Farigcsálok -198- pincei elmaradások 15
(újabb 17 tétel)

   A múltkori etapban kifényesített rengeteg apró fémbigyó okán úgy gondoltam, hogy ilyen feladatom egy darabig biztosan nem nem lesz, mire fel még egy hét sem kellett hozzá, s máris kezembe akadt ez a kis csoda.

 

 

Melyet azonnal felcsiszoltam, majd azt követően a meneteit is felújítottam.

 

 

Mert ugye nehogy már rozsdásan tegyem be a többi,
amúgy az esztergához való apró kiegészítő közé.

 


 

   Ma azzal a szent elhatározással jöttem le a pincébe, hogy végre rendet teszek a fadarabok között, mely tegnap tett ígéretem sajnos nem erre a néhány, jórészt már lelakkozott anyagdarabra vonatkozott, amikkel ugye könnyű dolgom lett volna.

 

 

   Hanem azokra a mindenféle fadarabokra, amiket valami érthetetlen okból folyton ide, vagyis az elektromos szerszámletevős polcra rakosgatok. Mármint ahelyett, hogy visszavinném őket a helyükre, vagy ami már olyan állagú, azt bedobnám a tűzifás szatyorba.

 

 

   Mikor ahogy volt, az egész polcot kitettem a pince elé, akkor még úgy voltam vele, hogy pikk-pakk rendet vágok, aztán már megyek is fel. Mármint ma tényleg csak egy kicsit pakolászni jöttem le, közvetlenül ebéd után, ami azért tűnt jó döntésnek, mert ugye apró dolgokat rakosgatni leesett vérnyomással, már-már félálomban is lehet. Illetve talán még jobb is, ha pakolás közben nem idegesíti fel magát az ember.
  
Hogy mire gondolok? Például olyanokra, hogy mikor kitaláltam, hogy fogok egy kosarat (műanyagot, zöldségest, a Bosnyák téri piacról beszerezve), majd azokat a mindenféle fadarabokat melyek még használhatónak tűnnek, azonban normálisan elhelyezhetőnek már nem, egyszerűen csak beleszórom, akkor kiderült, hogy ez nekem egy már annyira régi ötletem, hogy már két kosár is megtelt az úgymond "ez a fadarab egyszer még jó lesz valamire" státuszú kincseimmel.
  
Mikor meg azt találtam ki, hogy amelyik fazonú fadarabokból legsűrűbben kell, azokat nem az útszóró sós pincébe viszem, hanem a tűzifás egyik polcán helyezem el, akkor már azokból is ott mosolygott rám egy hatalmas adaggal.
  
Bár a képen látható fadarabok mennyisége egyáltalán nem tűnik soknak (abból a szempontból persze de, hogy már nem fér közéjük több, illetve amit odadobok, az már szinte biztosan leesik róluk), attól még simán ráment az elpakolásukra vagy harminc percem, amit bár lassú és tétova mozgással töltöttem, valahogy mégiscsak felébresztett. Ezt mondjuk nem kellett volna, mert amibe ezután belevágtam, azokat a feladatokat vagy félbehagytam, vagy szó szerint beléjük buktam.
  
Az amúgy egyszerű felépítésű esztergabáb megépítése jó példa a félbehagyásra (de csak mert nem találtam meg a feladathoz kellő szögvasat), míg az áttételes esztergához szükséges tengelytoldás a bukást prezentálta kiválóan.

 

 

   Mikor azt hittem, hogy kész, végre elpakoltam az összes fadarabot, vagyis végre rend van, akkor egyből kiderült, hogy a piros kisvödörbe már megint beleszóródott egy csomó, természetesen még véletlenül sem oda való szerszám és anyag.
  
A helyzetet tovább bonyolítandó, az üvegből készült hamutálcában található, amúgy az áttételes esztergához szükséges 8-as csavarokra nem voltak ráhúzva az alátétek, a fa fiókra pedig nem volt visszacsavarozva a gomb, valamint utóbbinak a tartalmát is vissza kellett tölteni, mégpedig a kék fagyis dobozból. A sárga / fehér papírdobozba pedig a csiszolómalom 1.0 projekt apró alkatrészeit gyűjtöttem össze, melyek valami érthetetlen okból szanaszéjjel pakolva száradtak.
  
A pakolást akkor hagytam abba, mikor megláttam, hogy a hosszú vegyszeres polcon az üvegek tetején egy csomó, amúgy szintén a csiszolómalomhoz való tárcsa szárad, azokat azonban csak azon az áron tudtam volna onnan elvenni, ha valahol máshol okozok velük kuplerájt.

 


 

   Mikor a 957-es sorszámú szétszedtem cikkben ezt a Z10-es fényképezőgépet szétszedtem, botorul azt feltételezvén magamról, hogy képes vagyok a gépben kicserélni az akkumulátort (mármint a belsőt, a beállításokat őrző memóriát működtetőt), akkor összeszereléskor kimaradt belőle egy apró plexidarab.

 

 

Melynek nyomát (mármint a lyukat), hogy ne legyen lyukas a gép, egyszerűen csak
leragasztottam szigszalaggal, mondván bár nem plexi, de attól még az is átlátszik.

 

 

Mivel a gépből kimaradt apró plexidarab leginkább egy LED-re emlékeztet, ezért
szerintem joggal gondolhattam úgy, hogy végül a LED-es dobozomba került.

 

 

   Olyan kis kúp formájú valamit kell keresnem. Mondjuk ha lett volna annyi eszem, hogy visszaolvasom a magam írta cikket, akkor egyből (amúgy persze a cikk legvégén) kiderült volna, hogy még véletlenül sem a LED-es, hanem az optocsatolós dobozba kell belenéznem.

 

 

   Ami már csak azért is jó döntés volt (mármint az apró plexidarab nem a LED-ek közt történő elhelyezése), mert ugye a LED-es dobozban szinte az összes bigyó úgy néz ki, mint amit épp nagyban keresek.

 

 

Hasonlók közül valami hasonlót kiválasztani pedig nem valami egyszerű.

 

 

   Bár kellett hozzá öt év, de végül azért csak visszakerült a helyére! Erre amúgy azért volt szükség, mert a fényképezőgép a LED villogtatásával jelzi, mikor épp nagyban csinál valamit, amit a szerző a nem igazán átlátszó kék szigszalagon keresztül nem látott, s ezért folyton morgott, hogy miért nem akar a gép kikapcsolni.

 

 

   Mikor pirosan villog, olyankor a képet menti a memóriakártyára, mikor zölden villog, olyankor nem tudom, hogy mit csinál, mikor meg ilyen köztes színe van, akkor meg pláne nem tudom, hogy mit akar vele jelezni.
  
A lényeg persze az, hogy most már legalább látom, hogy jelez valamit, s így már nincs okom szidni, hogy nem kapcsol ki. Mármint míg a villogás, vagyis a munka tart, addig nem hajlandó a gép kikapcsolni, én meg - mivel ugye eddig nem láttam a villogást - csak nyomogattam a power gombot értetlenül.

