Bár igencsak ritka eset, de ma megtörtént az a csoda, hogy mindenféle felvezetés nélkül, a céltárgy már a nyitóképen szerepel, de hogy ne legyen tökéletes a kép, azért csak rákerült a tetejére két fahordásra szolgáló szatyor.

   Ez egy N313-as szovjet oszcilloszkóp, amit még valamikor a 80-as években kaptam ajándékba apukámtól. Míg az általános koszossága (rút sárga foltok) attól van, hogy valaha dohányoztam (apukám meg ugye pláne), a különböző árnyalatú kerek foltocskák a szkóp tetején állomásoztatott kazettatartó lábainak nyomai.

   Mármint egy időben a jobb oldali hangfal tetejére helyezett oszcilloszkópon tartottam a kazettákat. Ez olyan régen volt, hogy akkor még dohányoztam (lásd balra a rengeteg cigarettás dobozt), valamint az asztal még nem kint a hallban, hanem odabent a szobában volt. A géplámpa alatt egy Select 722-es rádió látható (bele volt építve a sztereo dekóder), tőle jobbra egy általam épített, azóta már rég elbontott erősítő, amin apukám labortápja, azon pedig az M531-es magnó hever. Bár ez a képen nem látszik, de az asztal lapján balra a Tesla B444-es magnó, míg jobbra az NZC420-as lemezjátszó foglalta a viszonylag hatalmas helyet. Mármint ez az asztal mind széltében, mind mélységében nagyobb volt, mint a mostani társa.

   A kazettatartók amúgy még azóta is megvannak (idővel persze került hozzájuk még néhány darab), csak már rég felkerültek a polc tetejére. A jobbra láthatók viszont már nem az előző képen virító Videoton DC2016-os hangfalak, hanem egy bár gyári dobozba, de magam barkácsolta páros.

   Miközben a szerző arra koncentrált, hogy az oszcilloszkóp oldalai a képen párhuzamosan álljanak, addig a fényképezőgép a háttérre. A képen látható csavarok már nem az eredetiek, a lyukba pedig valaha a műszer füle, s egyben feltámasztója volt rögzítve. A feltámasztót persze nem úgy kell érteni, hogy halottaiból, hanem úgy, hogy a doboz elejét az asztalhoz képest.

   Mikor apukámtól ezt a műszert ajándékba megkaptam, akkor egyrészt nagyon örültem neki, másrészt úgy voltam vele, hogy jöhetett volna egy kissé korábban is, mikor az elektronika irányában még valamivel nagyobb lelkesedéssel viseltettem. Később újra fellángolt az érdeklődésem, ami idővel két újabb szovjet oszcilloszkóp megvásárlásába torkollott. Míg az egyik egysugaras, addig a másik már kétsugaras. Persze nem ez volt a lényeg, hanem az, hogy a másodjára vásárolt már volt akkora sávszélességű, hogy ellenőrizni tudtam vele a wobler szolgáltatta jeleket. Sajnos azok ketten is (épp mint ahogy ez is) cirill betűs feliratokkal készültek. Bár valaha terveztem, hogy ezen változtatok, ez azonban egyik oszcilloszkóp esetében sem történt meg, pedig a 313-as előlapját mindössze 7 csavar tartja, melyek oldása után akár már festhetném is.

   Ami viszont nagyon nem volt mindegy, az a műszer csatlakozóinak típusa, ami eredetileg természetesen nem RCA harangcsatlakozó volt, hanem valami semmi mással nem kompatibilis orosz, amiket kénytelen voltam szokványosra cserélni. Mármint azért, mert míg az eredetiekbe csak a mérőcsúcsok kábeleinek dugói illettek, eddig ezekbe bármelyik szabványos RCA dugó.
   Ezt amúgy (mármint az aljzatok cseréjét) a másik két szovjet szkópon is el kellett követnem, mert ugye azok is hiába néztek ki úgy, mint a BNC csatlakozó, nem voltak velük csereszabatosak.

   Elmondjam, hogy mégis mi bajom van ezekkel a forgatógombokkal? Nos az, hogy nincs rajtuk semmiféle jelölés. Mármint semmiből sem látszik, hogy épp hol állnak, ami ugye nagyon kényelmetlen tud lenni.

   A kijelző előtt eredetileg van egy cső, amit én - mert nagyon felidegesített - idővel levágtam. Mármint az volt benne idegesítő, hogy nem annyira a nap elől árnyékolta a katódsugárcső által az ernyőre rajzolt ábrát, mint inkább előlem.
   Mondjuk ha nagyon akarom, akkor van belőle a pincében egy pótlás. Mármint egyszer elbontottam egy olyan N313-as szkópot, ami bár újnak tűnt, azonban tisztára úgy nézett ki, ráadásul úgy is viselkedett, mint amit selejt alkatrészekből állítottak össze.

   Nekem a 313-as szkóp azon tulajdonsága nagyon nem tetszett, hogy valamiért folyamatosan piszkálnom kellett a szinkronizációt beállító gombjait. A magyar feliratok azért kerültek rá, mert az eredetieket nem értve, tényleg nagyon kevés esélyem volt a helyes beállításra.
   Míg a felirat nélküli gomb azt váltja, hogy a szinkronizáció a jel fel vagy lefutó élére induljon, addig a hálózat feliratút benyomva az oszcilloszkóp a hálózati 50 hertzhez próbál szinkronizálni. A "külső" és a "belső" feliratú gombok pedig azt váltják át, hogy a szinkronizáció az Y bemeneten keresztül kapott jelről induljon, vagy arról a külső jelről, amit az X feliratú csatlakozón küldtünk be.
   Ezeknek a gomboknak a funkcióját már csak azért is feltétlenül ismerni kell, mert ha mondjuk az ember benyomja a külső szinkronjelre átváltó gombot, de olyat nem ad a műszernek, akkor tényleg nem sok esély van a jel megállítására.

   Ami görbületet a doboz fedelén jobbra látunk, na az már megint nem a kamera torzítása! Ezért amúgy nem a szovjet elvtársak okolhatók, hanem a szerző, aki úgy szerelt be az eredeti helyére egy kapcsolós tuchelt, hogy az egy kissé megemelte a doboz fedelét. Az oszcilloszkóp amúgy 1983-ban készült, 125 rubelbe került, valamint - mint az már az alcímben is szerepelt - egy kissé át lett alakítva.

   Mármint úgy, hogy ehhez a műszer hátlapján található tuchelhez csatlakoztatni lehessen a szerző által épített X bemenetet. Ez a tuchel amúgy eredetileg a Π323-as típusú elektronkapcsoló csatlakoztatására szolgált.

   Ez a műszer tetejére ragasztott cetli pedig arra, hogy a szerzőnek ne kelljen fejben átszámolni a jel időtartamát frekvenciára. Mármint azt mutatják a számok és jelek, hogy az adott gombállásnál mekkora frekvenciájú jel tölti ki széltől szélig a képernyőt. Már persze ha még jól emlékszem a 40 évvel ezelőtti dolgaimra... Erre amúgy akkor volt szükség, mikor a HF jelgenerátoromat hitelesítettem, ami mondjuk nem sikerült valami jól. Mármint nemcsak a műszer, de a hitelesítés sem.

   A hálózati kábel mindjárt két okból is le lett cseréve. Míg az egyik az, hogy a műszer eredetije nem ért oda a konnektorig, addig a másik ok az, hogy szovjet módra csak egyszer szigetelt volt. Ez a szokásosnál hosszabb kábel amúgy valószínűleg egy korabeli turmixgépről származik.

   Ez valószínűleg egy 1983 februárjában készült KT315-ös tranzisztor, mégpedig annak is a Г típusa. Ez a Szovjetuniótól nyugatra azért furcsa, mert mi azt szoktuk meg, hogy a BC107-es tranzisztornak van 108 és 109-es változata, persze ezek is A, B, C jelzéssel. Az oroszok számára viszont valamiért úgy természetes, hogy az alapváltozat minőségi eltéréseit - számok nélkül - mindenféle betűkkel jelölik.

   Mint azt már említettem volt, az eredetileg kívülről beszerelt tuchelt lecseréltem egy ilyen soklábú kapcsolós típusra, ami már csak azért is belülre került, mert ugye ezt a típust képtelenség lenne egy kerek lyukon átdugni.

   A KT611-es tranzisztorban - az egyik lábának elvágásával - szerencsére nem tettem semmiféle kárt. Mármint azért szerencsére, mert ez egy nagyfrekvenciás típus, így a korabeli alkatrészkészletemből csak nehezen lett volna pótolható, helyettesíthető.

   A balra látható tranzisztor (vagy FET) lába azért lett megszakítva, mert a rendszerbe ott csatlakozik be az X, vagyis a vízszintes eltérítés általam kiépített bemenete.
   A fémkalapos tranyótól jobbra látható tranzisztor idegen anyag, mégpedig egy csehszlovák gyártmányú KC149-es tranzisztor, amit azért építettem előszeretettel minden általam épített elektronikába, mert az Ezermester boltban mindössze 200 forintba került belőle egy 100-as csomag.

   Mikor ezeket a szép színes vezetékeket tőlünk keletre meglátják, szerintem nagyon ki fogok miattuk kapni. Mármint azért, mert belerondítottam a műszer eredeti kábelezésének - ki tudja miért - hófehér világába.
   A műszer rákfenéje amúgy maga a kábelezés. No nem az a baj, hogy minden egyes vezeték fehér (legalábbis addig nem, míg valaki neki nem áll megjavítani, vagy mint ahogy én is tettem, módosítani), hanem az, hogy a vezetékek összevarrt kábelkorbácsba lettek fogva. Ez azért jelent problémát, mert ugye a kötegekben ugyanúgy ott vannak azok a vezetékek, melyek az Y bemenetet hozzák el a tuchel aljzatig (meg persze viszik is vissza a jelet a panelra), mint ahogy azok is, melyek a már nagyszintű jeleket viszik a szkópcső anódlemezeire. A hálózati trafó irányából érkező, természetesen még nagyban váltóáramot vezető huzalokról már nem is beszélve!

   Hiába létezik az Isostat kapcsolónak olyan változata, ami a hálózati feszültséget is képes megszakítani (mármint gyors kapcsolású), nagyon úgy néz ki, hogy ez a szovjet pajtásokat teljesen hidegen hagyta.

   Mivel ez a fajta potméter olyan szinten zárt, hogy ebbe aztán bele nem megy a por, az ember azt gondolná róla, hogy míg csak el nem kopik benne a szénpálya, bármiféle hiba nélkül ki fog tartani. Ez persze nincs így, hiszen egy potméterben nemcsak a szénpályán csúszik az érintkező, hanem vele párhuzamosan is van egy csúszka (már ha lehet ilyet mondani körpályák esetén), csak ugye ott már fém a fémen alapon, amin ha bekeményedik a gyári zsírzás, az minden lesz, épp csak stabil érintkezés nem. Ehhez képest, ha teljesen ugyan nem is mentesek a kontakthibáktól, de még egészen jól bírják a műszer potméterei.

   A kondenzátorokra viszont már kicsapódott valami, aminek azért nem örülök (no nem mintha bármiféle hibának szoktam volna), mert ezek 750 voltosak, így az én alkatrészkészletemből csak nehezen lennének pótolhatók. A másik szkópból kiszedett példányokat pedig igencsak kényelmetlen feladat lenne a pincében megtalálni. Mármint az ott épp (amúgy szinte mindig) nagyban uralkodó kupiban.

   Mikor a háttérnek használt fehér papírost a fiókba visszatettem, annak tartalma majdnem kiborult. Mármint azért, mert sikerült róla megfeledkeznem, hogy ezt a fiókot nem tartja semmi, egyszerűen csak oda van téve a polcra.

   A fényvonal azért ilyen viszonylag vastag, mert valószínűleg kissé még zajos a műszerben a tápfeszültség. Ez persze idővel - ahogy az elkók magukhoz térnek - javulni szokott. Az enyhe ferdeséget pedig a szkópcső árnyékoló serlegen belüli elfordításával lehetne orvosolni, amit most épp eszem ágában sincs megtenni.

   Ennek a potméternek teljesen körbe tudtam fordítani a gombját, ami szerencsére nem azért történt, mert belül szétesett (leszakadt a határolója), hanem azért, mert a tengelye annyira megszorult, hogy azt az amúgy egyszerűen csak rátolt gombbal már meg sem lehetett indítani. Csavarhúzóval persze sikerült, de mivel a gomb ezután sem tudta forgatni, kénytelen voltam betenni a gomb lyukába egy darabka befőttes gumit.

   Például arra, hogy ilyen varázslatos ködöt rajzoljon vele az ember a képernyőre. Ezt az ábrát azzal sikerült elérnem, hogy az X és az Y bemenetekre sztereó jelet, konkrétan zenét kapcsoltam. Aki ennél többre kíváncsi, az inkább keressen rá a YouTube videómegosztón az N313 karakterkombinációra, ahol is valóban meglepő ábrákat lehet látni.

   Ezeket valahogy úgy kellene a pincében elhelyeznem, hogy egy esetleges igény esetén (ami most így hirtelen el nem tudom képzelni, hogy mégis mi a csuda lehet) könnyedén elérhetőek legyenek.
   Ahogy ebbe az amúgy jogos kívánságomba kissé alaposabban belegondoltam, viszonylag gyorsan sikerült ráébrednem, hogy ez jelen pillanatban még teljesen esélytelen. Később persze még lehet, hogy ennek a műszernek ott lesz a helye a pincei asztalra épített pulton, valahol az asztali multiméter környékén (ami amúgy persze még mindig nincs bedobozolva), de ez a fantáziakép, ez szerintem jelen pillanatban még valahova nagyon a távoli jövőbe mutat...