Hiába igaz, hogy a múltkor kiépítésre kerültek a rádióépítős projecthez szükséges antennakábelek (na jó, akkor csak annyi történt, hogy bekötöttem a másik végüket), ha az ablakon túli végződéseikkel azóta sem történt semmi.
   A másik oldali kábelvég (ott ahol állok a kamerával) legalább használható, hiszen annak a tetőtérben jó hosszan meg lett blankolva a vége. Amit mutatok a piros nyilakkal, vagyis a bal oldali kábel végi viszont egyszerűen csak lóg. Pontosabban szólva a piros nyilak azokat a csavarfejeket mutatják, melyekhez az antenna tartóját szándékszom hozzácsavarozni. Amit a háttérben látunk, vagyis a már lomb nélküli fa pedig azt mutatja, hogy már beköszöntött az ősz, de antenna még sehol, aminek egyértelmű oka, hogy a lusta szerző (azaz én) az nyár zömét holmi álmodozással töltötte.
   Mint ahogy mindennek, úgy ennek az egész évszakot átívelő álmodozásnak is megvolt a pozitív hozadéka. Mert az mondjuk igaz, hogy az antenna még sehol, azonban hogy ki lett már gondolva? Nagyon!

   Mondjuk annyira nagyon azért nem, hiszen az, hogy ezen az oldalon is éppen ugyanúgy van két csavar, mint ahogy az előbb látott másikon, az még csak most tudatosult bennem.
   Hogy mit érdekel engem a korlát ezen oldala? A szimmetriában az a lényeg, hogy ahhoz, hogy odapróbálgassam a terveimet a korláthoz, ahhoz a két oldal azonossága okán nem kell elszednem az ablak elől a virágállványt. Mármint nem ezt a külső polcot, hanem azt ami belül van. Mikor majd felszerelem a helyére a már kész antennát, akkor persze majd igen, el kell venni az útból a virágállványt, csak ugye van az még? Remélem közel, mert ezt az antennás projectet, meg persze a tévéantenna építős párját is még valamikor a tél beállta előtt szeretném letudni. No nem mintha két csavar ki-be tekergetése, meg egy kábel bekötése olyan sokáig tartana, hogy az alatt kihűlne a lakás, hanem csak az van, hogy mindkét project szerepel az idei terveimben.

   Mikor már majdnem rácsuktam a balkonra az ajtót, egyszer csak mégis úgy döntöttem, hogy legalább a csavarok közti távolságot lemérem. Ez azért fontos, hogy tudjam, hogy illik-e a csavarok közé az a polctartó elem, melyet a pincében áll szándékomban megtalálni.
   Mivel ma se nagyon csináltam semmit (ha csak a semmi teszegetését nem vesszük annak), felkaptam a kabátomat, meg persze a fényképezőgépet is, majd lesétáltam velük a pincébe.

   Majd azt találtam ki, hogy inkább ezeken az ajtóhoz közelebb eső polcokon. Végül persze a szemközti polcra kerültek, de ez most lényegtelen, hiszen a lényeg csak az, hogy itt már meglett a keresett elem.

   Ez itt már a lomos pince, ahová azért jöttem át, mert az előbb látott két anyag közé mindenképp kell valamiféle elektromosan szigetelő, mechanikailag pedig nagyon masszív anyag. A keresett anyagdarab emlékeimben mint egy különös színű textilbakelit csík él. Hogy miből szereltem ki, arra már nem emlékszem, arra azonban igen, hogy nem is oly rég (ez az utóbbi néhány évet jelenti) láttam valahol.
   Ami az építési projektjeimet jelen pillanatban leginkább akadályozza (mármint az utóbbi időben elharapózott lustaságomon felül), az az a tény, hogy még mind a mai napig nem történt meg az anyagok szétválogatása. Ami dobozokat a polcok előtt látunk, azok zömükben ehhez a projecthez tartoznak.
   Bár a tartalmukban felfedezhető valamiféle tematika, ez azonban annyira gyenge lábakon áll, hogy gyakorlatilag minden dobozban van mindenből. Ezzel persze nem az a baj, hogy mindenféle anyagim vannak, hiszen annak nagyon is örülök, hanem az, hogy a keresett akármi fellelésének esélye csak valami egészen minimális.

   Egy nagyszerű ellenpélda az előbbi állításomra, hogy a balra látható szürke hűtőládáról a kipofozott fiókot (meg persze az összes többit is) leemelve, egyből a kincskupac tetején ott virított benne a keresett piros színű anyag.

   Na most az, hogy megtaláltam amit kerestem, az meglepő módon egyáltalán nem akadályozott meg benne, hogy tovább turkáljak. Az mondjuk igen, hogy ennek a majdnem telitöltött papírdoboznak volt a tetején egy kakukkos óra, valamint a tőle balra látható egész kupacnyi videojáték, ami áthelyezésre került a Compaq PC tetejére, mely hardver amúgy még szintén bemutatásra vár. Egyszer persze úgyis eljön a rend... Ha csak előbb meg nem halok...

   Addig is, míg a várva várt rend, vagy ha ő jönne el előbb, akkor a kaszás megérkezik, egymásmellé próbáltam a két fellelt anyagot. Ha színben épp nem is, de méretben passzolnak. Ezt úgy kell érteni, hogy összecsavarozhatók. Ráadásul mind a vas, mind pedig a textilbakelit látszik olyan erősnek, hogy megbirkózzon az antenna súlyával, pontosabban szólva a szél okozta erőhatásokkal. Ráadásul a centi vastag piros anyagban stabilan fog állni az antennát tartó 12-es menet, az 5-ös laposvasból hajlított derékszög pedig (pláne az íves merevítőjével együtt) az adott pozícióban már-már elpusztíthatatlan.

   Bár a bigyók fürdetése még csak 5 perce volt, egyszerűen nem bírtam megállni, hogy oda ne próbáljam a sarokvasat. Itt aztán mindjárt nekiálltam belegondolni a dolgok helyes sorrendjébe.
   Nyitásképp le kell festenem az antenna jelenleg csupasz pálcáját, ami igen nagy valószínűséggel a sárgára festős project kettő keretében fog megtörténni. Aztán (vagy akár közben) le kell szerelnem a balkonról a képen látható polcot.
   Ez utóbbit egyrészt azért kell, mert útban lenne a csavarok kitekerésekor, másrészt amúgy is le kellene vinni a polcot a pincébe újralakkozni, harmadsorban pedig ha nem teszem el innen, akkor virágládák híján teliszarják a galambok, akik rájárnak az amúgy a cinegéknek kitett magra.

   A holnapi napra mindössze annyit irányoztam elő, hogy valamikor délelőtt kinyitom a bal oldali ablakszárnyakat, majd elteszem az útból a virágládákat, s a keletkezett résben odatüremkedek a balkon bal sarkába, ahol is méretet fogok venni a csavarfejek pontos távolságáról. Ez fix!
   Az a tervem viszont sajnos már nem áll ennyire stabil lábakon, hogy a képen látható anyagon bejelölöm az új lyukak pozícióját. Az pedig pláne nem, hogy még ki is fúrom őket! Mondjuk ártani egyáltalán nem ártana, ha végre belehúznék. Itt aztán mindenféle terveket kezdtem szövögetni, melyekből vagy jól jövök ki, mert teljesülnek, vagy rosszul, mert nem.

   Nos azért, mert a fadarabot a dobozok alá (vagy ha túl hosszú lenne a pálca, akkor a képen látható módon felé) bedugva, vagyis fejjel lefelé rögzítve, megejthető rajta a sárgára történő festés.

   Mielőtt ezt megtehettem volna, előbb persze még el kellett rámolnom az útból minden vackot, ami csak az antennafestés helyszíne alatt volt. Bár a képen csak egy szép zöld szignálgenerátor és a Pacsirta rádió látszik, meg persze a pirosas benga lámpa, de egy rövidke pillanattal ezelőtt még itt hevert egy sárga füles, meg a Grundig párja is, valamint egy spektrumanalizátorral kombinált mélyláda.

   Mindezek előtt persze még az jött, hogy odamásztam a sarokba, majd lemértem a két csavar közötti távolságot, ami épp 10 centire adódott. A lyukakat persze egy kissé majd el is kell négyszögesítenem, hogy passzoljanak a kapupánt csavarokhoz.

   Aztán kell még két lyuk a vasra, és persze a textilbakelitre is, melyeknél fogva össze lesznek erősítve. Mint az később kiderült, a piros valami nem is textilbakelit, hanem üvegszálas műanyag. Ez persze lényegtelen, hiszen mind a kettő igen masszív anyag.

   Bár most még csak ősz van, minek okán anyám még nagyban kint van a telken, de ettől azért még igenis, hogy ez volt az utolsó előtti pillanat, hogy ennyire szétcsaphattam a szobát. Ezt úgy kell érteni, hogy terveim szerint így is hagyom, míg csak el nem készülök az antennával.
   Persze semmiből sem tartana visszafordítani a helyére a virágállványt, és akkor visszaáll a megszokott rend, csakhogy úgy érzem, hogy ha ezt megteszem, akkor úgy, de úgy elnapolom ezt az antennaépítős projectet, mint ahogy tettem azt úgy nagyjából az összes többi farigcsálóssal is. Ezt viszont nagyon nem kéne!

   Ezek a székek ezen a helyen mondjuk nagyon útban vannak, de talán éppen ezzel fognak rásegíteni az antennaépítős project mielőbbi befejezésére. Ha már itt vagyunk, akkor azt még megemlíteném, hogy mind a rendes helyén a sarokban lógó oroszlán, mind pedig az ablak előtt heverni szokott süni bebogarasodott. Mikor megláttam rajtuk azokat az undok poloskákat, a zéró tolerancia jegyében rájuk eresztettem a porszívót. Mikor úgy nagyjából idáig jutottam, akkor egyszer csak megéreztem, hogy valami még hiányzik.

   A hiányzó láncszemek, akarom mondani a vasat és a műanyagot hamarost összefogó apró kapupánt csavarok innen kerültek elő. Ezen látvány hatására nekiálltam azon merengeni, hogy milyen szépen alakul a szobámban a rend. Kisvártatva persze kiszúrtam, hogy biztosítékfoglalatokat, pláne biztosítékokat tartok a csavaros szortimentben, ami mondjuk legfeljebb azzal indokolható, hogy mikor ezek idekerültek, akkor már csak itt volt hely.

   Bár az előbb már a pincében láttuk ezeket az alkatrészeket, és tényleg nem csaltam, hanem valóban ott is voltak, ez azonban nem azért van, mert le-fel szaladgálok velük.
   Elmondjam, hogy miből lett a keveredés? Nos abból, hogy mikor tegnap este az eddig elkészült képekhez megírtam a szöveget (lásd a keresztben átfutó vonal feletti részt), akkor valamiért nem tudtam leállni, ezért olyan képekhez is megírtam a mondanivalóm, melyek még el sem készültek. Ma reggelre viszont már csak magára a megírás tényére emlékeztem, arra viszont már nem, hogy pontosan mit is kellene ábrázolniuk a képeknek.
   Minderre rátett egy lapáttal az a tény, hogy a fotók három különböző géppel készültek. A lakásban egy Fuji volt a kezemben, a pincében a Z10-es, míg útközben az a kisméretű fekete szappantartó, ami folyton nálam szokott lenni.
   Miután az összes képet meglőttem, alaposan beebédeltem, majd áttöltöttem a fotókat a gépemre. Mindezek után tettem egy tétova kísérletet valamiféle sorba történő rendezésükre. Na ezt látod most.
   És akkor azt még meg sem említettem, hogy ezzel az antennás projecttel párhuzamosan fut a sárgára festős project immáron második fejezete, melynek képei természetesen bele voltak keveredve az antennáról szólók közé.

   Szóval az, hogy ez a pincei óra még nagyban délelőttöt mutat, az még valamikor sokkal korábban volt. Szerintem jobban járok, ha inkább hanyagolom ezt az időrendes témát, mert már kezdek nagyon belekavarodni.

   Mivel kell a vasba egy plusz lyuk, gondoltam ezzel nyitok. Később persze, miután áttértem a műanyag megdolgozására, gyorsan rájöttem, hogy nem egy, hanem két lyuk kell. Az egyik az egyik szárába, míg a másik a másikba. Sebaj! Addigra legalább az egyik lyuk már megvolt.

   Nemcsak a fűrészgéppel, de még a flexbe fogott csiszolótárcsával is nekimentem a műanyagnak. Mi az hogy miért? Ha láttad volna, hogy milyen ferdét sikerült a géppel fűrészelnem, akkor biztosan nem kérdezted volna.

   Hogy miért kerekítettem le a külső sarkait, arra mondjuk (így több óra eltelte után) már nem emlékszem. A bal oldali két pont adta magát, hiszen azokat csak át kellett jelölnöm a vasról, míg a jobb oldali lyuk helyét a családi örökségül reám hagyott találomra méteremmel, vagyis az Apámtól örökölt vizenyős kék tekintetem segítségével, puszta ránézésre határoztam meg.

   Néhány fúrást egy 12-es menetfúrás követett, majd az apró csavarok betekerése. Ez eddig olyan szépen összeállt, hogy kezdtem magamnak abból az okból gyanús lenni, mintha kihagytam volna valamit a számításból. De nem!

   És még az antenna festés közbeni felfüggesztési terve is összejött. Amit itt látunk, az úgy állt össze, hogy fogtam egy selejt lécet, fúrtam a végébe egy 10-es lyukat, abba vágtam 12-es menetet, majd beletekertem az antennát. Mikor ezekkel mind megvoltam, feltettem a lécet egy plafonhoz közeli dobozra, majd lötyögés ellen kitámasztottam egy törölközővel.

   A felülről belógó sárga rudacska az antennapálca vége. A beton összefestékezése ellen odatett újságpapíron heverő ecsetnek persze annyi, hiszen abba a festék holnapra biztosan menthetetlenül beleköt. Hogy az ecsetet miért nem tettem bele a festékes dobozba (mert amúgy beszáradás ellen így szoktam), arra momentán nem tudok értelmes magyarázattal szolgálni.

   Néha vannak olyan furcsa esetek, hogy az ember tényleg csak néz. Most például az történt, hogy elmentem a boltba kenyérért. Terveimben az szerepelt, hogy beviharzok, megragadok egy kilós kenyeret, majd mielőtt még az egész k*rva boltot összevásárolnám, sebesen elviharzok. Erre fel nem odatévedtem az iskolai felszerelésekhez? De! Ahol is épp le volt értékelve az ecsetkészlet. Ráadásul a legnagyobb, legtöbb ecsetet tartalmazó, mindössze 149 forintra. Mivel ecsetből már a múltkor is összevásároltam egy marékkel (most pedig vettem hozzájuk négy újabb készletet), így valószínűleg miután elvisz az ördög (már ha befogad egyáltalán), meg fog maradni utánam néhány ecset.

   Ami mondjuk a leesett vérnyomásomat tekintve teljesen indokolt halasztás lett volna. Mert ugye most is mi történt? Miközben a polc a virágládákkal egyik végén sem volt rögzítve, én az őszi napsütésben vidáman tekergettem kifelé a bal oldali konzolt rögzítő csavarokat. Hogy a csavarok kitekerése után az egész miskulancia le fog innen zúgni, az bennem csak akkor tudatosult, mikor egyszer csak véletlenül kiejtettem az ablakon a 10-es villáskulcsot.

   Ha meg már úgyis lementem érte, akkor felhoztam egy racsnisat, mert ugye azzal a szűk helyen mégiscsak sokkal könnyebb dolgozni. Pláne pozitívum, hogy nem ejtem ki az ablakon, mint tettem azt az egyik anya levételekor a másikkal.

   Egy kicsit ugyan rikít a színe, de úgy nagyjából a fele úgyis be lesz tekerve szigszalaggal. Persze nem azért, hogy ne legyen annyira feltűnő, hanem azért, hogy óvja a kötést.
   Mi az, hogy milyen kötést? Nos azt, amivel az antennakábel rá fog csatlakozni a tulajdonképpeni antennára. Ezt a részletet majd csak holnapra, vagy valamelyik sokkal távolabb eső napra fogom megálmodni.
   Ahogy ezt így eldöntöttem, mindjárt neki is álltam a gondolatban történő megvalósításnak. Magát a kivitelezést viszont tényleg holnapra halasztottam. Már ha nem esik az eső. Már ha megszárad addigra az antenna. Már ha még holnap is emlékezni fogok rá, hogy mit találtam ki tegnap...

   A virágládák lent maradására mindjárt két okom is volt. Na most az egyik az, hogy ezeknek a növényeknek nemsokára úgyis annyi. A másik pedig az, hogy télire le szoktam szerelni a helyéről a polcot. (ez történt meg most) A harmadik ok pedig (ami csak az előző kettő megemlítése után jutott eszembe), hogy le kell csiszolnom a polcot, amihez persze előbb még le is kell vinnem a pincébe. Ez, ha még nem is történt meg, de odáig azért már eljutottam, hogy a polc a lépcsőházban várja sorsát. Mármint azt, hogy levigyem a pincébe.
   Már majdnem úgy voltam vele, hogy beöltözök, és ha már levittem, akkor egy füst alatt egyből le is csiszolom, csak aztán rájöttem, hogy a pincében mindenfelé frissen festett bigyók vannak szétrakva, amiknek nem használna a csiszolás közben szálló por. Na így halnak hamvukba a szerző nagyszerű tervei...

   Bevallom őszintén, hogy nem gondoltam volna, hogy a kintre szerelt antennával leszek meg előbb. Ezt úgy kell érteni, hogy ide bentre is készülök eggyel, ami a tévéhez lesz, mégpedig a jelenleg a nemes célra bevetett piros műszerzsinór helyett.

   Nagyon úgy volt, hogy ezeket majd csak holnap viszem le, csak aztán nem bírtam megállni a dolgot, mert eszembe jutott, hogy a sárgára festős project kettő keretében kihagytam a pemzlizésből két csavarfejet. Márpedig mindenképp úgy lenne jó, hogy mikor majd vissza akarom csavarozni a fürdőszoba ablakának kilincsét, addigra már minden egyes újrafestett részén meg legyen száradva a festék.

   Mivel a virágállványt a sarokban úgy sikerült elfordítanom, hogy mikor benézek, akkor a keskenyebbik oldalát látom, ezért mondhatni egyáltalán nem zavar a látvány. Talán még jobban is mutat a szoba, hogy teljes méretében látni az ablakot. Ettől persze még a lelkem mélyén tudom, hogy ez már nem sokáig maradhat így.
   Gondoltam ha olyan sokat azért nem is, de annyit azért még megteszek, hogy előkerítem az antennapálcához történő elektromos csatlakozáshoz szükséges 12-es lyukkal ellátott forrfület.

   Amennyiben elkezdek turkálni a fiók középső rekeszében, akkor - mivel már majdnem színültig van tömve - át fog szóródni belőle a tartalma a szélsőkbe, meg persze ki is az asztalra.
   Épp az ilyen esetekre dolgoztam ki azt a nagyszerű megoldást, hogy előveszek az asztal középső fiókjából két nyáklapot, letakarom velük a szélső rekeszeket, majd fejjel lefelé fordítom a fiókot.

   Így ni! Ha ügyes voltam, és nem pont a kiborítás kellős közepén sikerült magamat, illetve a háromfelé válogatott apró akármik rendjét eltüsszentenem, akkor egy ilyen nagy felületen szétterítve máris áttekinthetőbbé válik a készlet.

   Mivel nem egy sűrűn használt méret, ezért 12-es forrasztófülből mindössze ezt a két példányt sikerült találnom, és ezek is inkább csak 11, mint 12 milliméteresek. Vagyis ebből vagy reszelés lesz, vagy beletekerem az antennavégi  csavart, vagy ha szerencsém van, akkor még épp átfér a lyukon.

   Mikor idáig jutottam, és még arra is képes voltam, hogy kinyissam az ablakot, hogy lemetszhessek egy darabkát a lelógó kábelvégből, éppen akkor csengetett a grillsütő, hogy elkészült a lasagne.

   Ezt persze nem azért tettem, hogy lássam mennyire szép (amúgy nagyon), hanem azért, hogy meggyőződhessek a kábel ereinek forraszthatóságáról. Mert ugye a réz egyrészt hajlamos elrohadni zöldre, másrészt a múltkor sikerült találnom egy olyan kábelt, aminek nem rézből, hanem alufóliából volt az árnyékolása, mellette futó majdhogynem ónozhatatlan acélos drótszálakkal.

   Szóval az úgy volt, hogy a két, de inkább háromszemélyes ebédet egyedül begyűrve, annyira leesett a vérnyomásom, hogy mindössze annyit sikerült magammal megígértetnem, hogy elalvás előtt felhozom a pincéből a remélhetőleg megszáradt festésű antennát. Ha meg már úgyis lementem alapon, akkor egy füst alatt levittem a szemébe a már napok óta az előszobai szekrénykén díszelgő olajos flakont. Azt kell mondjam, hogy minkét általam megálmodott művelet sikertelen volt. Az antennán ugyanis még fogott a festék, miközben a műanyagos kukába már nem fért be a flakon.

   Na ezért, konkrétan az antennán még nagyban száradó festék okán történt (meg persze a lustaságom is erősen közrejátszott), hogy újabb napokat halasztódott az antennaépítős project.
   Mint az a háttérben látható, a dolgok félrerakásában már olyan óriási rutinom van, hogy az előszedésük óta erőst beporosodott a polcon a CB24-es telefon, a Harkov villanyborotva kettős, és még a már rég bemutatott különhallgató is, amit azért nem tettem el, mert a még bemutatatlan telefonhoz tartozik.

   Ugyan tudtam róla, hogy ha leszedem a jelenlegi helyéről az antennát, vagyis kicsavarom a pincében az átmeneti fa tartójából, majd felhozom, és ha csak ideiglenesen is, de betekerem a helyére, akkor az őszi napsütésben előbb megszárad, csakhogy úgy voltam vele, hogy megszárad az idővel a pincében is.
   A lustaságom elharapózási szintjét tovább ecsetelendő, egyszerűen képtelen vagyok magamban tartani azt a tényt, hogy ez a kép úgy készült, hogy idehozattam a párommal a fényképezőgépet. Vagyis nemhogy antennát szerelni, de még felkelni sem volt kedvem!
   Ahhoz viszont igenis volt, hogy megálmodjam a dolgokat. Mármint azt, hogy a koaxiális kábel jelen pillanatban ablakon kívüli végét úgy lesz a legegyszerűbb megforrasztani, ha behúzom az ablakon belülre. Mivel a kábel az asztalomig nem ér el (illetve lehet, hogy elérne, csak nem szeretném olyan hosszúra hagyni), ezért kénytelen leszek a pákával eljönni az ablakig. Kezdetben még azt terveztem, hogy a pisztolypáka lesz bevetve.

   No nem úgy, hogy odaviszem az ablakhoz a pákatrafót, hanem úgy, hogy csak a 24 voltot. Mivel a földelt villásdugó szárai nem férnek bele a banánhüvelyekbe, áthidaló megoldásként ismét a műszerzsinórjaimat vetettem be.

   Mint az látható, már be is húztam a koax kábel végét az ablakon belülre. Valahol itt tarthattam, mikor egyszer csak eszembe jutott, hogy van a pincében egy 24 voltos trafóm, aminek egy Weller fityeg a végén. Persze ha lemegyek érte, akkor egyszerűbb megoldásként felhozhattam volna akár a pillanatpákát is. Most már persze mindegy...

   Az viszont már igenis számított, hogy a műanyag burkolat alatt bezöldült a réz. Vagyis a képen látható mintát nem holmi apró madarak taposták oda a szaros kis lábukkal. Szerencsére a helyzet még nem volt komoly, simán letolta a grünspant a rézről a meleg.

   Mivel ekkor az antenna még nagyban a pincében száradt, kénytelen voltam keresni helyette egy másik tizenkettes csavart. Mert ugye ha nem megy rá az antennavégi 12-es menetre a forrasztófül, és nemcsak egyszerűen nem megy rá, hanem azután nem, hogy már ráforrasztottam a kábel végére, na akkor biztosan nagyon bemérgesednék. No de nekem ne lenne a szobában 12-es csavarom?

   Amit aztán jó alaposan meg is rángattam, de szerencsére semmi jelét sem mutatta, hogy le akarna innen törni. Elrohadni viszont idővel tuti elfog a kábel vége, ha nem csinálok vele valamit.

   További hibaként előjöhet még egy olyan is, hogy a faltól nem különösebben messze lévő antennapálcát a szél nekicsapkodja a falnak. Amennyiben ez bekövetkezik, akkor mindjárt két megoldás is kínálkozik a problémára.
   Az egyik az, hogy letekerem a helyéről az antennapálcát, majd levágok belőle vagy úgy jó fél métert (most ugyanis van vagy két méter hosszú), míg a másik megoldás az, hogy fogok egy hosszú műanyag pálcát, mindkét végét kilyukasztom, majd az egyik lyukon az antennát fűzöm keresztül (egyszerűen csak ráhúzom), míg a másikat odafogatom az ablak tokjához. De ne szaladjunk ennyire előre...

   Kezdetben úgy volt, hogy nem pusztán gumis szalagot tekerek rá, csak aztán nem találtam itthon sziloplasztot. Szerintem ezt a problémát (mármint az idővel elrohadó kábelét) majd csak akkor fogom megoldani, mikor már bekövetkezett.
   Mivel a koax kábel belső ere majdnem egy milliméter vastag, ezért lehet, hogy az elfogyását már meg sem érem! Viszont addig is, hogy még működik az antenna, kellene valami olyan elektronika, amivel kipróbálhatom az eredményt.

   Csak előbb még kellett hozzá túrnom egy olyan kábelt, aminek mindkét végén dugó van. Ilyenem természetesen nincs, viszont kell itt lennie valahol egy baglyos doboznak, melyben a tévéantenna építős project alkatrészeit gyűjtögetem.

   A múltkor elképzeltem, hogy valamikor a távoli jövőben egyszer csak eljutok arra a szintre, hogy nem lesz a szobában (vagy ami talán még ennél is nagyobb fantasztikum, az egész lakásban) egy árva befejezetlen project sem. No de hol vagyok én még ettől...

   Amit a bal oldali dobozban látunk, azok mind azok a dugók, aljzatok és átalakítók, melyeket kifejezetten azért szereztem be, vagy csak túrtam elő a készletből, hogy legyen mibe beledugnom azt a jelenleg valahol a virágállvány mögött végződő koax kábelt, aminek a másik vége a tévébe van bedugva. Hogy egy kissé túllőttem a célon? Most mond már...
   Ami viszont már igenis baj, hogy a tévéhez való antenna még mind a mai napig nem készült el. Mondjuk azon, hogy a korlátra szerelt társa előbb készült el, mint a virágállványra való, azon még magam is meglepődtem. Tulajdonképpen már azzal is sikerült magamat meglepnem, hogy egyáltalán elkészült valamelyik.

   Ez itt a DVB-T tuner által vett jel spektrumképe, még az eredeti antennájával, ami jelenleg egy méteres kábel végén fityeg, pontosabban szólva a mágnesénél fogva a könyvespolc tartójára van tapasztva.

   Ez pedig már az új antennával mutatott spektrumkép. Mivel ezt nagyon gyanúsnak találtam, rámértem az antennára, illegve az asztalomra kivezetett kábelvégre, ahol is 75 ohmot mértem.

   Az mondjuk igaz, hogy volt távtáplált antennaerősítőm, amit később lecseréltem egy erősítős lepkeantennára, de annyi eszem azért csak volt, hogy nem küldtem keresztül a jelet ezen a dobozkán.

   Na most vezesd az áramot, ha tudod! Kiáltott fel a szerző, majd az apró doboz tetejének visszaszerelésével együtt lezárnak minősítette a korlátra szerelendő antenna című projectet.
   Ez persze mindössze két napig tartott, mert egyszerűen nem bírtam a véremmel és kihoztam a szobából a Technics tunert, gondolván ránézek vele, pontosabban szólva az analóg térerőmérőjével, hogy melyik antenna mekkora jelet produkál.
   Először az RCA dugókból 3,5-ös jack aljzatot varázsoló átalakítót nem találtam meg, majd mikor az meglett, akkor az antennakábel nem akart előkerülni. Mikorra azt is megtaláltam, akkor meg az derült ki, hogy az előcitált rádiónak nincs is koax aljzatos bemenete. Ekkor történt, hogy mérgemben tényleg feladtam.
   Az persze igaz, hogy van a Hi-Fi toronyban egy Onkyo tuner, csak azt ugye nehéz kiszedni, ráadásul nem is analóg a térerőmérője. Éppen ez a helyzet a szekrénysorban ücsörgő Videoton receiverrel is.
   Fentiek következtében egy értelmes összehasonlító mérést csak akkor fogok megejteni, ha egyszer lesz mivel. Illetve ezt tulajdonképpen nem is FM vevővel kellene, már úgy értem, hogy nem URH sávossal, mert alapvetően középhullámú készülékek építésével szeretném megnyitni a rádióépítős oldalt.