 

 

   Mióta megvettem, azóta tervezgettem, hogy a gép mindkét szélén idegesítően zörgő vállpánt tartó gyűrűket leszedem. Erre fel tessék, alig telt el 15 év, és már készen is van az amúgy semmi kis feladat!

 


 

   A minap egyszer csak undokul elszakadt a bicajon a hátsó féket működtető bowden, mire fel még azon melegében vettem belőle egy másikat, csakhogy az olyan szinten tűnt el, hogy a végén már anyámat gyanúsítottam vele, hogy azt hitte róla drótdarab, s kidobta, bár az ilyesmi a mi családunkban egyáltalán nem szokás. Mármint bármi még hasznosnak tűnő dolog kidobása.
  
A bowden végül innen, vagyis a bicikli kosarából került elő (megjegyzem három morgással, valamint nem különösebben intenzív kutatással töltött nap múlva), ahová valószínűleg úgy került, hogy akár direkt, akár véletlenül mellédobtam a kosárban található bevásárló szatyornak, ami persze most már rég nincs ott.

 

 

   Mikor a jobbra látható alkatrészt úgy sikerült a bowden végére felszerelnem, hogy annak csavarja befelé állt (vagyis nem sok esélyem volt a meghúzására), akkor mindjárt megéreztem, hogy a mai nap úgy lenne igazán eredményes, ha inkább semmihez sem nyúlnék hozzá...

 


 

   Mivel az érzés egészen másnapig (ha nem tovább) kitartott, de csinálnom azért csak kellett már valamit ebéd után, ezért úgy döntöttem, hogy lesz ami lesz, márpedig én akkor is felkutatom az új gépágy szélére passzoló apró fület, ami amúgy emlékeim szerint egy sárga műanyag darabra lett felcsavarozva. Ez az eset mondjuk még valamikor 70-es években, vagyis még erősen gyermekkoromban történt, s azóta már rég elfeledtem, hogy mivégre.
  
Mivel a képen látható rettenetes kupin átküzdeni magamat (mármint le egészen a doboz aljáig) meglehetősen reménytelen vállalkozásnak tűnt (már csak azért is, mert a doboz egyrészt elmozdíthatatlan, másrészt nincs körülötte elég hely), gondoltam a pincében őrizgetett kincseimet a fülüket szemlélve tekintem meg. Mármint azért, hátha mégsem kell feltúrnom a jelenleg még teljesen vegyes tartalmú anyagos dobozt.

 

 

A rengeteg szem előtt lévő bigyó okán még egy percembe
sem tellett, hogy találjak egy a célra megfelelő fület.

 

 

Mondjuk a Vareg 10-es áram és feszültségregisztráló
műbőr dobozát talán nem kellene megbontanom.

 

 

Mármint azért nem, mert ez a műszer még teljesen újnak, pláne komplettnek tűnik.

 

 

   Mikor hátrafelé óvatlanul léptemben kevés híján kizuhantam a pince előtti szőnyegre, megfenyegettem a Grundig magnót, hogy lecsenem róla a fülét, amin ő persze csak nevetett. Mármint azért, mert már évek óta várja, hogy belenézzek, ami (ekkor legalábbis) még annak ellenére sem történt meg, hogy direkt ezen okból tettem oda az ajtóba. Mármint azért, hogy mikor átesek rajta, majd mérgemben jól szétszedjem.
  
A magnó füle amúgy jó lenne a gépágyra, ha tegyük fel lerövidíteném. Mondjuk ha nem rövidítem le, mert mondjuk lusta vagyok szétvágni (Te, hogy ez mennyire így van...), akkor még mindig felszerelhetném úgy, hogy nem a gépágy rövidebbik, hanem a hosszabbik élére kerülne, ami tulajdonképpen nem is olyan rossz ötlet.

 

 

   Nem tudom említettem-e már, hogy a t*köm tele van magammal, hogy már megint ekkora kupit okoztam, pedig a rend már többször is kialakulni látszott. Mármint annyira, hogy a padló szinte teljes terjedelmében járhatóvá vált. Most meg ugye erről már megint szó sincs! Ráadásul nemcsak járni nem lehet a földön, de még pakolni sem lehet rá! Mármint a hatalmas papírdobozból ki a benne lévő rengeteg anyagot, hogy az épp nagyban keresett készülékfüles lapot megtaláljam.

 

 

Ez egy másik doboz, melynek mikor kinyitottam, azért örültem meg, mert ugye
főképp lemezanyagok lévén benne, gondoltam hátha ebben van amit keresek.

 

 

   Íme az apukám által még valamikor a 60-as években épített 10 wattos (2xEL84) keverő bemenetű erősítő előlapja, aminek a fele doboza azóta is a cserépkályha előtt szolgál, mint parázsfogó. Mármint azért, mert a két oldalának lehajtásakor eltörött a merev alumínium lemez.

 

 

Ez pedig nagyon úgy néz ki, mint egy már soha
el nem készülő akkutöltő fenéklemeze.

 

 

Ami ebbe az 1973-ból származó Tanért vállalati
bértömeg kimutatásba volt becsomagolva.

 

 

Ezt a ventilátort csak azért mutatom, mert jól emlékeztem
rá, hogy ez szürke, csak a múltkor nem ezt találtam meg.

 

 

   Ez itt két, még gyermekkoromból származó relikvia. Bár a bal oldali lemez egyáltalán nem úgy néz ki, de attól az még egy általam készített orsós magnó alaplemeze. Mármint lett volna, ha befejezem. A balra lenti szögletes lyukba egy MK21-es magnó motorja került, míg a felül középen látható csapágyházba a lendkereke. A szalagorsók két olyan tüskén nyugodtak, amiket kiváló barátom selejtezett le, mikor rájuk erőltette a kazettából kivett szalagmagokat, amitől lekoptak róluk, mármint a B400-as magnó tüskéiről a szárnyacskák. Mondjuk a fékrendszer megépítéséig már nem jutottam el, de csak mert (hát persze...) sikerült szereznem egy roncs Tesla B5-öst, amivel meg tudtam oldani a kedvenc számok szalagról szalagra történő átmásolását.
  
Amit jobbra látunk, az még egy ennél is nagyobb csoda! Miután elolvastam a Rádiótechnika újságban néhány tévés cikket, majd ezt követően E. Aisberg, most már értem a televíziót című könyvét is (amitől amúgy nem igazán lettem okosabb), akkor azt találtam ki, hogy építek egy Nipkov tárcsás tévét. Ebből persze - épp mint ahogy megannyi más nagyszerű tervemből - végül semmi sem lett, épp csak kiszabtam műanyagból a tévé képcsövére hajazó formájú doboz elemeit.

 

 

   Miután ráuntam a nosztalgiázásra, pontosabban szólva a könnyű áttekinthetőséggel kecsegtető dobozban nem találtam meg amit kerestem, odaültem a korábban mutatott nagy doboz mellé (előtte persze még helyet kellett mellette csinálnom), majd akkurátusan elkezdtem belőle kirakosgatni a tartalmát. Amit a képen látunk, az azoknak a füleknek a tömege, amiket úgy találtam meg, hogy még a doboz felét sem raktam ki!

 

 

Mármint azért jutottam csak a doboz feléig, mert közben nemcsak azt találtam meg,
amit épp nagyban kerestem, de egy másik, épp méretesnek tűnő műszerfület is.

 

 

   Azokról az apróságokról már nem is beszélve, melyekre mostanság támadt igényem. Mivel még élénken emlékeztem rá, hogy valamire mennyire kellettek, ezért különraktam őket, és még át is hoztam a fáspincébe, így valószínűleg soha a büdös életben nem támad rájuk újra szükségem!

 

 

   A polisztirol lemez nem azért lett sárgára tapétázva, mintha annyira szeretném ezt a színt, hanem mert ilyen tapétát találtam egy tekercsnyit, még valamikor a hetvenes években, természetesen már akkor is lomtalanításkor.
  
Maga a fül amúgy egy Terta táskarádióról származik. Hogy a lemez miféle doboznak lett volna a teteje, arra viszont már rég nem emlékszem. Arra viszont még igen, hogy egy csöves rádiót szétbontva, annak alkatrészeiből a Terta rádió dobozába egy olyan erősítő készült, ami mind minőségében, mind hangerejében simán felülmúlta az azt megelőző tranzisztoros próbálkozásaimat. Hogy a Terta rádió amúgy nagyon is szép doboza miért került selejtezésre, arra mondjuk már megint nem emlékszem.
  
Amint álltam a végre előkerült, pláne alkalmasnak tűnő fülek előtt, gondoltam innen aztán már tényleg csak egy perc, pikk-pakk rácsavarozom a bútorlap szélére valamelyiket, aztán már állhatok is neki valami egészen másnak. Mint ahogy az nálam már csak lenni szokott, ez már megint nagyon nem így lett!

 

 

A Terta rádió füléért például hiába túrtam fel a fél lomos pincét, az nem vált
be, ugyanis az azt rögzítő lyukak túl közel kerülnének az anyag széleihez.

 

 

A másik fül pedig több mint egy centivel bizonyult a kelleténél hosszabbnak.

 

 

   Ráadásul a fül megrövidítése nemcsak a szürkés műanyag elvágását jelenti, hanem ebből a belső acéllemezből is le kell szabni másfél centit. Ráadásképp az ovális lyukat is újra kell benne képezni.

 

 

   Ezt a miniatűr üllőt nemcsak azért kaptam ki a pince mélyéről, mert épp megfelel az acéllemez alá, míg a ráfúrandó lyukak helyét bepontozom, hanem azért is, mert a minap beígértem neki egy nem különösebben alapos felújítást.

 

 

   Mint az balra látható, a sok évnyi várakozás után végre elkészült tűreszelőket tartó fatömb úgy is használható, hogy odateszem magam mellé. Kezdetben még úgy volt, hogy pikk-pakk összereszelem a három lyukat, amiből végül az lett, hogy megéleztem az amúgy szintén a minap megtalált apró hidegvágót, majd többször is átkalapáltam az acéllemezen.

 

 

Azt mondjuk nem merném állítani, hogy szép munkát végeztem, de attól még
bőven megteszi. Látszani meg ugye nem fog a ráhúzott műanyag burkolattól.

 

 

Amiről csodák csodája, simán lehozta a koszt a denszeszes rongy.

 

 

   Annyira sajnálom, hogy csak majdnem lett jó, hogy nemsokára neki fogok állni a módosításának. Mármint kell alá két távtartó, mert a fül túl közel került a bútorlap széléhez (magyarul rásimul), azért az általában cérnakesztyűs kezemmel egy kissé kényelmetlen belekapaszkodni.

 


 

Ez az üllő szegénykém annyira lelakottul néz ki, hogy már csak azért
is rá kell eresztenem egy szépítést, hogy legyen kedvem használni.

 

 

Bár igencsak komoly küzdelem volt, de végül sikerült
a tulajdonképpeni üllőt a fatömbből kierőszakolnom.

 

 

Miután ami részét csak értem, mind felcsiszoltam, majd a fafelület védelmül kapott
egy lenolajos átkenést, nos így azért már sokkal szívesebben nyúl hozzá az ember.

 

 

Hogy lett volna rajta még mit szépíteni, az egyértelmű, csakhogy az üllő teljes
kifényesítése szerintem már nem érte volna meg a belefeccölt energiát.

 


 

   Mint azt már többször is említettem volt, bár egy fia digitális IC sincs benne, és még csak analógból sem kapott, de attól még az esztergapad egy annyira intelligens gép, hogy szinte mindig eltalálja, hogy épp melyik összeállítására van szükségem, csak az esetek túlnyomó többségében dafke nem abban az állapotában leledzik. Most például fűrészgépnek szerettem volna használni.

 

 

   Mikor a vékony lécek fűrészelésével megvoltam, természetesen azonnal mint csiszológép támadt rá szükségem. Szerencsére olyan könnyű, pláne egyszerűen cserélhető alkatrészekből áll, hogy a folytonos átalakítási igénye miatt nem is szoktam morogni, épp csak megjegyzem, hogy mindig igényli az átrendezést.

 

 

   Bár a fűrészgépre került ütköző, csakhogy az a szükségesnek épp az átellenes oldalán van, ezért ha több egyforma darabot szeretnék vele alkotni, akkor mindig odébb kell állítanom, vagyis egyforma méretű csíkokat nem sok esélyem van vele vágni. Ehhez képest ez a három vékony szegélyléc olyan egyformára sikeredett, hogy azzal komolyan sikerült a szerzőt meglepniük.
  
Amúgy persze +/- 1 milliméter eltérés (vagy akár több) sem számítana, hiszen ezek a lécek csak arra kellenek, hogy egyrészt eltűntessék a pozdorja laminálás hiányában kilátszó részét, másrészt adjanak a gépágy szélének egy kemény, az eredetinél strapabíróbb felületet.

 

 

   Miután mindkét szálat méretre vágtam, hiába voltam magamra büszke, hogy milyen szépen haladok, ha egyszer azonnal rájöttem, hogy mégsem, merthogy a rövidebbik oldalhoz szükséges lécet valahogy elfelejtettem leszabni. No nem mintha egy 5x18 milliméteres léc elvágása akkora feladat lenne...

 

 

Miután a gépágy szélére szükséges apró fedőlapot is leszabtam,
nekiálltam kifurkálni a rögzítésükhöz szükséges lyukakat.

 

 

Hogy ilyen szép sárga színűk legyen, valamint felületi védelmül is,
a léceket jó alaposan áttörölgettem egy lenolajos ronggyal.

 

 

   Hogy a léceket oda is ragasztottam, arra azért nem mernék megesküdni, mert a felszerelésük óta két nap telt el, mely időintervallumot sem a rövidtávú, sem a hosszútávú memóriám nem hidalt át.

 


 

   Először ugye a fület szereltem fel a gépágyra, majd azt követően a szegélyt, most meg ez a két távtartó jön a fül alá. Nos ilyen az, mikor a szerző azt hiszi valamiről, hogy az már be lett fejezve.

 

 

Merek benne reménykedni, hogy most azért már tényleg kész...

 


 

   Mikor elbicikliztem mellette, akkor kiszúrtam a sittes konténerben (az a piros az a kép közepétől egy kicsit lentebb) egy hosszú zártszelvényt, amivel (már persze csak a kettévágása után) a pinceküszöböt gondoltam felújítani. Azt terveltem ki, hogy odasétálok, kikapom a sittből a zártszelvényt, és már ott sem vagyok! Ehhez képest a zártszelvény úgy oda volt csavarozva valamihez, hogy azt még csak meg sem bírtam mozdítani, de ha már egyszer odamentem, csak nem jöhettem már el üres kézzel!

 

 

   Így került birtokomba ez a hozzám hasonló árumozgató. Mármint az bennünk a közös, hogy sajnos egyikünknek sincs ki mind a négy kereke. A rikító színű tál mindeközben a hátsókertből származik, ahonnan azért hoztam be, mert jó lesz csavartartónak. Ezzel nemcsak a formájára utalok, hanem a mindenhonnan kiragyogó színére is, ami arra lesz jó, hogy nem fog olyan könnyen elkeveredni, mint mondjuk egy befőttesüveg jellegtelen színű teteje.

 

 

   Még egy percembe sem került rájönni, hogy a képen látható csavart merrefelé kell forgatni. Már csak ebből a mondatból is sejthető, hogy kezdetben richtig az ellenkező irányba tekertem.

 

 

Egy fából, vasból és műanyagból álló eszközt Kínából elhozni Európáig, az van
akkora aljasság, hogy arra azt mondom, meg is érdemeljük, hogy szétesik.

 

 

Mármint a képen jobbra látható 10-es csavar szétkalapált
másik végéről leszakadt a kereket tartalmazó rész.

 

 

   Mire fel csak három önbeállós kerekem lett, és még ezek is erősen lötyögnek, ami valószínűleg annak köszönhető, hogy a munkásember a "teherbírás: 200 kg" felirat ellenére azért csak rárakta néhányszor a másfél tonnás páncélszekrényt.

 

 

   Természetesen nemcsak a három kerék, de egyszer talán még az MDF lap is jó lesz valamire. Mondjuk termeltem a megszerzésével némi szemetet, de azt a pár műanyag darabkát simán felkapkodta a porszívó, majd egyből el is dugult tőle.

 


 

   Mivel az előbb újítottam fel a küszöböt, amihez alumíniumot kellett vágnom, ezért telement a cipőm fémforgáccsal. Bár semmiből sem tart a cipőt a lábamról lekapni, kiszórni belőle a forgácsokat, majd a zoknimat is lesepregetni, a cipőm visszavételével azonban már meg szokott gyűlni a bajom, mert ugye a pincében nincs cipőkanál.
  
Ez a kép mondjuk arról szól, hogy mégiscsak van, ráadásul több is, és még azt is tudom, hogy a legalsó polc alatt heverésznek, épp csak a legutóbbi rendrakáskor olyan mélyre kerültek, hogy egy egyszerű odanyúlással már egyiket sem értem el.

 

 

   Mivel már eleve ott ültem a célterület előtt, ezért azt mondtam magamnak, hogy ha most azonnal nem szedek elő egy ilyen rettenetesen zöld cipőkanalat, akkor az valószínűleg már soha a büdös életben nem fog bekövetkezni, mire fel azonnal megembereltem magamat.

 

 

   Velem ellentétben a cipőkanál nem viselkedett rendesen. Mármint annyi sorja volt rajta, hogy a zoknijaim épségének védelmében hosszú perceken át voltam kénytelen reszelni, majd azt követően csiszolni is.
  
Miután a cipőkanál használhatóvá történő varázslásával megvoltam, lekaptam a polcról az "akasztók" feliratú dobozt, amit egy majdnem minden egyes példány odapróbálgatása című részfejezet követett. Miközben a különböző akasztókat próbáltam oda a pinceajtóra, egyszer csak (megjegyzem teljesen véletlenül) beugrott a tuti megoldás.

 

 

   Mármint az, hogy a cipőkanalat egyszerűen csak bedugom az egyik keresztléc alá, amitől az egyrészt nem esik le, másrészt még csak akasztó sem kell hozzá, amibe ugye a szűk hely okán akár magam is beleakadhattam volna.

 


 

   Ezek itt jórészt paprikapalánták, kivéve azt a néhányat ami napraforgó, s úgy került a paprikák közé, hogy az üresen maradt (ki nem kelt magú) rekeszekbe benyomkodtam azokat a napraforgó magokat, amiket a madarak dobáltak szét. Mármint a balkon rácsára kötözött madáretetőből történő lakmározás közben, be a szobába, mert meleg tavasz lévén az egyik nap délelőttjén nyitva volt az ablak.
  
Mivel a szőnyegen jóval több magot találtam, mint ahány üres rekesz volt, gondoltam felhozok nekik a pincéből egy cserepet. Szeretném ezt megtenni már csak azért is, mert míg a mezőn csak úgy magában megáll a napraforgó, pedig ott aztán fújja a szél rendesen, nálunk még a szélmentes virágállványon is kidől. Mármint egyszerűen nem áll meg az amúgy nagyon is masszívnak tűnő lábán (na jó, tudom, hogy szárán), mely problémára részemről azt a megoldást eszeltem ki, hogy 6 darab magot ültetek el, egymáshoz nagyon közel, aztán a növénykék szárait majd jól összefonom.

 

 

   Talán ha néhány hét telhetett el, mire végül a pincében sikerült a feladatnak eszembe jutnia, mire fel már mentem is oda a polchoz, gondolván csak akad már rajta egy kósza üres cserép. Mármint azt meg lehozni felejtettem el, pedig a fenti szekrényben van belőle egy méretes adaggal.

 

 

Szerencsére frissen átszitált föld is akadt.

 

 

   Eláruljam, hogy hogyan felejtettem ott az elektromos szerszámletevős polcon a földdel immáron megtöltött virágcserepet? A tőlem egyáltalán kitelő legnagyobb eleganciával!
  
Mikor másnap megláttam, a cserepet egyből kitettem az előtérbe, mert ugye ott azért már csak van annyira feltűnő, hogy a pincéből történő távozáskor csak nem felejtem már ott. Mármint az ott lévő polcra távozáskor mindig oda szoktam nézni, épp az ilyen felejtős esetek miatt. Ehhez képest a cserép persze simán ott maradt.

 

 

Idővel persze mégiscsak felért, mikor is a szétszórt magok közül kiválasztottam
6 darab kövéret, majd egy precíziós csipesszel bedugdostam őket a földbe.

 

 

   Hogy mind a 6 mag kikel-e, az hamarost ki fog derülni, épp mint ahogy az is, hogy a napraforgók szárai tényleg összefonhatók-e, vagy már megint támadt egy agyament, pláne megvalósíthatatlan ötletem.

