Míg a polcokból kiszedett léceken szárad a rájuk kent fehér festék, arra az időre azt találtam ki elfoglaltságul (no nem mintha nem lenne ezernyi más dolgom), hogy egyrészt szétszedem, és persze be is mutatom az itt (korábban persze a polcon) látható kincseket, ami meg nem kell, vagy nagyon nem való ide, azokat meg majd jól elteszem innen valahova máshova. Legalábbis remélem, hogy így lesz.

   Mivel még mindig nagyban ragad a léceken a festék, illetve két polcnyi festésre váró lécről van szó, melyeket ugye jobb volna nem összekeverni, így az egyes festékrétegek felkenése között bőven lett időm bemutatni a két akkutöltőt.

   Melyek közül elsőnek ez a 12 voltos változat került a boncasztalra. Illetve ez most nem a lakásban található asztal, hanem a pincebeli munkapad, mert a töltőt egyszerűen nem láttam értelmét a lakásba felvinni.
   Hogy az előbbi képen még nem volt fehér az izzó, most meg már az, az kérlek nem annak köszönhető, hogy a polcdeszkákkal együtt mondjuk csak úgy véletlenül azt is lefestettem, hanem annak, hogy bekapcsoltam.

   Valószínűleg azért ez a 35/35 wattos izzó került az akkutöltőre, mint egy soros áramkorlátozó ellenállás, mert ez semmibe sem jó. Már úgy értem azért, mert míg a motorom 6 voltos volt, addig a családi Wartburgunk lámpájába nem ilyen foglalatú izzó kellett.

   Az apró műszer mutatta 20 volt annyit tesz, hogy a töltő 12 voltos. Hogy minek készült, mikor volt ennél komolyabb akkutöltőnk is? Nos azért, mert azt apukám kivitte a telekre, az autóban viszont kimerült az akku, nekem meg más terveim voltak a hétvégére, minthogy az autó híján itthon ücsörgő családot nézegessem.
   Hogy miért került ki a töltő a telekre? Nos azért, mert miután már egyik szülém sem dolgozott, kivonultak a telekre, ami mindig is a leghőbb vágyuk volt. Ott meg ugye, ha épp semmiért sem kellett lemenni a faluba, olyankor megesett, hogy akár egy hetet is ácsorgott az autó a diófa alatti árnyékban, aztán meg nem indult el.
   Ez amúgy többször is megesett. Már úgy értem az, hogy az autó nem indult el. Ez számomra annak fényében volt fura, hogy apukám amúgy precíziós műszerész, vagyis egy olyan szakember (illetve sajnos most már csak volt), aki elektromos műszereket készít és javít. Ehhez képest a családi Wartburg néha olyan állapotba került, hogy csak néztem! Illetve nemcsak néztem, hanem mikor épp életveszélyes volt, vagy már egyáltalán nem indult, olyankor kénytelen voltam megjavítani.
   Szerintem az volt a legdurvább eset, mikor egyértelműen elszállt a motorban a hengerfejtömítés (vagyis dőlt az autóból a fehér füst), Apukám azonban ennek ellenére tovább használta a kocsit, majd néhány napra állni hagyta a ház előtt, miután az már nemcsak úgy egyszerűen nem indult el, de egyenesen odáig fajult a helyzet, hogy az indítómotortól már csak egy egészen halk kattanásra futotta.
   Részemről ha valamit nagyon utáltam, az az autószerelés. Az autóban (még egy Trabantban vagy egy kispolszkiban is) nekem már minden túl nagy, túl olajos, túl átláthatatlan működésű. Ennek ellenére kénytelen voltam nekiállni kipofozni szegény Wartburgot. Nyitásképp vettem bele egy új hengerfejtömítést, majd mivel akkoriban még erős voltam és fiatal, egymagam betoltam az autót a ház melletti kertbe, ahol is leengedtem a motorból a fagyállót egy lavórba.
   Fékek kiengedve, szabadonfutó inaktiválva, váltó négyesben, hengerfej a falnak támasztva, de az autót előre hátra lökdösve, a motorja még csak meg sem mozdult! Úgy álltak benne a dugattyúk, mintha oda lennének csavarozva! Mérgemben, hogy nem haladok, valamint apám ennyire trehány, ami csak a pincében csavarlazításra alkalmasnak tűnt, azt részemről mind beleöntöttem a hengerekbe. Közben persze bőszen lökdöstem az autót előre hátra, mire fel egyszer csak végre megmozdultak a hengerekben a dugattyúk.
   Na innentől fogva már nem lökdöstem a kocsit, hanem azt játszottam vele, hogy az indítómotorral pörgettem ki a hengerekből a mocskot, amiből aztán volt bennük rendesen. Egyrészt ugye ott volt a mindössze egyetlen hét alatt keletkezett rozsda, valamint a rozsdát okozó fagyállós hűtővíz, másrészt a vegyszerek a kromofágtól a csavarlazítón át a nitrohígítóig tartó sora, amit ugye a megindulásuk érdekében a dugattyúkra locsoltam.
   Miután a pörgetés hatására már nem szállt fel több vegyszerköd a hengerekből, összeszereltem a motort (persze már az új tömítéssel), majd visszatöltöttem bele a lavórból a fagyállót.
   Bár részemről egy meglehetősen bátor gyerek voltam, de annyira azért nem, hogy be mertem volna indítani a kocsit az udvarban. Ha ezt megteszem, akkor ugyanis tuti megöltek volna a lakók! Ez egészen biztos, mert miután kitoltam a kocsit az utca végén található elhanyagoltabb részre, majd persze be is indítottam, abból olyan füst lett, hogy az szerintem még az aznapi műholdképekre is felkerült!
   Ugyan kellett hozzá a motornak néhány perc járatás, hogy helyreálljanak benne a dolgok, de miután megkerültem vele a vasúti töltést a Thököly és az Egressy út között (szerintem kétszer is), addigra már csak annyira füstölt, mint amennyire úgy általában a többi kétütemű.
   Na ez volt az az autó amit (mikor vett helyette másikat) apám nekem akart adni, de én nem fogadtam el, mondván nekem ugyan nem kell. A haverok (akik amúgy az ajánlattételkor épp itt voltak) meg csak hüledeztek, hogy nekik bezzeg nem akar adni a faterjuk egy autót, pedig ők biztosan elfogadnák.
   Amúgy az autó nem az előélete miatt nem kellett, hanem azért, mert részemről sohasem vágytam autóra. Ez annyira így van, hogy soha nem is volt kocsim, csak néhány különféle kisebb nagyobb (főleg kisebb) motorom. Még jogsim is csak a céges kocsi, kezdetben postás Izs, később Barkas, majd modernebbek miatt volt.

   Visszatérve a jelen töltő megépítésének történetére, mikor kiderült, hogy csak ennyi a gátja az öregeim telekre történő távozásának, akkor fogtam egy EVA66-os tápegység dobozát, majd belevarázsoltam ami épp a kezembe akadt.

   Itt egy kicsit nem értettem, hogy mi tartja a helyén az elkót, de aztán rájöttem, hogy egy hosszú csavarból görbített bilincs, aminek a menetes végét a textilbakelit alaplemez másik oldalán tartja egy anya, az itt látható végét pedig egy rézből készült bilincs. Hiába néz ki valami rettentő módon szörnyen, ha egyszer az adott problémára (vagyis az elkó rögzítésére) az adott pillanatban, és persze műszaki felszereltséggel ez volt a legegyszerűbb megoldás.

   Majd mivel több ilyen formájú dobozom is van, ráírtam, hogy ez mégis micsoda. Mikor ezzel megvoltam, kitettem az előtérbe, mondván majd csak a másik töltővel együtt viszem át a lomos pincébe.