Amit ezen a képen látunk, az egyrészt a bukóablak túlnyílását megakadályozó határoló, másrészt pedig egy mondhatni határeset. Mert ugye a reparálásra szoruló ablak nem a lakásban van, hanem a lépcsőházban.
   Szóval az úgy volt, hogy elmentem a boltba, ott azonban a szükséges hat darab helyett csak négy határolót kaptam. Ez még valamikor két éve volt. Ugyan voltam tavaly is, de akkor azt mondták, hogy még nem jött áru. Idénre viszont megjött.
   Bár megvenni megvettem ezeket a bigyókat, felszerelni azonban heteken át nem volt kedvem. Illetve ez igazándiból úgy volt, hogy a fúrás hatására keletkező faforgács miatt, pusztán a logika szerint, a határolókat a takarítás előtti, vagy a takarítás napján kellene felszerelnem.
   Bár én vagyok a ház takarítója, szóval nem igazán van kire fogni a dolgot, de ennek ellenére ezt a "különösen bonyolult" logisztikai faladatot heteken át nem sikerült megoldanom. Ebben persze közrejátszott (hát persze), hogy ezek a bigyók nem igazán feltűnő látványosságok az előszobai bútor oldalára szerelt tartón.

   Ez itt a néhai határoló csonkja. Ha már itt tartunk, illetve még ha senkiben fel sem merült a kérdés, attól én még megválaszolom, hogy mégis miért én pótolom a lépcsőház, vagyis egy amúgy osztatlan közös tulajdonú terület hiányosságát.
   Nos egyrészt azért, mert mióta Pista bácsi (aki amúgy valaha a ház lelke volt) meghalt, mondhatni reám szálltak a feladatai. Másrészt pedig azért, mert van valami közöm az eredeti határolók pusztulásához. Arra sajnos már nem emlékszem, hogy pontosan micsoda. Hogy én törtem volna le a határolókat, ráadásul mind a hatot, azt mondjuk valószínűtlennek tartom, mert még éretlen elméjű gyermekként sem voltam ennyire Rontó Pál.
   Az elmém említett érése, természetesen, akarom mondani egyértelműen, sajnos (vagy ki tudja, lehet, hogy szerencsére) még mind a mai napig nem következett be. Na jó, egy kis poshadás azért már tapasztalható...

   Ezek az apró biztonsági dolgok, ezek nagyon fontosak tudnak lenni! Ha másért nem, hát azért, mert míg az apróbb balesetek okait a kutya sem vizsgálja, egy haláleset kapcsán a hatóság hivatalból indít eljárást.

   Mikor kiléptem a kapun, akkor ez a látvány fogadott. Tudom, hogy ez már nem a lakás. Azt is tudom, hogy ez egy fűcsomó. És még azt is tudom, hogy ki követte el. A házban lakó egyik szomszéd kedves szokása, hogy a járda és a fal közül kinövő növényeket kitépkedi.
   Moroghatnék érte, de ennek egyrészt nem sok értelme lenne, másrészt tulajdonképpen megkönnyíti a dolgomat, hiszen nekem már csak össze kell szednem a gazt. Mondjuk ha méltóztatna elvinni a kitépkedett gazt egészen a kukáig... No de nagyobb itt ennél a baj...

   Mégpedig ez. No nem az, hogy föld van a kapu sarkánál, amiből aztán kinő a fű, hanem az, hogy a kép közepén található lyuk, az egy patkánylyuk. Már ki tudja hány vödörnyi földet töltöttem bele, de még mindig nyeli!
   Illetve ez úgy van, hogy én gyakran betömöm, alaposan, mondhatni férfi módra, valami szerszámnyéllel (ez általában a söprűé) addig tunkolva a földet, míg csak tömörré nem válik, aztán idővel, általában egy nagyobb esőt követően, egyszer csak újra megjelenik ez a rohadt lyuk. Ez valószínűleg csak részben köszönhető a patkánynak, mert az igazi baj az, hogy a kép jobb szélén látható esőcsatorna lyukas lehet valahol lentebb, s a gyorsan áramló víz magával viszi a földet is.

   Na most az úgy volt, hogy csak annyi maradt meg a fejemben, hogy gipszelés, azonban maga a helyszín már nem. Nekem úgy derengett, hogy a lakásban kell visszagipszelnem valamit, vagy mondjuk be egy lyukat, de mivel ilyen feladatot nem találtam (vagy a korábban már begipszelt, a balkon korlátját tartó vasak akadtak be a tudatomba), ezért elkezdtem tágítani a kört.
   Azt persze tudtam, hogy a másik pincében vár rám egy (illetve két) olyan feladat, melynek lényege, hogy körbegipszelem a lefolyócsöveket, hogy ne tudjon feljönni mellettük nagyobb esőkkor a víz. Arra viszont már nem is emlékeztem, mikor a múltkor (amúgy már többször is) majdnem kitörtem a bokám, mikor kifordult alólam a pince padlóján található lyukak miatt.
   Most, hogy lejöttem megnézni a gipszet (hátha eszembe jut róla, hogy mit kellene vele a lakásban betömnöm), most persze beugrott. Fogtam egy spaklit, egy kevés a zacskó alján maradt gipszet, a locsolókannát a vízzel, valamint fangli helyett egy gumicukros dobozt, majd begipszeltem a pince padlóján található kanyonokat.
   Ahogy itt álltam, s épp nagyban azzal szórakoztattam magam, hogy számba veszem a pincében félbehagyott építési projectjeimet (már amelyikbe egyáltalán belekezdtem), egyszer csak találtam a polcon egy újabb zacskó, az előzőhöz képest 5 kilós kiszerelésű gipszet.
   Az ugyan igaz, hogy ezt a nagy zacskó gipszet, ezt igen nagy valószínűséggel az épp az imént említett lefolyócső körbegipszelős projecthez vettem, csakhogy az is igaz, hogy épp az előbb láttam a kapunál azt a hatalmas méretű lyukat.