 

 

   Bár a 6-ból végül csak 5 mag kelt ki, de azok olyan szépen fejlődtek (mármint ahhoz képest, ahogy egyébként a szerző növényei haldoklani szoktak), hogy azon komolyan meglepődtem.

 

 

   A mappák dátumából látszik (ezt persze csak én látom), hogy még két hét sem kellett hozzá, hogy a napraforgók annyira megnőjenek, hogy most már aztán tényleg át kelljen őket ültetnem.
  
A kép kapcsán a kérdés talán nem is az, hogy miért a szobában sarazok (már csak azért sem, mert ezt szinte mindig itt szoktam csinálni), mint inkább az, hogy most vajon miért felejtettem el a szokásos alátétpapírt. Mondjuk a porszívó simán megette azt a kevéske mellészórt földet...

 

 

   Mint az a képen alig, de azért látható, a napraforgók szárai simán összefonhatók. Amúgy a képen nem ez az igazi érdekesség, hanem az, hogy a cserépként bevetett nápolyis vödörbe úgy sikerült beöntenem egy liter vizet, hogy az megállt a tetején. Ezt ráadásul nem úgy tette, hogy egy pillanatra, hanem úgy, hogy percekig néztem, hogy miért nem issza be a föld a vizet, mire végül leesett, hogy a csodás eseményt meg kellene örökítenem. Végül persze átázott a föld, de kellett hozzá vagy úgy jó fél órányi idő.

 


 

   Azt szokták mondani, hogy mikor az ember elmegy nyugdíjba, akkor azt hiszi, hogy majd mindenre lesz ideje, csakhogy hamarost kiderül, hogy valami csalafinta módon több dolga kerekedik, mint amennyi valaha volt! Bevallom őszintén, hogy nem gondoltam volna, hogy ez egyszer még rám is igaz lesz...
  
Amit a képen látunk, az amúgy nem az egyik sárgára festős projekt keretében felújított automata ablakzáró (mármint nem azt mutatom, nem azt kell nézni), hanem ami mögötte van. Mármint az ablak keretéről épp nagyban málló fehér festéket, amiről azonnal (és még meglehetősen sokszor később is) eszembe jutott, hogy a pincében is van egy (amúgy persze két) csíknyi hiba, amit le kell kennem fehérre.

 

 

   Míg a küszöböt kívülről nézem, addig nincs vele gond, mert az alumínium profil teljesen eltakarja a fát. Most mondjuk még nincs fent a küszöbön a szépítés, de csak mert épp nagyban szárad rajta a lakkozás. Amennyiben a lakk megszárad, és persze össze is állítom a küszöb új felületét (mármint felszerelem), akkor ugye már valami eszement lelkierőre lenne hozzá szükségem, hogy néhány ecsetvonás miatt újra szétszereljem.

 

 

   Mivel a farostlemezre még legalább két réteg lakk kell, a végső száradásához pedig legalább plusz egy hét, így szerencsére még bőven van időm a fehér festék felkenésére. No de van nekem egyáltalán fehér festékem?

 

 

   Bár tisztára úgy néz ki, mintha lenne, csakhogy a Gumiám pasztás tubus alatt található roggyant dobozt szerintem már egy éve nem nyitottam ki. Vagyis amilyen szerencsém van, mára már biztosan beleszáradt a maradék festék. A maradékot úgy kell érteni, hogy - emlékeim szerint legalábbis - az a doboz már majdnem üres.

 

 

   És tényleg! A doboz alján amúgy még maradt egy kevés kenhető állagú massza, melynek mennyisége egyáltalán nem úgy nézett ki, mint ami elég lenne a feladatra. A balra lévő újságpapíron látható fehér lapocskát mindeközben egy csavarhúzóval véstem le a maradék, egy kissé még kenhető állagú festék tetejéről.

 

 

   Mivel a lappá szilárdult festéket kézzel vettem ki a dobozból (de csak mert a csavarhúzóval történő kipiszkálási kísérleteim csúfos kudarcba fulladtak), ezért a kesztyűnek azonnal annyi is lett. Mivel a cérnakesztyű már több ponton is lyukas volt, így a kezemnek is. Mármint állhattam neki hígítóval letörölni róla a festéket.

 

 

   Mielőtt a célterületre vethettem volna magamat, még fel is kellett takarítanom. Itt persze sosem szokott ekkora kosz lenni (mármint nem hagyom így magam után a pince előtti linóleumot), csak épp az előbb szabtam le a munkapadhoz az új satupofákat, s azóta még nem volt érkezésem összetakarítani.
  
A feladat amúgy az, hogy fehérré varázsoljam a küszöb és a föld találkozásánál látható csúf szürke vonalat. Erre nemcsak azért van szükség, mert a festett felület könnyebben takarítható (értsd nem tapad rá annyira a por), hanem azért is, hogy a hamarost odaszerelendő aluprofil alsó széle alól ne lógjon ki a kopott fa, és persze a szürke betont sem szeretném látni.
  
Na most amit viszont nagyon is szeretnék, az az, hogy a helyéről félrehúzott linóleum úgy maradjon (mármint félrehúzva), miközben úgy takarja el a hamarost lefestett felületeket, hogy közben nem ér hozzájuk.

 

 

Mármint így gondoltam a dolgot, mely elképzelésem amúgy nagyszerűen bevált.

 

 

Mármint a kissé odébb húzott linóleum épp el fogja takarni a friss festést.

 

 

   Miután a linóleum alatt is felporszívóztam, hiába nem éreztem erősnek a pincei gépet, az úgy kapta fel a földről a vékony betonréteget, mintha kötelező lett volna! Hogy egy porszívónak mi az ami kötelező, azt ugyan nem tudom, azt viszont igen, hogy holnap mehetek a boltba gipszért, ami ugye - a betonnal ellentétben - vékony rétegben is nagyon jól tart.

 

 

   Bár közben sikerült némi kárt is okoznom (lásd az előző képen a csúful feltépett betont), de nagyon úgy néz ki, hogy amit akartam, az összejött. Ez sajnos tényleg csak úgy néz ki, mert a valóságban egyrészt kell rá még egy fedőréteg, másrészt a kép bal alsó sarkából kifutó vonal végére már nem jutott elég festék. Mármint kellett volna még két apró ecsetvonásnyi, de annyit már nem sikerült a dobozból kitörölgetnem. Mondjuk sebaj, mert ugye ha gipszet hozok a boltból, akkor igazán semmiből sem fog tartani egy doboz fehér festéket is mellécsapni. Erre amúgy még időm is van bőven, mert mire a pince hideg betonján a fehér festék megszárad, az tapasztalatom szerint több mint két nap lesz.

 

 

Vagyis ez a helyszín most napokig így marad.

 

 

Hogy ne legyen belőle baj, hagytam egy A4-es cetlit a lakóknak. Mármint
azért, nehogy még valaki megigazítsa a panyókára vetett linóleumot.

 


 

   Mivel vettem helyette, pontosabban szólva mellé egy Parkside készletet, így a nagy sárga Miniplex pincei száműzetéséből visszatér a lakásba. Mindeközben a képen látható másik sárga tétel azért került le a pincébe, mert van egy tervem az újrahasznosítására.

