Farigcsálok -13-
(egérfogót készítek)

Szóval az úgy volt, hogy valami olyasmit csináltam mint ami ezen a képen is látszik,
vagyis a fáspince előtt molyoltam valamivel, mikor is átfutott előttem keresztben az
egér. Bevallom őszintén, hogy nem gondoltam volna magamról, hogy még tudok
sikítani. No nem azért mintha rettegnég az egértől, hanem csak megijesztett.
Ha odasétált volna hozzám, pitizik, vagy valami, akkor biztosan túrtam
volna neki egy diót. No de így? Hogy a frászt hozza rám!
Ki fogom innen penderíteni!

 

 

Mivel nem gyilkosságban, hanem csak az elfogásában gondolkodtam, ezért valami
olyasmit kerestem, amivel csapdába lehet ejteni. A rácsapódó műanyagdoboz
is jó ötlet, de ez annyira általános megoldás, hogy elvetettem.
Gondoltam legyen inkább valami egyedi.

 

 

Azt találtam ki, hogy egy uborkás üvegbe fogom tőrbe csalni az egeret. De persze
majd csak azután, ha a háttérben megbúvó sózott lilahagymát mind megettem.
Ha már hagyma! Láttál már hagymás tejfeles csipszet? Jaj... Dehogy láttál!

 

 

Na ez az igazi hagymás tejfeles csipsz!

 

 

Ezt a fedőt rátekerem az üvegre. Ez stabilan rajta is marad.

 

 

Teszek elé egy másikat. Ez viszont mozgatható lesz.

 

 

Kell a két kupak közé egy forgáspont, amit úgy kell elhelyezni,
hogy ne középen legyen, hanem a lehetőség szélén.

 

 

Ez eddig meglepően simán ment.

 

 

Nem dimenzionáltam túl az egérbejárat kialakításának kérdését.
Fúrtam egy lyukat, majd a lemezt bevágtam ollóval négyfelé.

 

 

A lemezt egyszerűen visszahajtogattam. Bevallom őszintén, hogy fogalmam
sincs róla, hogy mekkora egy egér. Illetve csak annyiban tudom
a méretét, hogy egyszer már átszaladt előttem, másszor
előttem futott a másik pincébe vezető folyosón.

 

 

 Nem volt ennél vaskosabb a jószág.
Szerintem be fog rajta férni.

 

 

 

Jól sikerült az illesztés, hiszen még vízszintes
helyzetben is könnyedén elforog a fedő.

 

 

 

Íme a terv. Az egér bekavar a lyukon a csalétekhez, majd belegabalyodik a lába
a cérnába, aminek az egyik végén a dió van. Vagy úgy is lehet, hogy a cérnát
a diónál fogva húzza meg. A cérna az apró lyukon jön ki az álló fedőből, és
hozzá van kötve az ingatag, de azért alaphelyzetben stabilan álló mozgatható
fedőhöz. A fedő kibillen az egyensúlyból és elfedi a lyukat amin az egér
bement. Azt mondanám, hogy első ránézésre nem látszik benne hiba.

 

 

Elkezdtem bonyolítani az eddig egyszerűnek tűnő tervet.
Azt gondoltam ki, hogy kifúrom az üveg alját és egy
 csavarral rögzítem az egércsapda alaplemezéhez.

 

 

Miért is ne fúrnám ki az üveget? Szerszám van. Idő van.
A hülye ötletet pedig talán meg sem kell említenem.

 

 

Azt gondoltam ki, hogy öntök egy kis vizet az üveg homorú aljába,
s hogy mikor a víz mellécsorog ne áztassam el az asztalt,
beledugtam az üveget egy műanyag dobozba.

 

 

Mutattam már, hogy a sárga fúrógépemhez szín azonos szortimentem van?
No nem mintha ennek a ténynek bármi jelentősége volna...

 

 

Végül erre módosítottam a tervet. Azért a konyhai mosogatóban fogom
kifúrni az üveg alját, mert így nyugodtan mellémehet a víz.
A műanyag dobozt azért hagytam meg, hogyha el
találna pattanni az üveg, ne vágja el a kezem.

 

 

 

Azt hiszem, hogy már megint túl sokat árultam el magamról. Ugyanis ép elméjű ember
nem használ hálózati feszültségről működő szerszámot folyóvíztől három centire.
Amúgy nem sikerült a fúrás. Gondoltam biztosan a fúróval van a baj, ezért
megéleztem. Megéleztem így, megéleztem úgy. Eredmény majdnem
semmi. Tettem a gépbe másik fúrót. Már valahol fél centi mélyen
járhattam, mikor végre ráuntam, hogy már egy fél órája valami
egészen lényegtelen részlettel kínlódok. Feladtam ezt az egész
üveglyukasztásos tervet. Na bumm! Történt már velem ilyen...

 

 

Lementem a pincébe, majd a múltkori villanyszerelős project
kapcsán felszabadult deszkadarabra helyeztem az üveget.
Persze az üveg legurul a deszkáról, ezért kell valami
alkalmatosság ami ebben megakadályozza.

 

 

Mivel a pince ekkor még olymértékben fel volt töltve lomokkal, hogy nem
tudtam annyira bemenni, hogy elérjem a polcon a dekopír
gépet, ezért a keretes fűrészre maradt a munka.

 

 

Mondjuk cseréplécből két ekkorka darabot levágni, az
azért nem akkor kunszt, hogy gép kelljen hozzá.

 

 

Nem hinném, hogy az egérnek lenne szépérzéke. Szóval valószínűtlennek
tartom, hogy amiatt panaszkodna, hogy a tartóelemek rögzítő
furatainak helyét csak úgy szabadkézzel jelöltem be.

 

 

Ebbe a pincébe nem lehet belépni, a csavaros fiók el van barikádozva,
de szerencsére épp ilyen esetekre van egy csavaros szortimentem.
Mondjuk épp a másik pincében volt eldugva, de ez mindegy...

 

 

Ez így eddig tökéletes!

 

 

 

Az eredeti elképzelésemmel ellentétben, a befőttes üveget semmi sem rögzíti
a deszkához, mindössze a saját súlyánál fogva marad bent a két léc között.
Szerintem jó lesz ez így. Nem hinném, hogy az egérke volna olyan erős,
hogy el tudná tolni az üveget. Illetve lehet, hogy eltolni eltudná, csak
szerencsétlenségére nincs annyira okos, hogy tudja, mit is
kéne csinálni az adott szorult helyzetben.

 

 

 

Már úgy értem, hogy nincs annyi esze egy egérnek, hogy rájöjjön, hogyan
kell eltolni a fedőt oldalra, vagy a két fedő közti résen kéne kimásznia.

 

 

Felmentem a lakásba, majd ezzel a három dióval tértem vissza.
Nem a kezem kicsi, hanem nekünk ilyen nagy diónk van.

 

 

Így nézett ki belülről az első dió. Nem hinném, hogy az egér
kényes az ilyesmire, de én ezt bizony meg nem enném!

 

 

Íme a második dió. Tavaly annyi eső esett, hogy már a fán elrohadt a termés.
Akkora víz volt, hogy anyám a padláson halat fogott az egérfogóval!

 

 

Láttam már szebbet, de remélem az egérnek ez is megteszi.
Illetve remélem, hogy a csapdát beveszi,
a csali diót pedig megeszi.

 

 

Benne van a dió, rajta a cérna.
Eddig jó!

 

 

Gondolom így, hogy a mozgó fedőt működtető cérna
is látszik, így már teljesen érthető a működési elv.

 

 

Ez itt egy újabb alkatelem, amire nem biztos, hogy szükség van.

 

 

Ezt azért csavaroztam ide, nehogy az legyen, hogy az egér kibújik a két fedő között.
Gondoltam ha megérzi, hogy a fedő (zöld ajtó) elmozdul a másikhoz
képest, még a végén átpréseli nekem magát a résen.

 

 

Így, hogy ez a fadarab ide lett csavarozva, odébb kéne tolnia az egész
üveget, annyira meg azért csak nincs erős, illetve eszes.

 

 

Először a bicaj alatt helyeztem el a csapdát, hogy mikor bevásárolni megyek
lássam, mikor kapás van. Természetesen hetekig nem történt semmi.
Legalábbis azon kívül nem, hogy időnként felrúgtam a művem.

 

 

A közértből hazafelé jövet ezzel az óriás egérrel találkoztam.
Ez is valami, bár a kicsinek én most jobban örülnék.
Aztán egeret fogott a csapda, de mégsem örültem.

 

 

Nem, nem rámolták ki a pincét, hanem én hagytam szanaszéjjel a fiókokat
mikor a hangszórós szekrény faragása kapcsán lefestettem őket fehérre.

 

 

Szóval az úgy volt, hogy levettem a szemüvegem, hogy megtörlöm, aztán útközben
az jutott eszembe, hogy mégiscsak betolom a helyükre a fiókokat, mielőtt még
valamelyiknek véletlenül kitaposom az alját, vagy egy óvatlan botlás után
át nem bucskázok a kupacon. A szemüvegem az asztalon, tologatom
vissza nagyban a fiókokat. Szemüveg nélkül persze az apróbb részleteket
már rég nem látom. Azt persze észrevettem, hogy valami szöszgombóc van az
egyik fiókban, amit azon mód el is kezdtem belőle kipöckölni. Valahogy furcsa volt
a mozgása egy porcicához képest, ezért visszavettem a szemüvegem. Nem mondom,
hogy félek a pókoktól. Na jó. De. Félek tőlük... Olyan nagyon persze nem, de azért
épp eléggé igen. Legalábbis annál sokkalta jobban be vagyok szarva egy ilyen dög
nyolclábútól, hogy csak úgy szabadkézzel ötöt pöckölgessek rajta. Tényszerűen
előbb ő volt beszarva, hogy mégis mit akarnak tőle, aztán én, mikor rájöttem,
hogy mivel játszottam gombfocit az előbb. Szóval az úgy volt, hogy az volt
a terv, hogy megfogom az egeret. Illetve nem közvetlenül, hanem majd
a csapda. Aztán ha ez megvolt, kiviszem a töltésoldalba és szabadon
eresztem, hiszen agyoncsapni nem lenne szívem. Aztán beütött
a krach. Úgy beállt a hátam, hogy egy hétig nem
tudtam lemenni a lépcsőn.

 

 

Szerencsétlen cini épp akkor járt arra, mikor én január elején azzal voltam elfoglalva,
hogy csak azért is állva pisiljek. Szóval az úgy volt, hogy a csapdát még valamikor
októberben tettem ki a folyosóra. Néhány naponként úgyis jártam arra, hiszen
rengeteg meló volt (és még van is) a pincében. Már rég úgy voltam vele,
hogy hibás az elv, nem szagolja ki, illetve nem látja az egér sem
a sajtot, sem a diót. Aztán tessék. Most itt van az asztalon.
Alaposan bevilágítottam az egeret, meg rázogattam
az üveget, hátha csak alszik szegényke.

 

 

Nagyon csúfosan mutat. Fele diót sajtot megette, belepiszkított az üvegbe, majd
valószínűleg szomjan halt. Ez nem lehetett nagyon régen, hiszen az üveg
belsején még látszanak a páracseppek, vagyis még nem száradt ki.

 

 

Nem egy fotogén jószág...

 

 

Hiába forgattam az üveget, egyszerűen nem sikerült egy normális képet lőnöm róla.
Ez mondjuk nem csoda, hiszen az üveg mint valami nagyító torzít,
ezt pedig nem tudja kikompenzálni az autófókusz.

 

 

A fedő marad, csak kerül alá a készletből egy tiszta uborkásüveg.
Aztán mégsem állítottam újra rendszerbe, mert ettől
a csapdától gonosznak éreztem magam.

 

 

Így, hogy közvetlenül áll (illetve fekszik) az optika előtt, egyrészt már
sokkal fotogénebb, másrészt pedig olyan büdös, hogy rögvest
visszatettem az üvegébe, és jól rátekertem egy új tetőt.
Már úgy értem, hogy nem a csapdásat, hanem egy
eredetit, amin nincs lyuk. Egérszag bent marad.

 

 

Bevallom őszintén, ahogy így belegondoltam, hogy szerencsétlen szöszmók
kínjában pusztult el, reménytelenül bezárva egy üvegbe, miközben
nem jött a szabadító, azaz én, beláttam, hogy egérségesebb
a hagyományos egérfogó. Agyoncsapja és vége. Vége.

Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg a
Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában.