Jaj! kiáltott fel a szerző, mikor rájött, hogy innen csak úgy tud továbblépni, ha összerakja az esztergához azt kisebb, mindössze három és rövidebb bútorlábból álló gépágyat, amiről amúgy már hosszú évek óta tudta, hogy egyszer majd el kell készítenie, csak ahogy az nála rengetegszer előfordul, vagyis már-már amolyan bevett szokás, a tettvágyat eddig még mindig legyőzte az a k*rva halogatás, mondván Pató Pálosan ej ráérünk arra még.
   Mivel a régi gépágyra szükség lesz az új meghajtás alá, aminek az alaplemeze és a gépágyhoz való rögzítése tulajdonképpen már el is készült (lásd jobbra), így most már csak magamat durván akadályozva tudtam volna a dolgot tovább halogatni. Mármint ha a próbálgatásokhoz folyton szét kéne szednem a dolgokat, az nemcsak elvenné a munkakedvemet (amiből ugye nekem nem mindig van elég, így spórolni kell vele), hanem szó szerint akadályozna.
   Mikor elképzeltem azt a remélem hamarost teljes bizonyossággal előálló helyzetet, hogy épp levettem a régi gépágyról a régi meghajtást, majd rátoltam az újat (ami persze még nem működik, hiszen nincsen kész), s az egyik alkatrészén épp szükséges egy kicsit csiszolni, vagy esztergálni kell hozzá egy kerek távtartót, vagy bármi olyan apró feladat áll elő, amihez az eszterga kéne, amit ugye épp nagyban szétkaptam a módosításához, akkor az komoly lendületet adott a munkának.
   Ez kérlek az adott esetben annyira így volt, hogy az elhatározást követően mindössze egyetlen napomba került, hogy rávessem magam a feladatra, ami bevallom őszintén, hogy sebességként engem bizony komolyan meglepett.

   Ráadásul úgy gondoltam, hogy mivel a feladat egyszer már el lett végezve (mármint valaha minden gond nélkül legyártottam az ötsínes gépágyat), vagyis rutinból kell menjen, így mire az anyákat és a menetes szárakat széthullás ellen rögzítő sárga festék megszárad, addigra nekem is készen kell lennem.
   Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a kisebb, csak háromsínes gépágynak most azonnal, vagyis még a mai nap délutánján el kell készülnie. Mivel a feladatom mindössze annyi, hogy méretre szabjak egy fadarabot (bútorlap), meg persze három alumínium asztallábat is, majd összecsavarozzam őket, így nem hiszem, hogy ez nekem bármi okból is ne sikerülne.

   Az előbb mutatott elbizakodottságomhoz képest, már az első lépésnél sikerült elakadnom. Mármint annak eldöntésénél, hogy az új gépágy a réginél mennyivel legyen kisebb. Az persze egyértelmű, hogy a fotón látható ötsínes változathoz képest az új csak három sínből fog állni, az így nézve szélességét azonban még valamilyen alapon meg kellett határoznom.
   Amennyiben valamiért úgy döntenék, hogy az új verzió is ugyanilyen széles lesz, azzal egyrészt megspórolnám a három fióksín elfűrészelésének feladatát (és persze a munkaidejét is), cserébe később gondom lenne a gépágy elhelyezésével. Mármint az újnak csak akkorának szabad lenne, hogy beférjen a polcba, vagy kényelmesen oda tudjam állítani valamelyik sarokba.

   Bár az új gépágy akár annyira kicsi is lehetne, hogy épp csak ráférjen a képen látható csiszolóállvány, csak ugye akkor esztergálni már nem lehetne a géppel, márpedig arra még szükségem lehet, mikor majd az új, immáron áttételművel rendelkező eszterga alkatrészeit készítem el.

   Végül abban sikerült magammal megállapodnom, hogy az új gépágy szélessége a meghajtás, plusz a keskeny késtámasz (ez mondjuk nem szerepel a képen), plusz a csúcsokat hordozó platform (ez viszont szerepel a képen, csak oldalra fordítva, hogy lássam a rögzítési pontjainak helyét) szélességi méreteinek összeadásából fog kiadódni. Mikor ezzel megvoltam, mentem nyúltam is oda a szekrény tetejére az ott elhelyezett asztallábakért.

   A keresett asztallábak szerencsére nem voltak messze. (lásd őket a képen becsillanni) Ez amúgy tulajdonképpen jó választás volt. Mármint az, hogy a fadarabtároló egyik rekeszébe összehordtam az összes egyáltalán beletolható hosszúkás fémdarabot, így nem kell őket máshol keresnem. Arra persze még szükség van, hogy ez tudatosuljon bennem, különben ugyanúgy nem lesz meg semmi, mint ahogy az még a rendcsinálás előtt volt.

   Ha már egyszer szóba került a rendcsinálás, akkor a fadarabtároló felé vezető út elbarikádozottságát mindenképp meg kellett mutatnom. Mondjuk a helyzet nem is annyira durva, hiszen csak néhány dolgot kellene hozzá kivágnom a kukába, hogy csak úgy egyszerűen el tudjak sétálni egészen a falig.

   A ceruza végére az van írva, hogy Girányi. Girányi bácsi és néni a szomszédunk volt, de még valamikor olyan régen (80-as évek), hogy mára már alig emlékszem rájuk. Az mondjuk igaz, hogy Girányi bácsinak sokszor javítgattam a zsebrádióit, de attól még érthetetlen, hogy mégis miféle úton kerülhetett hozzám a ceruzája. Ráadásul az a kérdés is felmerül, hogy vajon hol s miért jelentett egy ceruza akkora értéket, hogy rá kellett írni a tulajdonosa nevét.

   Hogy mihez volt odakészítve a vegyes dobozba egy marék piros hasáb, azt mondjuk meg nem tudnám mondani, az azonban biztos, hogy most nagyon is jól jött a közelségük. Mármint ezekből lesznek azok a távtartók, melyek a sínek közötti, amúgy pontosan 40 milliméteres távolságot határozzák meg. Ez egészen biztos, mert már a múltkor, még az előző gépágy készítésekor is ugyanígy volt.

   Már csak azért is kell a kisebb gépágy, mert ugye ha a nagyobbikon épp valami egészen más kombináció van összeállítva, s közben egy kicsit csiszolnom is kell, akkor azt ne kelljen folyton szétszedni. Vagyis bár rá fog férni az új gépágyra a csúcsokat tartó platform is, attól még nagyon valószínű, hogy az idő döntő többségében egyszerűen csak csiszológépnek lesz összeállítva.

   Ez itt már az új gépágy teljes anyagkészlete. Mondjuk 12 darab 4x15-ös csavar még kell hozzá, de azt azért már nem lesz nagy munka előtúrni. Mivel már megint elbíztam magam, nemhogy nehéz volt, de egyenesen nem is találtam 12 egyforma, a feladathoz szükséges rövid lemezcsavart. Mondjuk kutyát nem érdekli, hogy nem lesznek egyformák a síneket tartó csavarok.

   Ez itt egy fúrósablon, amire egyértelműen azért van szükség, mert egyrészt hiába kerestem, nem találtam meg a múltkori példányt, másrészt a sínek átfúrásakor ezzel lesz megvezetve a fúrószár, hogy az épp a rés közepére fúrjon.

   Bár még nincs összeszerelve (mármint betekerve a csavarok), de attól én még rápróbáltam a sínekre a csiszolóállványt. Mármint azért, mert ugye amilyen szerencsétlen vagyok, még képes lennék valamit teljesen félrevinni. Amúgy nem, hiszen (megjegyzem szokatlan módon) szépen passzolnak egymáshoz a dolgok.

   Erre fel, hogy egy kissé elbíztam magam, mindjárt elrontottam a furatméretet. Mármint a sínekben sikerült a furatokat még a lyukak helyének átpontozása előtt felfúrnom 4,2-esre. Ez mondjuk nem vágott földhöz, épp csak kényelmetlen volt miatta a fába készítendő kettes furatok helyének pontos átjelölése.

   Ez pedig a főbb vonalaiban már el is készült gépágy. Hogy mi hiányzik róla? Egyrészt lehetne rajta valamiféle rögzítési lehetőség, hogy ne legyen esélye a munkapadról lerepülni. Aztán az alaplemez négy oldala közül háromnak nincs fedése, amire vághatnék a kicsi körfűrésszel keményfából szegélylécet. De ami mind közül a legfontosabb, az az, hogy kellene rá egy olyan fül, amibe majd bele tudok kapaszkodni.

   Bár nehéz lett volna elrontani, de attól még büszke vagyok magamra. Talán nem is annyira azért, hogy az új, az előzőnél kisebb gépágyra is minden szépen rámegy, mint inkább arra vagyok büszke, hogy végre ez a nagyszerű tervem is megvalósult, pláne egyetlen délután alatt!

   Hiába tiltakozol, mert akkor is el fogom árulni, hogy a rendelkezésemre álló készletből egyetlen fül sem passzolt az új gépágy oldalára, mire fel ezt az apró részfeladatot egy későbbi időpontra halasztottam.

   Mikor már épp kezdtem volna magamtól teljesen elszállni, akkor rájöttem, hogy ha ráteszem az ágyra a gépet, akkor már nem fog beférni a polcba. Ekkor egyrészt azzal vigasztaltam magamat, hogy a gépet már eleve amúgy sem ide terveztem betenni, másrészt ha mégis, akkor az oldalára fordítva mégiscsak befér.

   A dolgokba egy kissé alaposabban belegondolva, a gépágy már eleve lehetett volna ilyen kicsi. Ez persze nem a szélességére értendő, hanem arra, hogy csak három sínes. Az persze nagyon is jól jön a nagyobbik ágyon, mikor a kicsi késtámaszt le sem kell róla vennem, elég csak betolni a meghajtás mögé.
   A kicsi késtámasz erre a gépágyra amúgy csak komoly nehézségek árán tehető fel. Mármint azért, mert annak a rögzítési pontját eleve úgy terveztem, hogy az valahova a gép mögötti sínre essen. Ezen persze lehet módosítani, illetve igény esetén bármikor összeállítható egy új késtámasz, az előzőnél jócskán kisebb fadarabokból, akár teljesen másfajta rögzítéssel, máshová eső rögzítési ponttal.

   Miután kiderítettem róla, hogy jó, menten szétkaptam, de csak azért, hogy a majd látszó részeit lelakkozzam. Hogy mikorra fog összeállni az új meghajtás? Nagyon merem remélni, hogy még ebben az életemben...