Ezen a képen nem a bútorszállítót kell nézni, rajta azzal a lehetetlenül élénk színű bödlivel (amit amúgy csavartartónak hoztam be a hátsókertből), hanem az alattuk átvonuló küszöböt, aminek szerintem (és persze a valóságban is) már hosszú évtizedek óta ígérgetem, hogy egyszer nekiállok és kipofozom.
   Mivel úgy éreztem (ez az érzés persze azóta is tart), hogy mintha ilyen ígéretből valahogy egyre több lenne (mármint valószínűleg már soha be nem teljesülőből), ezért azt mondtam magamnak, hogy a küszöb felújítása most azonnal, pontosabban szólva közvetlenül a kerékhiányos bútorszállító elbontása után következik.
   Mivel a bútorszállítót pikk-pakk szétszedtem (megjegyzem az a feladat is várt rám, de az csak egy hetet), így nem volt apelláta, végre tényleg neki kellett állnom a küszöbnek. Mármint azért, mert ugye hová jutna a világ, ha már a magamnak tett ígéreteimet sem tartanám be?

   Ezt a küszöböt, ezt kérlek úgy kell nézni, hogy míg az volt a rendszer, hogy 60 mázsa fát rendeltünk télire (amivel persze megtelt a pince), no meg közvetlenül az ajtónál tartottuk az aprófát (mármint a fáspincében egyből balra), addig a favágás éppen itt, vagyis a pinceajtó előtti részen történt.
   A küszöb igencsak rémes szintű elkopását persze nemcsak a megszámlálhatatlan fadarab ráesése, valamint az eltévedt baltacsapások okozták, hanem az is erősen közrejátszott, hogy az általános küszöbanyagokkal ellentétben, ez a küszöb nem kemény, hanem egyszerűen csak puhafából van, pláne élvédője sincs.

   A puhafa persze nem véletlenül kapta a puhafa nevet. A szerző viszont, ahogy itt áll a beígért küszöbfelújítás előtt, egyáltalán nem nevet. Mármint azért nem, mert egy ajtó küszöbjét nem olyan egyszerű móka felújítani. Persze ha tudnám, hogy mi tartja, és persze azt is, hogy mihez, akkor kivehetném a helyéről, vehetnék a boltban egy küszöböt (mármint lehet kapni fát a boltban ezen a néven), és akkor épp csak be kellene szabnom, meg persze a méretre vágást követően be is kéne szerelnem. Ez ugyan nem hangzik olyan rosszul, csakhogy ugye én egyrészt azt ígértem meg magamnak (s egyben a küszöbnek is), hogy a küszöb most azonnal lesz felújítva, másrészt azonnal felmerül az a teljesen jogos kérdés, hogy mégis mi a csudának gyűjtögetek mindent, ha abból a rengeteg kincsből még egy új küszöb sem jön ki? Vagyis lesz ami lesz, lesz amilyen lesz, az új küszöb abból fog készülni, ami a pincei bóklászásaim közepette a kezembe akad.

   Mivel a küszöb felületén az idők folyamán nemhogy több, de egyenesen rengeteg olyan mély repedés és anyaghiány keletkezett, amit egyrészt nem lehet kicsiszolni, másrészt sziszifuszi feladat lenne kipótolni, így részemről erősen az elfedésükre kezdtem koncentrálni. Kivéve persze akkor, ha valami csoda folytán találnék a pince mélyén egy olyan méretes fadarabot, ami valósággal üvölt, hogy márpedig ő azonnal küszöb akar lenni. Mindeközben a fehér folt leginkább egy jegesmedvére hasonlít.

   Mivel a csavarhúzó könnyedén aládugható, és még egy kicsit sikerült is vele megemelnem a küszöb közepét, így ha szükségessé válik (mármint a küszöbcsere mellett döntök), akkor nagyon úgy néz ki, hogy a küszöb egyetlen erőteljes mozdulattal feltéphető.

   Íme a szerző hosszú évtizedek alatt összeharácsolt faanyag készletének zöme. Mivel küszöbcélra önként jelentkező nem akadt közöttük, és még rábeszélnem sem igazán sikerült semelyiket, egyből megéreztem, hogy mi fog következni, csak ugye ekkor még nagyon reménykedtem benne, hogy mégsem úgy lesz.

   Végül persze hiába tiltakozott a lelkem, mégiscsak úgy lett. Mármint úgy, hogy mivel nem találtam "L" alakú alumínium idomot (pontosabban szólva kettőt és küszöbhosszúságút nem), alumínium zártszelvényt viszont igen, csak azt ugye előtte háromszor is el kell hosszában fűrészelni. Mármint azért, hogy végül két hosszú "L" alakú idom legyen belőle, meg persze két csíknyi leeső darab.

   Ezt a feladatot amúgy nemcsak én, de a fűrészgép sem akarta! Ez persze nem igaz, hiszen én nagyon is ki akartam végre pofozni a küszöböt, a fához való penge meg úgy vitte az alumíniumot, hogy szinte vissza kellett tartani.
   Na most ami viszont már tényleg nem volt valami egyszerű feladat, az az anyag munkalapra történő stabil leszorítása, majd miután a fűrészeléssel megvoltam, a fémszemcsék munkalap felületéből történő kipiszkálásra. Mármint a súrlódástól felmelegedett apró anyagdarabok, a munkadarab és a bútorlap közé beszorulva, arra az épp nagyban fűrészelt anyaggal rányomva, hajlamosak beleolvasztani magukat a laminált felületbe.
   Megjegyzem ezen jelenség bekövetkezését előre sejtettem, mikor a bútorlap felületét a fűrészgép aláépítésekor nem fémeztem le. Mondjuk akad itt valamerre eldugva egy öreg PC háza, amiből kiszabható a szükséges méretű fémlemez, de míg csak rá nem kényszerít valami, márpedig én addig neki nem állok!

   Miután a harmada fűrészeléssel végeztem, majd a jól végzett munkát követően kivettem a munkapadból a fűrészgépet, mindjárt két dolog is eszembe jutott. Míg az egyik az volt, hogy azonnal tehetem is vissza, hiszen még két hosszanti vágás hátravan, addig a másik dolog az, hogy ha már egyszer eszembe jutott, akkor most azonnal felírjam egy cetlire (lásd a képen) a munkapad satupofáinak méretét.
   Mármint azért kellett a méreteket felírni, mert kell belőlük szabatnom a boltban újakat. Mármint azért nem tudom őket elkészíteni házilag, mert nincs itthon akkora MDF lapom, amiből a két satupofa kijönne.

   Azért voltam kénytelen elővenni a szokásos cérna helyett a bőr munkáskesztyűt, mert ugye most már olyan anyagokat kell a gépen hosszában áttolnom, amin két igencsak sorjás vágási felület is van, az meg ugye megeszi a cérnakesztyűt, pláne lazán végez a bőrömmel is.

   Az alumínium zártszelvény valaha egy asztal merevítője volt, ami a bútorlapra (amiből amúgy az útszóró sós szekrény készült) egyszerűen csak ragasztással volt rögzítve. A mondatban szereplő "egyszerű" szó még véletlenül sem a ragasztó minőségére vonatkozik, mert azt kezdetben levakarnom, majd lecsiszolnom, végül hígítóval lemosnom nem akaródzott sikerülni.

   Egy kissé ugyan szorosra szabtam őket, mire fel a sarkokban kiálló faldarabokat le kellett vésnem, de mikor megláttam, hogy az idomok még az ergya küszöbön is milyen jól mutatnak, teljesen odavoltam a látványtól, meg vissza!

   Mivel a két idom egy kissé megemeli a küszöböt, no meg amúgy is hogy nézett már ki a szerencsétlen, rámentem a szalagcsiszolóval, amibe persze előtte betettem a legdurvább smirglit.

   Hiába sikerült a küszöb felületéből 2 millimétert lecsiszolnom, ha egyszer a fa sérülései olyan mélyek, hogy azok valószínűleg egészen a másik oldaláig tartanak, mire fel a nyomok eltűntetésére már oda is készítettem borításul egy nagyon vékony farostlemezt. Valami világos famintás dolognak mondjuk jobban örültem volna, csakhogy a laminált padlócsíkok között nem találtam megfelelőt. Ha meg már amúgy is sötétbarna lesz, akkor részemről egye fene azt a famintázatot, csak legyek már végre meg ezzel a k*rva küszöbbel!

   Ezek a rozsdás szegek nem tudom, hogy mégis mi a csudához képest tartottak. Mármint a küszöb alatt szerintem nem fa, hanem már az aljzatbeton van, miközben a küszöbből kihúzogatott szögek közül egyiknek sem volt meg a feje. Még észre is csak úgy vettem őket, hogy a küszöb csiszolása közben nekiálltak csillogni.

   A mindössze 3 milliméter vastag farostlemezt olyan sebességgel vitte a gép, amilyennel csak akartam! Mármint nem tudtam olyan gyorsan tolni, hogy elakadjon, vagy legalább valamiféle hangot adjon benne a penge. Mivel a gyengesége ellenére a farostlemez felülete meglehetősen strapabíró, így nem hinném, hogy az adott pozícióban gond lenne vele.

   Melynek kiváltó oka valószínűleg az lehetett, hogy miközben a valljuk be, hogy nem különösebben érdekes küszöbbel dolgoztam, már nagyban az esztergabáb és a mérőóra építésén járt az agyam.

   Miután a pincéből feljöttem, majd összerendeztem a képeket, tulajdonképpen csak akkor jöttem rá, hogy bár az előbb azt hittem róla, hogy kész, ez a projekt nagyon is félbemaradt. Másnap persze már nem tudtam megállni, hogy a talpam alatt egy kissé lötyögő alumínium idomok úgy, vagyis lazán maradjanak.
   Bár ez a képen nem látszik, de attól a valóságban még úgy van, hogy mivel mindkét élüket magam vágtam és csiszoltam, még az utóbbi munkafolyamat után sem lehet azt mondani rájuk, hogy az "L" alakú idomok egyenesek lennének.
   Már csak ez is azt jelzi előre, hogy ha ez az ígéretem egyáltalán betartható, akkor soha többé nem készítek az esetlen házilagos eszközeimmel zártszelvényből szögvasat. Vagy legalábbis 85 centi hosszan (amilyen széles ez a küszöb) nem.

   Jelen kép kapcsán egyrészt az kívánom megjegyezni, hogy tegnap délután még nagyon úgy gondoltam, hogy ezt a küszöböt ebben az életemben már nem veszem fel, aztán tessék, másrészt pedig azt, hogy komolyan elgondolkodtam rajta, hogy mind a küszöb és a pince előtti linóleum találkozása, mind a balra látható falvonal alja kap egy fehér festékes csinosítást, ami persze valahogy már megint elmaradt.

   Mivel a farostlemez kezeletlen állapotában erősen nedvszívó, ezért mindenképp kell a felületére néhány rétegnyi lakk, hogy küszöbként is tartós legyen. Ez annyira igaz, hogy az első réteg lakk úgy tűnt el benne, mintha rá sem kentem volna!

   Némelyik lyukban egy kicsit ugyan megszaladt a mélyítő, de mivel nem lesz rajta terhelés (mármint eleve már csak úgy egyszerűen odatéve is meglehetősen stabilan állt) valószínűleg sosem fog rajta átszakadni a csavar feje. Na most ha ezt undokul mégiscsak megtenné, akkor majd lecserélem a 3-as lemezcsavart 4-esre, de ennek igényét szerintem már nem érem meg...