   Mármint azt, ami az előbb még itt virított. Az mondjuk igaz, hogy sikerült ide elhasználnom a pincei gipszelős feladatokhoz vásárolt gipszet, azonban az is igaz, hogy közben a háttérben folyik egy ablakkitámasztó izé építése a konyhába, mely projecthez apró zsanérokra van szükségem. Ha meg már úgyis elmegyek az OBI-ba, akkor hozok egy újabb 5 kilós zacskó gipszet. Vagy kettőt. Mert ugye a gipsz is éppen olyan valami, mint mondjuk a kalapács. Már úgy értem, hogy a kalapácsra szokás mondani, hogy mikor az ember kezében van, olyankor mindent szögnek néz. Mikor meg bal kézben a fangli, jobban a spakli, na olyankor meg az összes környékbeli lyukaknak lőttek.
   Most, hogy ebbe belegondoltam, azonnal találtam is egy csomó házkörüli lyukat. Van egy ugyanilyen lefolyócső, ami körül (illetve inkább mögött) van egy szép nagy lyuk. Aztán ott van még az egyik helyéről épp kiesni készülő pinceablak. Úgy nézem, épp mint a szögelésnek, úgy a gipszelésnek sem lesz vége soha...

   Jó. Tudom. Én is látom, hogy ez nem a lakás, csakhogy nem is a pince! Szóval mivel a feladat épp a kettő között helyezkedik el, ezért szabadon dönthettem, hogy hova sorolom be. Persze az is felmerült, hogy nyitok egy újabb projectet, mégpedig apró elmaradások a ház körül címszóval, de ezt azért még (bár lenne benne mit csinálnom) magam is túlzásnak éreztem.
   Hogy miről van szó? Nos a probléma onnan indult, hogy az eredetileg itt elhelyezett lábtörlő alja volt szíves annyira csúszni a kövön, hogy a lépcsőről nagyobb svunggal rálépve - a hanyatt esést kockáztatva - elindult alattam.
   Az persze igaz, hogy az ifjúságom elmúltával a szaladgálás már egyáltalán nem jellemző rám (régen amúgy az volt), mint ahogy az is igaz, hogy bármikor előfordulhat egy botlást követő nagyobb lépés, és ugye franc aki lemegy itt a lépcsőnek spárgába. A többi lakóról már nem is beszélve!
   Aztán volt az előző szőnyegnek egy olyan hibája is, hogy mikor befújt a szél az ajtón (mármint a ház épp kinyitott ajtaján), akkor az egyszerűen felcsapta a túlzottan könnyű, szinte nulla anyagtartamú szőnyeget.
   Na ezen problémák gyors és könnyű eliminálására méltóztattam találni ezt a szőnyeget. Már úgy értem, hogy lomtalanításkor. Bár abból a szempontból bevált, hogy ezt ugyan el nem fújja innen semmiféle szél, azonban csúszni sajnos ez is ugyanúgy csúszik, mint ahogy azt az elődje is tette.
   Mivel ezt a szőnyeget (ami látványos módon le lett fokozva lábtörlőnek) takarításkor ki szoktam porolni a kertben, alatta pedig felmosok, így nem ragaszthatom le. Csavarral meg ugyan miért rögzíteném, mikor az én dolgom kiporolni. (mármint én takarítom a házat)
   Szavam tovább nem szaporítva, nincs mese, ez alá bizony kell valami olyan anyag, ami megakadályozza az elcsúszását. Léteznek ilyen célra öntapadós gumicsíkok. No de én, meg a szokványos megoldások? Az két külön világ!

   Ami jelen project kapcsán a legnagyobb problémának tűnt, az a mondhatni állandósult helyhiány. Ezt úgy kell érteni, hogy egyszerűen nem volt hova leterítenem a szőnyeget.
   Illetve volt, csakhogy nekem nemcsak egy olyan helyre volt szűkségem, ahová leteríthetem míg dolgozok rajta, hanem egy olyanra is, ahol ott is hagyhatom leterítve, a rálépés minden veszélye nélkül.
   Ez a hely alapvetően a fáspincében lenne a szekrény előtt, csakhogy oda még nincs leterítve a linóleum. Mondjuk nem a linóleum hiánya a baj, hanem az, hogy azért nincs leterítve, mert jelenleg el van foglalva a terület az ész nélkül odapakolt kacatjaimmal.
   A másik hely az lenne, amit ezen a képen látunk, csak épp nem. A már erősen lepusztított tartalék bicikli vázát azért nincs szívem kidobni, mert ugye hátha egyszer még kell. Mondjuk nagyon nem szeretném, ha a bicajom vázával bármi baj adódna, de attól még megeshet, hogy ég ne adja elszakad rajta egy cső.
   Amit a biciklikerekek elé pakolva látunk, azok a fűtőtestek maradványai. Azt a rácsos valamit azért nem dobtam ki, mert már ki is találtam (ehhez persze nem kevés időre volt szükségem), hogy mire fogom felhasználni.
   Az egyik szomszéd pinceablakából hiányzik a fele üveg. Bejönnek a lyukon ősszel az egerek, oda lesz beépítve. Már ha megérem. Mondjuk az már többször is előfordult, hogy a szomszédasszony meglátva már majdnem eszembe jutott, hogy mit akarok tőle, csak aztán eddig még mindig valahogy mégsem.
   A Simson és a fal között bujkáló fénymásolónak is csak úgy öt, esetleg tíz éve mondogatom (megjegyzem ahányszor csak meglátom), hogy egyszer úgyis szétszedem, csakhogy mint annyi más, úgy még ez sem történt meg.

