövid időn belül azt is be fogom mutatni. No nem azért, mert megemlítettem, hanem azért... Na jó, akkor azért, mert megemlítettem. Mármint azért, mert ugye ha folyton csak emlegetem a dolgokat, akkor aztán tényleg hiába minden erőlködésem, a már megemlített, de be még nem mutatott kincseim mennyisége egyre csak emelkedni fog.
   Kezdetben úgy volt, hogy még kora délelőtt lemegyek a pincébe, ami az idő múlásával egy órára módosult. Amúgy ez a kép kívánja szimbolizálni az említett egy órát. Mármint úgy nagyjából a közepén, az a világos négyzet a fűben, az egy falióra. Mivel gagyi kínai mechanikája volt, olyat meg már mutattam, attól még magamat is sikerült vele meglepnem, hogy egyszerűen csak betettem a kukába.

   Amit még szintén el kellett takarítanom a ház elől, az a falevelek akkora tömege, hogy már ki sem látszott alóluk a járda. Ebbe a feladatba nemcsak azért vágtam bele, hogy végre legyen valami a minap összerakott komposztálóban, hanem azért is, mert a taknyos idő okán nehogy miattam essen valaki a házunk előtt hanyatt.
   A tervem az volt, hogy miután az utcai résszel végeztem, a kerti zöldhulladékot is összegyűjtöm, amitől persze majd jól kimelegszem, s már húzok is le a pincébe a festékszórót körbefényképezni.

   Ehhez képest, mire mindennel végeztem, átázott a kesztyűm, meg persze csupa sár lett, én meg már szó szerint dideregtem. Ezen mondjuk - annak tükrében legalábbis - nincs mit csodálkozni, hogy a mindössze néhány fokos őszi nap ellenére, épp úgy voltam öltözve, mint nyáron szokásom, mindössze annyi kivétellel, hogy egy ing is került a melóskabát alá.

   Miután az ujjaim végre felengedtek, előcitáltam a polcból ezt a gyönyörűséget. Ezt még apukámtól örököltem, aki azt mondta rá, hogy ez egy kézi hajlakkszóró pisztoly, amivel persze bármi más festéket is ki lehet szórni. Műszerdoboz és előlap festésénél nagyon jól tud jönni az a különös tulajdonsága, hogy a gyári aeroszolos palackokkal ellentétben, ennél lehet szabályozni a kiszórt festék mennyiségét. Mármint azzal, hogy mekkora erővel nyomkodom.
   Akinek esetleg nem jött volna át a konstrukció lényege, annak elárulom, hogy a jobbra látható tartályban csak akkor van túlnyomás, ha azt kézi erővel létrehozzuk. A balra látható részre, illetve részbe lehet betenni a festékes üveget. Mármint az eredetileg széthúzható, csak ezt most még nem tudom megmutatni, mert a már ki tudja hányszor kilögybölt festéktől teljesen összenőtt.
   Amúgy ezzel az apró, kézzel működtetett masinával festettem le az előlapját a tápomnak, az erősítőmnek, az előerősítőmnek, Karcsi barátom előerősítőjének, valamint a woblernek is. Egyszer még egy komplett bukósisakot is lefújtam vele (megjegyzem a lakásban, az íróasztalon), mélyen tükröződő metálkékre.

   Ez a rész viszont már annyira összenőtt a festéktől, hogy elakadtam. Márpedig egészen biztos vagyok benne, hogy valaha ennél jobban is szét lehetett szedni, mert még valami csoda folytán emlékszem rá, mikor a fúvócső vége letörött, s azt egy kifogyott tollbetét felhasználásával voltam kénytelen pótolni. (lásd a tollbetét vastagabbik végét a szórófejből jobbra kilógni)

   A festéktől a kupakhoz teljesen odanőtt anyát amúgy semmi esélyem sem volt egy lapos csőrű fogóval kitekerni, amire akár az is szolgálhat magyarázatul, hogy ezek ketten rézből vannak, a nem réz színű rész viszont már forrasztó ón.

   Amiből csodák csodája, épp akadt is kettő a polc alatti deszkába döfve. Mikor ezeket a mindenféle cuccaim rendberakása közben megtaláltam, akkor kitörő örömet okozott, hogy még a közelebbi találkozásunk előtt láttam meg őket.
   Ez amúgy nem volt ám mindig így. Valaha volt itt a pincében két nagyon hosszú, de viszonylag keskeny asztalfiók, amiket aztán apukám kivitt a telekre szétrohadni, de míg ezt nem tette meg, addig ha kellett valami, akkor mindig azokban turkáltam. Míg az egyikben főképp apró csavarok voltak, addig a másikban leginkább szögek. Hogy apám a gramofontűket valaha miért a csavaros dobozba szórta be, azt a mai napig nem értem. Épp mint ahogy azt sem, hogy a kismilliószor az ujjaimba beleálló rozsdás gramofontűktől mégis hogy a csudába nem kaptam vérmérgezést.

   No nem a szórófej, hanem a drótkorong. (lásd a már elkopottat balra) Ezt amúgy a mai napig nem értem a fényképezőgépben. Ez a helyszín (egy pincéhez képest legalábbis) durván be van világítva. A fáspincében két fénycső van a plafonon, míg a pince előtti részen három. A tárgyat fogó kezemet letámasztom a térdemre, a gépet fogót a munkapadra, a fényképező ötször egymás után azt jelzi, hogy sikerült valamire fókuszálnia, az azonban egyik képen sem látszik, hogy mégis mi a csuda lehetett az a valami. No nem mintha egy kopott drótkorong valami különösen hangsúlyos téma lenne...

   Ez a kép viszont jól sikerül. Bár lenne rajta még mit igazítani, ennek azonban nem sok értelme lenne, hiszen a következő használatkor megint festékes lesz. Amúgy az a balra eső rész, amibe a két ujj akaszkodik bele, az azért nem lett kifényesítve, pontosabban szólva csak ennyire sikerült, mert az valami másféle fémből van, ami nem mutatott különösebb hajlandóságot a kifényesedésre.

   A nagyobb méretű dolgoknak nem azért az esztergába fogott drótkoronggal mentem neki, mert azok nagyobbak, hanem mert mindkét apró drótkorong elkopott. Miközben toltam a fémszőrnek az anyagot rendesen, végig rajtam volt a bőrkesztyű és a védőszemüveg. Mármint azért, mert a minap sikerült egy keveset az egyik ujjamból lecsiszolnom, ami fogalmazzunk finoman úgy, hogy egy igencsak fájdalmas emlék.

   Ez a múltkor, megjegyzem öt évtizednyi várakozás után elkészült csodaszép nyeles tokmány például arra is jó, hogy egy rézrúd megtakarítása közben a drótkorong biztonságos távolban legyen az ujjaimtól.

   A szintén rézből készült 6-os anyát pedig úgy takarítottam meg, hogy előtte felpörgettem egy hosszú csavarra. Mármint azért, hogy közben továbbra is biztonságos távolban legyek a drótkorongtól.

   Ha olyan szép nem is lett, mint amilyen még valamikor újkorában volt, de így azért már sokkal jobban mutatnak az alkatrészei. Amúgy az apró csavarok sem újak, azok is csak ki lettek fényesítve. Ezt a feladatot is a nyeles tokmány segítségével végeztem el, hiszen abba bármi hengeres test könnyedén befogható. Amit viszont nem sikerült felpolírozni, az a balra látható vasszínű karika. Mármint a dzsuva ugyan szépen lejött róla, de még csak esze ágában sem állt kifényesednie. A jobbra látható nagy fekete karikának úgyszintén, de azon nincs mit csodálkozni, mert ugye az a pumpa bőrből készült dugattyúja.

   A drótszál azért kell a csőbe, mert ha az nincs benne (mármint még közvetlenül festés után beletolva), akkor legközelebb annak hiányában igencsak kényelmetlen feladat az apró lyuk festéktől való felszabadítása. Így meg, hogy benne van, hiába szárad bele a csőbe a festék, a vezeték a lyukból akkor is kihúzható, mire fel máris újra lyuk lett a lyuk.

   Bár volt róla szó (mármint én mondogattam magamnak, csak nem hallgattam rám), hogy bemutatásképpen kipróbálom, csak egyrészt épp semmi kedvem sem volt festeni, másrészt nem is volt mit, harmadsorban pedig eszem ágában sem volt potyára összefestékezni, ha már egyszer ilyen szépen megpucoltam. Persze mikor majd kell valamire, akkor be fogom vetni, de hogy ez mikor lesz...