Mivel az áttételes eszterga építése egyáltalán nem halad, ezért úgy döntöttem, hogy az olyan apróbb, de attól még nagyobb részeket, mint mondjuk múltkor a csapágyházak készítése, most meg a tengely toldása, külön cikkben dolgozom fel. Már úgy értem azért, mert ezek a témák vannak akkora falatok, hogy a gépépítős cikk kereteit már durván szétfeszítik.
   Hogy ne nagyon kalandozzak el (mert az ugye az egyik kedvenc szokásom), már mindjárt az első képen majdnem az szerepel, mint amit csinálni szeretnék. Mármint a tokmányba fogott hosszú rúd végére szeretném felapplikálni a tokmányt.

   Ezzel az összeállítással persze csak a csapágyház (amúgy csapágyházak) merőlegességét ellenőriztem. Sajnos nemcsak úgy néz ki, mintha egy kicsit ferde lenne, de az is. Szerencsére ezen könnyen lehet segíteni, hiszen a fába a csapágy egyszerűen csak sajtolva van, vagyis némi erőfeszítéssel (satu) megmozdítható.

   Ezt a kívül 12-es, belül 10-es csövet csak úgy egyszerűen az egyik elől lévő dobozban találtam. Ezt azért tartom említésre méltó eseménynek, mert a múltkor egy ilyen csődarabért az egész lomos pincét (még ha csak azt...) feltúrtam! Most meg ugye csak úgy egyszerűen ott hevert előttem.

   Ez ráadásul még csak nem is rézből, hanem vasból van, ami azért jött jól, mert volt bennem némi félsz, hogy a korábban fellelt rézcső (lásd ráhúzva a tengely egyik végére) még képes és forgás közben szétszakad.

   Gondoltam ha nyomot hagy rajta a pontozó, akkor nem fogok szívni a megfúrásával. Mikor láttam, hogy hiába püfölöm, nem hagy rajta nyomot, akkor valami csalafinta módon kezdtem megérezni, hogy ez a mai sem lesz az én napom.

   Bár azok a hosszú pöndörödött forgácsok gyönyörűek, azok azonban mindössze néhány másodperc alatt keletkeztek, mégpedig úgy, hogy se előtte, se utána nem produkált ilyet a fúró.
   Mire szegénykém (mármint a 3-as csigafúró) átért az anyagon, négy kézből történő újraélezésre volt szüksége. Bár nem mértem az időt, de több mint 5 perc volt, mire a fúró végre átért az anyagon.

   Nem arról van szó, hogy cupp, és már fent is van a cső a rúdon, hanem arról, hogy ehhez egy kicsit még ütni is kell, vagyis nagyon passzentosan áll rajta. Mivel ez egy úgynevezett hegesztett cső, így a varratot oda igazítottam, ahol a tokmány tengelycsonkján végig van anyag. Mármint azért, hogy mikor majd a két tengely a csőben találkozik, azt az együttfutás érdekében - a lehetőségekhez képest - legalább úgy nagyjából azonos körülmények között tegyék.

   Mikor úgy valahol itt tartottam, akkor még azt gondoltam, hogy a teszt után majd jól megveregetem a vállamat, majd mindjárt furcsállni kezdem, hogy ez a cikk - megjegyzem tőlem szokatlan módon - mennyire rövid lett.
   Ez kérlek egyáltalán nem így lett! Mármint a toldott tengelyű tokmány olyan szinten állt neki kóvályogni, hogy szó szerint alig akartam hinni a szememnek! Ráadásul sem az új (lásd a képen), sem a régi (amúgy réz és kívülről krómozott) csődarabbal összetoldott tengelyek nem futottak együtt. Ezt úgy kell érteni, hogy míg a tokmány és a toldó szára nem üt, épp mint ahogy a tengely és a ráhúzott csődarab sem, ezek ketten bármilyen kombinációban összetolva olyan kóválygást rendeztek, hogy azt még nézni is rossz volt, nemhogy belegondolni, hogy mennyire ergya lesz az általam ezekből az alkatrészekből összeállított gép.
   Mivel a hiba a tokmány felé mutatott (a hosszú tengely magában ugyanis nem mutatott ütést), így afelé indultam el. Mármint afelé, hogy kezdek valamit a két rudat összefogó csődarabbal.

   Ebben a képben nem az az érdekes, amit látni rajta, hanem az, ami hiányzik róla. Mármint az, hogy a valóságban a cső a melegtől beszínesedett, a fénykép azonban nem mutat a jelenségből semmit. Ezt nem értem miért csinálta, mert a Z10-es gépnek ez egyáltalán nem szokása. Mármint az apró részletek eltűntetése.
   Erről az a kedves történet jutott eszembe, mikor az egyik motoros társunk azzal az ötlettel állt elő, hogy azért nem mennek tavaszra olyan jól a gépek (főképp 250-es MZ motorok), mert a télen nem voltak hajtva, s így felgyűlt a kipufogójukban az olaj. Az olajat (meg persze a kormot is) a kipufogóból úgy lehet kiszedni, hogy ki kell égetni. Ezt lehet úgy, hogy a leszedett dobban meg kell lötyögtetni fél liter benzint, aztán kicsit távolabb állva tőle, függőleges állásban (kémény hatás ugye) meg kell gyújtani, és persze lehet úgy is, hogy a dob még rajta van a gépen.
   Utóbbi esetben persze nem kell a dobba benzin, viszont el kell állítani a gyújtást. Mármint nem a szokásos 3,2-es előgyújtási érték kell, hanem nulla, vagy akár néhány milliméternyi utógyújtás is szóba jöhet, mire fel a begyújtott keverék egy része nem az égéstérben fog elégni, hanem már kint a könyökcsőben, amitől az hamarost mindenféle szivárványos színekben fog tündökölni. A könyökcsőből a kipufogóba beáramló tűz persze idővel be fogja gyújtani a dobban, ami abban csak éghető, ami végül a megtisztulását eredményezi. Egy Verhovina moped esetében még olyat is láttam, hogy a könyökcső szó szerint izzott! Mármint a liget éjszakai sötétjében pirosan világított.
   Mikor végre nagy nehezen eldöntöttük, hogy legyen, kiégetjük a dobokat, mindenki elállította a gyújtást, majd megindultunk a ligetből az M7-es autópálya irányába. A motorok az elállított gyújtástól kissé ugyan lomhábbak lettek, de mivel a 250-es MZ van vagy 20 lóerős, így bőven volt a gépekben tartalék. Mikorra kiértünk a sztrádára, addigra a dobok már rendesen elő voltak melegítve, vagyis viszonylag gyorsan begyulladt bennük a felgyűlt anyag. Olyan tűz és koromcsíkot húztunk magunk után, hogy szóba sem kerülhetett, hogy kicsire vesszük a követési távolságot! A kiégett kipufogójú gépek (természetesen a gyújtás helyes értékre történő visszaállítása után), a megszűnt plusz fojtás (télen eltömődött kipufogó) hatására valósággal megtáltosodtak! Az előgyújtás értékét persze mindezek után még vissza kellett állítani a helyes értékre.

   Ha imígyen összeállítva vizsgálom a rendszert, akkor tisztára úgy néz ki, hogy nincs benne hiba. Mármint nem látszik rajta, hogy bárhol is ütne. Viszont ha úgy nézem, hogy a csapágyház van lefogatva egy asztalos szorítóval a gépágyhoz, akkor hiába teszek a rendszerbe plusz csapágyházakat (természetesen azokat is leszorítva), míg a tengely szépen fut (ez azt jelenti, hogy két csapágy között nem üt), addig a tokmány már láthatóan kóvályog. Ha fordítva lenne, akkor lehet, hogy nem is foglakoznék a problémával, de így, hogy a tokmány nagyon üt, mindenképp kezdenem kell vele valamit.

   Mire fel újfent nekimentem a csőnek, pontosabban szólva belementem a 10-es csigafúróval. Hogy mi lett az eredmény? Mondhatni semmi, épp csak büdösebb lett kicsit a pincében a csőben égő WD40-től. Mármint az előbb felvázolt kombinációt újra összeállítva, továbbra is üt a tokmány, mire fel gyanúm a tokmány szárára terelődött.

   Mármint erre, ami amúgy a tokmányhoz kapott SDS-Plus fúrószár átalakító. Mivel ebből három is akadt az egyik fiókban, így mindhármat kipróbálva arra a következtetésre sikerült jutnom, hogy ha csak egy csapágyat tolok rá, akkor mindenképp üt a rátekert tokmány, míg több csapágy rátolása esetén végre abbahagyja a szórakoztatásomat.

   Mikor végre meglett az a k*rva megoldás (mármint a több egymás utáni csapágy szükségességének kiderülése), addigra annyira elment a kedvem a munkától (na ja, a sikertelenség eredménye), hogy már csak annyi lendület maradt bennem, hogy az összetevőket berakjam a polcra a másnapi újrakezdésig.

   Mivel teljesen lényegtelen, hogy mitől jobb a három csapágy mint az egy, majd a cső toldása, majd aztán a csapágy (vagy akár csapágyak), ezért úgy álltam hozzá a dologhoz, hogy nem a jelenség eredetét kell felderítenem, hanem egyszerűen csak készítenem kell egy olyan csapágyházat, amibe a képen látható mindhárom csapágy belefér.
   Mivel úgy mértem, hogy hárman együtt 27 milliméter szélesek, így most egy olyan anyagot kell összeállítanom, értelemszerűen rétegelt lemezből, ami szintén 27 milliméter vastag.

   Bár a kép egy kissé homályosra sikeredett, de attól én még nagyon is látom, hogy az összehordott, úgy nagyjából összes rétegelt lemez látványa jó. Mármint így összekoncentrálva sokkal jobb velük dolgozni, mintha vadásznom kellene rájuk.

   Mikor azt látom, hogy valami tervemet már megvalósítottam (lásd nagyszerű példának a beépített fűrészgépet a pengetámasztójával), akkor az azért ad némi megerősítést, hogy jó úton járok, vagyis nem vagyok teljesen elveszve.

   Amit elterveztem, azt mondjuk két darabból is össze lehetne állítani (mármint utólag összecsavarozva a két fél csapágyházat), azonban úgy döntöttem, hogy inkább egy darabból lesz. Mikor majd a három csapágyat kell belesajtolnom a lyukba, akkor persze már valószínűleg nem fogom magamat áldani ezért az amúgy nagyszerű ötletemért.

   Mikor a pincéből feljöttem (megjegyzem a mai napon szokatlanul korán), akkor még tisztára úgy volt, hogy a csiszolómalom 1.0 című projektemhez szükséges nyáklapokkal fogok foglalkozni, csak aztán megláttam a polcon a nagy csomag pilóta kekszet, melynek elpusztítása - hogy, hogy nem - valami érthetetlen okból kifolyólag előresorolásra került. A kekszek fárasztó elpusztítása után pedig már nem maradt elég erőm holmi panelek elkészítésére.

   Annyi erőm viszont még maradt, hogy a holnapra szükséges rajzot elkészítsem. Ez azért volt nagyon egyszerű, mert már megvolt korábbról, épp csak át kellett méreteznem egy kicsit.
   Ezt a feladatot amúgy azért nem halasztottam el másnap délelőttre, mert még képes lettem volna addigra elfelejteni, hogy mit jelentenek a számok. Ez egészen biztos, mert az amúgy magam készítette rajzzal volt már ilyen szörnyű esetem. Mármint két nap múlva már egy szót sem értettem a számokból és a rajzból.

   Hogy csak egy kell belőle (mármint a rajzból), de én háromszor is kinyomtattam (annyi eszem azért volt, hogy legalább egy lapra), az azért nem baj, mert az elsőt sikerült annyira csálén körbevágnom, hogy egyből ment is a szemetesbe.
   Az apró trafó amúgy a csiszolómalom tápegységéhez kell, és azért hoztam le, mert valami érthetetlen okból kifolyólag úgy döntöttem, hogy vágok alá egy műanyag lemezt, ami majd az elektronikával együtt hordozni fogja.

   Ellenben a fúrósablon felragasztása nagyszerűen sikerült. Mondjuk nem ragasztót használtam, hanem lakkot, de mivel az is ragad, így nemhogy bőven megteszi, de még véd is a felületi sérülések ellen. Már persze csak akkor, ha a végén, mármint a lyukak kifúrását követően nem csiszolom le az anyagról.

   Mivel az összeragasztott rétegelt lemezeket valahogy olyan kis vékonynak éreztem, ellenőrzésképp odatettem melléjük a három csapágyat. Meglepő módon eddig semmit sem rontottam el. Ez egyáltalán nem azért van így, mert a többit letagadom! Ez kérlek annyira igaz, hogy most azonnal elárulom, hogy alapvetően azért jöttem le, hogy valahova kifúrjak egy lyukat. Mármint a legutóbbi pincei etap zárásaképp abban állapodtam meg magammal, hogy az lesz a következő lépés, csakhogy mára már rég, mármint egyetlen nap alatt elfelejtettem a célt. Vagyis nem tudom, hogy hova kell a lyuk. Hogy nem a tripla csapágyházba kell, abban azért vagyok egészen biztos, mert a rajznak ugye arra még rá kell száradnia.
   Ekkor (mármint akkor, mikor nem találtam meg a célt) nekiálltam, és ami csak elől volt, azt mind megnézegettem, ez azonban semmit sem használt. Mármint képtelen voltam rájönni, hogy mibe kell az a k*rva lyuk.

   Mire fel mérgemben átmentem a lomos pincébe, ahol is nekiálltam előtúrni azt a csiszolómalomhoz szükséges (amúgy nem szükséges) nyákba forrasztható csokit, amit még napokkal ezelőtt hiába kerestem a lakásban található csokis dobozban. Pontosabban szólva nem hiába, hiszen egyet találtam, csakhogy kettő kellett volna belőle.

   Miután a keresett csokikat a pincei, az alkatrészek szétválogatása ellenére még mindig vegyes csatlakozós dobozban megtaláltam, gondoltam kikapok az egyik anyagos dobozból egy tábla műanyagot, leszelek belőle egy darabot, aztán már csavarozom is rá a lehozott trafót. Erre fel, mivel az anyagok szétválogatása még mindig nem történt meg, pedig annak mindenképp meg kellett volna előznie a nagyobb volumenű barkácsolás beindulását, ez a csúf látvány tárult szemeim elé.
   Ezt kérlek úgy kell nézni, hogy tulajdonképpen csak nézni lehet, mert ha valahol hozzányúlok, akkor egyből nekiáll leborulni, ha meg odébb akarom tenni, akkor nincs hova. Ráadásul még csak oda sem férek a dobozokhoz és a kosarakhoz rendesen. Ez annyira így van, hogy ezen a képen csak azon a helyen látszik ki a föld (linóleum), ahová a nagy piros pöttyöt tettem, ami a helyszűke okán nem is olyan nagy.

   Végül a trafókat tartalmazó polc alatti egyik fiókban találtam egy rémesen lelakott állagú lemezdarabot, amit egy Tesla B4-es magnó fenéklemezéből vágtam ki. Mármint akkor, mikor a permanens helyhiány okán elbontottam belőle hármat.

   Miután a keresett anyagdarabot felkutattam, s kissé még tél lévén bementem a pincébe hátra fáért, a polcokon a kompresszor mellett természetesen egyből találtam egy rakat, a célra bőven megfelelő műanyagot, melyek amúgy a hűtőgépekből lettek kitermelve.

   Ezeket csak azért mutatom, mert kénytelen voltam őket kiszórni a zsebemből, mert ahányszor csak belenyúltam, olyankor néhány mindig elrepült közülük. Mármint beleakadtak a lábaikkal a cérnakesztyűmbe. Hogy a tömegük ahhoz képest egy kissé túlzás, hogy csak egy szem csokira lett volna szükségem? Na ja... De még mindig jobb túlzásba esni, mint kétségbe!

   Miután lemértem, hogy a két csapágyház között 8 centi a hely, olyan lazán szabtam a trafó alatti alaplemezt 9 centisre, hogy egy ekkora tévedésre (még ha csak egy centiről van is szó), nem tudok adni semmiféle értelmes magyarázatot.

   Most épp azt ellenőrzöm, hogy befér-e a trafó a csapágyházak közé. Bár úgy néz ki, hogy igen, azonban a trafót hamarost hordozó alaplemezzel együtt már nem. A csiszolómalom 1.0-ban persze nem ezek a csapágyházak lesznek, valamint vettem 8-as menetes szárat is, amiből leszabhatok egy hosszabb tengelyt, és akkor bármekkora lehet a csapágyházak közötti hely.

   Mivel teljesen hiába nézegettem az alkatrészeket, nem jöttem rá, hogy melyikbe kell a lyuk, amolyan ujjgyakorlatként legyártottam ezt a hálózati kábelhez való tehermentesítőt.
   Hogy ennek dobozon belül nincs semmi értelme? Ezt részemről cáfolni tudom! Mármint még valamikor nagyon régen, mikor az első 10 wattos (vagyis már hangosnak nevezhető) erősítőmet építettem, annak trafójáról - tehermentesítés hiányában - kis híján tőből leszakadt a primer tekercs ráadásul belső lába. Végül persze megoldottam egy óvatos forrasztással, majd a kötés Epokitt ragasztóval trafóvashoz történő rögzítésével, de ez az eset annyira megrázott, hogy azóta is kényszeresen vigyázok a trafók lábaira.

   Hogy minek tettem egy vékony fadarabot a műanyag alaplemez és a trafóvas közé? Hát tudom én minden kérdésre a választ? A balra eső két (amúgy nemcsak odacsavarozott, de még oda is ragasztott) műanyag hasábra amúgy az elektronikai alkatrészeket hordozó panel lesz felcsavarozva. Ennek a felépítménynek amúgy nem sok értelme van, épp csak jól telt az idő az elkészítésével. Amúgy persze van benne okosság, hiszen így - ha később valamiért szükség lenne rá - a malomból az elektronika egyben kiemelhető. Amúgy persze nem ez az igazi ok, hanem az, hogy a csiszolómalom összeállításakor az elektronika mint modul álljon rendelkezésre.
   Mikor a félkész modult az előtérbe kitettem, takarítottam egy alaposat (rengeteg volt a műanyag forgács), majd újra nekiálltam felderíteni a lyukfúrás célterületét, de csak mert úgy voltam vele, hogy nehogy már holnapra kelljen halasztanom a tulajdonképpen nem is tudom, hogy mit.

   A kutatásban végül az hozott eredményt, hogy az áttételes eszterga eddig elkészült alkatrészeit újra elkezdtem összepróbálgatni. Mármint mikor megláttam, hogy ha mindhárom csapágyat ráhúzom a tokmány tengelyére, akkor azok egyből eltakarják az arra a minap nagy nehezen kifúrt lyukat, végül akkor esett le, hogy kell a tengelyre egy másik lyuk, csakhogy immáron erre a végére.
   Ami apró fényesedést az anyagon jobbra látunk, azt úgy két perc alatt sikerült egy 3-as csigafúróval összehoznom. Mikor egy szovjet pontozóval és a tengellyel besétáltam a pince mélyére, gondolván a favágó rönkön addig püfölöm őket a kalapáccsal (vagy akár a kisbaltával), míg csak nyom nem marad az anyagon, annak végül csak annyi eredménye lett, hogy kiment a pontozó hegye.

   Mikor a gépsatut jól meghúztam, nehogy megmozduljon benne az anyag, annak meg az lett az eredménye, hogy erről a szerszámról is készülni fog egy szétszedtem cikk. Mármint jelen esetben kényszerűségből, mert elszakadt benne valami, amitől persze azonnal meghúzhatatlanná vált.

   Kezdetben így fúrtam, majd ha már úgyis odamentem a fiókoshoz a fenőkőért (ami többször is kellett a fúróhoz), hoztam a fémes fiókból egy vastag vaslemezt, mielőtt még szét találom fúrni a fúrógépet tartó állványt.

   Bár már megint ráment vagy tíz percem, de végül azért sikerült rajta újra átkínlódnom a fúrót, ami munka közben olyan hangokat adott, hogy azok simán túlszárnyalták a fúrógépét. Mármint hangerőben.

   Mikor azt hiszem, hogy végre kezdenek összeállni a dolgok, olyankor mindig beüt a ménkű. Jelen esetben az történt, hogy próbaképp odatettem a fúrószár tengelyéhez egy derékszöget, mire fel azonnal kiderült, hogy mi a különbség egy állványos és egy állványba fogott fúrógép között. Mármint utóbbinak sajnos nem sok köze van a 90 fokhoz. Gondoltam megnézem, hogy ez a gyakorlatban mit jelent. Mármint a képen látható 30-as fúróval átfúrtam az értéktelen fadarabot.

   Nyitásképp a tokmány tengelyét erőltettem a csapágyak lyukaiba, mégpedig egy jobbféle Lidis asztalos szorító segítségével, majd miután ezzel (vagyis a csapágyak központosításával) megvoltam, a már többször is mutatott hosszú tengelyt dugtam beléjük, aminek a fa felületéhez képest (megjegyzem őszinte sajnálatomra) még csak esze ágában sem állt derékszögben állnia!
   Most jön az, hogy hagyom a csudába ezt az egészet, s míg a projekt a pincében pihen, addig teszek egy erőtlen kísérletet annak megálmodására, hogy mégis mi a csudával tudnék fúrni egy az anyagra minden irányból merőleges lyukat. Ráadásul nem vékony lyuk kell, hanem egyenesen harminc milliméteres, mikor is dolgozik a gép rendesen, vagyis a lyuk kifúrásához kell a nyomaték. Ez gyakorlatilag annyit tesz, hogy valami idétlen ideiglenes összeállítással valószínűleg nem érnék célt.

   A fúrógépbe fogott tengely mellé odatett derékszög olyan dőlésszöget mutat (lásd a két említett dolog közötti ferde rést), hogy mikor ezt megláttam, teljesen elkeseredtem. No nem mintha nem tudtam volna róla, hogy ez a gép, pontosabban szólva összeállítás ilyen, de attól a látvány még nagyon is lehangoló.
   Mivel tudtam róla, hogy komoly baj van az általa fúrt lyukak merőlegességével, ezért az éjjel annyira ötletes megoldásokat álmodtam meg, hogy azon még magam is meglepődtem! Mármint igazándiból azon, hogy egyáltalán sikerült kiötlenem valami értelmeset.
   Az egyes számú megoldásom az volt, hogy a 30-as átmérőjű lyuk az esztergával fog készülni, mert abban azért stabilan áll a meghajtás. Hogy a merőlegesség is meglegyen, arra meg azt találtam ki, hogy készítek a gépágy sínjeire valami olyat, ami azokon úgy tologatható (mármint a tokmánnyal szemben), hogy közben nem veszik el a merőlegesség és a párhuzamosság.
   A kettes számú megoldásom szerint mégiscsak az állványba fogott fúrógéppel fúrom ki a 30-as lyukat, majd az eredményt, mikor már bele lettek sajtolva a csapágyak, befogom az esztergába, megpörgetem vele (mármint a csapágyházat), majd a forgástengelyhez képest síkra esztergálom a csapágyház alját. (az az alja, amelyik a meghajtás felé mutat)
   Amennyiben a felvázolt megoldások közül egyik sem válik be (vagy egyszerűen csak nincs kedvem hozzájuk), akkor még mindig ott van az, hogy a ferdére sikerült csapágyházat (természetesen már a felszerelésekor) kialátétezem párhuzamosra, merőlegesre.
   Esetleg hagyok a gép tokmány mögötti lemeze és a csapágyház között egy centi hézagot, ahol is 6-os anyák lesznek (mármint a csapágyházat tartó négy csavaron), és azok tekergetésével aztán majd bármiféle hiba kiegyenlíthető.

   Mivel a nem is annyira egyszerű megoldásaim között nem tudtam dönteni, hogy addig is csináljak valamit, míg valami csoda folytán döntésképes állapotba kerülök, előfúrtam a lyukaknak hármassal.

   Majd csak úgy játszásiból nekiálltam ellenőrizni a lyukak merőlegességét, ami meglepő eredménnyel zárult. Mármint azzal, hogy mikor az állvány karját lehúzom, vagyis mikor a fúró rátámaszkodik az anyagra, akkor a gép valahogy mégiscsak kiegyenesedik, és a sejtettel ellentétben meglepően függőleges lyukakat fúr. Én legalábbis hiába forgattam a vinkli alatt a csapágyházat, a lyukba visszatolt fúrószár mindig és mind az öt lyuk esetében az anyagra merőlegesnek mutatkozott.

   Erre a csiszolófára nem azért volt szükség, mintha a két oldalról fúrt lyukban bármiféle vállat éreztem volna, hanem azért, mert a 30 mínuszos lyukat szerettem volna egy kicsit felbővíteni, nehogy a csapágyak a besajtolásuk közben széttépjék az anyagot. Mármint ne szaggassák elemi lapjaira a rétegelt lemezt.

   Ahhoz képest, hogy a lyukat magam fúrtam, magam csiszoltam (utóbbit kézből), és egy kicsit kisebbnek kell lennie 30-asnál, hogy szoruljanak benne a csapágyak, ez szerintem nagyon szép eredmény lett!

   Mikor idáig jutottam, akkor azt mondtam, hogy kész, ez a projekt ennyi volt. Mondjuk az eredményt bemutatandó, nem így kellene állniuk az alkatrészeknek, hanem úgy, hogy a tengely a ráhúzott csővel nem a tokmányban van, hanem a tokmányból balra kilógó tengelycsonkra húzva. Ez gondolom (mármint a hibás ábrázolás) azért történhetett, mert az elért nagyszerű eredmény teljesen elvette az eszemet.
   A mégiscsak továbbhaladásra az volt az ok, hogy ha egyszer végre elkezdtek az általam készített dolgok sikerülni, akkor nem szabad abbahagyni, míg csak tart a sikerszéria, mire fel a mai nap zárásaképp hozzáadtam a cikk eredeti tengelytoldás címéhez a csapágyház készítést is.

   Miután rájöttem, hogy a csapágyházból a csapágyaknak sem befelé, sem kifelé nem szabad elmozdulniuk, egy kissé ugyan elszomorodtam (mármint azon, hogy ez valamiért csak most jutott eszembe), de aztán már álltam is neki kiszabni ezt a két méretes, mármint pontos méretre gyártott vaslemezt. Míg az egyik a csapágyház előtt lesz, addig a másik mögötte. A négy szélső lyukon keresztül a csapágyház lesz a meghajtás homloklemezéhez odafogatva, a lemezek közepére pedig akkora lyuk szükséges, amiben majd szabadon el tud forogni a csapágy közepe.
   A pontozó mindeközben azért nem dolgozott jól, mert ugye a minap, mikor megpróbáltam vele nyomot hagyni a tokmány tengelyén, akkor szétcsaptam a hegyét, mire fel most azonnal nekiálltam a felcsiszolásának. Mármint a pontozó hegyét újítottam fel. Aztán a másik pontozót is nekiálltam kihegyezni, majd a harmadikat is, mert már mindegyik teljesen ki volt készülve, ami az általam használt szerszámoknak - mert csúnyán bánok velük - az egyik kedvenc szokásuk.

   Én viszont attól készültem ki, mikor a pince mélyéről történő kirohanásom (hát persze...) közepette, lelkemben komoly takarítási szándékkal magammal ragadtam a partvist, aminek valami barom nekitámasztotta a kisebbik gépágyat, ami ugye ettől nekem esett. No nem mintha nehéz lenne az ágy, csak nagyon megijesztett.

   Ezt a hatalmas lyukat azért fúrtam egy amúgy értéktelen fadarabba, hogy mikor majd a 20-as végű lépcsősfúró átér az anyagon (mármint a vaslemezen), akkor ne kelljen még a fával is megbirkóznia.

   Ez már a másik lemez, amit azért szereltem fel, csavaroztam oda az alátétfára, mert így könnyebb az anyagot elforgás ellen megfogni, mintha a puszta lemezzel próbálnám megtenni ugyanezt.

   A lépcsős fúró számomra meglepően gyorsan haladt az amúgy nem túl kemény, valamint mindössze 1 milliméternyi vastag vaslemezben, pláne gyönyörű lyukat hagyott maga után. A fúrás közben szétrepkedő tört forgácsokról már nem is beszélve!

   Most az az apró részfeladat következik, hogy a csapágyház homloklemezén található négy lyukat kireszelem szögletesre, hogy belepasszoljanak a kapupánt csavarok szögletes tövei.
   Mindeközben a háttérben a tűreszelők minap elkészült tartója jelesre vizsgázott. Mármint teljesen odavoltam a helyzettől, meg vissza, hogy csak úgy egyszerűen odanézek, majd egyetlen mozdulattal az a tűreszelő kerül a kezembe, amit elő szerettem volna venni.

   Ettől persze én még lazán rádobtam a homloklemezre egy szépítést, valamint egy réteg felületvédő lakkot is, amiből a csapágyház szélére persze több réteg is szükséges, mert azt a fa beissza a lakkot.
   Így utólag visszanézve a dolgokat, szerintem teljesen egyértelmű, hogy ez a mai projekt (ami amúgy persze több napig tartott) miért nem az áttételes eszterga építése című cikkbe került. Mármint a mérete miatt lett attól különvéve.