   Mivel másutt már (akarom mondani remélhetőleg csak még) tényleg nem volt hely, ezért úgy döntöttem, hogy itt fogom zömíteni a lomokat. Ez amúgy mindössze néhány perc alatt sikerült is. Eláruljam, hogy miért nem lehet, illetve lehetni lehet, csak nem szabad összetekerni a szőnyeget?

   Visszatérve a lakásba, a pincei sziloplaszt árasztotta ecetszaggal ellentétben, idefent valami egészen másféle büdösség fogadott, amit - a ragasztó szagával ellentétben - egyszerűen nem tudtam hova tenni.
   Szokásomhoz híven mindenbe beleütöttem az orromat, mire végül - megjegyzem őszinte sajnálatomra - a monitor képében találtam meg a tettest. Illetve nem a képében (bár már van rajta egy rakat pixelhiba), hanem a belsejében. Valami fura és továbbra is beazonosíthatatlan szag áradt belőle.

   A monitor tápegységében található elkók közül kettő, számomra meglepő módon nem a szokásos púposodás jeleit mutatta, hanem ezekből bizony alul jött ki a nafta. Lásd a csillogó sávot az elkó és a panel között.

   Ezen másik elkó talpánál látható ragyás rész okán sejthető, hogy az elkóból nem csak úgy egyszerűen kijött az lé (hivatalos nevén elektrolit), hanem itt bizony már fortyogott is! Én meg csak szimatoltam a szobában szomorúan, hogy mibe kell már megint beleütnöm az orromat...

   Akarom mondani a kínzószerszámaimat. A téma amúgy (ami persze nem itt, hanem valahol mélyen a háttérben fut) a számítógépem alaplapjának cseréje, csak ugye - ahogy az nálam már mondhatni megszokott - folyton közbejön valami.

   Erre a nem különösebben szép, azonban valószínűtlenül masszív megoldásra azért volt szükség, mert az új elkó egyrészt állítva nem fért volna be, másrészt még ha be is fért volna, túl közel került volna a hűtőbordához, aminek a hője tovább fűtötte volna a már amúgy is fortyogó elkót.
   Mivel az új elkó mind méretre, mind pedig kapacitásra sokszorosa lett a réginek, ezért részemről őszintén remélem, hogy most már míg csak élek, nem kell többé hozzányúlnom!

   A régi elkókat lemérve, meglepődve vettem tudomásul, hogy nem volt hiba a kapacitásuk körül. Ettől persze még - a kifolyásuk okán - a szemetesben végezték. Mert ugye nehogy már eltegyek egy épp menstruáló elkót! Amilyen hülye, és még feledékeny is vagyok, még a végén újra beépíteném valahova...

   Na most, illetve nem most, hanem még kezdetben úgy voltam vele, hogy egy vagy két cikk lesz a témában, és már ki is fogytam a lakásban található apró elmaradásokból, csakhogy ezek folyton újratermelődnek!
   Most például az övtáskám adta meg magát. A kulcscsomóm tárolására szolgáló zseb aljának lyukadását kezdetben varrással próbáltam orvosolni, az azonban a gyenge anyag okán nem bizonyult tartósnak. Ekkor találtam ki, hogy beragasztok belülre egy masszív anyagú betétet, amit majd nem tudnak kicsinálni a kulcsok.

   Ez a sajnos műbőr anyagdarab az előbb még a virágállványon száradt. Na most ha ezt ragasztanám be, az a marhaság meg az én lelkemen száradna! Mert ugye ez az anyag minden, csak nem tartós!

   Abban pedig ezt a formátlan darabka bőrt. Ezt (és a társait) amúgy a fűben találtam. Épp munkába mentem, mikor is ott virítottak előttem a Pöttyös utcai metrómegálló mögötti füves részen.
   Na most az igaz, hogy ezek apró, jó ha kéttenyérnyi darabok, de attól még nem kellett volna kidobni őket az ablakon. Illetve ez engem - a megszerzésük lehetőségének okán - az adott pillanatban annyira azért nem zavart.

   Na most (illetve eddig még mindig) az úgy van, hogy mikor végre megszokok egy típust, addigra egyrészt nekiáll szétesni, másrészt már nem lehet kapni. Én meg ugye nagyon tudok ragaszkodni a megszokott dolgaimhoz. Ennek persze folyton toldozás foldozás lesz a vége.

   Kezdetben úgy volt, hogy elképzelnem nem sikerült amint kifordítom a zsebet, most meg úgy, hogy kifordítanom nem sikerült. Végül úgy oldottam meg, hogy ne húzódjon folyton vissza, hogy a visszájáról belegyűrtem a jobbra látható hőmérőt. Azért ezt, mert ez egyrészt a polcon kéznél, másrészt pedig épp méretes volt.

   Ez a project persze most nem arról szól, hogy magát a tárgyat mutatom meg, hanem arról, hogy kedvenc szokásomhoz híven megjavítom egy olyan apró hibáját, melyért más már rég kidobta volna a kukába.
   Mondjuk ha valakinek nincs otthon biztonsági csavarhúzó készlete, fogója, pákája, ónja, valamint türelme és képessége, akkor nem igazán tud mit kezdeni egy ilyen tőben szakadásos dróthibával.

   Azt persze magam is elismerem, hogy az eredetileg egy CB76-os telefon készülékzsinórjának konnektorfelőli végén található tehermentesítő egy Philips készüléken erősen idegen anyag, azonban én mindig is úgy voltam vele, hogy a cél szentesíti az eszközt.

   Már majdnem elfelejtettem elmondani, hogy mi furcsa van a jelenleg a dugasztápra tekercselt kábelben, mikor végül mégiscsak eszembe jutott. Szóval az, hogy az összes többi gyártók által használt színjelöléssel ellentétben, ennek a vezetéknek nem úgy lehet megkülönböztetni a két erét, hogy az egyik más színű, vagy végigfut a szélén egy más színű csík, hanem úgy, hogy az egyik vezeték széle sima, míg a másikon végigfut néhány hosszanti borda.
   Egy kissé ugyan különös, hogy látni ugyan nem lehet, azonban kitapintható, de mivel boldogultam vele (nem sikerült félrekötnöm az ereit), így nincs rajta mit megszólnom. No meg szép is lett volna, ha távközlés technikai hálózat szerelő létemre elkötök két drótot.

   Ezt a valamit (mármint a pozsgás növényt) a kertben találtam. No nem úgy, hogy ott nőtt, hanem úgy, hogy valaki kihajította az ablakon. Én meg ugye - amilyen együttérző vagyok - felhoztam és beültettem egy cserépbe, gondolván amilyen kis masszívnak néz ki, hátha ez a növény még nálam is megmarad.
   Ez azért volt erősen kétséges, merthogy semmiféle gyökere sem volt, hanem csak valamiféle zöld szár lógott ki belőle alul. Bár ez a képen szinte alig látszik, nemhogy él, de még szaporodik is! Már úgy értem, hogy eredetileg csak egy volt belőle, most meg már öten ücsörögnek a cserépben.
   Bár átültetni őket egyértelműen nem lesz egy agyműtét bonyolultságával vetekedő feladat, de ettől én még az óriási rutinommal egy ennyire egyszerű feladatot is képes vagyok évekig halogatni. Mivel épp az ilyen elmaradt apróságok összehozásáról szól ez a project, gondoltam hajrá!

   És már ültem is oda az ablak elé a felszereléssel. Mint az balra fent látható, a már szintén ki tudja mióta halogatott megépítésű apró szerszámos fiók kihúzásával már ott is volt a kezem ügyében az átültetéshez - amolyan kedvenc szerszámként - leginkább használt leveses kanál.

   Mivel alig van gyökerük (pedig a cserépben a föld mélysége miatt lehetett volna), így helyesnek ítéltem meg azon döntésemet, miszerint ezentúl nem cserépben, hanem ebben a hatalmas tálcában fognak lakni.
   Aztán ha idővel nagyon elszaporodnának, akkor kiteszem őket a kertbe, mert úgy láttam, hogy még az a néhány is megmaradt, amiket (megjegyzem még valamikor évekkel ezelőtt) nem hoztam fel, és csak úgy egyszerűen otthagytam a ház előtti kertben.

   Szóval az úgy volt, hogy annyira nem volt kedvem semmihez (megjegyzem ez úgy nagyjából az egész idei nyárra vonatkozott), hogy őszre nagyon felgyűltek a restanciáim. Ez persze nem, vagy csak részben igaz.
   Mert ugye azon kijelentésemnek, miszerint mostanában igen kedvetlen vagyok, annak komoly valóságalapja van, azonban nem ez okozta az elvégzetlen feladatok elharapódzását. Mert ugye most is mi van? Egyrészről az, hogy természetesen én voltam aki az idén szerzett kazettatartóba nem tette be a kazettákat.

   Másrészről viszont a kazetták még véletlenül sem idén gyűltek fel! Néhányszor már nekifutottam, hogy nézek hozzájuk a Vaterán egy a régi hárommal azonos fazonú tartót, de ennek eddig még mindig az lett a vége, hogy legyintettem egyet az időnként meglepően olcsó vásárlási lehetőségre.
   Gondoltam majd ha látok, akkor veszek inkább egyet (vagy esetleg többet is) a piacon, lehetőleg a 100 forintos néninél. Míg ez megtörténik, addig meg csak elvannak valahogy a kazetták a sárga kutyus mellett. Mondogattam ezt magamnak már hosszú évek óta...

   Micsoda játéka a sorsnak, hogy a 20 helyes kazettatartóhoz éppen 20 kazettát találtam... Az persze igaz, hogy ez nem mind, hiszen akad kazettából rendesen a pincében is, de annyi eszem azért még van, hogy azokat nem hozom fel a lakásba. Vagy legalábbis most még nem. Szerintem jól elvannak azok odalent is, míg végre méltóztatok kipofozni hozzájuk egy magnót.

   No nem mintha eddig olyan nagyon zavart volna, hogy nem egységes, illetve a negyede kazettáimhoz nincs is tartóm, de így azért mégiscsak szebb, mint ahogy eddig volt. Takarítani meg pláne könnyebb! No nem mintha olyan sűrűn portalanítanám a polcokat, hanem csak úgy mondtam.
   Na most az lehet, hogy ez a kazetta elpakolós nem volt valami nagy project, ráadásul nehezen indokolható a farigcsálósak közötti léte, azonban az is igaz, hogy egy amolyan igazi farigcsálós meg nem fért ide. Szóval ez itt most ahelyett áll.
   Hogy mi nem fért ide? Hajaj... Szóval az úgy volt, hogy a WC-ben a csésze mögötti falszakaszon, a középvonaltól leginkább balra, repedések és komoly ragyák voltak. Ezeket csak úgy tudtam onnan eltűntetni, hogy nyitásképp lecsiszoltam a fal síkjából kilógó részeket, majd begipszeltem a repedéseket. Miután a gipsz megszáradt, rámentem a falra olajfestékkel. Hogy ezt miért nem örökítettem meg? (amúgy megörökítettem, csak eltökítettem a képeket) Nos azért nem, mert a képeken nem látszott volna a történésekből semmi. Fehér alapon fehér ragyák és repedések. Majdnem fehér kövön fehér por és gipszfoltok. Fehér falra kent fehér festék. Akkor inkább legyenek a képeken szép színes kazetták...

   Ezek a szépséges színes vezetékek a minap felboncolt 21x2-es kábel belsejéből kerültek elő. A magnó elé pedig úgy kerültek, hogy egyrészt máshol már nem volt hely, másrészt így azért már csak vannak annyira szem előtt, hogy ha azonnal mondjuk azért nem is, de idővel majdcsak elpakolom őket.
   A megszerzésük (no nem mintha az elmúlt 30 évben nem az enyémek lettek volna) oka pedig az volt, hogy mikor épp kellett, na olyankor sosem találtam a vezetékes fiókban megfelelő hosszúságú, pláne merev belső erű színes vezetéket. No nem mintha akkora lenne belőle a fogyasztásom...

   Hanem inkább csak az van, hogy mikor szétszedek valamit, már úgy értem, hogy végleg, olyankor a kitermelt vezetékeket automatikusan beteszem ide. Ennek persze idővel az lett a következménye, hogy egyre több és több lett a fiókban a használhatatlan méretű és állagú vezeték. Ezt persze nem úgy kell érteni, hogy semmire sem jó drótokat gyűjtök, hanem úgy, hogy ami épp kell, olyan nem nagyon akar előkerülni.
   Ez a fiók amúgy valaha (mikor ebbe az asztalba beköltöztem) úgy indult, hogy balra hátra árnyékolt vezetékek kerültek, jobbra hátha műanyag csövek (kábelburkolatok), míg az előttük található rekeszbe darabka drótok.
   Mivel nyitásképp ebben a rekeszben nem volt semmi, drót pedig a kísérleteimhez mindig kellett, ezért fogtam egy csomó mindenféle kábelt, széttéptem őket, majd felaprítottam a belsejüket 5, 10, 15, 20, 30 centis darabokra. Ezeket a vezetékeket mindkét végükön megblankoltam, és még le is ónoztam.
   Ez azért volt jó, mert így kísérletezés közben, mikor összekellett kötni két panelt, vagy bármi mást, olyankor egyszerűen csak odanyúltam, és már ott is volt a kezemben a megfelelő hosszúságú, azonnal hadra fogható bekötővezeték.
   Mint az a képen látható színes gubancból sejthető, ez mára már nagyon nincs így. Na most nemcsak, hogy nincs, de nem is lesz! Most ugyanis csak annyi a cél, hogy újra beférjenek a drótok a fiókba.

   A fent említett célt úgy fogom elérni, hogy a feleslegesnek ítélt színes vezetékeket egyszerűen átrakom ebbe a papírdobozba, melyet aztán a pince mélyén fogok elrejteni.
   A kisebb papírdobozok nem ehhez, hanem a pincei apróságok három című projecthez tartoznak, míg az USB kábel remélhetőleg hamarost be fog épülni az asztalomba, mégpedig a már meg is vett, a rengeteg lehetőség közül csak SD kártyát tudó olvasóhoz.

   Mivel a pakolást így volt a legegyszerűbb megoldani, letettem magam elé a szoba közepére a fiókot, a dobozt, valamint a frissen bontott színes vezetékeket. Miután őszinte megelégedettséggel vettem tudomásul, hogy voltam oly ügyes, és minden szükségest kiraktam magam elé, leültem eléjük a szőnyegre, majd rendeztem a színes drótok között egy "ki marad, ki megy" témájú vetélkedőt.

   Mivel úgy éreztem, hogy van rá igény, ezért a fiók hátsó két rekeszét is átválogattam. Az árnyékolt és szalagkábelek között találtam egy kisebb tekercsnyi (nem bontottam ki, de akár több méter is lehet) 5 centi széles színes szalagkábelt.
   Amennyiben mondjuk tegnap szükségem lett volna ilyen vezetékre, nemhogy a létezéséről nem tudtam volna, de még csak ötletem sem lett volna rá, hogy honnan szerezzek. Na ezért is jó, ha az ember időnkét átválogatja a dobozait és a fiókjait.

   Miután a fiókot visszatoltam a helyére, a dobozt pedig kitettem az előszobába, valamint a projectről készült képeket áttöltöttem a számítógépre, mindjárt rájöttem, hogy lemaradt a dobozról a címke.
   Az mondjuk igaz, hogy van címkéből a pincében biankó (de csak mert üreseket is nyomtattam), épp mint ahogy az is igaz, hogy egy projectet semmiképp sem tanácsos 98%-os készültségnél félbehagyni, mert az nagyon úgy tud maradni!
   Aztán ami még beugrott, mint a projectből kifelejtett nem is olyan apró részlet, az a munkám time lapse videón történő megörökítése. Ezt a sokáig tartó babra munkáknál olyan rendszeresen felejtem el, mintha mondjuk kötelező lenne!

   Hiába nyomtattam épp dobozcímkéket, hiába volt bekapcsolva a nyomtató, valami ismeretlen okból kifolyólag (ami valószínűleg a szerző szokásos lustasága lehetett) egyszerűen képtelen voltam magamat rávenni, hogy az apró dobozok felmatricázásába is belecsapjak.

   Épp mint ahogy a kártyaolvasóhoz szükséges kábelt sem volt kedvem befűzni. Némi önelemzés után arra az eredményre jutottam, hogy ez nem biztos, hogy a lustaságom miatt van. Vagy ha mégis, legalábbis nem teljesen miatta.
   Mert ugye mit találtam ki már megint? Nos azt, hogy ha ki nem is futtatok minden nap egy komplett szétszedtem projectet, de az apróságok közül minden napra jutnia kell valami elvégzettnek. Mi az, hogy miért?
   Nos azért, mert ezek képesek voltak úgy (annyira) felgyűlni (valójában persze én voltam, aki hagyta őket nagyon elharapózni), hogy már komolyan akadályozzák a továbblépést. Mivel másképp nem ment, így kénytelen voltam megfenyegetni magamat, hogy kapok tockost, ha nem csinálok meg minden nap valamit.
   Ilyen valami például a régről ittlévő képsorok rendezése, majd szerkesztése, végül a képek alá a szövegek megírása. Ezt a projectet amúgy már többszöris is sikerült befejezettnek nyilvánítanom, csak aztán általában mindössze néhány nap múlva kiderült (már ha kellett hozzá egyáltalán annyi idő), hogy még mindig van valahol egy csokornyi elmaradás.

   Ha már ígéret, akkor itt kell megemlítenem azt a szomorú tényt, miszerint megígértem magamnak, hogy ezen cikk keretében, ha a fene fenét eszik, akkor is megreparálom az előszoba ajtajának kilincsét. Hogy ebben mégis mi a szomorú? Nos az, hogy ez itt már a cikken belüli 11. részproject, de az ajtó külső kilincse továbbra is lóg.

   Mégpedig nem is kicsit! Bár szó nincs róla, hogy le akarna esni, de attól még megfogni, pláne lenyomni, épp a leesés érzését kelti az emberben. Hogy mióta ilyen, azt részemről meg nem tudnám mondani.
   Az viszont biztos, hogy ezt egyszer már szétszedtem, mint ahogy az is biztos, hogy ha agyonvernének, valószínűleg még akkor sem tudnám megmondani, hogy akkor mi baja volt.

   A külső kilincs lógásán (pláne a szerzőén) felül probléma még az is, hogy a belső kilincs időnként így, vagyis lent marad. Persze nem az a baj, hogy lóg, vagyis nem esztétikai a probléma (bár az is), hanem akusztikai.
   Ezt úgy kell érteni, hogy az épület (közeli vasút okozta) rezgéseitől egy idő után a leszorult kilincs - egy a csöndes szobában az emberre frászt hozó klatty hang kíséretében - egyszer csak visszaugrik a helyére.

   A dolgom megkönnyítendő, a projectet támogatandó, csak úgy mellesleg (ráadásul így hogy látod, vagyis ajtóval együtt) találtam egy a meglévőkkel azonos fazonú kilincset. Na most az igaz, hogy a lomtalanítás alkalmával történő beszerzés teljesen ingyen van. Csakhogy az is igaz, hogy ha a begyűjtött lommal (mit lommal, lomokkal) nem csinálok semmit, akkor a mérleg nyelve ugye idővel - a helyfoglalás okán - átfordul negatívba. Még tiszta szerencse, hogy itthon nincsenek logisztikai költségeim, mert akkor már rég csődbe mentem volna!

   A megszerzett kilincspáros - mint teszi azt nálam szinte mindenféle tárgy - bejárta a szokásos utat. Nyitásképp a pincei elektromos szerszámletevős polcon hevert, mégpedig egy spakli, egy Pacsirta rádió hátából származó csavar, valamint egy öregecske CB rádió társaságában.

   Ahonnan egyenesen vezetett az út a virágállványra. Míg a kilincsek a (tán nem is annyira) háttérben nagyban száradnak, addig én a sarokból előcibált fiókok elő és oldallapjainak felerősítésével múlatom az időt.
   Ez sajnos tényszerűen nem azt jelenti, hogy rengeteg mindent csinálok egyszerre, hanem csak azt, hogy nálam (természetesen a rettenetes lusta és trehányságom okán) folyamatosan egymásra csúsznak a dolgok.

   Bár látványosan itt vannak előttem, de ettől én még mondhatni hitetlenkedve nézem, hogy sikerült őket leszerelnem. No nem a leszedés nehézségéről van szó, hanem arról, hogy erre milyen nehezen szántam rá magam, pedig mindössze hat darab csavar kitekeréséről volt szó. A dolgok persze sohasem olyan egyszerűek, mint ahogy elsőre kinéznek. Mert ugye most is mi jött közbe? A kosz!
   Szerintem a zártakarók mögül kiszóródó, természetesen mindent megfogó és összekenő fémpor keletkezésének az lehetett az oka, hogy a legutóbbi felszerelésükkor (már ha igaz, hogy az első felszerelésük óta egyszer már piszkáltam őket valamiért) a csúszó és súrlódó felületek nem kaptak zsírt. Vagyis egyszerűen megette a fém a fémet.

   Még tiszta szerencse, hogy időben észrevettem a jelenséget, így még a beletaposás előtt sikerült a fémport a hall szőnyegéről felporszívóznom. Beletapenolni persze alaposan beletapenoltam...

   Most épp a régi kilincsek száradnak. De merre lehetnek az újak? Bár legutóbb a virágállványon láttuk őket, de onnan azóta már rég elkerültek. Itt aztán egy újabb (bár a szokásossal ellentétben most célzott) lakásban történő kerengés következett, mely tevékenység közben a szerző fennhangon ismételgette az általában varázserejű "nehogy már ne legyen meg az a k*rva kilincs" kezdetű mondókát.

   A négy közül a legjobbat külsőnek kiválasztva, szétszedve, majd bezsírozva, menten csavaroztam is vissza a helyére, nehogy tegyük fel úgy járjak, hogy véletlenül becsapom magam mögött az ajtót, aztán csak állok az előszobában meglepetten, miközben a szerszámaim mind az ajtó átellenes oldalán rekedtek.

   Ez már a belső kilincs felújítása, melyet végül két darabból sikerült precízen működőre összeállítanom. Miután ezzel is megvoltam, és persze fel is szereltem, akkor azonnal kiderült, hogy az eddig hiányzó (és persze most pótolt) zsírzás ellenére a megszokottnál sokkal nehezebben mozog a kilincs.
   Kezdetben még úgy voltam vele, hogy ez biztosan azért van, mert a belső kilinccsel ellentétben a külsőnek csak a tengelyét zsíroztam be, a lapjával súrlódó részeit azonban nem. (ekkor ugyanis még nem gondoltam úgy, hogy azt is meg kell kenni) Miután leszedtem, mindenütt bezsíroztam, majd természetesen vissza is szereltem, egyből kiderült, hogy újfent nagyot tévedtem.
   Mert ugye az ember alapból úgy gondolja, hogy ha ki, vagy mint most leszerel egy alkatrészt, majd be (most persze épp fel) szerel helyette egy ugyanolyan másikat, akkor ott a tárgyak csereszabatossága miatt nem nagyon lehet másban hiba, csak az emberben. Hát nem! Mármint az új kilincsből egy kissé bentebb lóg az ajtóba a kilincs belső fele, mint tette azt a régi. Ezen a hibán persze gyorsan át lehetett lépni, hiszen mindössze egy kicsit meg kellett vakargatni az ajtó fáját egy kés (jelen esetben sniccer) hegyével.

   Ezeket az USB kábeleket a minapi pincei kalandozásomkor túrtam elő, mégpedig azért, mert szükségem lesz rájuk (illetve remélhetőleg csak az egyikre) az új kártyaolvasó bekötéséhez. Hogy minek vettem újat, mikor van egy régi, meg egy újabb is? Pláne úgy, hogy a régiek (az újjal ellentétben) univerzálisak!
   Nos azért, mert elegem lett belőle, hogy az univerzális kártyaolvasó egyszerre egy csomó betűjellel jelentkezik be a rendszerbe, én meg kattogtathatok összevissza, mire végül eltalálom, hogy épp melyik betű alatt van a kártya.

   Szóval ennek az univerzálisakhoz képest igen egyszerű típusnak csak egyetlen kártyahelye, s így csak egyetlen betűjele van. Szerintem 800 forintot megért az a kényelem, amit ez az apró dobozka nyújt. Az persze nem úgy van, hiszen szinte sosem szokott úgy lenni, hogy csak úgy egyszerűen rádugom a gépre, aztán már csak annyi a dolgom, hogy örülök neki.
   Mert ugye most is mi van? Mivel ezt az eszközt hordozhatónak tervezték, ezért az oldalsó gombbal behúzható a belőle a jelen képen balra kilógó USB dugó. Ez persze még nem lenne baj, csakhogy - az egyszerűség jegyében - belül egyetlen panel van. Még ez sem lenne baj, csakhogy úgy lett kialakítva a mechanikai konstrukció, hogy előbb a kártyát kell beledugni, aztán kitolni a gombbal az USB dugót. Mivel belül csak egy panel van, ilyenkor az SD kártya természetesen eltűnik a dobozban. Persze nem az a baj, hogy eltűnik, hiszen mit érdekel az engem, hogy látszik-e, hanem az a baj, hogy ebben az állapotában nem, vagy csak igen nehezen lehet a dobozból kihúzni, merthogy nincs minél fogva megfogni a kártyát.

   Így (vagyis visszahúzott dugóval) már ki lehet belőle húzni a kártyát, hiszen ilyenkor (innen nézvést jobbra) kilóg (meg ne kérdezd, hogy miért nem fényképeztem oda a kártyát is), csakhogy ilyenkor ugye le van húzva a kártyaolvasó az USB aljzatról.
   Én meg úgy vagyok vele, hogy ha épp a kényelem, meg a könnyedén használhatóság a fő szempont, akkor nehogy már azzal töltsem a drága időmet, akarom mondani bosszankodjak miatta, hogy folyton bedugom, illetve kihúzom az aljzatból ezt az izét.

   Gondolom eddig tartott a garancia. Mondjuk ha méltóztatnék nem belereszelni a házba, akkor látható nyomok híján nem lehetne rám fogni, hogy én tettem tönkre. Azt persze nagyon merem remélni, hogy ez (mármint a tönkretétel) nem fog bekövetkezni!

   Mert ugye ezen a paca IC-n kívül nem nagyon van a panelen semmi, amiben kárt tudnék tenni. Persze készakarva biztosan menne, azonban a rombolás most nem szerepel a céljaim között.

   Bár egy röpke pillanatra az a lehetőség is játszott, hogy a kék kábelről a dugót levágva, annak ereit egyszerűen ráforrasztom a panelen az USB dugó lábaira, de ezt a megoldást meglepően gyorsan elvetettem.

   Mert ugye sokkalta egyszerűbb, pláne gyorsabb volt kireszelni a dobozon az USB dugónak hagyott lyukat akkorára, hogy beférjen rajta a lengőaljzat. Bár tulajdonképpen ez nem volt cél, de attól még úgy alakult (lett akkora a lyuk), hogy igény esetén a lengőaljzat a lyukból akadály nélkül kihúzható.

   Mivel ez a project - épp mint ahogy a többi is - a kivitelezése előtt heteket állt (szóval most még gyors is voltam), ezért bőven volt időm átgondolni a részleteket.
   Hogy a polc lapján legyen (mint ahogy eddig is volt) az a megoldás azért nem tetszett, mert ott foglalja a helyet, valamint takarításkor útban van. No nem mintha olyan sűrűn takarítanék...
   Viszont ha ide alulra teszem? Akkor meg kell a kábelének az asztalon lévő pult hátlapjába egy akkora lyuk, amin ugye átfér egy USB dugó. Ez - mint az a képen (alig) látszik - már ott is van!
   Mondjuk a hatalmas kerek lyuk nem most került oda, hanem még valamikor a föld és az antennacsatlakozók kiépítésekor, így most már szerencsémre épp csak át kellett rajta dugnom a kábelt.

   Ami ahogy kiérkezett (ezt persze nem volt egyszerű elérni), majd harminc centit lejjebb ment, már rögtön meg is állapodott a számítógépem házának tetején. Na ekkor jöttem rá, hogy mit szerettem volna a napokig nálam állomásozó páromtól, csak persze míg itt volt, addig nem jutott eszembe.
   Mert ugye ide kábelt behúzni úgy, hogy az egyik kezemmel ide, vagyis az asztal mögé majd egy méterre benyúlok, miközben a másik kezemmel (szintén majd egy méterrel odébb) mozgatom a kábelt, hogy átessen a dugó a kábelek között, na az fizikai képtelenség!
   Úgy persze megy, hogy bedugom a kábelt, megkerülöm a fele asztalt, megnézem, hogy kijött-e, majd ugyanezt a műveletsort ismételgetem újra és újra, csak ez így azért egy kissé idegesítő procedúra.

   Hogy ne csak negatívumokat említsek, ezért elmesélem (illetve nagyszerűen látszik is a képen), hogy a kábelt az asztal mögé behúzva, a számítógépem mögé vakon leeresztve, annak dugója a hálózati kábeles fiókban landolt, amit a fiók az asztal alól történő kihúzásakor volt oly kedves magával hozni. Vagyis nekem már épp csak be kellett dugnom. Ehhez persze előbb még ki kellett vennem a helyéről másik kábeles fiókot is, majd be kellett feküdnöm az asztal alá egy elemlámpával.

   Bár voltak mindenféle csavarokra alapozott terveim is, de végül - az egyszerűség jegyében - fogtam egy darab kétoldalas öntapadós akármit, majd felnyomtam vele a kártyaolvasót az asztal pultja alá.

   Ezentúl nem kell keresnem a kártyaolvasót (ami amúgy mindig itt volt kézközelben), pláne nem kell bénáznom az olvasó fenekébe való apró dugóval (ez mondjuk sűrűn előfordult), és még csak arra sem kell várnom, hogy felismerje a rendszer a kártyaolvasót, hiszen az ezentúl folyamatosan rá lesz dugva a gépre.
   Ami időnként előforduló idegesítő probléma még szintén megoldódott, az annak a jelenségnek az elmaradása, hogy mikor épp rájött a dilihopp, olyankor (mármint a kártyaolvasó rádugásakor) kiírta a gép, hogy az eszköz gyorsabb működésre is képes, vagyis valamiért visszaállt USB 1.0-ás sebességre. Ez persze leginkább olyankor fordult elő, mikor csurig volt az SD kártya képekkel.

   Végezetül átneveztem a rendszerben az SD kártya olvasóját b: meghajtónak. Ebben az volt az okosság, hogy így egyrészt visszatért egy betűjel a c: meghajtó elé, amit a legutóbbi gépátépítés óta (mikor is kiszedtem a gépből a floppyt, és még a BIOS-ban is letiltottam a létét) a megszokás okán igencsak hiányoltam. Másrészt végre örökre fix betűjele van a kártyaolvasónak.