 

 

   Csak ugye ahogy az nálam már csak lenni szokott, mielőtt a dolgok a helyükre kerülnének, vagy rávetném magam a velük kapcsolatos feladatokra, előbb még napokig, egyes esetekben akár évtizedekig pihentetem őket, hátha időközben kiderül róluk, hogy még sincs rájuk szükség.

 

 

   Most egy kicsit nem úgy van, mint ahogy azt az előbb írtam, hanem úgy van, hogy a sárga műanyag flakonból kivágni tervezett lapokra majd csak valamikor később lesz szükség. Már ha lesz, de addig is kevesebb helyet foglalnak felvágva.

 

 

Viszont mikor kelleni fognak, mondjuk bármire sárga alátétek, akkor
az alapanyaguk már nagyban ott fog lapulni a műanyagos fiókban.

 

 

Ráadásul még ezt a kupakot is sikerült megszereznem, s még annyi eszem is volt
(mármint ez igazi ritkaság), hogy még a menetes részét is benne hagytam.

 


 

   A barna háttér az a bútorlap, ami alá beszereltem a fűrészgépet. A vonalzó csak egy a bútorlap széléhez igazított derékszögű vonalzó, míg a balra látható lécet egy asztalos szorítóval fogattam hozzá a fűrészgép pengéjéhez. Na most az a ferdeség amit a képen látunk, az k*rvára nem az optika torzítása!
  
Mivel ezt eddig még sosem sikerült megszűntetnem (mármint a gépben ferdén álló penge okozta ferdén történő vágást), amolyan Gézaféle kerülőmegoldásként azt találtam ki, hogy húzok a munkalapra néhány, a szélével párhuzamos vonalat. Mármint azért, mert ugye a bútorlap hol erre, hol meg arra tartó famintájához képest képtelenség stabil szöget tartani.

 

 

   Néhány vonal meghúzása egy teljesen sima és stabil felületre hiába látszik annyira egyszerű feladatnak, hogy abba még magam sem lennék képes belegabalyodni, mivel egy kissé elbíztam magam, ez mégis megtörtént.

 

 

   Mármint a nehezen lekopó vonalat egyáltalán húzni képes alkoholos filctoll hegye így nézett ki. Mikor ezt először megláttam, még évekkel ezelőtt, odafent a lakásban, azonnal meggyanúsítottam vele a páromat, mondván biztosan ő színezett ki vele valamit. Amúgy persze nem Andi volt a tettes, hanem a filctoll hegye fáradt el, csak az volt a meglepő, hogy ezt az állásban tette!

 

 

   Ráadásul nemcsak azé a fajta filctollé, hanem több más típusúé is ugyanazt művelte, mégpedig olyan szinten, hogy az már nem megfordítható. Mármint a filctoll hegyét alkotó anyag annyira elengedte magát, hogy a tollból ugyan még kihúzható (lásd az előző képet), vissza azonban már nem lehet dugni.

 

 

   A széles fekete vonalakat végül egy úgynevezett jelölő filccel húztam meg. Bár ennek nyomát lazán megeszi az UV (mármint a napsugárzás), de ez jelen esetben lényegtelen, hiszen a fáspincébe (beleértve az előtte húzódó folyosót is) soha nem süt be a nap.

 

 

   Felállítottam a gépet, meglazítottam a pengét tartó két csavart, s miközben a fűrészlaphoz odafogatott lécet a megfelelő irányba toltam, a csavarokat még a szokásosnál is jobban meghúztam.

 

 

   Ehhez képest már megint így áll a gépben az anyag. Már úgy értem akkor, mikor a penge épp egyenesen viszi. Mondjuk ha tudok a hibáról, és persze most már van mihez (lásd a vastag fekete vonalakat), akkor tudom korrigálni, de ettől azért még jobb szeretném, ha a gép inkább egyenesen vágna. Mivel ehhez arra lenne szükség, hogy készítsek egy új pengebefogót, így ez (mármint az asztal vonalaihoz képest történő egyenesen vágás) valószínűleg sosem fog bekövetkezni.
  
Na most az, hogy a bútorlapra a vonalakat olyan szögbe húzzam meg, mint amilyen ferdén a gép vág, az a nagyszerű kerülőmegoldás már csak napokkal később jutott eszembe.

 


 

   Az SD kártya azért került képbe, mert a fényképezőgépben lévő szerintem öreg és lassú. Mármint azt gondoltam ki, hogy a képek gyorsabb mentésének érdekében megcserélem azzal a kártyával, ami a kihasználatlanul heverő videokamerában van. Mint ahogy annyi más, úgy ez az ötletem sem vált be. Mármint fel sem ismerte a kártyát a gép.
  
Az alkoholos filctollból (bár valószínűleg már ennek a készletnek is rég feladta a hegye) hoztam egy még bontatlan csomaggal, amit addig ki sem nyitok, míg csak stabil vonalakat nem kell húznom. Ezek amúgy (mármint a filctollkészletek) valaha idelent voltak az egyik pincei fiókban, csak aztán egy rendrakás alkalmával helyet cseréltek a lakásban található, már-már sosem használt szerszámokkal.
  
A Rotring ceruzába való betéteket pedig azért hoztam le, mert míg ceruzám volt hozzá idelent, addig betétem nem, ami minimum k*rvára idegesítő állapot, mikor az ember egy vékony ceruzavonalat akar húzni.

 

 

Egy másik olyan fontos dolog, amiért feltétlenül le
kellett jöjjek, az a bicikli kosarának kipakolása.

 

 

   Valamint a gipszelés, ami úgy függ össze az alaposan megrakott biciklikosárral, hogy abban van a frissen vásárolt gipsz, amiből bár nagyon néztem, de már nem találtam itthon. Ez valószínűleg azért lehetett, mert a gipszet a lefolyócsővédő készítésekor az utolsó szemig elhasználtam.
  
Jelen esetben az a helyzet állt elő, hogy hiába volt a dolgoknak egy értelmes sorrendjük, még véletlenül sem tudtam abban haladni, mert mindegyik részfeladat előtt ott állt egy másik, melynek természetesen nem előtte, hanem utána kellett volna következnie. Már úgy értem, hogy ami most a legfontosabb lett volna, az a beton felületének bevizezése, mert ugye a poros felülethez nem igazán köt hozzá rendesen a gipsz. Ehhez képest ha nem ürítem ki a biciklikosarat, akkor nem kerül elő belőle a gipsz, meg persze a többi dolog sem.

 

 

   Ilyen többi dolog például a munkapad felújításához vásárolt vaslemez, ami amúgy a satu alá kell, hogy ne gyilkolja szét az anyagot, valamint a fehér festék, amivel majd a gipszelés száradása után fogom a jelen cikk keretében már korábban meghúzott élvonalakat újrafesteni.
  
