Bár alapvetően a nagydarab áramváltóért jöttem, attól még megtekintettem ezt a polcot is, amin már ki tudja mióta foglalják a folyton kevés helyet az elektronikus gyújtás bemutatásához szükséges gyújtótrafók. Míg balra - pusztán a képzavar kedvéért - egy zeneláda füle néz velünk farkasszemet, addig középen egy hatalmas kapcsoló biztosítja leesés ellen az alatta elhelyezett, valószínűleg DVD lemezeket. Egyszer persze - ha csak előbb meg nem halok - itt is biztosan rend lesz, de a rend bekövetkezésének idejét most még csak jósolni sem merem!

   Ahonnan aztán - a koszossága okán - egyből a csapba került, ahol a rácsorgatott melegvíz hatására elkezdett az oldala buborékozni, mire fel kikaptam a vízből, nehogy még a folyamat visszafordulván bejusson az amúgy zárt dobozba a víz.
   Bár még nem dörgöltem meg, de a körülötte keringő részecskékből már most is egyértelműen látszik, hogy ez a doboz tényleg nagyon koszos volt, amin azért nincs mit csodálkozni, mert éveket töltött a motorom ülése alá beépítve, ahonnan csak akkor került ki, mikor (a házunktól szerencsére mindössze néhány sarokra) sok évnyi hiba nélkül való működés után egyszer csak bemondta az unalmast.

   Míg a fekete doboz a cserépkályha füstkivezető csövén szárad, addig én elmesélem, hogy honnan van. Munkadíj fejében kaptam, mégpedig John barátomtól, cserébe a motorja megjavításáért. Míg én ezt a dobozt kértem munkadíjul, addig Tomi barátom a zöld színű mintás gyújtókábelt. Ahhoz képest, hogy cserébe darabokra szedtük egy 250-es MZ blokkját, majd kicseréltük benne a váltót, a munkadíj igen alacsonynak volt mondható, és még ezt is csak vonakodva fogadtuk el.
   Egy újabb adalék az elektronikus gyújtóegység történetéhez, hogy ez nekem igazándiból nem kellvén, illetve azért, mert mindig is dobozhiányban szenvedtem, miután megkaptam, lazán kiszórtam belőle az eredeti tartalmát. Hogy mi került bele? Egy elektronikus feszültségszabályzó, ami aztán idővel kikerült a motorból.
   Mivel nagyon rendes gyerek voltam (vagy tán vagyok is mind a mai napig), az eredeti alkatrészek még jórészt meglévén, újraépítettem a doboz eredeti tartalmát. Hogy az eredetileg 12 voltos rendszerhez méretezett trafóját áttekercseltem-e 6 voltosra, azt majd csak akkor fogjuk megtudni (mármint én magam sem emlékszem rá), ha kinyitom a dobozt. Valami dereng az esetről, mert még mind a mai napig él bennem a kép a két szovjet Π217-es germánium tranyó hajtotta toroid trafóról.

   Részemről már nagyon régóta terveztem, hogy mikor lapozgatásaim során megtalálom a gyújtóegység kapcsolási rajzát a Rádiótechnikában (amúgy az 1978-as évkönyvben van), akkor beszkennelem, vagy egyszerűen csak kifényképezem belőle. Ennek mindenképp meg kellett előznie a gyújtóegység előkerítését, hogy ne kelljen magamra várnom. Mivel ez már korábban megtörtént, így mire ideértem, addigra már rég ott figyelt ez a kép a projekt jó előre megnyitott mappájában.

   Meg persze ez a másik is. A két P214-es tranzisztor, mint ellenütemű oszcillátor működik. A trafó kimeneti feszültsége - a négy dióda egyenirányítása után - egy 1 mikrós kondenzátort tölt, amiből a benne felhalmozott energiát a KY201K típusú tirisztor sütögeti rá a gyújtótrafóra. Mivel ebben a kapcsolásban a tranzisztorok kollektora testelt, így azok közvetlenül voltak felszerelhetők az elektronikát tartalmazó fémházra. A kapcsolás fényét emelendő, tartalmaz egy 127 voltos kimenetet is, mégpedig a villanyborotva számára.
   Mivel a motorkerékpár huzalozásában az Re ellenállás már nem szerepelt (ami amúgy eredetileg elellenállás huzalból volt, mint bekötővezeték), így nem okozott gondot, hogy az elektronika 12 helyett a motorban csak 6 voltot kapott. Illetve egy ilyen elektronikának éppen az a lényege, hogy még erősen lecsökkent akkumulátor feszültség esetén is (vagyis önindítós indításkor) szolgáltassa a megfelelő energiájú gyújtószikrát. Hogy a működését be tudjam mutatni, ahhoz persze majd kelleni fog még egy gyújtótrafó, valamint egy gyertya is, de ilyesmiket minden jobb családban tartalmaz a sublótfiók.
   Később persze eszembe jutott (már csak azért is, mert ezt épp az előbb írtam), hogy ez a gyújtóegység rossz, de mivel alig van benne valami, így - egy próba erejéig legalábbis - nem tűnik javíthatatlannak.

   Ezen a képen már alig látszik az elektronikus gyújtás doboza (balra fent), ennek ellenére mégis azt a tételt választottam, de csak mert ahhoz szorosan hozzátartozik a két gyújtótrafó, meg persze a nem kevés gyújtógyertya is. Vagyis ha ezt a tételt végre kivégzem, akkor a pultról egy csomó mindent eltehetek.
   Mondjuk a rózsaszín dobozba rejtett RJ11-es aljzatok is futottak még, mint egy szintén igencsak kiváló választás, mert az a tétel meg a csíkos dobozban látható, DIN szabványú hangfalcsatlakozókkal függ össze. Mondjuk csak annyiban, hogy közös dobozban hoztam fel őket a pincéből.
   Aztán akad itt még két webkamera, légpisztoly, a Zenit fényképezőgéphez kapott apró vaku, a dobozok alatt elrejtve pedig egy szovjet fényerőszabályzó is. Ha még ezeken felül is van valami, azt ebből a szögből már én magam sem látom.

   Szerintem nem árulok el vele különösebb titkot, hogy azért vettem végre magam elé (amúgy lehetett volna bármi más is), mert épp valami nagyon más dolgom volt. Ilyenkor aztán olyan lelkesedéssel szedek szét, hogy azon még magam is komolyan meglepődőm! Mármint azon, hogy miért mindig valami máshoz van kedvem, mint amit épp csinálnom kéne. Szerencsémre nincs kötött napirendem, így akkor és azt csinálok, amihez épp kedvem van. Most például a szokásos mindennapi bevásárlás halasztódott későbbre. Mondjuk ha nem megyek ki a boltba, akkor nem lesz ebéd, de arra részemről nem vagyok kényes. Néha még az is előfordul, hogy egész nap nem eszem semmit, aztán furcsállom az estefelé már erősen korgó gyomromat. Már úgy értem, hogy szerencsémre ritkán vagyok éhes.
   Itt aztán majdnem újra nekiálltam elmesélni, hogy milyen szerencse folytán sikerült hozzájutnom ehhez az elektronikus gyújtóegységhez, de aztán egy kicsit visszalapozva láttam, hogy ez egyszer már megtörtént.
   Ez a készülék amúgy - szovjet gyártmány ide vagy oda - egy nagyon ügyes kis szerkezet. Jó is, szép is, tartós is. Hogy most épp rossz, az a 20 év körüli használati időt tekintve, fogalmazzunk úgy, hogy már elfogadhatónak mondható. Mármint azért, mert amilyen sanyarú körülmények között ennek a doboznak működnie kellett, komoly teljesítménynek tekinthető, hogy milyen sokáig húzta.

   Mármint annak ellenére, hogy a töltőtrafót meghajtó tranzisztorok germánium alapúak, szovjet gyártmányok, és még egy kicsit fizikailag sérültek is. Ezek amúgy nem a kapcsolási rajzon feltűntetett Π214-es, hanem Π217-es tranzisztorok.

   Amit ezen a képen látunk, az egyrészt egy 127 voltos csatlakozó, mégpedig a villanyborotva számára, másrészt a szovjet ipar anyagmegmunkálási minőségének ékes példája. Hogy miért kell - kényszeresen - minden reggel megborotválkozni, azt részemről amúgy sosem értettem.

   Ennek ellenére természetesen tartok itthon a polcon az előbb látott lyukakba csatlakoztatható Harkov villanyborotvákat. Ha végre elkerülnének innen, meg persze a doboz tetején állomásoztatott alumínium membrános hangszóró is, a többi a szobában ízlésesen (?) szétszórt kacatomról már nem is beszélve, egyszer csak akkora lenne itt a rend, hogy... Na arra az állapotra már nagyon kíváncsi vagyok!

   Míg a két szélső csatlakozó szerepe egyértelmű (ott jut be a dobozba az elektronikát működtető feszültség), addig a két középsőről szerintem el fogom tudni dönteni, hogy melyiken megy be az impulzus, és melyiken jön ki a viszonylag nagy feszültség.
   Ez utóbbit úgy kell érteni, hogy a tirisztor nem a dobozba beküldött 6 (vagy 12) voltot kapcsolgatja rá a gyújtótrafóra (ez amúgy nem is menne, mert begyújtva maradna a tirisztor), hanem egy a sokszorosára feltranszformált feszültséggel feltöltött kondenzátor energiáját.

   Ez a készülék 1978 februárjában 33 rubelbe került. Ez az akkori 17-es szorzóval átszámolva, 561 forintot jelent, ami akkortájt úgy negyed havi átlagkeresettel volt egyenlő. Hogy ez a doboz drágának számított-e akkoriban, vagy épp olcsónak, azt az döntötte el, hogy a vásárlónak mennyi volt a rendes fizetésén felüli, úgymond mellékes jövedelme. (maszekolás, borravaló, hálapénz, hazahordott raktárkészlet haveroknak történő értékesítése) Én például az első robogómat potom 700 forintért vettem, amire a borravalós állásom miatt elég volt mindössze néhány napig spórolnom. Az a 250-es MZ, amibe ez a gyújtóegység be lett szerelve, az mondjuk már 7.000 forintomba került. Mármint használtan, mert újkorában több mint duplájába fájt volna.

   Az öntvény alumínium doboz bordázottságát szerintem egy kicsit túltolták, mert ugye szó sincs róla, hogy az alig valamicske elektronika annyira melegedne, hogy azt ennyire rengeteg bordával kelljen hűteni. Ez persze egyáltalán nem baj, illetve a gyújtóegységnek igencsak tekintélyes külsőt kölcsönöz.

   A 35348 az elmaradhatatlan sorozatszám, amire a szocialista ipar esetében nemcsak azért volt szükség, mint úgy általában mindenhol máshol a világban, hanem sajnos azért is, mert ami a keleti blokkban nem volt beszámozva, azt a dolgozók - kimondom bátran - egyszerűen ellopták. Bár a "szemesnek áll a világ" mondásunk eredetileg nem a lopásra vonatkozott, de attól még mi arra az esetre alkalmaztuk.
   Visszatérve a lényegre, az a fehér csík a doboz oldalán, az attól van, hogy szigetelésül Gumiám pasztát kentem a doboz két fele közé. Ezt részemről azért éreztem feltétlenül szükségesnek elkövetni, mert ugye egy motorkerékpár összes alkatrésze tulajdonképpen kívül van (kivéve persze ami belül a motorblokkban, vagy a teleszkópban), így ha törődést nem is, de vizet azt biztosan kap.

   Bár első ránézésre jól mutat, hogy a borotva számára létesített kimeneten 146 voltot mérek, ez azonban csalóka, mert a műszer oldalának érintésekor, de már akkor is, ha csak közelítek felé a kezemmel, ez az érték erősen változik. Vagyis itt valami baj van, mire fel azonnal lehúztam a transzverterről a műszert, mielőtt még ugyanúgy szétégetném, mint ahogy az elődjét. Azt amúgy - egyre homályosabb emlékeim szerint legalábbis - a He-Ne lézerhez készített tápegység mókolása közben nyírtam ki, mikor is láttam szikrázni a műszer panelját, mégpedig a sárga házán keresztül.

   Szerintem gyárilag sem volt sokkal szebben szerelve, mint ahogy most van. Már úgy értem, hogy mikor ez a gyújtóegység hozzám került, nekem igazándiból csak a doboza kellett, mégpedig a magam építette elektronikus töltésszabályzónak. Később aztán, mikor ez az egység kikerült a dobozból, meg gondolom éppen unatkoztam is, visszaépítettem a dobozba a korábban kiszedett alkatrészeket.
   Abból a tényből, hogy ezt újra elmeséltem, vissza lehet rá következtetni, hogy mégis mennyire lassan készült el ez a cikk. Már úgy értem, hogy annyira lassan, hogy mire ideértem, addigra már rég elfelejtettem, hogy miről szóltam korábban, miről nem.

   A négy egyenirányító dióda (fekete tömbök) és a mögöttük látható kondenzátor azonban már nem. Hogy kellett-e őket valamiért cserélni, vagy egyszerűen csak nem találtam meg a régi alkatrészeket, arra persze már rég nem emlékszem.

   Na ez sem egy szovjet ellenállás! A rajzon egyébként 510 ohm szerepel, amit valószínűleg a működőképesség próbálgatásakor cseréltem le. Már úgy értem, hogy azt játszhattam vele, hogy minél alacsonyabb feszültségről is működőképes legyen. Amúgy a transzverter olyan 3 volt környékén kezdi feladni a sípolást.

   Gumiám tömítés ide vagy oda, ebbe a dobozba bizony bejutott a víz, pedig amúgy az ülés alá volt beszerelve, ahol viszonylag védett helyen volt, de persze már ezt is mondtam.

   Amit jobbra látunk, az a borotvacsatlakozó ki tudja miért Gumiám pasztával összepacsmagolt lába, míg amit balra, az maga a bekötetlen láb. Vagyis a dobozon belül a testcsatlakozót valamiért nem huzaloztam be. Na ezért nem működött az előbb a dugóból semmi!

   Ez pedig a toroid, vagyis gyűrű alakú vasú trafó, melynek áttekercselésére az utal, hogy míg ezen az oldalon egy sárga színű vezeték lóg ki belőle, addig a másikon egy zöld (ránézésre telefonkábelből kiszedve), mely élénk, pláne egyértelműen azonosítható színek egy szovjet terméknek sosem voltak jellemzői.

   Ez a vezetékvég vitte a feltranszformált feszültséget az egyenirányítóra. Hogy aztán ez okozta-e, hogy (megjegyzem szerencsémre) a házunktól mindössze néhány saroknyira leállt a motor, vagy valami más galiba volt, az majd mindjárt kiderül. Már úgy értem akkor, ha behuzalozom a transzverter borotvakimenetét, meg persze ezt a leszakadt vezetékvéget is visszaforrasztom a helyére.

   Bár kívülről, de most tulajdonképpen a tirisztoron lévő feszültséget mérem. Ez persze olyankor nem mérhető, mikor már a trafó is rá van kötve a gyújtóegységre. Mivel a belső kondenzátor erre a feszültségre töltődik fel (már ha épp van rá elég ideje), így a tirisztor ezt sütögeti rá a trafóra. Ebben a megoldásban az az okosság, hogy a kondenzátor akkor is feltöltődik, mikor az akkumulátorban már csak 3 volt feszültség van, míg a 12 voltra méretezett gyújtótrafó már nem biztos, hogy ilyen alacsony feszültségről is hajlandó szikrákat adni.

   Másrészt a borotva el ugyan nem indult, ellenben éktelen visítós tiltakozásba kezdett, pedig a transzverter kimenete amúgy épp az ilyen típusú, vagyis nem rezgőkéses, hanem villanymotoros borotvához való. Rezgőkéseshez azért nem jó, mert ugye annak a mechanikáját a hálózati 50 hertzhez méretezték, nem pedig a kilohertz körüli sípoláshoz. Vagyis annak a borotvának a belseje olyan gyorsan, mint ahogy ez a transzverter diktálja, nem tud rezegni. A villanymotornak, mivel univerzális, a frekvencia meg olyan mindegy kellene, hogy legyen.

   Rákötöttem a gyújtóegységre a trafót, arra meg a gyertyát, majd vezérlésképp a hangfrekvenciás jelgenerátoromat vetettem be, mely kombináció eredményeképp egy nagy csokor kék szikrát kaptam eredményül.

   A BD246-os tranzisztor a megszakítót szimulálja, de csak mert nem mertem a gyújtóegységet a jelgenerátoromra közvetlenül rákötni. Erre amúgy az a komoly okom volt, hogy a transzverter korábban a multimétert is megzavarta, pedig csak egy szál vezetékkel volt hozzákötve. Műszert meg ugye nem akarok tönkrevágni, mert a beteg frekvenciamérőmben sem vagyok képes kicserélni egy potmétert.

   Mikor ezt a kissé másként kinéző, de szintén szovjet elektronikus gyújtást még valamikor a 2020-as lomtalanításkor megláttam, hiába tudtam, hogy van belőle itthon, pláne már szét is szedtem, egyszerűen képtelen voltam neki ellenállni.

   A már mutatott példányhoz képesti egyik eltérést a dobozból kilógó meglehetős mennyiségű vezeték jelenti. A másik különbség meg az, hogy ezen a dobozon nincs csatlakozó a villanyborotva számára.

   Hiába örültem, hogy a szétszedés megkezdése előtt papírt tettem az asztalra, mert ettől még három napig recsegett az egerem az asztal lapjához makacsul ragaszkodó szemcséken, mire végre sikerült mindet letakarítanom.

   Az ember csak áll előtte, nézi, nézi, de nem érti, hogy a szovjet pajtások mégis hogy a csudába gondolták, hogy a papírszigetelésen nem fog átjutni a víz. Mondjuk ha nem sima papír lenne, hanem olajos, vagy az úgynevezett zsírpapír, ami ugye valami mással már telítve van, akkor még csak-csak érteném. No de így, hogy a szigetelés egyszerűen csak barna papír...

   A nagy sárga valami a kondenzátor, amit a transzverter tölt fel, majd a jobbra látható tirisztor sütöget rá a gyújtótrafóra. Amúgy ezt a képet nézegetve szúrtam ki, hogy a dobozból kilógó drótharisnya árnyékolás. Mármint abban is vezetékek vannak. Hogy minden vezeték fehér, ezért a valaha gondolom felcímkézett végeik nélkül mára már megkülönböztethetetlenek, az nem vet valami jó fényt a szovjet ipar eme remekére.

   Hogy bejutott-e a dobozba a víz (bejutott), arra nagyszerű példa a középső dióda alátéteinek állaga. Hogy miért csak azok rohadtak el ennyire (a többi épp csak egy kicsit lett zöld), az valószínűleg valamiféle elektrokémiai hatásnak köszönhető. Amennyiben mégsem, akkor azokról az alátétekről egyszerűen csak lemaradt a gyárban a felületkezelés.