Farigcsálok -62- papucstartót az előszobába
(szekrény oldalára)

Bár úgy néz ki, mintha az ide múltkor megépített emelvény már megint
nem lenne itt, ez azonban nem így van, hanem úgy, hogy mikor
ez a képet lőttem, akkor az a project még el sem készült.

Ez a vázlatrajz azonban igen. Ez amúgy azt volna hivatott ábrázolni, hogy mi
mekkora, illetve merre mekkora a hely az előszobai szekrényke környezetében.
Amit jobb szélen látunk, az lenne az elérendő, illetve megvalósítandó cél. A rekeszes
valami a szekrényke oldalához lenne odacsavarozva. Mivel felesleges helyfoglalás
lenne, terveim szerint csak jobb oldallapja volna, míg a balt maga a szekrényke
adná. Így persze majd nem áll meg magában, ez azonban nem is szerepelt az
elérendő célok között. A szekrénykébe történő plusz egy polc beszabása
azonban igen, ezért is írtam oda. Hogy a többi felirat mit jelent,
illetve miért olvashatatlan, azt most inkább hagyjuk...

Mikor a legutóbb (merthogy már többször is megesett) félbehagytam az előszobai
kisszekrény mindenféle irányokba történő továbbépítését, na akkor ez volt az
utolsónak elért állapot. Vagyis kész a tetejére épített pult, amit már csak fel
kell rá ragasztanom. Ami hiányzik, az a beépítendő plusz polc, valamint a polc
megtartásához szükséges két darab léc, meg persze a bútor oldalára csavarozandó,
nálam egyszerűen csak papucstartóként nyilvántartott újabb farigcsálós project.
Ez (bár részben összefügg a már elkészült pulpitussal) azért került mégis ebbe
a külön cikkbe, mert az előző már félig meg volt írva, mire idáig eljutottam.
Illetve ez azért nem ilyen egyszerű, mert az is közrejátszott, hogy nem
voltam benne egészen biztos, hogy ami kiegészítőről ez a mai cikk
szól, az egyáltalán el fog készülni. Úgy meg azért mégiscsak
könnyebb letagadni, illetve már eleve el sem mesélni egy
esetleges sikertelenséget, hogy nem kombináltam bele, vagyis
nem kell kitörölnöm a képeit, egy már majdnem teljesen kész cikkből.

Úgy indítottam a projectet, hogy nekiálltam és megfordítottam a múltkor részben
már felhasznált szekrényajtót, majd rátettem a készítendő kiegészítést ábrázoló
rajzot, s megpróbáltam őket fejben összekombinálni. Hogy ez mennyire
sikerült, illetve mit össze nem bénáztam vele, na arról
szól ez az alábbi történet.

Miután kivágtam az oldallapot, álltam ott bambán, s egyszerűen nem értettem,
hogyan lehetséges, hogy sem a kivágott, sem a maradék nem esett le.
Fogalmazzunk úgy, hogy ez a bambaság, ez nem volt jó ómen!

Következő lépésként sikerült kiszámolnom, hogy a megépítendő négyrekeszes
kiegészítéshez három darab polclap szükségeltetik. Ez mondjuk szóról szóra
így is van, csakhogy ettől még se teteje, se alja nincs a konstrukciónak.

A pluszként beépítendő újabb polclap méretét (s az előző tévedésem tükrében
egyértelműen ki kell emelnem, hogy még a darabszámát is) viszont eltaláltam.

Mivel éreztem, hogy ez nekem ma nagyon nem megy, így az eddig elkészült részeket
betettem a polcra. Erre amúgy is szükség volt. Egyrészt azért, hogy ne essenek le,
mikor behozom a szekrényt, majd természetesen ahhoz is, hogy szabadon
mozgathassam, mikor rákombinálom az oldalára a papucstartót.

Na most a szomszéd valószínűleg az hiszi, hogy valaki olyan rendes volt
vele, hogy rakott a pincéje elé egy lábtörlőt. Ez azonban nem igaz!

Hanem csak arról van szó, hogy még egyszer régen, mikor szintén valami felületére
kényes fadarabbal barkácskodtam, a munka végeztével nem tudtam hova eltenni
a felület védelméül beszerzett filcszerű anyagból készült zöld szőnyegpadlót.
Ez a zöld izé amúgy valaha Poór Pista bácsi lábtörlője volt, csak adtam
neki helyette egy olyat, ami mondjuk nem csak annak van használva,
hanem ezen felül annak is néz ki. Mármint ezzel ellentétben lábtörlőnek.

Miután immáron mind az 5 lappal elkészültem, próbaképp összeállítottam
a konstrukciót. Bár eredeti terveimben egyáltalán nem szerepelt, de mivel
megtetszett a felső bemélyedés, így utólag, vagyis éppen most, belevettem.

Amivel sikerült magamat néhány percre (megjegyzem immáron sokadjára) alaposan
megakasztanom, az nem az alkatrészek összekötésének módja, hiszen tudom, hogy
a szekrény felől csavarozva, míg a plusz oldallap irányából csapolva lesz, hanem
a jelölések megszerkesztése. Mert ugye jelen esetben a képtelenséggel határos
úgy összejelölni a fadarabokat, hogy a lyukakon át piszkálok be valami tollal.
A csavarozott oldal felöl azért, mert még semmi sem rögzíti a polclapokat,
a csapok felől pedig azért, mert azok meg ugye csak holmi zsákfuratok.

Végül úgy oldottam ki a gordiuszi csomót, hogy minden bizalmam magamba öntve,
nekiálltam s egyazon méretadatok alapján bejelöltem a lyukak helyét ide is, meg
oda is, meg persze amoda is. Most épp a szekrényke oldalából áll ki a fúrógép.

Itt pedig a fúráshoz összeszorítózott polclapokat látjuk.

Persze a világ csak úgy működik, illetve működhet egyáltalán ennyire flottul, hogy
a szabvány az szabvány. Az 1 centi a világon mindenütt ugyanakkora távolságot
jelent. Én meg ugye, itt a pincében, a hátam mögött a munkadarab másik felével,
gondoltam csak nem tudok már akkorát tévedni, hogy ne illeszkedjen ez a 10 darab
csap az ellenoldali lyukakba. Bár bevallom, hogy még magam is őszintén
meglepődtem rajta, ez (legalábbis az adott esetben) épp így lett!

Ez persze még nem kunszt, hiszen itt még csak
kettesével stimmelnek a csapok helyei.

Ez sem igazán nagy durranás, hiszen ebben a felállásban is éppen ugyanaz a helyzet.
Bár próbáltam rá figyelni, de attól még csak sikerült túlhúznom a vonalakat
a polclapok szemből nézett végeinél. Ezeket még mindenképp most
kellene onnan letörölnöm, amíg még mozgathatóak a polclapok.

Az alma vodka feliratú üveget választottam. Gondolom apukám is tudta, hogy ezt
szigorúan tilos, és valaha rá is volt írva az üveg címkéjére pluszban pirossal, hogy
mi van benne, csakhogy a felirat - bár nem érte nap - az elmúlt negyven év alatt
elhalványodott. Az biztos, hogy valami olyan van benne, aminek emlékszem
a szagára gyermekkoromból, azonban a nevére már nem. Amúgy valami
különös aromás, már-már édeskés illat. Ez persze mindegy, hiszen a
lényeg az, hogy lehozta a bútorlapról amiket tollal ráfirkáltam.

Na ebben aztán tényleg nincs semmi hiba!

Miután kisvártatva kiszereltem a konstrukcióból a három középső polcot, majd
lefűrészeltem a hosszukból 7 millimétert, hogy bentebb legyenek, s így legyen
mihez hozzácsavaroznom a hátlapot, már úgy értem úgy, hogy ne lógjon ki
hátra, na ekkor már tényleg nem volt benne több hiba. Ez persze még
mindig nem teljesen igaz, mert valamit még mindig kihagytam.

Ami nem ez a hátlap, mert erről ugye tudtam, hogy még ki kell vágnom.

Majd persze hozzá is kell csavaroznom az immáron rövidebb polclapokhoz.

Bár úgy néz ki, hogy tökéletes lett, minden megvan rajta, ami csak kell, de attól még
valami mégiscsak hiányzik. Na most ez a valami, ez a legfelső polclap mögötti
határoló. Ez azért kell, hogy amit oda leteszek, az ne tudjon hátrébb,
konkrétan a falig elmenni, s azt összekoszolni, esetleg
a szekrényke háta mögé beesni.

Nem ott van? Nem ott van?

Mivel tudtam róla, hogy kell, leszabtam két lécet, melyek az újólag beszerelendő
polcot fogják tartani. Az előbb látott fadarab pedig azért van itt, merthogy
nemcsak a polctartóra, de erre is kellett egy lyuk, aminél fogva majd
oda tudom csavarozni. Innen hiányzik néhány kép, melyek arról
szóltak volna, amint a csiszolópadon tologatom az anyagokat.
Ez azért alakult így (mármint a képek kihagyása), mert annyira
begyorsultam, hogy a munka hevében elfelejtettem fényképezni.

Ha már az elfelejtésről van szó, itt kívánom megemlíteni, hogy átmentem a másik
pincébe, természetesen kezemben a fel nem használt bútorlapokkal, majd odaát
sikerült magam olyan szinten lekötni a széthajigált bútorlapok rendezgetésével,
hogy teljesen megfeledkeztem róla, hogy kint hagytam az előtérben a művem.
Amúgy most sem azért állok itt, mintha időközben eszembe jutott volna, hanem
azért, mert meg szerettem volna nézni, hogy nem lapos-e a bicaj valamelyik kereke.

Mivel a ragasztó idefentről került elő, illetve már alig volt hátra valamicske
koszolós munka, ezért a történet innentől a lakásban folytatódik tovább.

A ha csak általam is, de azért lapraszerelt bútor összetevőit igen kultúrált módon
a szoba sarkában helyeztem el. Mivel ennek most már ha a fene fenét eszik,
holnapra akkor is össze kell állnia, szóval egy éjszakát kibír. Aztán, ahogy
itt ácsorogtam, újra rácsodálkoztam a virágállvány polca alá szerelt fiókra.
Ezt ahányszor csak meglátom, mindig megteszem! Már úgy értem azért, mert
nem hiszek a szememnek, hogy annyi évnyi hányattatás után végre ez is elkészült.

Az apró ecset azért hever a bútor oldalán (megjegyzem maga a bútor is),
mert azzal mázgáltam szét a lyukakba cseppentgetett ragasztót.

Illetve ebben a pozícióban tudtam a legegyszerűbben összesúlyozni az alkatrészeket
az itthoni talán legnehezebb, vagyis a reszelőket tartalmazó fiókkal. A project
folyatása - a ragasztó száradási ideje miatt - majd csak holnap következik.

Na most estére (mondhatni jutalmul) bezabáltam ezt a doboznyi különös
fűszerezésű házi csipszet, mely vacsorám hatására (itt nem
részletezendő mértékben) a bélműködésemet még
véletlenül sem lehetett renyhének nevezni.

Az előbbi tényt mindössze annak fényében említettem meg, hogy szerencsére volt
annyi eszem, hogy a készülő bútort a vécéajtó hatókörén kívül helyeztem el.
Ez egyébként ugyanaz a kép, mint a kettővel ezelőtti, csak közben
persze (számomra budira mászkálással, míg a csapok
számára száradással) eltelt egy éjszaka.

Eljött az ideje a csavarok meghúzásának. Eddig azért nem voltak meghúzva, mert úgy
gondoltam, hogy jobb ha először a csapok száradnak be a helyükre, és majd
csak ezt követően idomítom oda a szekrény oldalához a toldalékot.

Előhoztam a szobából a még felszerelésre váró alkatrészeket.

Elsőként levettem a hátlapot, mert a legfelső polcot lezáró apró fadarabot rögzítő
csavarnak épp alá esett a feje. Csavart azt persze nem hoztam hozzá,
pedig milyen szépen szétválogattam őket a pincében...

Mondjuk semmi gond, hiszen csavarból idefent is akad bőven.

Ami egyáltalán nem baj, hiszen az előző fiókocskában
még véletlenül sem találtam megfelelő hosszúságút.

Hurrá! Ordította szerző elégedetten.

Majd nekiállt visszacsavarozni a helyére azt a polctartó lécet, amit azért kellett
leszednie, mert bár első ránézésre egészen valószínűtlennek tűnt még csak a
lehetősége is, az egyik polcot rögzítő csavar richtig a polctartó alá esett.

Most már ott tartok, hogy a maradék jelöléseket dörgölöm le a felületről.

Ez a kereszthornyos csavarfejbe szoruló műanyag dugó úgy került képbe, hogy
kénytelen voltam az összest kipiszkálni a szekrénykéből, ugyanis minden
gyári csavaros kötés az idők folyamán megereszkedett. Itt aztán el is
merengtem, hogy ha nekem is lenne ilyen, akkor akár csavarokkal
is megoldhattam volna a korábban elkészített felső polcocska
rögzítését. Már ha lettek volna hozzá 15 centis csavarjaim.

Na most azt a kérdést, hogy a pluszban beszerelendő polc pontosan hova kerüljön,
azt úgy döntöttem el, hogy az őt tartó elem felső éle épp abba a magasságba
fog kerülni, mint amilyen hosszúságú a hangfrekvenciás millivolt mérőm
első nekifutásra elrontott panelja. Most mond már... Ez volt kéznél...

Tökéletes! Mondta a szerző elégedetten.

Majd az oldalára döntötte a szekrényt, hogy azt a két alsó csavart
is meg tudja húzni, melyekről eddig teljesen megfelejtkezett.

Miközben az előszobában mondhatni egyre jobban alakulnak
a dolgok, a hallban ez a csinos kis úttorlasz képződött.

Persze semmiből sem tart visszarakni a dolgokat a helyükre, hiszen
mindent valahonnan innen, vagyis az asztalomból szedtem elő.

Ez még az előző project, melyet szintén most kerekítek egésszé. Ezek ketten
annyira egymásra lógtak, hogy útközben többször is változott a helyzet.
Hol egy cikk volt belőlük születőben, hol meg mint most, különváltak.

Mindjárt kész! Már csak meg kell várnom, hogy beszáradjanak a csapok ragasztásai.
Ez persze nekem semmiféle lelki terhet sem jelent, hiszen ha valamiben, akkor a
várakozásban, illetve a dolgok szántszándékkal történő halogatásában
már valami egészen eszement rutinra tettem szert.

Miután az ebéd utáni szunyókálásból magamhoz tértem,
mivel útban volt, a cipőtartót bedobtam a konyhába.

A majdnem kész bútort pedig áttoltam a másik sarokba.

Erre az előbbi műveletre azért volt szükség, hogy legyen
hova elhúznom a faltól a cipős szekrény alját.

Már úgy értem, hogy ezt.

Miután a szekrényt elvettem a sarokból, az alatta felgyűlt por mutatta a helyét.
Így kitakarítva viszont az, hogy ahol nem érte fény a szőnyeget, ott megmaradt
az eredeti élénk színe. Ez a jelenség a valóságban sokkal szembetűnőbb, ugyanis
ennek a fényképezőgépnek különös tulajdonsága, hogy eltűnteti a képekről
az ilyen apróbb részleteket. Gondoltam mielőtt visszateszem a helyére a
szekrény alját, lemosom a tetejét, hiszen ebben igen ritkán van része.

Erre fel nem odapakolt valami marha a konyhaajtóba?

Először mosószeres szivaccsal töröltem át, majd simán csak vizessel,
a maradékot pedig ezzel a ronggyal szedtem össze, melynek
ezen akcióm előtt még egyáltalán nem ilyen színe volt.

Mondjuk ezt elég nehéz lett volna elrontani, de ettől még tetszik, hogy az elkészült
kiegészítések minden mérete stimmel. Magyarul büszke vagyok rá, hogy odafért.

Visszaraktam a fiókot, az ajtót, a szekrénybe a cipőket, a fém cipőtartót, felülre
pedig az apróságokat. Ha nem tudnám, hogy már hosszú napok óta ezzel a
bútorral játszottam, hol a pincében, hol meg idefent az előszobában,
akár észre sem venném az elért eredményt. Mondjuk
a papucstartók még üresek.

Hogy ne legyenek azok, tömtem beléjük újságokat és szatyrokat.

Bár utóbbiaknak az innen nézve alsó polcon volna a helyük, egy direkt a számukra
készített rekeszes akármiben, csak ez a bútor kiegészítő még nincs kész. No, de
ami késik, az nem múlik. Illetve ha mindenképp tartani akarom a terveimet,
akkor is van egy évem az elkészítésére. Hogy aztán elkészül-e valaha is...

Utóirat:
Aki úgy érzi, hogy fel van iratkozva a hírlevélre, de nem kapja, az nézze meg a
Gmail (esetleg Freemail) fiókját webfelület alól. Ott leszek a spam mappában.