Hogy mi volt a kosárban ezeken, meg persze a zsáknyi gipszen felül? Szóval az úgy volt, hogy még a Tesco parkolójában megláttam két nagy kosár elektronikai hulladékot, csak úgy letéve a fűre. Egy kicsit ugyan megáztak, de első ránézésre nem tűntek menthetetlennek. Én meg ugye - amilyen jótét lélek vagyok - nem hagyhattam őket ott. Talán bele is haltam volna, ha a kupac mellett csak úgy egyszerűen elbiciklizek! Persze nem hoztam el mindent. (de csak azért nem, mert nem fért be minden a kosárba)

 

 

   Szóval ez a rengeteg kincs is útban volt a gipsz felé vezető utamon. Azt persze megtehettem volna, hogy ezeket beszórom valahova a pince mélyére, és majd csak a beton bevizezése után állok neki őket átnézni, és akkor ugye addig is itta volna magába a beton a vizet, míg én közben nézelődök, csakhogy ahol nézelődni szoktam, az a hely épp a bevizezendő beton felett van.

 

 

Ennek a pendrájvnak, ennek szegénykémnek
valaki durván derékba törte a karrierjét.

 

 

   A halogénizzós asztali lámpában pedig az a meglepő, hogy a szétesettsége ellenére rendben működik. Ez persze nem baj, bár így nem csak szét kell szednem (illetve azt már tulajdonképpen nem is kell), mint inkább majd össze kell raknom, aminek mindjárt két okból is örülök. Míg az egyik az, hogy így anélkül fogom letudni a táblázatomból a halogénes asztali lámpa című tételt, hogy a lakásban őrizgetett, amúgy még teljesen ép lámpát szétszedném, addig a másik az, hogy ha kipofozom, akkor lesz a pincében egy jól mozgatható fejű lámpám. No nem mintha a csíptetős géplámpához szükséges alkatrészek ne lennének (megjegyzem már hosszú  évek óta) odakészítve a lomos pincében az asztalra...
  
Mindeközben a többi apróságban az a jó, hogy a róluk szóló szétszedtem cikkekkel feltölthetem a farigcsálósak között kihagyott hézagokat. Ezt úgy kell érteni, hogy az utóbbi időben szinte csak farigcsálós cikkeket írtam. Mármint szétszedni nem volt kedvem, építeni viszont valami csoda folytán igen.

 

 

   Hogy aztán ebből a rengeteg nagyszerű tervből mikorra lesz valami, az egy nagyon jó kérdés! Valószínűleg a következő tüzelési szezonra fogok begyorsulni, mert a pince mélyére rejtett apróságok legközelebb akkor lesznek útban. Már ha csak addig el nem teszem őket innen valami normálisabb helyre.

 

 

Mikor ezt a küszöböt összeraktam, akkor azt mondtam neki, hogy
az én életemben már nem lesz szétszedve, aztán mégis tessék...

 

 

   Miután a nagytakarítással megvoltam, az összes begipszelendő részt bevizeztem. Ehhez persze túrni kellett vizet (tartok a pincében direkt ilyen esetekre palackban), ecsetet (az meg volt a szerszámtartóban), valamint egy tálat is (gumicukros doboz), amiből persze majd a gipszelést is intézni fogom.

 

 

   Nagyon úgy nézem, hogy amit vettem, az a fajta gipsz fehérre szárad, ami azért jó, mert így majd nem kell rá annyi festék. Persze nem az egész felületet fogom lefesteni, épp csak néhány ecsetvonással áthúzom a linóleum alól kilátszó két élt.
  
Mikor már az is megszáradt (amihez ugye a pince hűvösében kell néhány nap), majd csak akkor mehet vissza a helyére a linóleum, meg persze a két küszöb is, én meg majd csak ezt követően jöhetek le újra barkácsolni.
  
Ez utóbbiban, mármint a néhány napnyi kényszerszünetben az a jó, hogy így legalább mással foglalkozni nem tudván, végre lerendezem a lakásban már jó ideje széthagyott dolgaimat.

 


 

   Ehhez képest odafent nem csináltam semmit, a kedvenc hátsólámpám azonban az egyik bevásárlás folyamán elveszett, mely problémára ugye azért csak kellett már találnom valami megoldást. Mármint egy másik hátsó biciklilámpát.

 

 

   Nemhogy nem túrtam le a biciklis fiók mélyére, de csak az egyiket nyitottam ki, és még annak is csak a tetejét söpörtem le, mégis mindjárt három komplett hátsó lámpa is előkerült meg egy csak bura, valamint egy teljes, pláne teljesen új lámpakészlet is.

 

 

Ezek az elemek viszont annyira régiek, hogy ezeket még a munkahelyemről
hoztam. Vagyis ami foltokat balra látunk, azokon nincs mit csodálkozni.

 

 

Ezen a lámpán viszont van!

 

 

   Mármint az benne a csodálatos, hogy AA ceruzaelemek valók bele, nem pedig a szokásos vékonyak. Vagyis bőven jók lesznek bele a kamerából kiselejtezett, de amúgy persze kisebb igénybevételre még bőven jó akkuk. Hogy az örömbe némi ürüm is vegyüljön, a panelen átsejlő zöld foltok nem jelentenek semmi jót.

 

 

Hogy valamelyik fóliacsík már rég nem vezeti az
áramot, arra komoly fogadást mernék kötni.

 

 

   Bár a panel elsőre tisztára úgy néz ki, mintha nem lenne rajta szakadás, de már a tápfeszültség sem jut be az IC-be, mire fel az eleinte egyszerűnek tűnő lámpacsere olyan szintű barkácsolássá fajult, hogy azon még magam is meglepődtem, pedig ez ugye nálam mostanában igencsak sűrű esemény.

 

 

   Hogy egy amúgy azonos felfüggesztésű lámpa cseréjéhez ennyi szerszámra van szükség, azon azért nincs mit csodálkozni, mert mi magunk vagyunk a bűnösök, hogy hagyjuk magunkra sózni az összes kínai szart. Mármint ha úgy állunk hozzá, hogy jé, van biciklire való hátsólámpa egy forinttal olcsóbban is, akkor nem igazán van jogalapunk rácsodálkozni a minőségre.

 

 

   Annyira berágtam, hogy túrtam egy hagyományos kapcsolót, kiforrasztottam a LED-eket az eredeti panelből, majd martam az alkatrészekhez egy a képen látható új panelt. Mondjuk mikor a LED-ek lábai először átérni nem akartak az új, az eredetinél kétszerte vastagabb nyáklapon, majd mivel szemre dolgoztam (vagyis a lyukak helyét nem méreteztem meg), a LED-eket a beszerelésük előtt még meg is kellett reszelnem (mármint le róluk a milliméter széles sincs szoknyát), majd mikor megpróbáltam a LED-ek lábait a panelba beforrasztani, de azokat előbb valamiért újra le kellett ónozni, akkor mindjárt megéreztem, hogy ez a mai, nos ez valahogy k*rvára nem az én napom!
  
Bár az említett fennakadások ellenére tulajdonképpen egészen szépen haladtam, végül mégis fel kellett adnom. Mármint azért, mert a teleptartó egyik érintkezője még annak ellenére sem bizonyult forraszthatónak, hogy már gyémántporos tűreszelővel is nekimentem, kapott az ón pluszban némi gyantát, és még rajta is hagytam a pákacsúcsot az érintkező lábán, ráadásul vagy úgy egy percre.

 

 

   Hiába szégyen, hogy nem sikerült összeraknom egy elemlámpát, ami ugye az elektronika mondhatni alapja, de a kínai alkatrészek műszaki színvonalát tekintve, ezen szerintem nincs mit csodálkozni.
  
Amúgy persze ment volna, csak nem volt kedvem a teleptartóba az eredetiek helyett valami forrasztható anyagból az érintkezőket újragyártani, pedig lehet, hogy az jobb megoldás lett volna, mint nagy nehezen találni az elemes dobozban két AAA méretű elemet.

 

 

   Amit ezen a képen látunk (mármint a másik hátsólámpa), az akkor került fel, mikor lementem a pincébe körbenézni, hátha akad valami jobb választás. Mivel a felhozott elemlámpa teljesen új (én vettem ki a csomagolásából), gondoltam ezzel azért már csak nem gyűlik meg a bajom.

 

 

   Mikor rájöttem, hogy bár szétszedni könnyedén szétlehetett, a burát azonban visszapattintani a helyére már közel képtelenség (erőltetni meg ugye olyan nagyon azért nem mertem, mert még eltörik), akkor egyszer csak odaszóltam a lámpának, hogy azt a kínai jó k*rva anyádat! Na jó, akkor nem egyszer szóltam oda, de végül azért megoldottam. Mármint a helyére visszapattinthatatlannak bizonyuló bura kérdését azzal a huszárvágással, hogy a sárga szigetelésből kivágtam a fülek bepattanásához szükséges helyet.

 

 

   Tekertem rá körbe egy réteg szigetelő szalagot, hogy a burának még csak esélye se legyen leesni, majd nekiálltam gyönyörködni a fényében. Gondoltam leszaladok vele a pincébe, ahol amúgy is meg kellett tekintenem, hogy megszáradt-e a festék, valamint a beton hiányaira kikent gipsz.

 

 

   Az amúgy vadonat új lámpa hátuljáról még véletlenül sem azért szakadt le a felfüggesztés, mert erőltettem (amúgy persze de), és még csak nem is azért, mintha elérett volna a műanyag (a pincében ugye csak nem ette már meg az UV sugárzás), hanem azért, mert a már amúgy is eleve apró csavarok az anyagban még csak két milliméternyit sem tartottak! Vagyis ez a lámpa teljesen egyértelműen azon elvet követve készült, miszerint: Nesze paraszt, majd veszel belőle másikat, mert ezt egy héten belül úgyis elhagyod. Erre komoly bizonyíték a szerző által a kerékpárutak széléről összegyűjtött hátsó lámpák mondhatni tömege.

 

 

   Itt egy kicsit kénytelen voltam félbehagyni a lámpaszerelést, mert az adott pillanatban nagyon úgy nézett ki a helyzet, hogy ha tovább folytatom a munkát, akkor az jön, hogy leteszem a lámpákat a földre, majd ezt követően természetesen szét is taposom.

 

 

   Miután a pince előtti részt feltakarítottam, majd némi tapogatást és szemlélődést követően igencsak szomorúan megállapítottam, hogy arra bizony kell még néhány ecsetvonásnyi festék, vagyis még nem tartok ott, hogy a küszöböket a helyükre végre visszaszerelhessem, ha szomorú szívvel is, de visszatértem a lámpaszerelés nemes feladatához.
  
Amit a képen látunk, az a 3-as csavaros doboz, mely egyben az összes pincében található, hármasnál kisebb csavart is tartalmazza. Mármint ezek a csavarválogatás alkalmával azért nem kerültek különválogatásra, mert ugye mikor szoktam (amúgy persze épp most) én a pincében olyan apróságokat barkácsolni, amihez hármasnál kisebb csavarra van szükség.

 

 

   A csavarválogatás igényére persze nagyszerű válasz egy tepsi, szóval van rá kézközelben megoldás, de attól még valahogy már megint nem volt őszinte a mosolyom. Pláne azért sem, mert ugye olyan apró csavarok kellettek, hogy azok fejének még csak esélyük se legyen az elem oldalát kikezdeni.

 

 

   A csavarok másik végére persze anyákra is szükség volt, melyekre azonnal rákentem némi amúgy is épp kéznél lévő fehér festéket, mielőtt még a bicikli rázkódásától lepörögnének. Ez persze (mármint a festék száradási ideje) már megint visszaveti az "újra lesz hátsó lámpa a biciklimen" elnevezésű projektet.

 

 

   A képen látható két tárgy között az a különbség, hogy míg a Tronic töltőt direkt hagytam ott a munkapadon, mert ugye még ha csak szigszalaggal is, de nehogy már fonnyadt akkukkal ragasszam össze a hátsó lámpát, addig az infravörös hőmérő véletlenül maradt ott. Mármint azt fel szerettem volna hozni a lakásba, hátha felújítható. Amennyiben abban is szétmaródott a nyáklap, akkor persze megy vissza a kukába.

 


 

   Amennyiben valaki olyan szorgalmasan gyűjtögeti a kupakokat, mint mondjuk én, akkor idővel megtelik velük a kétliteres fagylaltos doboz.
  
Hogy mégis mi a csudára jó egy kupak? Egyrészt a puha, de attól még nagyon is időtálló anyagából spéci műanyag alátétet lehet esztergálni, másrészt lehet belőle csinálni mondjuk festékhez merőkanalat.
  
Erre amúgy (mármint a merőkanálra) azért van szükség, mert a ki tudja miféle hígítóban tartott ecsetet még véletlenül sem szeretném beletunkolni a vadonat új doboz fényes fehér festékbe. Mármint azért nem, nehogy még a különbözőségük okán szétcsapják egymást.

 

 

   Már az előző, a bicaj hátsólámpájához való csavarkeresés feladata is a pincén belül zajlott, mert ugye a pince előtti tér épp nagyban feltakarított állapotban várja, hogy végre felkenjek az alsó éleire egy újabb réteg festéket. Vagyis most úgy járok jobban, ha inkább idebent koszolok.

 

 

   Bár ennél ergyábbat még elképzelni is nehéz, de attól ez még egy merőkanál, ami például arra is jó, hogy vele mindössze annyi festéket átmerve mondjuk egy befőttes üveg tetejébe, mint amennyi éppen kell, már eleve ne okozhasson az ember a festék kiborításával különösebb kárt.

 

 

Erre fel, amint levettem, azzal a lendülettel egyből
el is ejtettem a festékesdoboz tetejét...

 


 

   Íme a jelen projekt záróképe, a pince elé végre visszaszerelt alkatrészekkel. Mondjuk ekkor még nem tehettem ki a helyére a cikket, mert még hiányoztak belőle az összefont szárú napraforgóról készült képek, amiket ugye - már csak azért is, mert a növénynek a megnövéshez idő kell - még nem szúrhattam be...

Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg a
Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában.