Farigcsálok -79- sárgára festős project
(fürdőszobai apróságok)

Nem tudom ki hogy van vele, de tapasztalatom szerint részemről (az utóbbi időben
legalábbis) hajlamos vagyok a cél előtt feladni. No nem úgy, hogy hagyom a francba
az egészet, hanem úgy, hogy mikor az adott project végén már csak valami apróság
hiányzik, akkor ahelyett, hogy még azt a kicsit is hozzátenném, egyszerűen csak
legyintek rá egyet. Az egyik legutóbbi ilyen apró hanyagságom, a képen látható
sarokcsap gombjának cseréjekor történt, mikor is kimaradt a projectből a festés.

Mert ugye az addig jó, hogy lecseréltem az elrohadt gombot.
No de hogy néz már ki ez a helyette felszerelt másik?

Hiába vakító fehér az asztali lámpámba tekert három LED-es izzó, mert ha
a fényképezőgép egyszer úgy dönt, hogy az amúgy majdnem fehér papír
márpedig szerinte sárga, akkor ott nincs apelláta, az úgy van és kész!

Amennyiben a sárgára festős projecttel leszek meg előbb, akkor csak megemlíteni
tudom, hogy a szőlőkaró cserés project keretében amúgy is előkerített sárga festék
okán, a csap tekerő gombja is sárga lesz. Ugyan lehetne fehér is (hiszen még olyan
festékem is van), de szerintem már így is túl sok minden lett fehér (vagy majdnem
az) a fürdőszobában. Szóval a terv az, hogy fogom a gombot meg az apró ecsetet,
és levonulok velük a pincébe. Lekenem a gombot sárgára, majd miután a festék
megszáradt, ellenőrzöm az eredményt. Mármint azt, hogy tetszik-e nekem
egyáltalán a sárgára festett gomb. Ha igen, vagyis jól mutat a rengeteg
fehérség között egy kis sárga, akkor továbbviszem a projectet. Hogy
mivel, azt majd akkor mondom el, ha aktuális lesz. Ha viszont nem
mondom? Akkor nem tetszett a fehér háttér előtt az okkersárga.

Jó szokásomhoz híven, továbbra sem kapkodom el a dolgokat, minek okán a gomb
és az ecset napokig ismerkedett az előszobában a többi ott elhelyezett kacattal.
Arra ugyan már nem mernék megesküdni, hogy ezen okból készítettem-e az
előszobai bútor tetejére azt a kis pultot, ami amúgy nagyszerűen bevált.
Már úgy értem, hogy általa kevésbé feltűnő a rendetlenség. Vagyis
tisztára olyan a látvány (legalábbis számomra), mintha az adott ponton
elhelyezett kacatok teljesen jogosan lennének az előszobában állomásoztatva.

Linóleum itt, és linóleum ott. Új a küszöb, és hevederzár van az ajtón.
Laminált padló a fáspincében. Ez így már van annyira szép, hogy
most meg már azért ne dolgozzak rajta, nehogy összekoszoljam?

A rend egy kissé még távol, hiszen milyen kombináció már a piros vödörbe
helyezett tűreszelők, valamint írószerszámok sora? Mondhatni zavaros.

Épp mint ahogy annak magyarázata is, miszerint (szerintem legalábbis) az
ilyen öntési hibáknak egyszerűen nincs helyük egy forgatógombon.

Miután az összes élt és vállat lereszeltem, téptem egy vékony csíknyi
csiszolóvásznat, majd eltűntettem a reszelő hagyta durva nyomokat.

Azért nem políroztam fel, mert egyrészt nincs mivel, mert ugye a csiszolómalom
építése című projectemmel még sehol sem tartok, másrészt pedig az apró
karcokkal ellátott anyagra jobban tapad a festék, mint a tükörsimára.

Meglepő mód még az ecsetet sem felejtettem odafent. Na jó. Beismerem. Bár tudtam
róla, hogy lehoztam, de ráment az életemből néhány perc, mire végül megtaláltam.
Azért voltam olyan lassú, mert egyrészt alaposan beebédeltem, minek okán leesett
a vérnyomásom, másrészt pedig azt hittem, hogy sikerült letennem az apró ecsetet
valami olyan tuti helyre, amit nem találok. Végül persze meglett. A zsebemben volt.

Nem a kisebbik körfűrészt mutatom, és még csak nem is a csavarbehajtót, hanem
csak azt, hogy sikerült találnom egy az adott feladatra megfelelő fadarabot.

Na ebből a két, a farakás felé vezető utamon útban lévő
redőnyvezető sínből készülnek az új szőlőkarók.

Elismerem, hogy nem mutat jól a fadarabra tűzött gomb, azonban az adott célra,
vagyis a festés közbeni feltámasztásra ez a megoldás is tökéletesen megfelel.

Az az ötletem viszont, hogy a polc szélére fogatott satuba fogom be a gombot tartó
pálcikát, na az nem jött be! Ugyan megóvhattam volna a satut a festéstől egy
újabb újságpapírral, azonban úgy éreztem, illetve eddigi tapasztalataim
szerint nincs nekem olyan szerencsém, hogy a jelen helyszínen
össze ne kenjek a festékkel valami nem összekenendőt.

Ezért fogtam a pálcikára tűzött gombot, majd mindenféle helyszínekre odapróbálva,
végül itt sikerült vele, illetve magammal megállapodnom. Ilyenkor aztán - mármint
a szöveg írása közben a képeket nézegetve - folyton eszembe jutnak az elmaradt
projectjeim. Innen például (mármint a lábam alól) még mindig hiányzik a linóleum
borítás, ami mondjuk most épp egyáltalán nem hiányzik, hiszen a puszta betonon
ugyan kit zavarnak az esetleges festékcseppek? Egy szép linóleumra meg ugye
vigyázni kell. Na akkor meg minek ide az a linóleum? Ez annyira bonyolult
kérdés, hogy már ki is találtam rá válaszul megoldásnak egy olyan asztalt,
amiről nem csöpögne le a festék, és amúgy innen nézvést jobbra lesz. Mivel
az említett asztal nem fér ide, vagy legalábbis általában útban lenne, ezért le,
vagy ha úgy jön ki jól, akkor felcsukhatónak kell lennie. Itt aztán újra alaposan
elmerengtem, mégpedig azon a szokásos kérdésen, hogy felsoroljam-e a
már elkészült, valamint a még csak tervezett pincei projectjeimet.

Komolyan kíváncsi vagyok, hogy hogyan fog mutatni ez a sárga a fürdőszobában.
Ez ha épp nem is ma, de néhány napon belül kiderül. Na most ugye ha az jön ki
eredményül, hogy hülyén mutat, nem tetszik, épp csak elviselhető, akkor itt
a vége. No de ha nem? Na akkor állhatok neki lekenni a többi rozsdásodó
dolgot is. Ez persze mindenképp szükséges, csak ugye ha nem sárgára, akkor
a többi tárgynak semmi keresnivalója sincs a sárgára festős elnevezésű projectben.

Felkaptam a centit, hogy lemérjem végre a két szélső szőlőkaró közti távolságot.
Erre fel ahogy megjelentem az ajtóban, abban a szent pillanatban rákezdett esni
az eső. Gondoltam ha az ég sem akarja, én ugyan nem erőltetem azt a mérést...

Feltöltöttem inkább a méregetés helyett földdel ezt az amúgy fagylaltos vödröt.

Amire azért volt szükség, hogy legyen mibe átültetnem a jelen pillanatban még a
befőttes üvegben gyökereit nyújtóztató növényt. Az üveg és a másik vödörben
fonnyadozó hagymáim között egy rádió látható, amit annak ellenére sikerült
megvennem, hogy megígértem magamnak, hogy nem veszek több rádiót,
csak ugye ez kocka, s ilyen fura formájú eddig még nem volt itthon.

Na most ezt az átültetést, ezt sem logikai, sem takarítási szempontból nem a szoba
közepén kéne csinálnom. Már többször is hiába ugrott be a tuti megoldás, vagyis
az, hogy leviszem a pincébe a befőttes üveget a zöldekkel, lent sarazok (akár
valahol kint az udvaron), és onnan már csak a kész eredményt, vagyis
a fagyis vödörbe ültetett növényt hozom fel. Mindeközben a
jobb sarokban belóg a képbe egy CB24-es telefon.

Hogy néz már ki ez a tengely?

Bár így már sokkal szebb, de majd még a tövének is nekimegyek, mert ugye onnan
meg lepattant egy kis fehér festék. Na most az ilyen lakásban elmaradt egészen
apró feladatoknak már nyitottam is egy projectet, melynek az első üteme
már le is futott, miközben a második épp most fut. Ennek keretében
(remélhetőleg legalábbis) le fogom festeni a konyhában az ablak
párkányát, és akkor majd ide is kerül a festékből egy apró pötty.

Mivel úgy éreztem, hogy nem haladok (Te, hogy ez mennyire így van...),
felhoztam száradni a napra a pincéből a sárgára festett gombot.

Szerintem annyival jobban mutat, mint ahogy néhány napja kinézett, hogy
kétség sem férhet hozzá, miszerint haladnom kell tovább a megkezdett úton.

Ezek ketten lesznek a következő alanyok. Tulajdonképpen nem is tudom, hogy mik
ezek, illetve mik voltak eredetileg. (valószínűleg illatgyertya tartók, vagy illóolaj
alá fűtő mécsesek tartói) Én a részemről azon kritérium alapján szereztem be
őket, hogy alkalmasak-e az adott feladatra. A fogkefék tartója mondjuk
érthető, az jól is néz ki, azonban azt, hogy szegény fogkrémes tubust
miért kell bezárni, na azt már nem igazán tudnám megmagyarázni.

Ha csak azzal nem, hogy egyszerűen azt mondom rá, hogy azért, hogy szép legyen.
Szép? Szép. Akkor rendben van. A zöld gumibigyók (emlékeim szerint legalábbis)
a folyton senyvedő nővényekhez való tápoldatos fiolák végeiről kerültek át ide.

Mikor ezeket a krómozott bigyókat megvettem, akkor úgy voltam vele, hogy míg
élek nem kell hozzájuk nyúlnom! Erre fel a valaha elpusztíthatatlannak tűnő
krómozás alól mindegyiken előtűnt a rozsda. Ennyit a szerző álmairól...

A gömböcskékre húzott zöld gumidugókat, mint ahogy a bilincsgyártós projectet is,
a tőlem megszokott óriási rutinnal tettem félre. A nálam általánosan elfogadottal
ellentétben, ez most semmiképp sem jelenthet hosszú távot, hiszen miután
végeztem a sárgára festős projecttel, mindenképp bele kell vágnom
a farigcsálósakba is. Már csak azért is, merthogy - épp mint
ahogy a többiből - ebből is rengeteget hagytam félbe.

Mivel ezt így egyben nem lehet lefesteni, illetve nem szeretném, hogy a fa részek
is sárgák legyenek (mondjuk már eleve azok, de mindegy), ezért ezt a valamit
szét kell szednem. Mondjuk amekkora rutinom van, ez biztosan
nem fog problémát jelenteni. Gondoltam én...

Aztán igencsak megkínlódtam vele, a talpba ugyanis bele volt ragasztva a rúd,
míg az apró gombocska ugyan elforgott a másik végen, lehúznom azonban
a helyéről csak úgy sikerült, hogy - a felületét megvédendő - tekertem
rá rongyot, majd arra fogtam rá a nagyobbik kombinált fogómmal.

Ha lejön róla a rozsda, akkor lejön. Ha meg nem? Szerintem az sem lesz gond,
mert ha jól festem le, akkor nem kap többé vizet, és nem dobja le a festéket.

Bár a papucstartó (vagy kesztyű, vagy szatyor) nem pont erre a
célra készült, de átmeneti tárolónak is tökéletesen megteszi.

Remélhetőleg az "átmeneti" kifejezés (mint időhatározó) jelen esetben mindössze
néhány napot fog jelenteni. Mert ugye ez így olyan rendetlen, meg szokatlan,
hogy már csak a puszta látványnak is arra kell sarkallnia, hogy mielőbb
befejezzem a festegetést. Már majdnem elindultam a pince irányába
az összegyűjtöttekkel, mikor kiszúrtam, hogy félmunkát végeztem.

Merthogy a leginkább rohadó valamit elfelejtettem leszedni a helyéről.
Ez valószínűleg azért történt, mert ez nem csak úgy egyszerűen oda
van téve, hanem ez bizony oda van csavarozva. Aztán ott van még
az is, hogy mind közül ezt a valamit a legbonyolultabb lefesteni.

Igazándiból ez, vagyis a rácsról folyamatosan a csapra hulló rozsdapor indította el
ezt az egész sárgára festős projectet. Ebben az az undok, hogy ugye kiveszem
a rácsból a kiválasztott kefét, elmosogatom vele ami épp a kezemben van,
majd mikor már minden nyomot eltűntettem, el van öblítve a valami,
meg persze a kefe is, akkor azt a krómozott rácsba visszadobva,
a frissen lemosott csapba szemetel a rozsda. Ez de utálatos...

Ezt a valamit úgy lenne  legegyszerűbb lefesteni, ha megfognám és elmeríteném
egy vödör festékben. Mivel nincs festékem vödörszám, így valami más, a rém
egyszerű merítésnél sokkal bonyolultabb megoldást leszek hozzá kénytelen
választani. Épp nagyban a mindenféle lehetőségeimet latolgattam, mikor
egyszer csak megindult a fürdőszobában a víz. No nem nagyon, hanem
épp csak annyira, olyasmi hanghatással, mint mikor kilyukad a bojler.

Az ütő megállt bennem, hogy tényleg kilyukadt, de szerencsére csak annyi történt,
hogy a pakolászás közben kimozdult cső helyett - pusztán azért, hogy a frászt
hozza rám - mellette folyt el a víz. Ez egy idő után felgyűlt a falra szerelt
polcon, majd mikor már nem bírta tovább, akkor kicsorgott egy direkt
erre a nemes célra általam (még valamikor régebben) odafúrt lyukon.

Ha meg már úgyis kint volt a helyéről a cső, illetve épp akadt egy szabad és persze
méretes dugó, ezt a végét bedugtam, majd feltöltöttem a csövet ecettel, mondván
az majd kihozza belőle a feketeséget. Az ötlet, bár alapjaiban véve jó volt,
azonban nem vált be. Mindegy... Irány a pince, irány a festegetés!

Hogy drótkefém minek van, arra speciel nem jöttem rá.
Most persze jól jött. No de milyen célból vehettem?

Szegény MZ motorból mára csak a motoros kesztyű maradt meg, melynek
ujjvégeit valószínűleg a tűzifa pakolásakor sikerült megsemmisítenem.

Utólag persze mindig sokkal okosabb az ember. Hogy ezt miért mondom?
Nos azért, mert miután nekiálltam egy apró ecsettel lefestegetni a rengeteg
apró szakaszt, majd úgy kb. a fele felülettel végeztem, ami idővel rá is száradt,
szóval mikor épp ezeket a sorokat róttam, csak akkor jöttem rá, hogy
hogyan kellett volna, illetve lett volna a legegyszerűbb lefesteni.

A pincemélyi hűvösben sajnos nem a legjobb megoldás ugrott be, hanem csak az,
hogy nyitásképp fogok két fadarabot (melyekből természetesen meglehetős
készlettel rendelkezem), és arra fogom rátenni a már lefestett rácsot.

Valahogy így.

Ha szerencsém van, akkor a következő nekifutásra már sehol sem fog kilátszani a
festék alól a rozsda, valamint természetesen a krómozás se. Elmondjam a nyulat?
Na jó, elmondom. Úgy lett volna a legegyszerűbb, illetve úgy kellett volna, hogy
bármelyik részénél fogva felakasztom, majd a nagy ecsettel alaposan lekenem.
Ebben az esetben ugyanis két perc alatt végzek, s miután a festék megszáradt,
akkor már csak a felakasztás helyének apró festékhiányát kellett volna
eltűntetnem. Most már persze mindegy. Talán majd legközelebb...

Mondjuk szó se róla, így sem tartott sokáig a feladat, illetve már eleve a másik
két tárgynak is mindenképp újra neki kell futnom. A balra esőnek az alsó
felét kell lefesteni, míg a jobbra esőnek is, csak utóbbinak ugye
a fa részeit, és nem sárgára, hanem lakkozni kell.

Ez a kép majdnem ugyanazt az állapotot ábrázolja, mint amit az előző mutat, csak
ezen már a balra látható valami másik fele is le lett kenve, a fogó fogta izé pedig
kapott egy második réteget, míg a rácsnak mára már volt annyi eszem, hogy a
nagy ecsettel mentem neki. Az első két valami tulajdonképpen már készen is
van (legalábbis festésügyileg), míg a rácsra majd még rá kell egyszer mennem
ecsettel, mert ugye az a része még fénylik, amin például most is áll. Aztán kész!
Ez persze csak egy hiú ábránd, mert ha így lenne, nem lenne hátra a cikkből semmi.

Apukám ezen látvány hatására - már ha még élne - valószínűleg azt mondaná, hogy
aki kínai bicikli alkatrészt vásárol, az egyéb aljasságokra is képes, ugyanis ebből
vagy hiányzik egy golyó (kilenc kell bele), vagy megevett egyet a kerék, ami
egy csapágygolyó esetében azért igencsak alja anyagminőségre utal.

Na most ahhoz képest, hogy tulajdonképpen csak azért jöttem le, hogy rákenjek egy
kis sárgát holmi krómozott bigyókra, ahhoz képest rendesen szétkaptam a pincét!
Eláruljam mit keresek? Nem csapágygolyót, mert azt majd veszek a boltban...

Hanem egy másik kónuszt, mert ugye ebbe sikerült beletörnöm a menetfúrót.

Mivel nem találtam másikat, illetve amiket találtam, azok közül egyiknek sem volt
megfelelő a mérete, nekiálltam, és a szög, kalapács, satu szentháromsággal
néhány perc alatt kihergeltem a kónuszból a menetfúró maradványát.

Ezek itt már az ebédet ledolgozó karikázás alkalmával beszerzett új golyók.
Még tiszta szerencse, hogy kimentettem a kerekeket a tartalék bicajból,
így volt mivel elmennem a boltig. No nem mintha messze lenne...

Mikor már azt hittem, hogy minden kész, szárad a krómon a festék, egyben van
végre a bicikli kereke, és még az első két szőlőkarót is kicseréltem, akkor egyszer
csak kiszúrtam a polcon ezt a valamit, amire ugye igencsak látványosan ráférne egy
újabb réteg lakk. Mivel a sárga festékes dobozban már a legeslegutolsó ócska
vékony ecsetem van, így ezt a valamit vagy egy nagyobb ecsettel leszek
kénytelen lekenni, vagy beáldozok egy kicsit a nem ócskák közül.

Mivel annyira rendes vagyok, hogy a legutóbbi lakkozáskor (ez vajon mikor
lehetett) benne hagytam a dobozban mind a nagy, mind pedig a kicsi
ecsetet, így a felmerült probléma rövid úton rövidre lett zárva.

Most jön az, hogy hagyok nekik a száradásra egy, de inkább két, illetve ahogy én
magamat ismerem, a kettőnél egészen biztosan több napot, majd a két kisebb
valamit már tehetem is vissza a helyére. A rácsnak mondjuk kell még egy
ecsetelés, de az nem akkora gond, hiszen úgyis elfelejtettem lekenni a
rögzítésére szolgáló alátéteket. Ezekről most így hirtelen fogalmam
sincs, hogy merre lehetnek. No persze van belőlük másik. Mármint
alátétből. No de hol vannak azok az alátétek? Nos éppen itt szemben,
mégpedig a 6-os alátét feliratú dobozban. Bár innen úgy látszik, hogy az
említett doboz a frissen festett rács érintése nélkül kihúzható, de ez csak azért
van, mert ez a fotó nem szemből, hanem egy kissé felülről mutatja a helyszínt.
Sebaj! Addig is, míg a hely felszabadul, nekiálltam megszemlélni egy újabb
fiókos szekrényke építésének lehetőségeit. Hely van, faanyag van, és még
a születendő fiókokba mit tennem is van. Épp csak a munkakedv hiányzik.
Márpedig ezeknek a dolgoknak záros határidőn belül el kell készülniük! Hogy
miért a többes szám? Nos ezt úgy kell érteni, hogy kell még ide egy le, vagy ha úgy
alakul akkor felfelé hajtható asztal, egy 42 voltos tápegység a fogászati maróhoz,
az előtérbe egy szatyortartó, valami akasztó a kerti szerszámoknak, meg ki
tudja mi még, mely ötleteim most így hirtelen már eszembe sem jutnak.

A mai nap zárásaképp, a már szokásosnak nevezhető földszitálás következett.
Miután a tésztaszűrő segítségével átszitáltam annyi földet, ami úgy ránézésre
elégnek tűnt a palántázó rekeszeinek feltöltéséhez, na csak akkor tűnt fel,
hogy jelen esetben valami érthetetlen okból nem egy vödörbe, hanem
csak úgy egyszerűen a padlóra (ami természetesen linóleum)
szitáltam a földet. Még ilyen bamba egy vakegeret...
Arról már nem is beszélve, hogy a földet akár
egyből a rekeszekbe is szitálhattam volna.

Pláne azért, mert miután már mindent ötször átnéztem, tudván tudva, hogy úgyis
elfelejtettem valami fontosat, sürgőset, vagy épp csak magamnak megígértet,
esetleg azt, amiért tulajdonképpen lejöttem a pincébe, akkor megláttam
az előtérben ezt a kertbe kiültetendő virágot. Na ez az ami
most aztán már tényleg kibírja a jövő hétig!

Az előző kép készülte óta mindössze négy nap telt el. Ha mást ugyan nem is, de
annyit azért megtettem, hogy a már lefestett izét felhoztam a napra száradni.

Mint az az eddigiekhez képest fordítva elhelyezett rácsból kiderül, az utolsónak
kilátszó krómozott részeit is lefestettem. A fából készült karika pedig azért
csillog olyan nagyon, mert kapott egy újabb réteg lakkot. Már épp
nagyban indulni készültem vissza a lakásba, mikor is
megéreztem, hogy elfelejtettem valamit.

Ez az a valami, ami bár végig ott volt az orrom előtt, mégis
csak tíz percnyi keringés után volt hajlandó előkerülni.

Rögtönöztem hozzá egy lakkozó állványt, mégpedig egy az adott célra tökéletesen
alkalmas, már eleve lyukas fadarab, egy fatipli, valamit egy szakadt befőttes gumi
felhasználásával. Miután lekentem lakkal, majd ezt is odatettem a polcra a többi
mellé, egyszer csak azon kaptam magam, hogy újra hatalmába kerített az előbb
már megtapasztalt érzés. Mármint az, hogy elfelejtettem valamit. Ekkor újra
nekiindultam, mentem pincéről pincére, rendbetettem ezt meg azt, és
még a kertbe is kinéztem, de most kevés volt az elfeledett
dolog felidézéséhez az előbbi tíz perc.

Miután sem feljönni nem akartam dolgomvégezetlenül, sem az elfeledett feladatot
nem találtam, kitaláltam például egy olyat, hogy beteszek az Orion 449-es rádió
oldala alá egy sámlit, nehogy még valami baja legyen, ha esetleg kitör az árvíz.
A rádió felemelése, majd a sámli alárúgása mondjuk nem volt egy bonyolult
művelet. No de megtalálni a sámlit... Mondjuk épp ezen okból, már tervbe
is lett véve néhány sámli legyártása, csak ugye én, meg az én terveim...

Tisztára olyan, mintha csak aludna. Szerintem én ennél biztosan sokkalta rosszabb
állapotba kerülnék, ha már több mint fél éve hevernék egy pincében döglötten.
Amúgy nagyon masszív kis állat! Öt hatalmas dobozra való patkánymérget
zabált fel, mire a szervezete felmondta a szolgálatot. Vagy ki tudja?
Mert ugye az is lehet, hogy egyszerűen csak éhen halt.
Miközben épp nagyban sajnáltam szegényt,
egyszer csak megoldódott a rejtvény.
Úgy értem az, hogy mit keresek.

Most épp az amerikánert, amit meg is találtam, mégpedig azon a polcon, melyet
majd két évtizednyi hányattatás után tettem rendbe. Itt kapott helyet
a lengyel fúrógép, a bádogos páka, valamint érthetetlen
módon némi PDA-hoz tartozó felszerelés is.

Na most nem arról van szó, hogy ezt az amerikánert is le akarom festeni sárgára
(amúgy le akarom festeni, csak most nem róla van szó), hanem arról, hogy
- pusztán játszásiból - ezt a gépet vettem elő egy puhafa
darabba történő két lyuk kifúrásához.

Majd a kifúrt lyukakba beütöttem egy-egy kicsorbult BIT-et.

Rájuk hajítottam az alátéteket, majd jó alaposan megkentem őket festékkel.

Nem kell még egyszer lefesteni, mert már a másik oldala is festékes. Ezt kezdetben
úgy próbáltam megoldani, hogy alápiszkálok az ecsettel, de mivel az sehogyan
sem akart összejönni, fogtam és megfordítottam az egyik oldalukon már
festékes alátéteket. Mivel volt rajtam kesztyű, szerencsére csak az,
és nem én magam lettem festékes. Miután ezzel megvoltam, és
ezt a fadarabot is átettem a többihez száradni, azonnal lehúztam
a kezemről a kesztyűket, mielőtt még össze találok velük festékezni
valamit, aztán majd kínomban még azt a valamit is festhetem át sárgára...

Ez itt az elektromos szerszámletevős polc, csak most épp azok az aprócska vackok
vannak rajta, amiket a lakásból, az előszoba környékéről sikerült összegyűjtenem.
A 6-os csavart az úton találtam, mint ahogy a kézzel tekerhető fejűt is. A festékes
lemezcsavart a lépcsőház ablakából tekertem ki, mikor rászereltem a bukóablak
pántját, melyekből az első két bigyó kimaradt, azokból ugyanis meghagytam
a régieket. A rigli egy százasért jött velem a piacról. Ezek az apróságok
időnként úgy fel szoktak gyűlni, hogy már csak a tömegük okán is,
illetve az elpakolásukhoz szükséges idő miatt, semmi kedvem
sincs hozzájuk nyúlni. Természetesen most sem nem miattuk jöttem le,
hanem csak azért, hogy felhozzam végre a pincéből a már lefestett alkatrészeket.

Aminek persze az lett a vége, hogy a kefék tárolására szolgáló rács, ha egy teljes
újabb réteget nem is, de a még kilátszó krómra kapott egy újabb adag festéket.
A fatárcsa pedig lakkot, ugyanis hiába került rá eddig már három réteg, még
mindig akadtak olyan részei, melyek nem fénylettek. Ha meg már csinálom,
akkor nehogy már fél munkát végezzek! Mivel a tárcsának szerintem még kell
egy réteg lakk, fogunk mi még találkozni. Illetve nem, mert úgy döntöttem, hogy
most már hagyom a francba a pincét, és a következő képnek már mindenképp azt
kell mutatnia, amint a szobámban az asztalon hevernek az össze, illetve
a fürdőszobába visszaszerelendő sárgára változott alkatrészek.

Na jó. Én is látom, hogy ez még nem az a kép, azt azonban bizton állíthatom, hogy
mindössze egy órával a nagy esemény, mármint a sárgára festett apróságok össze,
illetve visszaszerelése előtt készült. Aki nem találná ki, annak elárulom, hogy ez
itt az ebédem. Mivel ha mindet nem is, azonban a képen látható összetevők
(úgymint töltelék, nagydarab hús, körben krumpli és zöldségek) több
mint felét megettem, valóságos csoda volt, hogy az alvás
helyett a fürdőszoba sárgítását választottam.

A project zárásának nyitányaképp lefotóztam a csap feletti polc jelenlegi állapotát.
Mivel egyszer csak ráuntam a szanaszét heverő fogkefék látványára, ezért idővel
megkapták tartóul az amúgy csipeszek tárolására szolgáló fogmosó poharat.
Az ezüstre festett kézigránátra emlékeztető valami, az egy szétcincált
telefonból került ide, megjegyzem még valamikor
hetekkel ezelőtt.

Mindeközben a bigyókra a nyári nap melegével száríttatom rá a sárga festéket.

Mivel ez látszott a legegyszerűbb részfeladatnak, ezért úgy gondoltam,
hogy indításképp a fogkrém elszabadulása ellen védő (?)
valamit fogom az apró zöld kupakokkal egyesíteni.

Bár megpróbáltam, azonban végül mégsem mertem leírni, hogy a
négy gumikupak feltolása micsoda embert próbáló feladat volt.

Kezdetben még úgy volt, hogy bejelölöm, majd lereszelem a rúdról a fölös festéket,
csak aztán az apró fakúp próbából történő feltekerése közben, olyan elegánsan
letolta a krómról a festéket, hogy nem volt szívem túlbonyolítani a feladatot.

Na most az lehet, hogy a felújított rögzítést egy kicsit túltoltam,
azonban a rozsdás csavarfejet és a mögötte elrozsdásodott
alátétet elnézve, ezen tettem általam jogosnak ítéltetett.

Úgy szerettem volna, ha rámegy a sárgára festett rúdra a zöld
zsugorhüvely, vagy ha nem a zöld, akkor legalább a piros...

...hogy már-már belebetegedtem a fehér színű csövecske kényszerű (csak ez ment
rá az anyagra) bevetésébe. Itt ugyanis hiányzott egy egészen apró pöttynyi
sárga festék, mely hiányosság nyomát így volt a legegyszerűbb eltüntetni.

Ezeket az apró filcpapucsokat a párom találta ki.

Vannak ezek olyan szépek sárgán is, mint mikor még krómozva voltak. Bár már
most is meg vagyok elégedve az eredménnyel, elégedettségem azonban akkor
lesz teljes, amennyiben a sárga festéknek méltóztatik fent is maradnia az
anyagon. Gondoltam kész. Ez a project ennyi volt, itt a vége!

Aztán már mindjárt aznap délután, miközben épp nagyban a kádban áztattam a
rengeteg munkától (no hiszen) megfáradt testemet, egyszer csak megláttam
a fürdőszoba ablakának kilincsét, illetve a kilincsmű lyukához
vezető rést eltakaró fedlapot.

Majd a fürdés végeztével - a kinyitott ablak okán - ezt a szintúgy rozsdásodásnak
indult összekötőt is. Mivel ha örökre talán nem is, de néhány hónapra biztosan
elment a kedvem a sárgára történő festegetéstől, így az ablak két meghatározó
alkatrészének sárgára történő lekenését a következő alkalommal mesélem el...

Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg a
Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában.