Farigcsálok -145- sárgára festős három
(újabb tételek)

   Na most azt tudtam, hogy mivel az egyes és a kettes ütem már lezárult, de még nem minden sárga, aminek amúgy annak kellene lennie, ezért lesz egy harmadik ütem is, azt azonban sokáig még csak nem is sejtettem, hogy ezt a projectet ez a berozsdásodott díszalátét fogja megnyitni. Hogy miért éppen ez? Egyértelműen azért, mivel ezt minden nap látom, mikor csak leülök a budira. Mármint azért, mert olyankor épp szemben van velem. Hogy mégis mit keres a budi ajtajának belső felén egy díszalátéttel ellátott hatalmas csavarfej? (amúgy négy van belőle) A mai napig bezárólag azt a tükröt tartotta, melyet más szabad hely az adott helyiségben (előszoba) már tényleg nem lévén, kínomban a budi ajtajára csavaroztam fel.

 

 

   Mármint a külsejére, ahol most már csak a nyoma látható. Egy kicsit belefolyva a látványba, ezen a képen mindjárt két teljesen érthetetlen részlet is látható. Míg az egyik kérdés az, hogy mégis miért sárgult be jobban az ajtón az a rész, ahol nem érte a nap, addig a másik az, hogy mégis mi lehet rajta az a lufi formájú világosabb paca. Merthogy nem a szerző szépsége égett át a tükrön (meg persze a mögötte merevítésként található bútorlapon), az egészen biztos!

 

 

   Mikor a leszerelt tükröt - leginkább biztonsági okokból - a szobában a rekamié és a cserépkályha közötti résben helyeztem el, a többi, szintén a szobában elszórt dolgok kitörő örömmel üdvözölték az új jövevényt. Én mondjuk már kevésbé, mely tény remélhetőleg arra fog ösztönözni, hogy ezt a projectet mielőbb befejezzem. Persze ahogy én magamat ismerem, ennek hatalmas valószínűséggel az lesz a vége, hogy - az ecsettel történő serénykedés helyett - mindössze néhány nap alatt simán megszokom a lehetetlen helyen állomásozó tükröt.

 

 

   Hogy lehullott némi fehér pötty a tükör leszerelése közben, az nem annyira azért ütött szíven, mert ugye már megint kosz lett, mint inkább azért, mert épp tegnap volt a nagytakarítás. Hogy miért nem előtte szereltem le a tükröt? Mégis hol van nekem annyi eszem?

 

 

   Arra azért kíváncsi leszek, hogy ezek mégis meddig fognak az előszobai papucstartón állomásozni, mire végre besárgulnak. Na itt aztán egy pillanatra megakadtam, ugyanis a jelen látvány kapcsán úgy éreztem, hogy valami nagyon nem stimmel. Hosszú percekig nézegettem ezt a képet (illetve mikor készült, akkor magát a látványt), mire sikerült rájönnöm, hogy ezek itt négyen, akarom mondani nyolcan, csak a csavarok és a távtartók, miközben maguk a lefestendő alátétek még nagyban bele vannak nőve a budi ajtajának festésébe.

 

 

   Még számomra is meglepő módon, az előző és ez a kép készülte között mindössze néhány perc telt el. Na most ami még ennél is meglepőbb, az az a szokatlan tény, hogy a sárgára festés előtt álló akadályokat olyan vehemenciával álltam neki eliminálni, mely lendületet tenmagam esetében már hónapok, de akár még az is lehet, hogy évek óta nem tapasztaltam!

 

 

   No nem arról van szó, hogy ledrótkeféztem a bigyókról a rozsdát, hanem arról, hogy a pincébe be sem tudván lépni, először kipofoztam az Orion porzsák nélküli porszívót, majd azt követően - jelzem töretlen lendülettel - a pincei ventilátorokat is. Az apróbb útban lévő kacatok elpakolásáról már nem is beszélve!

 

 

   Na most ha festésről van szó, meg persze rólam, valamint egy érthetetlennek tűnő felépítményről, akkor mint azt már többször is mondottam volt, az egy festőállvány lesz. Illetve ez nem lesz, hanem tulajdonképpen már az is, épp csak oda kell csavaroznom valamihez.

 

 

Már úgy értem, hogy így, és már jöhet is rájuk a sárga festék.

 

 

   Miután mindent lekentem, mindjárt rájöttem, hogy ez így nem lesz jó. Akarom mondani nem jó nem lesz, hanem szép nem. Már úgy értem, hogy a fehér ajtón a sárga díszalátétekhez nem szintén sárga, hanem mint az ajtó, vagyis fehérre festett fejű csavarok illenek.

 

 

   Az elvárható végkifejlettől tapasztalt apró eltérés okán jelen esetben nem én borultam ki, hanem csak az egyik csavaros dobozom. Ezek között természetesen egyetlen egy sem akadt, ami úgy nézett volna ki, mint amiket épp az előbb kentem le sárgára.

 

 

   Ebben az amúgy a Hi-Fi torony aljában található szortimentben viszont már találtam. Ráadásul mindjárt négyet! Na most, illetve sajnos nem most, hanem miután már mindent szépen visszapakoltam a helyére, egyből megéreztem, hogy valami nem stimmel. No nem azért, mert egy még valamikor évtizedekkel ezelőtt felcsavarozott tükörhöz találtam típusazonos csavarokat, hanem azért, mert azok valahogy hosszabbnak tűntek, mint amiket az előbb a pincében lefestettem.
  
Ez persze lehetne azért (mármint a hosszabbnak tűnés), mert ugye a fadarabba tekert csavarok azon részét, melyek már benne vannak a fában, azokat épp nem láttam, csakhogy nem! Ez egészen biztos, mert megszámoltam a monitoron látható csavarok meneteit, majd a kapott eredményt összehasonlítottam azzal, mint amit a szortimenttől jobbra látunk.
  
Ugyan volt egy meglehetősen esélytelen próbálkozásom, melynek keretében megpróbáltam ráfogni a már előtúrt csavarokra, miszerint nem baj, hogy az eredetieknél hosszabbak, csakhogy ez nem jött be. Mármint azért nem, mert a kelleténél mintegy fél centivel hosszabb csavarokat a szobában állomásoztatott tükörhöz odapróbálva, az jött ki eredményül, hogy azok simán átérik a tükröt hordozó bútorlapot. Vagyis ha betekerném őket, akkor hátulról elérve - amilyen szerencsém nekem van - négy helyen is megroppantanám a tükör üvegét.

 

 

   No de mit nekem újra elszedni a Hi-Fi torony elől az éjjeliszekrényt, majd előcibálni a szortimenteket, hogy kiválasszak a szerencsére meglehetős tömegből négy, immáron az eredetiekkel azonos hosszúságú csavart. Na ez azért tényleg semmi kis feladat volt...

 

 

   Mint ahogy az sem terhelt túl, hogy csak úgy egyszerűen betekerjem az immáron sárga fejű társaik mellé az újakat. Lejönnöm meg amúgy is le kellett, mert ugye a kissé még foltos díszalátétekre mindenképp kellett egy újabb réteg sárga festék. Mivel az előző réteg már megszáradt, már csak ez a tény is nagyszerűen rávilágít arra, hogy az egyes képek készülte között mennyire repültek a napok. Nagyon!

 

 

   Ha már festék, akkor itt említeném meg azt az esetet, miszerint a nem is oly rég elkészült festékes polcot még annyira nem szoktam meg (mármint az egyáltalán létét), hogy a fehér festéket tartalmazó dobozt szó szerint mindenütt kerestem, épp csak itt nem!

 

 

Amennyiben mégsem tetszenének a sárga díszalátétben a fehér
fejű csavarok, akkor választhatom helyettük a sárgákat is.

 

 

   Csak úgy repülnek a semmittevéssel töltött napok! Persze abból a szempontból nem gond, hogy addig legalább nyugodtan (értsd a hozzápiszkálásom nélkül) száradnak a pincében a száradnivalók. Miután már a második réteg sem fogott, felhoztam az alkatrészeket a napra. Itt egyrészt gyorsabban száradnak, másrészt szem előtt vannak, ami remélhetőleg nagyban elő fogja segíteni a mihamarabbi visszaszerelésüket. No nem mintha a vécé ajtajáról leszerelt tükör nem mutatna elég lehetetlenül a cserépkályha és az ágy közé támasztva...

 

 

   Mivel a díszalátétekkel együtt az őket tartó csavarok fejeit is lefestettem, pláne mert a mélyedésben megült a festék, idővel elkezdtem őket tekergetni. Mármint a díszalátéteket, hogy ne nőjenek össze a csavarokkal.

 

 

   Majd kisvártatva ezt az apró részprojectet odáig fejlesztettem, hogy kiszedtem a díszalátétek alól a műanyag távtartókat, minek okán az alátétek közepén is meg fog tudni száradni a festék.

 

 

   Ezt a díszalátét lefestős, majd visszaszerelős projectet annyira nem kapkodtam el, hogy az immáron lefestett alkatrészek időközben többször is megáztak, majd persze az alátét deszkájukkal együtt újra megszáradtak. A balra látható paprika pedig időközben - megjegyzem a teendőimmel együtt - egyre csak bokrosodott.

 

 

Szerintem a fehér alapon sárga alátét fehér csavarfejjel, az nagyon szép!

 

 

   Na most az addig rendben, hogy a távtartónak használt műanyag akármi egyben a csavart is megfogja, hogy legalább addig ne essen ki az ajtóra fúrt lyukból, míg bekapatom a helyére, de ami ezután következett, na az már nem volt ennyire egyszerű...

 

 

   Mégpedig azért nem, mert a tükröt az ajtóra a jelen pozícióból úgy lehet felszerelni, hogy míg az egyik kezemmel tartom (innen nézve értelemszerűen a jobbal), addig a másik oldalról belepörgetem legalább az egyik csavart. Mivel egyrészt jobbkezes vagyok (ami ugye a tükör megtartásával le lett kötve), másrészt gyenge (nem tudtam megtartani a tükröt), harmadsorban pedig balkézzel ügyetlen is, így ne tudd meg mit össze nem bénáztam az amúgy egyszerűnek tűnő feladattal.

 

 

Na jó, elmondom... Szóval az úgy volt, hogy nyitásképp kitámasztottam
a képen látható csavarhúzókkal a bosszantóan folyton elmászó ajtót.

 

 

   Majd az egyik csavart kicseréltem egy dupla olyan hosszúra, amit aztán a lyukon tövig átdugva, a másik oldalon már kilógott belőle annyi, hogy azt - mert láttam - bele tudtam pozícionálni a lyukba. Mikor aztán ezzel megvoltam (vagyis tartotta helyettem valami a tükröt), akkor bekapattam a helyére a két alsó csavart is, majd ezt amit a képen látunk kitekertem. Ekkor felül elhúztam az ajtótól a tükröt, hogy beférjen mögé a kezem rátolni az alátétet az időközben visszacserélt rövidebb csavarra. Mikor már ezzel is megvoltam, már csak oda kellett nyomnom a tükröt felül is, majd betekerni a felső csavarokat, aztán mindet meghúzni. Persze ha lett volna valaki segítségül, aki megtartja a tükröt míg én beforgatom a csavarokat a helyükre, akkor egy perc alatt végeztünk volna, nem pedig 10 percig kínlódok, illetve szerencsétlenkedek az ajtó éle elé állított hokedlin.
  
Amúgy persze nem így kellett volna felszerelni (mármint egyedül), hanem úgy, hogy nyitásképp leveszem az ajtót, beviszem a szobába, ahol leteszem két székre, természetesen vízszintesen, mégpedig a belső, vagyis a nem tükrös oldalával lefelé. Ebben a pozícióban ugyanis épp csak rá kellett volna tennem az ajtóra a tükröt, majd alulról belepörgetni a csavarokat. No de az ember (már aki ilyen buta mint én) mindig csak utólag okos...

 

 

 

   Hogy megérte-e a fáradtságot ez a látvány? Azt kell mondjam, hogy igen, mindenképp megérte. No nem annyira a látvány miatt, mint inkább azért, mert ezentúl a vécén ülve nem emlékeztet a rozsdás alátét látványa folyton arra, miszerint lám még ezzel az egészen apró feladattal sem végeztem.

 


 

Amit a képen látunk, azok az Apukám által épített
labororatóriumi tápegység mechanikai elemei.

 

 

Ez a felület azért néz ki ilyen cefetül, mert a telki szerszámos bungiban vizet kapott.

 

 

   Bár az előző képen látható felületet, vagyis a doboz oldalát szépen lepucoltam, a megmaradt festék nagyját egy tapétakéssel tolva le, majd a maradékot lecsiszolva, ezt, vagyis a fedlap belsejét azonban már nem takarítottam le. Szóval ez épp csak kapott egy kis drótkefézést, hogy lejöjjön róla ami le akar jönni.
  
Na most balra fent az a fura színű paca, az attól keletkezett, hogy Apukám a tápegységet - valószínűleg - akkutöltőnek használta. Az persze rendben, hogy egy labortáp akár arra is jó, csakhogy volt a telken erre a célra egy igazi akkutöltő is.
  
Aztán ahogy így ebbe belegondoltam, felmerült megoldásként, hogy az öregem azért vitte ki a telekre a pincéből az említett töltőt, hogy a családi Wartburg akkujának feltöltésével ne ezt a kis labortápot kínozza. Na ennek meg idővel az lett az eredménye, hogy kénytelen voltam összedobni itthonra egy 12 voltos akkutöltőt, melyet amúgy a múltkor már mutattam is.
  
Visszatérve a foltra, azt valószínűleg a dobozon belül elhelyezett hűtőborda túlmelegedése okozta. Na jó, akkor nem túl, hanem csak egyáltalán melegedése, hiszen ennek a labortápnak amúgy semmi baja. Már persze a dobozán, a műszerein, meg a kapcsolóján, meg a ki tudja mi baja derül még ki apróságain felül.

 

 

Ezek itt azok a fadarabjaim, melyek közül mindjárt kiválasztok
egyet, amin aztán nyugodtan festegethetem a dobozt.

 

 

Második lépcsőként a labortáp dobozának eleje és háta következett. Mint
az a sárgás foltból látható, a hátlapot csak ímmel-ámmal takarítottam le.

 

 

   Már majdnem nekiálltam a festegetésnek, mikor szerencsére még éppen idejében eszembe jutott, hogy előbb a többi alkatrészt is le kell takarítanom. Már úgy értem azért, hogy nehogy a már lefestett alkatrészekre poroljak, mire fel áttettem a már festésre előkészített részeket ide, vagyis a hátam mögé.

 

 

   A doboz tetejének feltámasztásához (mármint nem úgy, hogy halott) négy fadarabra van szükségem, mely alkalmatosságból jelenleg meglehetős készlettel rendelkezem. (lásd a csordultig telt vödröt) Ezen amúgy hamarost változtatnom kell. Mármint a túlzásba vitt fadarabok őrizgetésén, mert már nem férek tőlük.

 

 

Akkora lelkesedéssel álltam neki a vasdarabok csiszatolásának, hogy
egyszer csak azt vettem észre, hogy már minddel elkészültem.

 

 

Ez itt a doboz eleje és háta.

 

 

Ez pedig a füle, amiről nem volt egyszerű letolni a rettenetes rozsdaréteget.

 

 

Mivel már így is sokkal szebbek, mint amilyenek még néhány perce voltak,
ezért valószínűleg egyik részlet sem fog második festékréteget kapni.

 

 

   Miután már a harmadik száradással töltött nap is eltelt, gondoltam ránézek a felületekre. Szerintem egyrészt még száradniuk kell, másrészt pedig épp kínálkozik rá egy nagyszerű alkalom, hogy kipróbáljak rajtuk valamit.
  
Hogy mi az a valami? Nos egy régi tervem, ami amúgy épp kapcsolódik a jelen témához. Mármint azon a szálon, hogy a csiszolással és a festéssel sikerült az előlap feliratozásának maradék nyomait is eltűntetnem, amit pótolni kellene valamivel. Csak ugye mivel? Na itt jön be a képbe kérdésként az, hogy vajon oldja-e a lakk hígítója az alkoholos filcet. Mert ugye ha igen, akkor dobhatom a francba azt a tervet, miszerint egyszerűen csak összefirkálom az előlapot. Mármint alkoholos filccel (vagy befolyásoltság alatt), amit aztán a feliratok védelméül lelakkozok.

 

 

A tesztet természetesen nem az előlapon ejtettem meg, hanem a hátlapon,
amire rajzoltam két piros vonalat, valamint egy zöld háromszöget.

 

 

   Na itt meg az jött közbe akadályul, hogy nem találtam a helyén a lakkos üveget, ami végül innen, konkrétan a bal sarokból került elő. Ide pedig még véletlenül sem azért került, mintha annyira rendetlen lennék, hanem csak a legutóbbi használatuk után egyszerűen, és sajnos még bonyolultan sem tudtam velük odalépni a festékes polchoz. Mármint a földre szórt porszívótól és a ventilátoroktól.

 

 

Na most ugrik a majom a vízbe!

 

 

   Hurrá! Kiáltottam fel boldogan, miután kiderült, hogy a lakkban található hígító nem bántja az alkoholos filccel húzott vonalakat. Vagyis ezzel a megoldással simán le fogom tudni festeni a már elkészült, azonban még mind a mai napig lefestetlen előlapú műszereimet. Mármint a HF millivolt mérőt, a frekvenciamérőt, valamint a HF jelgenerátort. Már persze csak akkor, ha nem fog zavarni a csillogó előlapjuk. Erre amúgy van némi esély, ugyanis épp a monitor mellett vannak, ahová oda szokott sütni a nap. Talált rutinosan a szerző egy újabb akadályt az előlapok lefestése felé vezető rögös úton...

 

 

   A labortáp dobozának fogantyúi azért lettek a sárga helyett egyszer csak barnák, mert egyrészt már soknak találtam a dobozon a sárga színt, másrészt pedig épp megtaláltam a barna festéket tartalmazó dobozt.

 

 

   Ezekre a vaskeretekre mindenképp kellett egy második réteg, mert az elsőn átütött a rozsda, illetve az eredeti fekete szín. Ez persze egyben azt is jelenti, hogy ez már nem az a nap, mint ami még az előző kép készültekor volt, hanem már egy másik.
  
Ebben amúgy nagyon nagy vagyok! Mármint a halogatásban. Jelen esetben szerencsére a festék száradásához épp ez kell. Vagyis idő, amit nyugodtan adhatok neki, ugyanis mint az időközben kiderült, a labortáp árammérő műszere feladta a működést. Na most ha abból (mármint alapműszerből) nem találok másikat, vagy nem tudom kipofozni a régit, akkor persze semmit sem érek a festegetéssel.

 

 

   A jelen kép közepén látható egy függőleges barna sáv. Az egy olyan ajtó, ami mögött rengeteg fiók van. De persze nem ez a lényeg, hanem az, hogy az egyik fiókban ott kell lapuljanak a vonalzóim. Na most ha mégsem ott van a keresett fiók, akkor nagyon mérges leszek. Mármint azért, hogy feleslegesen pakoltam el az ajtó elől a midenféle ládákat. Ilyenkor aztán (mármint a kupit látva, pláne tologatva is) érthető, ha a látvány kapcsán folyton az ugrik be, hogy itt sosem lesz rend.

 

 

   De mit panaszkodok, ha egyszer... Na jó, többször is előfordult már, hogy amit kerestem, az épp ott volt ahol szerintem (mármint az emlékeim szerint) lennie kell. Azon a kérdésen persze lehetne filozofálni, hogy ez már a rend, vagy még csak az előszele, csak ugye nem érdemes. Már úgy értem, hogy ilyen hülye gondolatokba fektetni az energiát, ahelyett, hogy végre tényleg rendet vágnék a kacatjaim között.

 

 

   Mert ugye most is mi van? Míg a vonalzók tömegétől valósággal púposodott a fiók, alattuk meglehetős mennyiségű toll és ceruza hevert. Mindezt úgy, hogy még csak nem is tudtam róluk, ami nemcsak azért baj, mert feleslegesen foglalják a helyet, hanem azért is, mert így (mármint úgy, hogy nem tudtam róluk) esélyem sem volt őket megtalálni. Márpedig egy műanyag cső, vagy egy négyszínű toll fémháza bármikor kellhet. Már úgy értem, hogy barkácsolás közben.
  
No de barkácsolok én? Mostanában már egyre sűrűbben, ezért nem is tettem vissza a vonalzókat a helyükre. Már úgy értem, hogy csak addig nem, míg el nem teszem innen a tollakat. Hogy miért nem most? Nos azért nem, mert nem találtam meg a tollak és ceruzák feliratú dobozt, aminek pedig (emlékeim szerint legalábbis) már léteznie kell.

 

 

   Felhoztam a vonalzók közül kiválogatott betűsablonokat, majd az asztalom feletti polcon helyeztem el. Hogy semerre sem látszanak? Hát ez az! Már úgy értem, hogy másnap már hiába kerestem őket. Ez amúgy annyira így volt, hogy még meg is gyanúsítottam magam, hogy odalent hagytam őket a pincében, amire azért láttam némi esélyt. Mármint azért, mert ha csak egy kicsit is nem figyelek oda, akkor úgy, de úgy el (máskor meg szét) tudom hagyni a dolgokat...

 

 

   Ezen a képen például a vonalzókkal együtt felhozott elő és hátlap látható, mégpedig a virágállvány alsó polcán jobbra ücsörgő csüngő levelű fikusz mögött, pontosabban szólva a két ajtószárny közé betámasztva. Az amúgy egy nagyon jó hely! Mert ott ugye egyrészt mindig jó meleg van, ami elősegíti a száradást, másrészt pedig kevés az esély a száradó alkatrészek felrúgására.

 

 

   Ha nem is volt valami egyszerű, végül megtaláltam a polcon a betűsablonokat. Most még nem azért kerültek elém, hogy rajzoljak velük, hanem csak azért, hogy megnézzem, vajon átfér-e rajtuk a tűhegyű filc hegye. Jelentem igen, átfér csak mivel az egyetlen a célra megfelelő fekete filctollam már beszáradás közeli állapotban van, így el kell mennem a boltba egy másikért.
  
Kinéztem az ablakon, hogy esik-e az eső, majd mikor már majdnem elindultam, szóval még szerencsére éppen idejében, egyszer csak kiderült, hogy ma augusztus huszadika van. Na így torpedózta meg a feliratozási terveimet a naptár...

 

 

   Néhány további napnyi napon történő száradás után egyszer csak hirtelen úgy gondoltam, hogy épp itt lenne az ideje a munkadarabok festőállványról történő leszerelésének. Mármint azért, hogy a csavarfejek mellett képződött vastagabb festékrétegnek is legyen ideje megszáradni. Persze nem szedtem le őket, hanem csak gondoltam rá, ahányszor megláttam őket az ajtószárnyak között sárgállani.

 

 

   Bár úgy néz ki, mintha szépen fedne a festék, de ha alaposabban megnézem, akkor azt látom, hogy simán ráfért volna egy újabb réteg. Kapni persze már nem kapott. Hogy aztán ebben mennyi szerepet játszott az általános lustaságom (szerintem főszerepet), és mennyit az, hogy már kezdem unni a labortáp szobában szerteszéjjel heverő alkatrészeit, az egy jó kérdés!

 

 

   Nem azért vagyok a tápegység összeszerelésének tekintetében borúlátó, mert sötét tónusúra sikerült ez a kép, hanem azért, mert az alkatrészek zöme egy olyan dobozban hever, ami alatt egy már több mint 10 éve szétszedett, és persze azóta össze sem rakott lapozós órás rádió hever. Amúgy az elő és a hátlap - immáron alátét deszka nélkül - újra a két ajtószárny között szárad. Mármint azért, mert az utóbbi néhány napban - a projectet lassítandó - olyan pocsék volt az idő, hogy egyszerűen nem mertem elmenni a boltba alkoholos filcért.

 

 

   Íme az asztalomon található szemetesvödör tartalma. Ezt nem azért mutattam meg, hogy lásd, még mindig ott az alján a zenélő doboz maradványa, hanem azért, mert innen szedtem elő azt a két csavart és távtartót, amivel a feliratozása után vissza fogom csavarozni a tápegység előlapját a festőállványra, ami jelen esetben azt jelentette, hogy egy újabb olyan kupac csavar került az asztalomra, amiről egy hét múlva már biztosan nem fogom tudni, hogy melyik projectemhez tartozik.

 

 

   Mindeközben az előszobában állomásoztatott alátétlemezt többször is majdnem sikerült a "hát ezt meg mégis miért nem vittem már le" kérdést követően levinnem a pincébe. Persze nem vagyok én olyan hebrencs, hogy csak úgy felkapjak valamit, aztán elszaladjak vele a helyére...

 

 

   Amit ezen a képen látunk, csak ugye olyan nagyon azért nem, na azt a két fület napokig kerestem a lakásban, mondván biztos vagyok benne, hogy felhoztam, csak aztán sikerült őket valami olyan tuti helyre letennem (mármint egy biztonságos helyre, tovább száradni), hogy csak azért nem találom. Aztán tessék! Idenyúltam egy tollért (ez amúgy egy készülő tartó a tűreszelőknek), és egyszer csak meglettek.

 

 

Na most nem arról van szó, hogy nem tetszik, hogy barnák lettek.

 

 

Hanem arról, hogy alaposabban megnézve őket, itt-ott kilátszik
a barna alól az alapozásnak tekinthető sárga festék.

 

 

   Mire fel lementem a pincébe, ahol is kitettem az ajtó elé a munkapadot, arra egy fadarabot, arra újságpapírt, majd arra a korábban már kialakított festőállványt (ami amúgy jelen esetben persze csak néhány lyukat jelentett), majd elkezdtem keresni a fogantyúkat, azok azonban hiába néztem, semerre sem voltak a pincében. Mindezt úgy, hogy meg mertem volna rá esküdni, hogy az előbb tettem ki őket a zsebemből. Ebben azért voltam egészen biztos, mert a bal zsebembe tettem őket, mégpedig úgy, hogy az egyik az ott őrizgetett cérnakesztyűm egyik, a másik pedig a másik oldalára kerüljön, mégpedig ugyan ne verjem már le róluk a festéket alapon.
  
Mikor aztán már úgy voltam vele, hogy jó, legyen, tudom, miszerint már megint én vagyok a hülye, s épp elkezdtem volna visszapakolni a pincébe a dolgokat, mondván felmegyek a lakásba a mégiscsak odafent felejtett fülekért, egyszer csak megláttam őket a balra látható festékes doboz tetején, ahol a valóságban is éppen annyira látszottak (illetve nem), mint amennyire ezen a képen.

 

 

Ezeken a kereteken már a második réteg festék szárad. Na most mint az sejthető, az
egyes képek készülte között napok teltek el. Hol ezt hagyom itt, hol meg azt és ott.

 

 

A fülek például több mint egy hetet száradtak a pincében, mire észrevettem őket.
Mármint azért, mert nem valahol az ajtó közelében, hanem kicsit bentebb voltak.

 

 

Szerintem az előlapot a két ablak között már süti olyan régen a nap, hogy most
már nyugodtan ráfirkálhatok. No nem mintha eddig ideges lettem volna...

 

 

   Bár eredetileg úgy volt tervezve, hogy mire a festéssel idáig eljutok, addigra már a tápegység összes beteges alkatrésze ki lesz pofozva, ez azonban annyira nem így történt, hogy eddig még tulajdonképpen egyikkel sem végeztem.

 

 

Az persze lehet, hogy a valaha fényes alumínium előlapon jobban mutattak
a krómozott fülek, mint a sárga alapon a barnák, de azért ez sem csúnya.

 

 

Mivel csak ezen az egy sablonon fért át az alkoholos filcem hegye,
ezért a betűkészletet illetően nem igazán volt más választásom.

 

 

Amúgy a boltban nem volt ennél vékonyabb
hegyű filc, pedig olyat szerettem volna.

 

 

Egy kicsit nem figyeltem oda, mire fel pikk-pakk elkészült az előlap új feliratozása.

 

 

A "ki" meg a "be", meg a "Jl" (mint jelzőlámpa) felirat elcsúszott balra, de
nem hinném, hogy ez csökkenteni fogja a tápegység használati értékét.

 

 

   Mivel időközben mégiscsak sikerült az alátétdeszkát azon elképzelés mentén haladva a pincébe levinnem, hogy majd odalent csavarozom rá a már feliratozott előlapot, a távtartós csavarok viszont fent maradtak a lakásban, miközben ezekkel a történésekkel mondhatni párhuzamosan sikerült az előbb már előtúrt kávésüveget a földszinti előtérben felejtenem, szóval a végére már azt sem tudtam, hogy mit és hol, és hova és miért kell mennem.
  
Erre a fokozott zavarodottságomra jött ráadásként, hogy az egyik szomszéd közprédává tett egy vezeték nélküli billentyűzetet. (mondjuk nem most, hanem még valamikor régebben, csak most vettem elő) Mivel ez nem úgy vezeték nélküli, hogy levágták róla, hanem úgy, hogy rádiós, gondoltam mint ahogy annyi más tárgy, úgy ez is megér egy szétszedést.

 

 

   Persze azért hoztam el olyan bátran, mert mivel nincs meg a vevőrésze, így hatalmas valószínűséggel a kukában fogja végezni. Vagyis ha szétszedem, akkor onnantól már nem foglalja tovább a helyet.

 

 

Mivel már nagyon el voltam csúszva a dolgokkal, gondoltam
inkább nem tologatom tovább magam előtt a feladatokat.

 

 

És nem ám csak az előlap festőállványra történő felcsavarozásáról volt szó,
hanem amint azzal megvoltam, már indultam is vele a pince irányába!

 

 

   Ennek a tápegység dobozát sárgára festős részprojectnek, ennek ezennel itt a vége! Ami persze (megjegyzem magamat is meglepve vele) egyáltalán nem jelentette azt, hogy magának a sárgára történő festegetésnek is.

 


 

   Valahol a háttérben (ha csak gondolati síkon is) egy rendrakós projectet futatva, azt találtam ki a pincében nyüzsgő valami eszement mennyiségű fadarab sorsának rendezésére, hogy ahányszor csak erre járok, persze munkásruhában, mondjuk sarazni a kertben, megkeresni valamit a lomos pincében, esetleg csak meghúzni az egyik csavart a biciklin, olyankor mindig el kell tennem az útból legalább három fadarabot. Na most ha abban a tempóban haladok, mint amit az utóbbi hetekben tapasztaltam, akkor úgy 10, de legfeljebb 15 éven belül...
  
Nos így került elém (mármint a fadarabok lagymatag pakolászása közben) a jelen képen a satu alatt látható különös formájú fadarab, ami amúgy valaha egy Ilonka nénitől örökölt szék ülőrésze volt. Ahogy álltam vele a pincében, s épp nagyban azon törtem a fejem, hogy ebből mégis mit tudnék kihozni (már úgy értem, hogy az eredeti céljától eltérően valami egészen mást), egyszer csak megláttam az elektromos szerszámletevős polcon a szokásos módon indokolatlanul állomásoztatott satut, valamint egy doboznyi közvetlenül mellette elhelyezett okkersárga festéket. Ezek így ketten mindjárt három dolgot is kiadtak. A szék ülőkéjéből egyrészt egy nagyszerű festőállványt (illetve jelen esetben alátétet), másodsorban a satu lefestése kapcsán egy újabb fejezetet ehhez a sárgára festős projecthez.

 

 

   Mindeközben a harmadik dolog az, hogy a közvetlenül pince belépő részében elhelyezett, immáron félig lefestett satu okán újra elhalaszthattam a fadarabjaim rendbetételét. Hogy az elért három apró eredmény közül melyiknek örültem leginkább, az legyen most titok.

 

 

   Néhány nap (persze az is lehet, hogy hét) eltelte után egyszer csak újra ide evett a fene, mire fel ha már úgyis épp itt voltam, kitettem a pince elé a munkapadot, arra a satut, majd megfordítottam, hogy a másik felét is lefesthessem.

 

 

   Hogy egy kissé foltos, vagy nem annyira szép rajta a festés, mint amennyire egyáltalán lehetne, az egy satu esetében annyira lényegtelen, hogy ezt a szerszámot tulajdonképpen csak azért festettem le, mert a múltkori alkalommal túl közel kerültek egymáshoz a festékes dobozzal.

 

 

Mikor már azt hittem, hogy kész, véletlenül kiszúrtam (no nem
mintha eddig nem tudtam volna róla), hogy a satu kettévehető.

 

 

Mire fel nemcsak az eddig nem látott részek kerültek lefestésre,
hanem a már lekentek is kaptak egy újabb réteget.

 

 

   Ez már egy másik nap és egy másik réteg festék, mert mint az kiderült, egy nem volt belőle elég. No nem mintha olyan nagyon csúnya lett volna, hogy itt-ott átüt a sárga alól az ezüst, csak ha már egyszer csinálom, akkor ugyan miért ne lehetne legalább a lehetőségekhez képest szép.

 

 

   Mikor úgy gondoltam, hogy már csak annyi a dolgom, hogy összetolom a satu két felét, akkor egyből kiderült, hogy olyan részeit is lefestettem, melyeket nagyon nem kellett volna! Persze mit nekem levakarni azt a kevéske sárga festéket, az amúgy egymáson csúszó felületekről...

 

 

Miután a satut újra összeszereltem, "végre ez is készen van"
felkiáltást hallatva, boldogan tettem fel a polcra.

 


 

   Ezt az ablakszárny összefogatót, illetve közös vezérlőt (mármint az előbb látott satuval ellentétben) azért voltam kénytelen lefesteni, mert ezt aztán már tényleg elkezdte megenni a rozsda.

 

 

Ennyi szerelés persze még nem elég hozzá, hogy le tudjam festeni.

 

 

Rugóból kapni fog a szerkezet egy újat (pláne a réginél egy kissé erősebbet),
a csavarokat azonban nem cserélem ki. A fejüket persze le fogom festeni.

 

 

Mivel több helyütt is szegecselve van, így azokat a részeket nem tudom
megbontani. Na jó, reszelővel simán szétcsapnám, csak nem akarom.

 

 

   Ezt viszont mindenképp ketté kell vennem, mert ugye ha egyben festeném le, akkor egyrészt összenőne, másrészt mikor a száradás után megmozgatom, akkor meg szétkenődne rajta a festék. Vagy ha épp olyan kedve van, akkor lepattogna.

 

 

   Mikor már majdnem elindultam velük a pince irányába, szóval az utolsó előtti pillanatban, vagyis még éppen idejében hozzácsaptam a csomaghoz a felül látható gumírozott ütközőt is, ami persze egy kissé szintén rozsdás.

 

 

   Az apró alkatrészek azért kerültek ebbe a a műanyag tárolóba, mert ez volt elől. Hogy mégis mihez? Nos ahhoz, hogy némi gipszet beleszórva, majd arra vizet öntve betapasszam végre a kaputelefon alatt éktelenkedő patkánylyukakat. Hogy ebből a tervemből ma nem lett semmi, az egyértelműen a sárgára történő festés iránti elkötelezettségem számlájára írandó.

 

 

Az amerikáner persze még mindig nincs lefestve, pedig arra is mennyire ráférne...

 

 

   Van olyan eset, mikor kifejezetten szeretem, hogy az utóbbi idők történéseinek maradványai még elől vannak, és persze az is előfordul, hogy átkozom magam miattuk. Most például kifejezetten jól jött, hogy van egy csomó műanyag csődarab az igencsak vegyes tartalmú csavaros dobozban.

 

 

Mikor valami érthetetlen van a képen, akkor az - mint azt már
többször is említettem volt - valószínűleg egy festőállvány.

 

 

   Mikor rákoncentrálok egy feladatra, akkor néha olyan éles eszű vagyok (vagy csak tűnök a magam számára), hogy azon még magam is meglepődök! Most például ugye csavar, csődarab, lefestendő bigyó, csődarab, fadarab a feltalált sorrend. Épp csak ezen nagyszerű alkotásom megörökítése sikerült életlenre...

 

 

Természetesen ez is egy festőállvány.

 

 

A gumit azért megpróbáltam kikerülni az ecsettel.
Hogy ez nem igazán sikerült? Most mond már...

 

 

Míg a csavarok fejei fehér festéket kaptak, addig a többi alkatrész sárgát.

 

 

   Ez majdnem ugyanaz a kép, mint az előbbi, mindössze annyi különbséggel, hogy közben eltelt néhány száradással töltött nap, kicserélődött a háttér, sárga helyett piros végűvé vált az apró ecset. Kezdetben úgy volt, hogy már viszem is fel őket a napra tovább száradni, de aztán mégis inkább úgy döntöttem, hogy kap egy újabb festékréteget. No nem azért, mintha az elsőnek felkent réteg ne fedett volna jól, hanem azért, mert ha valahol valami gőzt kap, akkor az ez a kitámasztó szerkezet a két ablak között. Festék van, idő van, gondoltam nehogy már pár év múlva újra neki kelljen állnom, s már kentem is szét az alkatrészeken az okkersárga festéket.

 

 

A második réteg három napi pincében történő száradása után kapott újabb két napot
az előtérben. No nem valami értelmes indokkal, mint inkább indokolhatatlanul.

 

 

   Hogy mit keres a labortáp dobozának belső kerete a fürdőszobai ablakcsukó ütközője mellett? Nos erre az a magyarázat, hogy hiába száradt rá a keretekre a sárga festék már rég, attól én még nem álltam neki a tápegység összeszerelésének.
  
Eláruljam, hogy miért? Nos azért, mert azt találtam ki, hogy legalább a műszer fülei alá illene tennem néhány műanyagból készült alátétet. Na mi hiányzik ehhez? (mármint az akármilyen színű műanyag alátétek legyártásához) Hát persze, hogy az eszterga késtámasza! Már úgy értem, hogy az ekkor még nem volt kész. Ilyenkor aztán, mikor tudatosulnak bennem az egymásra lógó félbehagyott projectjeim, egy kicsit mindig összeomlok.

 

 

   Mivel az esztergához a késtámasz megépítése bonyolult feladatnak látszott, anélkül meg ugye használhatatlan, ezért a színes alátétek legyártása helyett inkább kihúztam a sorból ezt az apró fiókot.

 

 

   Majd magam elé borítottam belőle a középső rekesz tartalmát. Mert ugye ha már egyszer van, akkor mégiscsak kényelmesebb az asztalánál ülve megkeresni valamit (jelen esetben néhány műanyag alátétet), mint legyártani.

 

 

Szerintem nem árulok el vele titkot, hogy nemcsak az ablakszárny összekötő
alkatrészei lógtak már hosszú napok, na jó, hetek óta, hanem én magam is.

 

 

Az ütköző csavarjai alá fekete alátéteket választottam.

 

 

Míg a maradék négyre pirosakat. A választást nagyban megkönnyítette, hogy
míg piros alátétből csak négyet találtam, addig feketéből meg éppen kettőt.

 

 

Ez így annyira szép, hogy az már-már túlzás!

 

 

Na most azt tudtam, hogy a rozsdás rugót le
kell cserélnem, de hogy még a csavart is...

 

 

   Úgy voltam vele, hogy tuti nem mentem el a csavarboltba önzárós anyáért, mikor a négyesek közül már az utolsót is elhasználtam, de aztán szerencsére az derült ki, hogy mégis. No nem mintha olyan messze lenne az a csavarbolt, csak odakint épp durván szakadt az eső. Mikor már ott tartottam, hogy épp nagyban felkapattam volna a helyére az anyát, nekiállt csipogni a konyhai időzítő.

 

 

   Ez már csak a sült hús maradéka, aminek a másik felét egy hatalmas adag tört krumplival fogyasztottam el. Kezdetben úgy volt, hogy ebből munka helyett már megint egy kiadós ebéd utáni alvás lesz, de aztán inkább ittam egy a szokásosnál erősebb feketét, hogy tovább folytathassam a már majdnem kész munkát.

 

 

Miután belestem a két felület közé, majd megláttam a friss festésen a karcokat,
azonnal túrtam egy-egy újabb műanyag alátétet a súrlódó felületek közé.

 

 

   Miután a múltkor nemcsak legyártottam a hiányzó dobozokat, de egy füst alatt rendet is vágtam a tartalmukban, nemhogy van rugós dobozom, de már egyenesen két rugós dobozom is van! Na jó, bevallom... Azóta már három, csak a harmadikat a messzi pincében őrizgetem.

 

 

Ez az amúgy asztali lámpáról származó rugó az előbb persze még nem ekkora volt.

 

 

Na erre a gyönyörűséges látványra aztán már tényleg nincsenek szavaim...

 


 

Mint ahogy már annyi alkotásom, úgy az asztalos szorítóba újságpapír
közbeiktatásával befogott harapófogó is csak egy festőállvány.

 

 

   Most majd ettől a konstellációtól nem tudok napokig bemenni a pincébe, mondjuk kitenni a pince elé az esztergát, majd azon törni a fejem, hogy mégis hogyan nézzen ki rajta a késtámasz.

 

 

   Mivel érthető okból nem szerettem volna ráfogni a friss festésre (mármint az asztalos szorítóval), előkaptam egy deszkát (illetve elől vannak ezek amúgy is), majd lekaptam a polcról a fúrógépet, belefogtam egy 10-es fúrót, amivel aztán fúrtam a harapófogó nyelének két enyhén ferde lyukat. Ez amúgy könnyen ment (mármint a ferde lyuk fúrása), mert már eleve csak ilyet tudok. Mármint ferdét.

 

 

Épp mint ahogy a többi, úgy ez is egy nagyon profi festőállvány lett.

 

 

Néhány napig még hagyom száradni (addig is telik az idő), aztán ha
már végképp nem fog, felkapom és beteszem a szerszámtartóba.

 

 

A harapófogó is legalább úgy virít a sárgaságával, mint mondjuk a satu.

 


 

   Hogy a partvis nyelét mégis minek kellett lefesteni? Nos azért, mert valami okból hajlamos szétszedni a kezem. Hiába csiszoltam fel, mert ha véletlenül kesztyű nélkül takarítottam vele a lépcsőházat, akkor a simasága ellenére nekiállt lehozni az ujjaimról a bőrt. Majd kap még egy réteg festéket, aztán csiszolást, aztán újra festéket, és ha ezek után sem lesz elég fényes, akkor lehet, hogy ráadásul még le is lakkozom!

 

 

   Ez itt épp egy csiszolási fázis, amire amúgy valóban szüksége volt. Elemzésem szerint amúgy az lehetett az ok (mármint a bőröm leszedésének oka), hogy bár a nyél fogásra teljesen simának tűnt, de mikor ráizzadt a kezem - épp mint ahogy a festéstől - felálltak a fán az apró szőrök, amik aztán persze lehozták a kezemről a bőrt. A pofámról mondjuk, már csak a vastagsága okán sem sikerült volna, de ezt most inkább hagyjuk...

 

 

   Hogy miért, illetve hogyan szerepelhet egy képen a még nagyban száradó festésű satu, valamint a partvis nyele, mikor az előbb a satut már a helyére téve láttuk? Ez kérlek úgy lehetséges, hogy a különböző sárgára festős témák között volt némi időbeli átfedés, amit aztán később, már a képek rendezésekor kénytelen voltam egyenesbe hozni, vagyis témák szerint szétválogatni.

 

 

A fekete gombot csak mint ideiglenes fogantyút tekertem bele a nyél végébe.

 

 

   Persze nemcsak arról van szó, hogy mindjárt elkészül a partvishoz a nyél, hanem egyben arról is, hogy az utóbbi idők néha nem is annyira apró rendezkedéseinek következtében újra szabadon járható a pincének legalább az előtere.

 

 

   Ha megszárad a lakk, nekiállhatok végre a többi apróságnak. Már amennyiben apróságnak tekinthető mondjuk a csiszolómalom megépítése, vagy a polcba tolható fiókos, az esztergakések, meg a nyeles tokmány, meg a ki tudja még mi minden az utóbbi időben félbehagyott, általam egyszerűen csak farigcsálósnak hívott feladat.

 

 

A nyélvégi gomb amúgy támasztékként is kiválóan bevált. Mármint
arra a célra, hogy a friss lakkozás semmihez se érjen hozzá.

 

 

Mikor valami elkészül, olyankor mindig meghatódok!
Hogy ez nem valami sűrűn van? Hát ja...

 

 

   Mivel a szék ülőkéje nagyszerűen bevált mint festőállvány (már úgy értem, hogy a pereme miatt nem esnek le róla a dolgok), ezért úgy döntöttem, hogy megtartom. Hogy aztán tenni hova fogom, mert itt ugye nem maradhat, az most még nagyon a jövő zenéje...

Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg a
Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában.